Már egy hetet lehúztam a Harbor High Scool-ban, és bevallom, kezdem megszeretni a helyet. Bár Ed és Missy néha furán viselkednek, ezt diákképviselőségük számlájára írom. Épp hazafelé tartottam a suliból, mikor veszekedés hangjai ütötték meg a fülemet. Kíváncsian belestem a mellettem elhaladó sikátorba, mire elkerekedtek a szemeim. Ed és a szörfös srác, Ronan egymásnak feszülve üvöltöztek.
- Maradj ki ebből, Blackmore! - szűrte fogai közt a szavakat Ed, akit még sosem láttam ilyen idegesnek.
- Félsz, hogy elhalászom előletek, mi? - vigyorgott gunyorosan Ronan.
- Nem befolyásolhatod a döntését - suttogta Ed.
- Mióta érdekel engem bárki döntése? - csattant fel Ronan. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, de elég komolyan hangzott. Közelebb araszoltam a kukák mögött, vigyázva, nehogy zajt csapjak. Már csak két konténer állt közénk, mikor megbotlottam, és sikeresen feldöntöttem az egyik szemetest. Felszisszentem, mire elcsöndesedtek.
- Ez meg mi volt? - hallottam Ronan hangját. Mindketten a fülüket hegyezték, és elindultak a zaj irányába. Azaz: felém. A szívem a torkomban dobogott, és földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam lebukni, ezért nem volt más választásom, belemásztam az egyik konténerbe. Majdnem felkiáltottam, annyira büdös volt, de befogtam a szám. Egy ideig nézelődtek, aztán elváltak útjaik.
- Egy szót se Kasey-nek! - zárta le a témát Ed, mire leesett az állam. A szagokra gondolva azért igyekeztem nem kinyitni... Mégis miről ne szóljon nekem? Állj. Nem is szoktunk beszélgetni. Mikor már nem hallottam a lépteik zaját, nagy nehezen előmásztam a konténerből. Orrfacsaró bűz áradt belőlem, a ruhám pedig mondanom sem kell, úgy nézett ki, mint egy csövesé. A lehető legrövidebb úton elindultam hazafelé, és természetesen mindenki megbámult. Becsukván magam mögött a bejárati ajtót éppen azon töprengtem, vajon megérte-e, mikor Annie csilingelő hangját hallottam kiszűrődni a nappaliból.
- Meglepetés! - termett ott előttem egy szempillantás alatt. Ahogy körülnéztem a szobában, egy tortát pillantottam meg a gyönyörűen megterített asztalon.
- Nahát, mit ünneplünk? - kérdeztem meglepetten.
- Jaj, ne csináld már! Boldog szülinapot! - mosolygott rám, mire elkerekedtek a szemeim. Október 3. Te jó ég, elfelejtettem a saját szülinapomat...
- Ó, Annie! Nem kellett volna... - öleltem át.
- Dehogyisnem. Elvégre nem mindennap 17 éves az ember - kacsintott rám, majd ahogy jobban végigmért, felkiáltott. - Te jó ég, Kasey! Mi történt veled?
- Ő, semmi. Fogadásból be kellett másznom az egyik konténerbe... - hazudtam folyékonyan, bár lelkiismeret-furdalásom volt miatta. - Megyek, lezuhanyzom.
Később elfújtam a gyertyákat, majd nekiálltunk felszeletelni a csokitortámat. Mikor elfogyasztottuk - az én esetemben két kézzel belapátoltuk -, Annie összecsapta a tenyerét.
- Most pedig gyere velem, mutatok valamit - mosolygott sejtelmesen, mire felvont szemöldökkel követtem. Meglepetésemre kimasíroztunk a bejárati ajtón, egészen a garázsig, majd a nagynéném egy kapcsolással felnyitotta az automata kapukat. Egy ismeretlen autót pillantottam meg Annie piros Chevy-je mellett. Földbe gyökerezett a lábam, amikor ráébredtem, hogy ez tutira, 100%-ig a szülinapi ajándékom.
- Boldog szülinapot, Kasey! - kapcsolta fel a villanyt Annie. Egy fekete Camaro állt velem szemben.
- Úristen, Annie... ez... - nem találtam szavakat, ezért csak átöleltem. - Ezt nem fogadhatom el.
- Hogy ne kelljen gyalogolnod. Én nem tudlak elvinni, és amúgy is Santa Cruzban mindenki kocsival jár. Ó, és majd elfelejtettem! - előbogarászott a zsebéből egy öklömnyi nagyságú ajándékdobozt. A Camaro kulcsai voltak benne.
- Köszönöm, Annie! - mosolyogtam rá, majd azonnal beültem a kocsiba. - Jössz egy körre? - dugtam ki a fejem az ablakon. Bár szükségtelen volt, ugyanis ez egy kabrió. Körbeszáguldoztuk a várost, majd felhívtam Missy-t, hogy többé nem szükséges a fuvar. Ismét eszembe jutott, amit a sikátorban hallottam.
- Hé, Missy. Tudsz valamit Ed-ről és Ronan-ről? - kérdeztem óvatosan.
- Ezt hogy érted?
- Hát, csak Ed mindig olyan furcsán viselkedik, mikor Ronan-ről van szó. Nem bírják egymást? - tapogatóztam.
- Ne gondolj semmi rosszra, egyszerűen csak nem jönnek ki egymással. Ed szerint ő egy sznob bunkó - magyarázta, de volt egy olyan sejtésem, hogy ennél többről van szó.
- Á, értem - bólogattam, miközben kinyitottam a tetőablakot.
- Miért érdekel? - érdeklődött. Kicsit feszültnek tűnt a hangja.
- Csak kíváncsiságból... - legyintettem. Zajokat hallottam odakintről, így kitekintettem az ablakon. Egy elsuhanó alakot pillantottam meg, amint átmászik a kerítésen. Hallottam, hogy Missy beszél hozzám, de nem bírtam levenni a szemem a betolakodóról. Most már biztos, hogy valaki bessuran a kertünkbe. Ez aggasztott, és asszem, jogosan.
- Hahó, Föld hívja Kasey-t - szólongatott Missy.
- Ó, bocs, elbambultam - ráztam meg a fejem, majd hátat fordítottam az ablaknak, de előtte még behúztam a függönyt.
- Holnap találkozunk, szia - köszöntünk el egymástól, majd lefekvéshez kezdtem készülődni. Még mindig nem csomagoltam ki, ezért most nekiláttam. Egyenként kipakoltam a fotóalbumokat. Tudom, nem kellett volna, de kinyitottam az egyiket. Azonnal megrohantak az emlékek. Anya, apa és én, amint a vidámparkban állunk. A tizedik szülinapom. Ezernyi könnycsepp hullott le az arcomról, én pedig átadtam magam az érzésnek, amit hetek óta elfolytok magamban. A hiányuk most még jobban égette az oldalamat, úgy éreztem, elvettek tőlem egy darabot, szinte kitépték a mellkasomból. Miközben csomagoltam, a kezemben megakadt egy régi medál, amit még apa adott nekem kisebb koromban. Egy obszidián kő volt, kacskaringós fémrácsba zárva. Már akkor is tetszett, amikor a nyakában lógott, így nagyon boldog voltam, amikor nekem adta. A nyakamba akasztottam, majd levetettem magam az ágyamra. Sokáig nem tudtam lehunyni a szememet, csak a Hold fényét bámultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése