- Bejöhetek? - kérdezte Ronan, mikor már vagy öt perce bámultam.
- Persze, gyere csak - tértem magamhoz a meglepetésből. Beugrott, hogy még sosem járt nálunk. Kivéve az éjszaka tett magánlátogatásait a szobámba, mikor a medálomat csempészte vissza. Az is beugrott továbbá, hogy ma lepattintott Mike miatt. Emiatt kissé komor voltam, és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy majdnem megkérdeztem, kér-e valamit enni.
- Bocs a mai miatt - vakargatta bűnbánóan a tarkóját, és letelepedett a kanapéra. Követtem.
- Szóval, honnan ismered Mike-ot? Úgy tűnt, ezer éve spanok vagytok. - Szándékosan nem reagáltam a bocsánatkérésére, mert még mindig mérges voltam rá...egy picit.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, bejártam egész Európát? - kérdezte, mire bólintottam. Mintha ezer éve lett volna... - Na, akkor Olaszországban is voltam, és ott találkoztunk. Ő volt az első démon, akivel találkoztam a családom óta. Kivéve a nomádokat...
- Nomádok? Állj, azt mondod, az 1800-as évek vége óta ismeritek egymást? - hitetlenkedtem.
- Aha. Jófej srác, bár vannak dolgai... - vigyorgott.
- Hogy érted?
- Tudod, olaszok... Perverz, nőcsábász... folytassam? - húzta száját ismerős félmosolyra, amitől minden dühöm elpárolgott iránta. Hogy csinálja?
- Nem, kösz. Értem - fintorogtam.
- Nem bírod, mi? - Hanyadt feküdt a kanapén.
- Hát, egy bunkó, öntelt guidónak tűnik - húztam el a szám szarkasztikusan, mire felnevetett. Olyan édes volt, ahogy borzos hajával (biztos szörfözni volt...Mike-kal) elterült a kanapén, és összeszorított szemmel nevetett.
- Hidd el, ha jobban megismered, rájössz, hogy normális - bíztatott. Nem voltam biztos benne, hogy jobban meg akarom ismerni.
- Mit is mondtál, kik azok a nomádok? - ráncoltam a homlokom. Semmi kedvem nem volt Casanováról beszélgetni.
- Én hívom így a csapatba verődött démonokat, akik járják a világot - vonta meg a vállát, majd felült.
- Aha, és hol találkoztál ilyenekkel? - érdeklődtem.
- Svédországban. Állati az a hely, egyszer el kell jönnöd velem - csillant fel a szeme, majd a hajam felé nyúlt (sokszor szokta csavargatni), de félúton visszahúzta a kezét. Vettem a célzást, és kikapcsoltam a nyakláncomat, jó messzire csúsztatva tőlünk.
- Akkor nem haragszol? - kérdezte, majd a combomra hajtotta a fejét, így teljes belátást nyerhettem tengerkék szemeibe.
- Hát, egy kicsit... - húztam ravasz mosolyra a szám.
- És mivel tudnálak kiengesztelni? - kérdezte bociszemekkel.
- Khm... rengeteg ötletem van, de kezdjük mondjuk egy hátmasszázzsal - vigyorogtam. Mikor már órák óta masszíroztattam magam, beadtam a derekam, hátrafordultam és megcsókoltam. Átölelte a derekamat, és az ölébe húzott. Hosszú csókcsatába kezdtünk, és épp lehúzott magával a kanapéra, mikor megszólalt a telefonom. Majdnem leestem a díványról ijedtemben.
- Nem akarod felvenni? - húzódott el, mikor nem foglalkoztam a csörgéssel.
- Nem lehet olyan fontos... - legyintettem, majd ismét belemerültünk abba, amit elkezdtünk. A mobilom azonban kitartóan csörgött. Felsóhajtottam, és idegesen kikaptam a zsebemből. Chris az.
- Szia, nagyon sürgős? - szóltam bele a szememet forgatva.
- K-kase, figyi segítenél? - hadarta Christopher a telefonba.
- Mi olyan fontos? - vonakodtam.
- Louis... nem tudom, nem válaszol. Nem tudom, mit csináljak - kezdett hisztérikus színt ölteni a hangja.
- Hol a túróban vagytok? Mi történt? - ugrottam fel a kanapéról, hogy jól oldalba rugtam szegény Ronan-t. Bár ez inkább nekem fájt, ha a kockáira gondolok.
- A focipályán... Nem is ivott olyan sokat, nem tudom mi van vele. Mintha részeg lenne, csak kicsit rosszabb. Csak fekszik és mered a semmibe - a hangja olyan volt, mint mikor mutált. Össze-vissza csúszkált, bár legtöbbször a magas és a rekedt között váltakozott.
- Hívd a mentőket! - kiabáltam a telefonba.
- H-hívtam, de kurva lassúak! Úgy tíz perce várok r-rájuk - remegett a hangja.
- Ugye lélegzik? - kérdeztem. Feszült csönd állt be a beszélgetésünkben. - Chris... - kezdtem én is hisztérikussá válni.
- I-gen, igen! De nagyon rossz színben van - mondta. Ronan kikapta a kezemből a telefont. Persze, hisz az egész beszélgetésünket hallotta.
- Tudod, hogy kell szájon át lélegeztetni? - kérdezte.
- Mi? - hallottam Chris meglepett hangját.
- Csak válaszolj! - faggatta Ronan.
- Igen, de...
- Akkor csináld!
- Smároljam le?
- Nyugi, ha felébred, meg fogja köszönni. De ha nem teszed, mire kiérnek azok a barmok, meg is halhat. - Ez aztán bíztató. De honnan tudja Ronan, mit kell csinálni ilyen helyzetben? Volt egy sejtésem, mi baja van Louis-nak, de erre még gondolni sem akartam. Nem hallottam, mit mondott Chris ezután, de Ronan letette a telefont. Tiltakoztam volna, de a tenyere közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Mindjárt odaérnek a mentők, beviszik a kórházba, és minden rendben lesz - nyugtatgatott higgadtan, de mintha fel sem fogtam volna, mit beszél.
- Tudni akarom, mi van vele - hadartam erőtlenül.
- Meg is fogod tudni, de most felesleges zaklatni őket - suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra és átölelt. Mikor már kezdtem lenyugodni, nyílt a bejárati ajtó, és léptek zaját hallottam közeledni az előszobából.
- Megjöttünk! - hallottam Missy csilingelő hangját. - Hát ti meg... - kezdett volna bele a kikérdezésbe, majd leesett neki, hogy ez az én lakásom.
- Mi történt? - vágta le rögtön Ed a szitut, amint megpillantotta kétségbeesett arcomat.
- Kase, mondd el, mi a baj! - guggolt le elém Missy. Úgy éreztem, mindjárt szétpattannak az idegeim, és amire a legkevésbé volt most szükségem, azok az idegesítő kérdéseik.
- Ne faggassátok már! - csattant fel Ronan.
- Ne akard megmondani, mit csináljak, Blackmore! - kötözködött Ed.
- Miért, mi lesz, csivava? - pattant fel Ronan a kanapéról, majd ezek ketten egymást kezdték méregetni.
- Fogjátok már be! - kiabáltam, majd felrohantam a szobámba. Aggódtam Louis-ért, nem volt szükségem arra, hogy ennek a két alfahímnek az acsarkodását hallgassam. Becsaptam magam után az ajtót, és arccal lefelé elterültem az ágyon. Nagyon is tudtam, mi történik Lou-val. Tavaly nyáron elvitt egy buliba, de csak ketten mentünk, mert Chris akkor családi nyaraláson volt. Kicsit elfajultak a dolgok, valaki füvet adott neki, ráadásul jól le is itta magát. Én sem voltam teljesen józan, ezért nem emlékszem mindenre, azt sem tudom, kitől kapta, csak annyit, hogy teljesen megzakkant, és Chris bátyjának kellett hazavinnie minket. Másnap (mivel egyéb tevékenységre nem voltunk képesek a nagy másnaposságtól) beszélgettünk egy kicsit, és elmondta, hogy régebb óta benne van a bizniszben, de semmi komoly, mert megáll a füvesciginél. Azt mondta, ki akar szállni, mert a baseball az elsődleges életcélja. Én is próbáltam lebeszélni, és megkértük Chris bátyját, Benjamint, hogy ne szóljon Chrisnek, mert ő ellene van az ilyesminek, ráadásul az edző is kirúgta volna a csapatból, ha tudomást szerez róla. Biztos voltam benne, hogy most is bevett valamit... Ha így van, az orvosok úgyis kiderítik, és akkor nem csak Christopher, de az edző és az egész csapat tudomást szerez róla. Akkor pedig az egész baseball karrierjének lőttek. Nem volt olyan profi, mint Chris, de ő is jól játszott, és komoly jövő állt előtte. Kopogtak az ajtómon.
- Húzz el! - kiabáltam, majd a fejemre húztam a takarót.
- Csak én vagyok... - hallottam Missy sértődött hangját.
- Ó, bocsi, te bejöhetsz - mondtam bocsánatkérően, majd felültem az ágyon és magamhoz vettem egy csomag zsepit.
- Jól vagy? Mi történt? - kérdezősködött és letelepedett az ágy szélére.
- Jézusom, te egyedül hagytad őket?! - Elképzeltem, mit csinálhat most Ed és Ronan kettesben.
- Nyugi, megígértettem velük, hogy jól fognak viselkedni - kacsintott.
- És mégis hogyan? - vontam fel a szemöldököm kételkedve.
- Ed okosabb ennél - legyintett.
- Azért ő is tud hülye lenni, főleg ha a méretével cikizik - kuncogtam.
- Miért, nem is alacsony! - ellenkezett Missy.
- Hozzád képest talán nem... - vigyorogtam. Én sem voltam egy égimeszelő a magam 165 centijével, de Missy még rajtam is túl tett. Vagyis, alul... Ed körülbelül 170 centi lehetett. Ronan messze veri őt magasságban. Mennyi lehet, 185?
- Mi történt, mielőtt megérkeztünk? - tért vissza az eredeti témához, mire lesütöttem a szemem. Meséltem neki Louis füves dolgairól, és a Chris-szel való telefonbeszélgetésünkről.
- Mostanra biztosan megérkeztek a mentők. Talán már stabilizálták is az állapotát, vagy mi... - bíztatott.
- Remélem. Szerinted felhívjam őket? - kérdeztem az ajkamba harapva.
- Ha történik valami, Christopher úgyis felhív. Szerintem ne zaklasd most őket - tanácsolta.
- Ronan is ezt mondta... - sóhajtottam.
- Akkor köztetek újra minden rendben? - kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Azt hiszem. Legalábbis megbeszéltük a dolgokat. De ennek miért örülsz ennyire? Azt hittem, nem bírjátok Ronan-t.
- Ed nem bírja. Nekem lehet saját véleményem. A lényeg az, hogy te boldog vagy vele - jelentette ki.
- Azért ne szaladjunk ennyire előre - pirultam el. Kopogtak, majd vitatkozás hangjai szűrődtek ki az előszobából. Ed nyomult be az ajtón.
- Hé, emberek! Blackmore-nak mennie kell... sajnos - nyomta meg az utolsó szót.
- Kösz a hirdetést, pincsi - borzolta össze Ronan Ed haját, aki rácsapott a tenyerére, majd duzzogva karba tette a kezét. - Tényleg mennem kell, de holnap találkozunk, oké?
- Persze - mosolyogtam rá. - Kikísérlek - ajánlottam föl, majd felpattantam az ágyról.
- Kitalál magától is - dünnyögte Ed, majd letelepedett Missy mellé és egy utolsó ellenséges pillantást vetett Ronan-re. A szememet forgatva becsuktam magam után a szobám ajtaját, és előre tessékeltem Ronan-t. A bejárati ajtóhoz érve megfordult, és átölelte a derekamat.
- Tényleg sajnálom - suttogta, majd szájon csókolt.
- Tényleg semmiség - vontam meg a vállam. Egy ideig csókolóztunk, majd elindult a Porschéja felé. Még egyszer visszaintett, aztán a gázra taposott, és már el is tűnt a szemeim elől. Amint elment, visszatért az aggodalmam Louis iránt. Felkaptam a medálomat a dohányzóasztalról, újra a nyakamba akasztottam, és elindultam a szobámba kiosztani Ed-et.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése