Pilot - 1. évad 1. fejezet

Épp azon töprengtem, hogy a mai napom már nem is lehetne rosszabb, amikor az igazgatónő toppant be a bioszterem ajtaján.

- Kasey McLane, az irodámba - szólított elsötétült tekintettel. Úgy tűnt eléggé kivan. Ha már személyesen hívat magához, akkor tényleg baj van. Most jönne az a rész, hogy: "De hát tanárnő, nem csináltam semmit!" Csak hogy ez nem lenne teljesen igaz...  A tanárok többségének a szemében "balhés gyerek" vagyok, bár vannak nálam rosszabbak is. Ha volt valami móka, abban mindig benne voltam. Christopher a legjobb haverom - és egyben bűntársam -, akivel mindenféle baromságot kitalálunk, amelyet többnyire meg is valósítunk. Múlthéten összefirkáltuk a fiúvécé falát alkoholos filccel, mindenféle karikatúrákkal, melyek közé sorolható többek között az igazgatónőről készült heroikus alkotásom is. Életem fő műve! Egyrészt ez illegális, (és talán bizonyos személyiségi jogokat is sért, de hát könyörgöm, a cenzúra egyetlen kultúrában sem vonatkozik a fiú vécére!) másrészt jó kérdés, hogy mit kerestem én az említett fiú vécében. Ártatlan tekintettel soroltam ki a padok közül, és elindultam a folyosón az igazgatónő után. Amikor az irodájába értünk, intett, hogy üljek le, majd becsukta maga után az ajtót.

- Sajnálom, igazgatónő, talán túl messzire mentem... - kezdtem bele a védőbeszédembe, mire felvonta a szemöldökét.

- Nem tudom, mire gondol, Miss McLane, de ezt majd később megbeszéljük - a következő mondatnál elkomorult az arca, én pedig kíváncsian vártam a mondanivalóját.

- Sajnálom, de... Tudja, ez nagyon nehéz. A rendőrök engem bíztak meg, hogy közöljem magával. Ma délelőtt autóbaleset érte a szüleit... - tátogta.

- Tessék? Ugye jól vannak? - kérdeztem aggódóan. A másodpercek percekbe, a percek órákba mentek át, amíg az igazgatónő válaszára vártam… A következő mondatnál úgy éreztem, megszűnik körülöttem a külvilág. A torkom összeszorult, a levegő fojtogatott. Ez nem velem történik. Ez nem történhet meg.

***

Egy hónappal később

 Egyhangúan tártam ki a piros Chevrolet ajtaját, majd szemügyre vettem az új otthonomat. Egy kétemeletes, modern, jómódú családi házzal álltam szemben. Kacskaringós, kavicsokkal kirakott ösvény vezetett a bejárati ajtóhoz, a kovácsoltvas kerítéstől kezdődően. Amit először kiszúrtam, az a pedánsan lenyírt gyep, és a virágokkal teli kert volt, melynek végében egy hinta kapott helyet. Arra eszméltem fel, hogy a nagynéném elindul az ajtó felé és int, hogy kövessem. Szótlanul a nyomába eredtem, majd másodpercekkel később megcsodálhattam a ház szintén modern, dekoratív berendezését. A keskeny előszoba után egy letisztult nappaliba csöppentünk, ahol hatalmas bőrkanapék és egy plazma tv bújt meg. A hall-lal egybenyílt a konyha és az ebédlő is, amelynek kissé mediterrán feelingje volt. A nagynéném egyedül él ebben a nagy házban? Meglepettséggel vegyes csodálattal futtattam végig a tekintetem a látottakon.

- Gyere, megmutatom a szobádat! - mosolygott rám a nagynéném, amit próbáltam viszonozni. Felcaplattunk a kacskaringós csigalépcsőn, ahol pár kisebb szoba fogadott. Kinyitotta az egyiknek az ajtaját, majd beléptünk a helyiségbe. Földbe gyökerezett a lábam. Gyönyörű,alacsony belmagasságú, a vajszínű falaktól mégis tágasnak látszó szoba tárult a szemem elé, középen egy hatalmas franciaággyal. Romantikus hangulatot árasztott, a falakon rózsás minták sorakoztak, a függönyök is csipkékkel díszítettek voltak. Nem igazán az én stílusom, de tagadhatatlanul jól néz ki. A tetőablakon keresztül a szobára vetült a lemenő nap fénye. A szobában helyet kapott továbbá egy régimódi íróasztal az ablakkal szemben, egy antik szekrény - meg voltam róla győződve, hogy ezen keresztül át lehet jutni Narniába - és egy fenyőfa komód az ágy mellett. És akkor még nem említettem a falon függő hatalmas tükröt.

- Hű, Annie! Nem is tudom, mit mondjak - próbáltam lelkesnek tűnni, mert láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Hát, remélem, tetszik. Ez lesz a te birodalmad - pillantott körbe a szobában. Gondolatban megköszöntem neki, hogy nem az otthon szót használta. Nem hiszem, hogy ezt a helyet valaha is az otthonomnak fogom tekinteni, de nem akartam elkeseríteni. Miután anyáék meghaltak, őt nevezték ki a gyámomnak, ami azért nem könnyű feladat egy a harmincas éveit taposó, szingli, karrierista nőnek. Annie építészként dolgozott – kíváncsi voltam, mi vitte erre a pályára. Azért meg kell hagyni, jól megél belőle.

- Köszönöm Annie - mosolyogtam rá.

- Akkor magadra hagylak egy kicsit - mondta, majd zavartan távozott. Levetettem magam az ágyra, majd a gondolataimba merültem. Rögtön anyáék emléke kúszott be az agyamba, mire legördült egy könnycsepp az arcomon. Határozottan letöröltem, majd felpattantam. Nem szabad sírnom. Gondolatban megígértem nekik, hogy erős leszek. A tetőablak felé fordítottam a tekintetemet, és kibámultam rajta.  A szögből, ahonnan néztem, láthatóvá vált a tető egy kis darabkája, amelyet nem tarkított cserép. Elgondolkoztam, vajon ki lehet-e ülni oda. Feltápászkodtam az ágyból, és elindultam az ablak irányába. Felmásztam az íróasztal tetejére, kinyitottam az ablakot, majd feltoltam magam, és kimásztam. Ahogy gondoltam, remekül meg lehetett ülni a tetőn, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a naplementére. Egy ideig bámultam az új környezetet, a szemben fekvő házakat és az eget. Annie egy gazdag városrészben lakott, ahol ritkán járnak autók, ezért az utcában csönd honolt. Egy órát is eltölthettem itt, és talán tovább is merengtem volna, ha nem szól közbe az éhség. Lesomfordáltam a konyhába, ahonnan eltéveszthetetlen vacsora-illat áradt. A nagynéném már terített asztallal várt.

- Jaj, Annie! Nem kellett volna - bámultam végig meglepetten az ebédlőasztalon elterülő sült csirkén, krumplin és a sokféle salátán.

- Dehogyisnem. Azt szeretném, hogy jól érezd magad. Nem vagyok túl jó háziasszony, de próbálkoztam - vonta meg a vállát zavartan. Ezzel egyetértettem. Sosem szerettem vendégségben lenni nála, mert nem volt egy diplomás szakács. De a szándék a fontos. Óvatosan megkóstoltam a csirkét.

- Hmm, Annie ez isteni! - valójában borzasztóan sós volt, de nem akartam elkeseríteni.

- Nem ízlik, igaz? - fürkészte az arcomat, majd elnevettük magunkat.

- Kicsit sós lett, de egész jó - magyarázkodtam.  - Azért legközelebb inkább rendeljünk pizzát… Csak hogy ne kelljen ennyit dolgoznod - tettem hozzá óvatosan.

- Jó ötlet. Tudom, hogy anyukád sokkal finomabbat csinál, de... – Egyikünk sem kezelte még igazán jól az ilyen félbehagyott mondatokat, de egy néma megállapodás következtében mindketten csöndesen folytattuk tovább a vacsoránkat. Az igazság az, hogy semmi sem jutott eszembe, amivel válaszolhatnék, és anya említése még mindig olyan viharos érzelmeket hozott elő belőlem, amelyek talán sosem fognak megszűnni… Próbáltam elejét venni a feltörő könnyeknek, és magamba tömtem a maradék sült csirkét. Tudni kell rólam, hogy vegetáriánus vagyok, de tudtam, mennyire kínosan érzi magát Annie, és nem volt szívem a helyzetet még kényelmetlenebbé tenni a számára. Tudtam, hogy egyszer úgyis el kell mondanom neki, de úgy döntöttem, még várok vele.

- Köszönöm a vacsorát, Annie – mondtam egy halvány mosoly kíséretében. - Szerintem megyek, lefekszem - intettem az emelet irányába, majd a mosogatóba dobtam a tányérom.

- Figyelj Kasey. Ha úgy érzed, túl korai, nem muszáj holnap suliba menned - ajánlkozott, de elutasítottam.

- Szerintem pont itt az ideje. Nem maradhatok örökké a négy fal között - meredtem magam elé, visszagondolva az elmúlt hónapra. Az idő nagy részében csak ültem a sötétben kisírt szemekkel, és senkit sem akartam látni. Christophertől sem tudtam elbúcsúzni, és valószínűleg erre mostanában nem is lesz lehetőségem. A régi otthonom, Portland mérföldekre van Santa Cruztól. Ez a kaliforniai kisváros, a "szörfösök városa" mostantól az új otthonom. Tök jó, tele van pálmafákkal, stranddal meg minden, de ez most valamiért mégsem hoz lázba. Bármit megtennék, hogy ne kelljen itt lennem. Ha visszaforgathatnám az időt, arra a napra, amikor a baleset történt... Valószínűleg akkor sem tudnék változtatni a történteken, de ez már úgy sem számít. Ami megtörtént, megtörtént. Meg kell próbálnom együtt élni vele. Lezuhanyoztam, felvettem a hálóruhámat, ami egy szürke rövidnadrágból és egy békejeles topból állt. Bebújtam a takaró alá, kinéztem az ablakon és vártam az álmot. A baleset óta nem alszom lehúzott redőnynél.