Mikor kinyitottam a szemem (nem önszántamból: Missy hozzám vágott egy-két párnát) a szobámban találtam magam. Missy karba tett kézzel, várakozón nézett rám.
- Mit tettem? - kérdeztem a szememet dörzsölgetve. Eszembe jutott Ronan és a tegnap este. Fogalmam sincs, mikor aludtam el, mindenesetre a medálom a komódon feküdt. Deja vu érzésem volt, mert már másodszorra hoz haza. A pulcsija pedig ismét rajtam van.
- Ideje lenne felkelni, Csipkerózsika! - felelte vigyorogva, majd lecsattogott a konyhába. Bevettem magam a fürdőszobába, és a szokásos reggeli tortúra után (szörnyülködtem a tükörképemen, mosakodtam, felöltöztem, fésülködtem, sminkeltem) letrappoltam a konyhába.
- Milyen volt a randi? - fogadott Missy egy tányér rántottával. Király, van egy szakácsom.
- Jó - vontam meg a vállam.
- Bővebben? - bámult kitartóan. Nem nyugszik, amíg ki nem húzza belőlem.
- Nagyon jó... - erre türelmetlenül felvonta a szemöldökét. - Jól van, jól van. Elvitt a partra, megtanított szörfözni és... beszélgettünk.
- Beszélgettünk - utánozta Missy eltúlozva a hanglejtésemet. - Szaftos részleteket akarok hallani!
- Nem is beszélek így! - duzzogtam, mire elnevette magát. - De mindegy, mert többet úgy sem fogok mondani - makacsoltam meg magam, majd a további figyelmemet a rántottámnak szenteltem. A suliban a szokásos folyosónkon bandáztunk (Hárman. Kemény banda, mi?) Ed egy flakon vizet tarott a kezében, és már egy ideje csak azt szuggerálta.
- Mit bűvölöd azt az üveget? - ráncoltam a homlokom.
- Ssss - suttogta, de a szemét nem vette le a flakonról.
- Mondtam neki, hogy használja a képességét, de nem így értettem. Napok óta próbálja felforralni - bökött a fél liter víz felé.
- Azt akarod, hogy felrobbanjon? - csipkelődtem.
- Lényegtelen, úgysem sikerül - mondta Ed, majd megadóan visszagyömöszölte a flakont a táskájába.
- Lehet, hogy csak irányítani tudod, felforralni nem. Ahhoz tűz kéne - vakargattam az államat.
- Ez nem a Witch - csóválta a fejét Ed.
- De lehetne - elmélkedtem. - Nálam van Kandrakar szíve - rángattam a medálomat győzedelmesen. - Akkor tudok olyan villámlás izét csinálni nem? Tök jó, lenne valami képességem is...
- Biztosan van, csak rá kéne jönnünk, mi az - bíztatott Missy, de őszintén; erre egyre kevesebb esélyt láttam. A suli olyan unalmas volt, hogy említésre sem méltatom. Kezdjük inkább a délutánommal. Egy ideig Ed-éknél csöveztünk, de én hamarabb hazamentem, mert Christopher-rel megbeszéltük, hogy ötkor hív a vezetékesen. Épp csörgött a telefon, mikor betoppantam a nappalinkba.
- Igen? - vettem fel reménykedve.
- Halló, rendőrség... - szólt bele egy mély hangú fószer. Mi a...? Ekkor leesett.
- Chris!
- Bevetted! - Régebben mindig ezzel szívatott.
- Idióta! - Nem hiszem el, hogy bedőltem neki. Most egy életen át hallgathatom...
- Na, milyen volt a randi? - kérdezte. Untam, hogy mindenki erre kíváncsi.
- Jól éreztem magam. - Elintéztem ennyivel, ugyanis nem akartam fájdítani a szívét. Meggyőződésem volt, hogy még nem tette túl magát rajtam, de nem akarok beképzeltnek tűnni, csak elég furcsán viselkedik mostanában.
- Figyelj... újságom van - mondta bátortalanul.
- Na, mi történt? - faggattam.
- Nem tudom, hogy mondjam. Á - motyogta.
- Most már bökd ki! - sürgettem.
- A nagymamád visszajött Cheddarból - mondta.
- Komolyan? De mit kellett ezen ennyit gondolkodni? - vontam fel a szemöldököm. Nora nénivel nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Ő apa édesanyja volt, aki nem jött ki túl jól anyával és a családjával, így lassacskán eltávolodtunk egymástól. Engem mindig szeretett, bár ezt nem igazán mutatta ki. Eléggé öntörvényű, független nő volt, aki fekete-fehérben látta a világot. Annie-vel különösen rossz volt a viszonyuk.
- Ó, várj csak... Szólt neki valaki a történtekről?! - kaptam a fejemhez. Remélem, Annie azért tájékoztatta a balesetről. Az apám a fia volt. Szörnyű lehet most neki... Éreztem a gombócot a torkomban, ami mindig feltör, ha a szüleimre gondolok, de próbáltam lehiggadni, és végighallgatni Christophert.
- Igen, igen. Először kételkedtem, de megkérdezte, hogy jól vagy-e, szóval gondoltam... - dünnyögte Chris.
- Várj, te találkoztál vele? - pattantam fel a franciaágyról. Egy éve nem láttam a nagymamámat. Minden szava érdekel.
- Aha. Hazafelé jöttem edzésről, és ott állt a kocsija a háza előtt. Csodálkoztam, hogy felismert. Aztán beszélgettünk... - hadarta. Úgy éreztem, valamit elhallgat előlem.
- És miről? - gyanakodtam. - Miért jött vissza?
- Mmm... nem igazán tudom - dünnyögte.
- Chris! - csattantam fel.
- Jó, de ne haragudj oké? - mondta, mint akit mardos a bűntudat. Mit csinált?
- Mondd már!
- Szóval... kérdezte, mi van veled mostanában és... nem akartam, de kicsúszott a számon - elvékonyodott a hangja.
- Micsoda?! - Bökje már ki, az Istenért!
- Az autóbaleset... - hadarta.
- Melyik??
- Mindkettő!
- Chris! Nem elég neki... ami történt, de még miattam is aggódjon? Ezt muszáj volt? - csattantam fel talán túlságosan is indulatosan.
- Ne haragudj, de tudod, milyen a nagymamád. Ha elszólod magad, addig kínoz, amíg el nem mondod - mondta képletesen. Igen, ismertem Nora nénit, de akkor sem az ő hibája.
- Ugye elmondtad neki, hogy jól vagyok? - Próbáltam lehiggadni, több-kevesebb sikerrel.
- Igen, de eléggé felhúzta magát.
- Ezt hogy érted?
- Azt mondta... ne értsd félre! Azt mondta, Annie nem vigyáz rád eléggé, és hogy nála jobb kezekben lennél. - Elborult az agyam.
- Annie nem tehet semmiről. Miért nevelne ő rosszul? - Igaz, a munkája és az élete nem kifejezetten gyermekbarát, de ...
- Azt mondta, idézem: Annie késő este ér haza a munkája miatt, szinte egész nap nincs itthon, és nem tudja, hogy kell nevelni egy kamasz gyereket. - Az elején egyet értettem vele, de mára már tudom, Annie mindent megtesz értem és hogy nekem jó legyen, így igazságtalannak tartom a kijelentést.
- Nincs igaza... - mondtam. Az sem tesz jót egy kamasznak, ha a nagyanyja fasírtban van az anyjával...
- Lehet, de nekem elég komolynak tűnt. Várj, miért vagy ilyen mérges?
- Miért ne lennék? - duzzogtam.
- Te nem akarsz visszajönni Portlandbe, ugye...? - elhalkult a hangja.
- Mi... nem úgy értettem! Tudod, hogy nem erről van szó - Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, de borzasztóan felidegelt.
- Nem kell magyarázkodnod... De most mennem kell - mondta.
- De, Chris! Ne lépj már le - Mindig én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérni?
- Majd... beszélünk.
- Nehogy már neked álljon feljebb! - elszakadt a cérna.- Jól van, menj csak, mielőtt még jobban felbaszod az agyam - vágtam a fejéhez, de észrevettem, hogy a falnak beszélek. Letette.
- Mi a...? - Ez komolyan rám csapta a telefont. Először a földhöz akartam vágni, de meggondoltam magam, és csak ledobtam az ágyra. Fel tudtam volna robbanni, és éreztem, hogy egyre feljebb megy bennem az a bizonyos pumpa, úgy éreztem az agyam szétfeszíti a koponyámat. A megoldás azonnal felvillant lelki szemeim előtt. Futni. Ha dühös vagyok, az az egyetlen dolog, ami meg tud nyugtatni. Kifutni magamból az idegességet. Erre van most szükségem. Gondolkodás nélkül felkaptam a futóshortomat, a pólómat, bedugtam a fülest, a lábamra húztam a futócipőm, és elhagytam a lakást. Ha tovább megyünk a partról egyenesen egy töltésbe futunk. A régi otthonomban, a beton dzsungelben nem voltak ilyen jó futóhelyek. Fokoztam a tempót, és próbáltam nem gondolkodni, de újra és újra Chris szavai jutottak az eszembe. Nora néni szerint jobb lenne nekem, ha ő lenne a gyámom. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy év távollét után megmondja, mi a jó nekem? Igazából nem is rá vagyok mérges, hanem Christopherre. Kellett neki jártatni a száját. Mi van, ha szándékosan csinálta? Tudom, hogy azt akarja, hogy visszamenjek, de végre egyszer az életben nem érdekel valakit, hogy én mit akarok? Most már csak azért sem megyek vissza... Nem ők döntik el. Már szinte sprinteltem végig a töltésen, tőlem jobbra zaklatott hullámok mosták a partot, mintha a gondolataimat tükröznék. Szívesen bemostam volna egyet Christophernek. Az a gond, hogy tudtam, nem én döntök a gyámsági kérdésben. Ez persze még jobban idegesített, és annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy nekicsapódom valakinek. Ő mintha meg sem moccant volna, de én a becsapódásom következtében elvágódtam.
- Mi a szar? - Tudom, cinkes, de ez volt az első mondat, ami a számra jött.
- Ezt én is kérdezhetném - nézett rám megrökönyödve a ... srác. Egy magas, napbarnított bőrű, sötét hajú, és szemű fickó állt előttem. Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintetem. Jobban megnézve, mediterrán származásúnak tűnt. Esküszöm, láttam már valahol.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét flegmán, majd végigmért. Mintha meglepettséget, egyfajta felismerést véltem volna felfedezni a tekintetében, az érzés azonban azonnal tovasuhant.
- Semmi, bocs - ráztam meg a fejem, majd ismét futni kezdtem.
- Holdkóros... - hallottam még a motyogását. Ezen normál esetben felhúztam magam, de most azon gondolkodtam, hol láttam én már ezt a srácot. Most, hogy lehiggadtam, nem is esett annyira jól a futás, kezdtem fáradni, ezért levágtam az utat, és hazafelé vettem az irányt. Kezdtem hideg fejjel gondolkodni, és ráeszméltem valamire, ami már régóta érik a fejemben. Jobb lenne, ha elvonszolnám a seggem Santa Cruzból. Hiába mondják a többiek, tudom, hogy én vagyok minden probléma okozója. Én tehetek mindenről. Talán ez lenne a helyes megoldás, mielőtt valakinek baja esik. Elfelejteni az egészet, és élni tovább a régi, normális életemet. A shide látóságból eddig semmi előnyöm nem származott. Mire az utcánkba értem, már csak vonszoltam magam, úgy éreztem, nem tudom irányítani a mozdulataimat. Üres tekintettel léptem be a házba, felcaplattam a szobámba, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Szia! Hahó, veled meg mi történt? - összerezzentem Missy hangjára. Te jó ég, mióta ül itt?
- Hello. Semmi, megyek lezuhanyzom - dünnyögtem. Tudtam, hogy lesz majd hozzám pár kérdése, de jelen pillanatban békén hagyott, és csak aggódóan bámult rám a kanapéról, míg el nem tűntem a fürdő ajtaja mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése