Ha egy hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a jövőben természetfeletti lényekkel fogok lógni, ráadásul én is egy vagyok közülük, kiröhögtem volna. Most azonban a sors röhögött rajtam, ugyanis mindez valósággá vált. Kasey McLane vagyok, shide látó. Tulajdonképpen az egyetlen ember a környéken, aki meg tud ölni egy démont. Vagyis meg kellene tudnia ölni őket, ugyanis lövése sincs, hogyan vigye mindezt véghez. Minderre pár héttel ezelőtt kellett rájönnöm, amikor elvették a családomat, az otthonomat és a régi életem minden egyes darabkáját. A két új legjobb barátom boszorkány, a srác, aki iránt zavaros érzéseket táplálok, démon, én pedig kelta papok leszármazottja vagyok... Mindeközben itt ülök a Harbor High School matek termében, a másodfokú egyenletekkel szenvedve, mint minden más átlagos tizenhét éves. Kivéve talán, hogy a megszokottnál is ellenszenvesebb, gonoszabb, bunkóbb matek tanárom van, aki nem mellesleg a nagynéném - és jelenlegi gyámom - "udvarias és kedves" kiszemeltje.
Végre kicsengettek, így Ed-del megkerestük Missy-t, aki 'meghaltam' - pillantással totyogott ki a biosz teremből, majd felvillanyozva sietett oda hozzánk. Átölelte Ed derekát, és megcsókolták egymást. Még mindig nem szoktam meg, hogy járnak, de nagyon boldog voltam miattuk. A szünetet a folyosón csövezve töltöttük, Missy fecsegését hallgatva. Nikole, a suli ügyeletes Miss Picsája, és Connor, a borsóagyú, menő rögbijátékos megint járnak. Hurrá. Ez számunkra annyiből előny, hogy a rózaszín ködben úszva talán kevesebb szabadideje marad majd minket, egyszerű halandókat szívatni. Amint meghallottam a jelzőcsengőt, elindultam irodalom órára. A padom felé caplattam, és letelepedtem szégyentelenül helyes és bunkó padtársam, Ronan mellé. Már másodszorra érkezik pontosan egy órára. Egy-két hete szívességet tett nekem, amivel megmentette a barátom, Ed életét. Ha ő nincs, Sutton - a szintén démon ex-csaja - kivégezte volna. Minden egyes nap, amikor találkozunk, arra gondolok, mikor fogja számonkérni rajtam a segítséget. Eddig nem tette meg, ami meglepett, mert nem tartozik nekem szívességgel. Mi több, már jópárszor kihúzott a csávából. Valami röhejesen hétköznapi dolog jutott eszembe.
- Még mindig nálam van a pulcsid - jelentettem ki, mire elnevette magát. Nem hittem, hogy emlékszik, mikor pár héttel ezelőtt a sikátorból kiérve - és két keresőtől megmentve - kezembe nyomta a kapucnis pulcsiját, mert annyira fáztam, hogy fel sem tudtam tenni idegesítő kérdéseimet dadogás nélkül. Egy egész örökkévalóság telt el azóta.
- Tartsd csak meg - legyintett. Nem osztottam meg vele, hogy külön fiókot tartok fenn a számára, csak a homlokomat ráncoltam. Többet nem szóltunk egymáshoz. Épp a radíromért nyúltam, amikor észrevettem, hogy ő is ugyanezt teszi. Amikor összeért a kezünk, felszisszent és szitkozódni kezdett. Minden tekintet ránk szegeződött. Mr. Collins kérdően nézett ránk.
- Beütöttem a könyökömet. Bocs a zavarásért, tanár úr - vigyorgott lazán Collinsra. A többiek lassanként leemelték rólunk a tekintetüket, és folytatódott az óra, mintha mi sem történt volna. Számomra azonban történt. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis érintés is milyen fájdalmas számára. Az obszidián medál tényleg működik. Szemrehányó pillantást vetett rám.
- Most mivan? Be kéne szerezned egy saját radírt - morogtam a bajszom alatt, majd tovább jegyzeteltem a füzetembe. Összepakolta a cuccát, ezért tudtam, hogy másodperceken belül kicsöngetnek. így is lett. Ronan vállára kapta oldaltáskáját, és laza léptekkel az ajtó felé indult. Követni akartam, mikor Collins szólított.
- Kasey, beszélhetnénk? - kérdezte. Megtorpantam, és az asztala mellett állva vártam, míg a többiek távoznak.
- Miről van szó? - kérdeztem kíváncsian. A régi sulimban, ha egy tanár beszélni akart velem, csak rosszat jelentett. Azóta azonban, mint már említettem, megváltoztam.
- A fogalmazásodról, amelyet egy kitalált világról kellett írni. Nagyon tetszett a démonokról szóló elméleted - mosolygott rám elismerően Collins.
- Köszönöm, tanár úr - viszonoztam a mosolyát. Mr. Collins a kedvenc tanárom volt, de nem azért, amiért a többségnek, (jóképű, fiatal, gazdag) hanem mert világ életemben imádtam az irodalmat. Olyan tantárgy volt, ahol nem csak egy megoldása van a dolgoknak. Nem voltak tények, elengedhettem a fantáziámat. Ebből következik, hogy a matek nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé. Felvillanyozva tártam ki az irodalom terem ajtaját, mire Ronan zöld/kék szemeivel találtam szembe magam. Közel sem tűnt barátságosnak a pillantása.
- Mi a francot művelsz? - förmedt rám.
- Lemaradtam valamiről...? - vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem, mi baja.
- Nem írhatsz rólunk ilyen rohadt fogalmazásokat! Maradj inkább az unikornisoknál - csattant fel, majd lekezelő pillantással méregetett.
- Te hallgatóztál?! - a falnak dőlve forgatta a szemét. Szőkésbarna haja tökéletesen belőve meredt az égnek. Fekete csőnadrágot és egy kék, feliratos pólót viselt, ami kiemelte a szeme színét. Miért érdekli, mit akar tőlem Collins? És miért érdekel engem, hogy néz ki?! - Mellesleg, ne akard megmondani, mit csináljak - védtem meg magam, majd hátat fordítottam neki, és elvágtattam.
- Mit akart tőled Collins? - érdeklődött Ed Missy szürke BMW-jének támaszkodva.
- Az arckifejezésedből ítélve semmi jót... - dünnyögte Missy az arcomat fürkészve.
- Nem, ez csak... Ronan - böktem ki. Elmeséltem az irodalom terem előtt történteket, majd beszálltunk Missy kocsijába.
- Az a srác egy paraszt - szajkózta Ed az anyósülésről, amit már annyiszor hallottam a szájából.
- Egy paraszt, aki megmentette az életed - emlékeztettem szemrehányóan. Neki is hatalmas a büszkesége, csak úgy mint nekem, ezért nem tudta elviselni, hogy a legnagyobb utálatának örvendő személynek köszönheti az életét. Missy kitett a házunknál... állj, mit mondtam? A házunknál. Az utóbbi pár napban kezdtem rádöbbenni, hogy ide tartozom. Santa Cruz az otthonom. Nem tudom, visszamegyek-e valaha is Portlandbe. Igen, ott van Christopher. De ha magam mögött hagyom ezt az egészet, és újra a régi Kasey leszek, nos, az nem hinném, hogy sikerülne. Már nem. Itt a helyem. Levetettem magam a már oly ismerős franciaágyra, és bekapcsoltam a hifit. Levettem kék nyáriruhámat, és elmentem lezuhanyozni. Levettem a medálomat, amelynek már meghatározó szerepe volt az életemben, és a tükör melletti kis polcra tettem. Lezuhanyoztam, majd átváltottam farmer rövidnadrágra, és egy szürke-rózsaszín csíkos topra. A hajamat kibontva hagytam, így lazán a vállamra omlott.Tanultam és írtam valami háziféleséget, majd szóltam Annie-nek, hogy bemegyek a belvárosba. Mivel mostanában nem hallani támadásokról, és elég világos is van, a nagynéném rábólintott az ötletre. Régóta szerettem volna benézni Marie boltjába, és Ed mondta, hogy a nagyanyja ma este nyolcig ott lesz. Kölcsönkértem Annie piros Chevy-jét. Közel sem volt olyan gyors, mint a Camaro, de egyszerű volt vezetni, és nyújtott egyfajta biztonságot. Elmerengve kocsikáztam végig a sznobnegyeden, a külvároson, miközben pálmafák százai haladtak el mellettem, s mivel letekertem az ablakot, a nyári szellő belekapott vörösesszőke hajamba, amit az apámtól, Patrick McLane-től örököltem. Marie mondta, hogy a gyógynövényes boltja a 4. utca sarkán található, én pedig a táblák segítségével könnyen odataláltam. Rengetegen parkoltak azon a környéken, így két utcával lejjebb kellett helyet foglalnom a Chevy-vel. Visszasétáltam, és megálltam a bolt előtt. Egyszerű, takaros fűszernövényes boltnak tűnt, a kirakatban kristályokkal, és gyógynövényekkel teleaggatva. Benyitottam, mire az ajtó fölött megkondult egy csengő, amely a vendégek érkeztét jelezte. Füstölő illata csapott meg, azt hiszem tömjén lehetett, mert erős illatot árasztott. A kissé zsúfolt boltban 3-4 könyvespolc sorakozott, a falak pedig ki sem látszottak a rengeteg szekrénynek és polcnak köszönhetően.
- Hahó! Marie? - szólongattam a tulajdonost, Ed nagymamáját, de mivel senki sem válaszolt a hívásomra, nézelődni kezdtem. A kristályok felé vettem az irányt. Volt ott mindenféle, a felét nem is ismertem. Türkiz, rózsakvarc, ónix, tigrisszem... még egy obszidián szemet is láttam. Mellettük állítva egy kézikönyv foglalt helyet, amely leírta a kövek tulajdonságait, és hogy mire használják őket. Hogy ezt honnan tudtam? Beleolvastam... Igen, elég kíváncsi vagyok. Megtudtam például, hogy a türkizt gyógyításra használják. Egyből Missy jutott eszembe. Az ő talizmánja biztosan türkizből készülne. Egy csomó szárított-préselt gyógynövényt is felfedeztem, nem messze a kristályoktól. A pillantásom azonban a könyvek felé tévedt. Kíváncsian az első polchoz araszoltam, lekapva az első kötetet, ami a kezembe akadt. Alaprituálék megtisztuláshoz Ez valamiért hátborzongatóan hangzott. Mégis mitől kéne megtisztulni? Belelapoztam, mire zsályacsomókat, és egy dézsa vizet ábrázoló képek tárultak a szemem elé. Ennyi elég is volt, sietve visszaraktam a könyvet a helyére. Épp emeltem volna le a következőt, amikor hangokra lettem figyelmes.
- Éés... itt is van - hallottam Marie barátságos hangját. Kimerészkedtem a sorok közül, mire olyasvalakin akadt meg a tekintetem, akire egyáltalán nem számítottam. Ronan gunyoros vigyorával találtam szembe magam, aki bizonyára jót mulatott elképedt arcomon. Becsuktam a számat, mielőtt kiakad az állam, és próbáltam könnyedén viselkedni.
- Ronan, te meg mit...? - Egy hang sem jött ki a torkomon.
- Már megyek is. Köszönöm, Mrs. McCeightly. Viszlát. - köszönt el. - Kasey... - biccentett felém, majd sietősen távozott. Elképzelni sem tudtam, mit keresett itt. Megráztam a fejem, majd az idős hölgy felé fordultam.
- Szia Marie - üdvözöltem.
- Szia, kedvesem. Mi járatban? - érdeklődött.
- Régóta körül szerettem volna nézni itt. És érdekelne, hogy... mit vett Ronan? - kérdeztem.
- Holdkövet vett, drágám. Nem adhatnék ki ilyen információkat, de tekintettel a múltbéli eseményekre... - A fejét csóválta. Értetlen arcot vághattam.
- Mire való a Holdkő? - kérdeztem.
- Az érzékenység kövének is nevezik. A történetek a Hold megszilárdult sugarának tartják. Vonzza az érzékeny, intuitív, őszinte embereket. Kevésbé ismert tulajdonsága, hogy megmutatja viselője valódi természetét, valósággal leleplezi, átlátszóvá teszi. Mindez kétoldalú, látókőnek is nevezném. Egyébként ezt a hatását csak teliholdkor, és a Hold egyéb különleges fázisaiban fejti ki. A hétköznapokban épp az ellenkezőjére használható.
- Vagyis... elrejti az illető igazi arcát? - kérdeztem gyanakvóan.
- Pontosan. - És ekkor belémnyilallt a felismerés.
- Ez megmagyarázza, miért nem jelzi az obszidián medálom Ronant! - kiáltottam fel, miközben az asztalra csaptam. Marie megijedhetett a hirtelen felindulásomon, mert összerezzent. - Bocsánat... csak annyit gondolkoztam ezen. Lehetséges?
- Persze, hogy lehetséges.
- De nem értem, mit akarna elrejteni. Tudom, hogy démon. Más shide látó pedig nincs a környéken... - zártam ki minden eshetőséget.
- Nem tudhatjuk... - ellenkezett Marie. Vajon igaza van? Vannak más shide látók is rajtam kívül?
- De azt mondta, tudomása szerint kihalt a vérvonal... - vetettem fel.
- Forrásaim szerint igen, de nem vagyok benne száz százalékig biztos. Bár ha élnek is, biztosan nem a mi környékünkön - rázta meg a fejét.
- Marie...
- Igen, kincsem?
- Mi volt az az ünnep, amit említett? Az a szá... Száviny, azt hiszem... - beletúrtam a hajamba.
- A samhain? A gael nyelveken beszélő népeknél a november hónap elnevezése, valamint a kelta nyelvi-kulturális kör egyik legjelentősebb ünnepe, mely október 31-én sötétedéskor kezdődik és november 1-jén ér véget - magyarázta gördülékenyen Marie. - Van is erről egy könyvem. Kölcsönadhatom, ha kéred - mondta, majd választ nem várva elvágtatott a könyves polcok felé, és leemelt egy zöldes, bőrkötéses könyvet, amely Ed Biblia-kinézetű varázskönyvére emlékeztetett. Persze, ezt nem osztottam meg Marie-vel. Elégedetten a kezembe nyomta.
- Hű, köszönöm szépen - mondtam lelkesen, majd besüllyesztettem a sötétkék oldaltáskámba. - Most mennem kell, köszönöm a segítséget - köszöntem el Marie-től, majd a kijárat felé indultam.
- Várj, szívem - kiáltott utánam Marie. - Vigyázz magadra! - intett, mire csak lazán bólintottam, hogy meg lesz. A bolt elé érve eszembe jutott, hogy pár utcával odébb parkoltam le Annie Chevrolet-jével. Időközben szürkülni kezdett az ég, ráadásul a hatalmas emeletes házak is eltakarták a lemenő Nap fényét. Mikor már öt perce sétáltam, olyan érzésem volt, hogy valaki követ. Lehet, hogy csak üldözési mániám van? A múltkori sikátoros eset óta óvatosabb vagyok. Próbáltam megőrizni nyugalmamat, és lekanyarodtam egy szűk utca irányába. A lábnyomok kopogása nem szűnt meg, így biztosra vettem, hogy van mögöttem valaki. Nézzek szembe vele, vagy rohanjak el? Elég. Shide látó vagyok az istenért! Kitől kéne félnem? A fenálló lehetőségek hada rohanta meg az agyamat, kezdve egy hatalmas démonhadsereggel... Jól van. Megtorpantam, és a szememet forgatva szembenéztem a 'követőmmel'. Majdnem dobtam egy hátast, amikor megpillantottam kapucnia alól kivillanó fekete hajtömegét... Sutton.
- Szia, szépségem. - Szája gonosz félmosolyra húzódott. - Hiányoztam?
- Mit akarsz? - próbáltam keménynek tűnni, de a hangom egy ötéves kislányéhoz hasonlított. Elnevette magát, és a minket körülvevő háztömb falának támaszkodva fürkészte az arcomat. Megnyugvást keresve, hogy nem bánthat, a medálomhoz kaptam. Ami nem volt rajtam... Francba, a fürdőszobában hagytam. Sutton észrevehette, min jár az eszem, mert fejét hátravetve gunyorosan kacagni kezdett.
- Most nem véd meg a kis varázsmedálod. Nos, szivi. Játszani fogunk... mi legyen? Bújócska? Fogócska? Válassz... - Ráérősen éles műkörmét kezdte fürkészni. Elfuthatnék, de felesleges, mert percek alatt utolérne. így hát, próbáltam megőrizni méltóságom utolsó darabkáit, és szembenéztem vele.
- Bocs, túlságosan be vagy tojva? Akkor én választok - hátracsapta a kapucniját, így megcsodálhattam kegyetlen vigyorát. És egy halvány-rózsaszín sebhelyet, amely a bal szemén keresztül húzódott. Volt egy olyan sejtésem, hogy Ronantől kapta. Észrevette, hogy bámulom, ezért élesen megszólalt.
- Most, szivi: fogócskázni fogunk. A játék a következő: Adok öt percet, hogy minél messzebbre elhúzz innen, aztán megkereslek, és ha szerencséd van, gyorsan végzek veled. Várj... - félredöntötte a fejét - ez nem szerepel a lehetőségek között. Rettenetesen sajnálom - nevetett föl. Meg sem bírtam mozdulni, ezért makacsul fekete szemeibe néztem. Hátrahőköltem a mély, megvető gyűlölettől, amely belőlük áradt.
- Mi van, Sutton, csak nem féltékeny vagy? - hergeltem Ronanre gondolva. Idióta. Csak magam alatt vágtam a fát, mert Sutton még idegesebb lett.
- Egy...kettő... tik-tak, shide látó! - Ne már, ez tisztára olyan, mint egy thrillerben. A pszichopata gyilkos játszik az áldozattal, kergetni, de mindenki tudja, hogy semmi esélye menekülni, mert a végén úgyis megölik. Ezekben a filmekben azonban a végén mindig jön a jófiú, aki szépen megmenti a csajt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az én esetemben ez nem így működik. Gondolkodás nélkül futásnak eredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése