Missy-vel a belvárosban futottunk össze. Lélekben felkészültem a megrovó hegyi beszédre, amiért ismét sikerült később érkeznem a megbeszéltnél, de furcsamód nem hozta föl a dolgot, én pedig nem terveztem felhívni rá a figyelmét...
Kompromisszumot kötöttünk. Megbeszéltük, hogy először "csak" öt boltot látogatunk meg a pláza földszintjén, utána beugrunk az egyik gyorskajáldába harapni valamit. Ehhez ragaszkodtam.
Egész úton elég csöndes volt. Mindannak ellenére, ami közte és Ed között történt, az utóbbi időben kezdett megjavulni a beszélőkéje, és a múltkori telefonbeszélgetésünk után már azt hittem, újra a régi, de ma határozottan nyomasztotta valami. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de többnyire csak én hadováltam mindenféle marhaságról, ő pedig zavartan bólogatott, néha csendben elmosolyodott, és mindeközben sorra jártuk a boltokat a megfelelő ruhadarabok után.
Mire a kedvenc boltjához értünk, már kezdett apadni a lelkesedésünk, de amikor meglátott valami új kollekciót a baloldalon, visszatért a vásárlási láza. Épp egy krémszínű miniruhát tartott maga elé a tükör előtt állva, amikor úgy döntöttem, kérdőre vonom.
- Egyébként, mi újság? Elég csöndes vagy ma - jegyeztem meg, miközben az arcát fürkésztem, amely most halvány fintorra húzódott, majd visszaakasztotta a ruhát a helyére.
- Sápaszt - adott magyarázatot, majd szembefordult velem. - Aranyos vagy, hogy aggódsz, de teljesen jól vagyok. Csak egész héten a bállal voltam elfoglalva, és teljesen leszívta minden energiámat, de most hogy itt van a nyakunkon, végre lazíthatok egy kicsit - sóhajtott föl.
- Tényleg, és milyen volt a fotózás? - csaptam gondolatban a homlokomra, mert el is felejtettem, mennyire aggódott Missy a Cam-mel való találkozás miatt.
- Elment - vont vállat. Na jó, itt határozottan nem stimmel valami. Missy, amint bármilyen eseményről, amelynek csak parányi köze is van a divathoz, mindössze egy szót nyilatkozik...? A vészjelzőim bekapcsoltak.
- És... mi van Cammel? - tapogatóztam.
- Mi lenne vele? - vont vállat újra. - Normális volt. Nem sokat beszéltünk, nagy volt ott a pörgés. Melissa egyik modellje lebetegedett, ezért engem állított be a helyére. Nagyon bizarr volt, fények mindenhol, azt hittem, megvakulok, és a végére már csillagokat láttam, de miután belejössz, elkezded élvezni... Viszont meglepő, milyen fárasztó. Annyira, hogy mire végeztünk, mindössze annyi erőnk volt, hogy hazaessünk, ezért nem jött össze a plázázás. De örülök, hogy eljöttél velem. Tudom, hogy nem vagy oda ezért, szóval kösz...
- Igazság szerint... nem is olyan vészes - dünnyögtem, majd leakasztottam egy fekete, az alján finoman csipkézett miniruhát, és magamhoz igazítottam a tükörben. Próbáltam elképzelni magam benne, de kisestélyiben látni magam igencsak megakasztotta a fantáziámat.
- Jól állna neked - állapította meg Missy.
- Komolyan?
- Abszolút. Kiemelné az alakodat.
- Hát... akkor lehet, hogy megveszem - vetettem rá egy cinkos pillantást.
- Hogy hogy? Hová vennéd fel? - kérdezte elképedve.
- Hát... nagyon úgy néz ki, hogy holnap bálba megyek - vigyorodtam el lassan. Missy értetlenül nézett vissza rám.
- Várj... úgy érted a...
- Igen, a karácsonyi bálba. Miért nézel így rám? - ráncoltam a homlokomat. Missy egy szót sem szólt, csak a ruhát nézte a kezemben, és az arcára eléggé furcsa arckifejezés ült ki. - Oké, tudom, hogy nem vagyok az a punccsal bájolgós típus, de Ronan-ről sem hittem ezt, viszont ő hívott el, és nem bírom ki, hogy ne lássam nyálas öltönyben!
- Hűha - bökte ki. - Én sem hittem volna róla... Blackmore olyan... rosszfiú - latolgatta, de úgy éreztem, a gondolatai egész máshol járnak.
- Azt hittem, ennél azért jobban örülsz majd nekem - nevettem el magam zavartan. - Nem kell egyedül felügyelned.
- Aha - bólintott mosolyogva. - Felpróbálod azt a ruhát?
***
Igyekeztem időben álomra hajtani a fejem, hogy másnap frissen és kipihenten ébredjek. Sikerült. Meglepő, de még a fejem sem fájt. A mai napom átlagon felülinek ígérkezett.
Épp a szokásos croissant-omat majszoltam a konyhaasztalnál az XL-es, amúgy is kinyúlt batmanes pólómban, felkontyolt hajjal, Annie pedig a nappaliban tévézett, amikor a telefonom megszólalt.
Érdeklődve vettem a kezembe a készüléket, hogy megtudjam, ki keres, és egy pillanatra elfelejtettem rágni, ezért felpüffedt arccal meredtem a képernyőre, amelyen Christopher neve virított.
Először nem akartam felvenni. Annyira furcsa lett volna ennyi idő után beszélni vele, hogy el sem tudtam volna képzelni, miről csevegnénk. És hogy egyáltalán miért keres... És nem bírtam volna elviselni, ha kínos csöndben úszva kutatunk téma után. Ugyanakkor majd meghaltam, hogy halljam végre a hangját, ezért miután lenyeltem a számban lévő falatot, fogadtam a hívást.
- Igen? - szóltam bele, holott mindketten tudtuk, hogy a száma el van mentve a telefonomban. Ezért aztán totál idiótának éreztem magam.
- Kasey. Itt Chris. Nem tudom, emlékszel-e még rám... Tudod, én vagyok az a szerencsétlen, akivel régen részegen lődörögtél a focipályán. Tudod, a legjóképűbb. Bár, erre valószínűleg nem emlékszel, mert részeg voltál... Én meg egy idióta, és... Ó, a francba, ez egyre rosszabb... Én csak... Mondanál valamit?
- Szia, Chris - nyögtem ki, mikor ráeszméltem, hogy a válaszomra vár. - Persze, hogy emlékszem rád, te hülye - válaszoltam, miután megjött a hangom. - Miért hívtál?
- Csak... Louis mondta, hogy hazajössz karácsonyi szünetben, és arra gondoltam, találkozhatnánk. Hiányzol. - Rövid szünetet tartott. - Hiányzik a legjobb haverom.
- Nekem is hiányzol - ismertem be. - És igen... úgy tervezem, hogy hazalátogatok Portlandbe.
- Az elmúlt pár hónap eléggé unalmas volt. Meccsek, piálás, suli... piálás a suliban... - tette hozzá, és a hangján éreztem, hogy mosolyog. - Hiányoznak az őrültségek, amiket együtt csináltunk. Jó lenne felpörgetni kicsit a várost, felgyújtani pár totemoszlopot...
Elvigyorodtam. - Régi szép idők.
- Ja. És veled mi a helyzet? Megvagytok még...
- Ronan-nel? Igen, minden rendben. Sőt, úgy terveztem, őt is magammal viszem.
- Király - nyugtázta. És tényleg őszintének tűnt.
- És? Louis-tól úgy hallottam, nálad is van valaki a láthatáron - emlékeztem vissza a múltkori telefonbeszélgetésünkre a srácokkal. Bár, jobbjára csak Louis-szal beszélgettem, azt a fajta kommunikációt, amit Seamus gyakorolt rajtam, inkább kihagytam a felsorolásból...
- Nahát, a mai világban már nincs diszkréció? - kérdezte tettetett felháborodással, és éreztem a hangján, hogy a nagymamámat utánozza. Akaratom ellenére is elnevettem magam. - Alakulgatnak a dolgok. Sok minden történt, mióta elmentél.
Ideát is, erre mérget vehetsz...
- Figyelj... tényleg sok minden történt. Tudom, hogy elcsesztem, azzal, hogy beléd zúgtam, de annak vége. Esküszöm, nem akarok semmit, csak látni téged, együtt berúgni és hülyülni. Mint régen.
- Szerinted most sikerülni fog? - kérdeztem reménykedve.
- Mi az akadály? Pia van dögivel...
- Nem berúgni, te hülye!
- Ja, hogy az. Hogy a vérbe ne? - Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Hát... akkor hamarosan találkozunk - mosolyodtam el. - Készítsétek a totemoszlopot!
- ígérem, mindent megteszek!
Tényleg boldog voltam. El is felejtettem, mennyire hiányzott. A tény, hogy túltette magát rajtam, felettébb felvillanyozott. Ezzel együtt a honvágyam is visszatért. Portland talán már sosem lesz az igazi otthonom, de mindig is egy biztos menedéket fog jelenteni nekem. Embereket, akiket szeretek, és akikkel egy pillanatra átlagos tizenhét éves lehetek, akikkel újra és újra elkövethetem azokat a régi őrültségeket, amelyeknek a következményei nem járnak olyan károkkal, mint amelyeknek köze van az igazi világomhoz. Ahhoz a boszorkányokkal, démonokkal, sidhe látókkal és keresőkkel teli világoz, amelynek a köre most már új teremtményekkel bővült: szellemekkel.
Az ükanyám megígérte, hogy hamarosan beszélünk, de azóta sem jelentkezett. Kezdtem aggódni, hogy talán tényleg csak kitaláltam az egészet, és mindössze a képzeletem játszott velem. Ha mégis valós lenne... annyi mindent akarok kérdezni tőle! A lelkem legmélyén nem érdekelt, mióta keresett engem, az sem, miért, és miért pont most bukkant fel - bár erre már megadta a választ -, mindössze egy valamit akartam kétségbeesetten tudni: ott van-e, ahová anyáék kerültek, és ha igen... jól vannak-e. Nem tudtam, lehetséges-e, hogy erre a kérdésre választ kapjak, de mindennél jobban akartam azt a beszélgetést.
***
Még időben elkezdtem készülődni, így mire Ronan csöngetett, az új fekete, pánt nélküli, csipkézett aljú miniruhámban nyitottam ajtót, vörösesszőke hajam csigákban hullámzott körülöttem. Sokkot kaptam.
Ronan a karjával az ajtófélfának dőlve várakozott, a szokásos félmosolyával az arcán, de mikor meglátott, elkomolyodott.
- Biztos vagy benne, hogy el akarsz... - újra és újra végigfuttatta rajtam a tekintetét, végül az ajkamon állapodott meg. - Istenem, de jól nézel ki...
- Hát, te sem vagy kutya - állapítottam meg, miután jobban végigmértem. - Nem vicceltél az öltönnyel. - Elegánsan festett; fekete nadrág, betűrt fehér ing, ami kiemeli a bőre barnaságát, a zakóját gondolom a kocsiban hagyta. A lábán viszont a szokásos fekete tornacipője virított. Elmosolyodtam.
A nyakkendőjénél fogva közelebb vontam magamhoz, és lágy csókot leheltem az ajkaira.
- Indulhatunk? - kérdezte, immár vigyorogva.
- Egy pillanat - feleltem, majd mezítláb felrohantam az emeletre a táskámért, a cipőmért - egy egyszerű, masnis fekete magassarkúért -, és a fekete vászonkabátomért.
- Máris indulsz? - szűrődött ki Annie hangja a dolgozószobából.
- Aha. Viszek telefont - kiabáltam vissza, majd átvágtam az előszobán.
- Megőrültél?! Várj! - Mozgolódás, és halk kotorászás után Annie egy fényképezőgéppel a kezében rontott ki a dolgozószobából. Ajjaj. - Azt hiszed, hagyom, hogy lelépjetek anélkül, hogy egyetlen képet is csináltam volna rólatok?
- Jaj, Annie - forgattam a szemem, mint valami kiskamasz. Együtt nyitottuk ki a bejárati ajtót, majd Ronan udvariasan üdvözölte a nagynénémet, aki ezután vagy húsz képet csinált rólunk. Én már indultam volna, amikor Annie a nyakamba ugrott, és puszit nyomott az arcomra. Ronan megmosolyogta a helyzetet, és valószínűleg én is ezt tenném, ha nem lennék közel a fulladás általi halálhoz. - Annie... most már elengedhetsz.
- Bocsi. Olyan gyönyörűek vagytok! Érezzétek jól magatokat! - motyogta, majd intett, és becsukta az ajtót. Azt hiszem láttam egy könnycseppet felvillanni az arcán, de reméltem, hogy csak a meghatottság eredménye.
Elindultunk a kocsi felé. Eszembe jutott, amit Ronan mondott tegnap Annie-ről. Annyira lefoglalt az, hogy Ronan sérüléseivel törődjek, hogy teljesen megfeledkeztem a nagynénémről.
- Tegnap azt mondtad, Annie feldúlt. Mi történt? - kérdeztem. Rám nézett. Talán furcsállta kicsit, hogy nem én kérdeztem meg tőle, de ha így is volt, nem mutatta ki.
- Tegnap fotóalbumokat nézegetett. Gondolom, az emlékek a szüleidről... - motyogta. Elszégyelltem magam. Ott kellett volna lennem vele, hogy ezt együtt vészeljük át. Helyette Dylan levelével voltam elfoglalva, amit tegnap Missy-hez menet fel is adtam... Utólag visszagondolva, a baleset után is ezt tettem. Csak a saját gyászommal, és annak a feldolgozásával törődtem, sokszor észre sem vettem, hogy Annie ugyanezen megy keresztül. Nincs testvérem, de a veszteségünk fájdalmában nem lehet sok különbség. Régen folyton azt éreztem, nem vagyok jó unokahúg, és ez az érzés most kezdett újra a hatalmába keríteni.
- Ne legyen bűntudatod. Seggfej voltam tegnap - mondta. - Érthető. Néha engem is megráz, mekkora barom vagyok.
A fejemet csóválva elmosolyodtam. Nyúlt, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Ne! Ne nyisd ki! - kértem, mire visszahúzta a tenyerét, és érdeklődve felém fordult. Hát, ez tényleg furán hangzott.
- Figyelj... ha még sincs kedved ehhez az egészhez...
- Nem, nem, csak... Emlékszel? Amikor elvittél vacsorázni... - motyogtam. Az ajkai lusta, szórakozott mosolyra húzódtak, és láttam rajta, hogy épp felidézi azt a napot. Mintha ezer éve lett volna. - Akkor sem nyitottad ki.
- Biztos azt gondoltad, ez mekkora bunkó - latolgatta. - Én megmondtam - vigyorgott.
- Nem. Elmondjam, mit gondoltam? - kérdeztem, majd kinyitottam magamnak az anyósülés felőli ajtót, ő pedig kíváncsi mosollyal a másik oldalra lépett, és beszállt. Gázt adott, és legördültünk a felhajtóról. - Azt gondoltam... Végre valaki, aki nem hiszi azt, hogy ez fontos! Valaki, aki nem akar bájgúnár lenni, és megjátszani magát, hogy becserkésszen egy lányt.
- Sosem volt a terveim között, hogy becserkésszelek - mondta. Oldalra fordultam, de a tekintetét az útra szegezte. - Csak megtörtént. És nem bánom - fordult végre felém. A tekintete szakasztott olyan volt, mint amikor hazahozott a kórházból azután, hogy Sutton rám támadott, ő pedig megölte. Megölte az exbarátnőjét értem.
- Mióta? - kérdeztem. - Mármint, mikor...
- Jöttem rá, hogy nem akarlak megölni? - mosolyogta meg a próbálkozásaimat. Bólintottam. - Azt hiszem az autóbaleset után.
- Amit Sutton okozott? - Most rajta volt a sor, hogy bólintson.
- Le akartam tépni a fejét, és nem akartam, hogy bajod essen. Akkor jöttem rá, hogy nem ezt kéne éreznem.
Tehát az étteremben még csak játszott velem.
- Miért, te mióta? - Nem válaszoltam. - Várj... te...?
- Azért... néha az utálatot és a szerelmet nehéz megkülönböztetni - védekeztem.
- Sajnálom. Ha visszapörgethetném az időt...
- Akkor talán most nem lennénk itt - fejeztem be helyette a mondatot.
- Megeshet.
- Nem haragszom. Semmiért, amit tettél. Sőt, örülök, hogy elcsábítottál - kuncogtam. Most először oldalra fordult.
***
Megérkeztünk. Először fura volt belegondolni, hogy a szombat estémet a suliban töltöm, de ahogy beléptünk a tornaterembe, szinte a tudatról is megfeledkeztem, hogy éppen annak az épületnek az egyik termében vagyok, ahol a heteim nagy - és unalmas - részeit tengetem. A díszítés minden elképzelésemet felülmúlóan elegáns volt - tisztán kivehető volt benne Missy keze nyoma. Fokozatosan ittam magamba a látványt, szemügyre vettem az ezüst és lila függönyökkel teleaggatott plafont, és a középről alálógó diszkógömböt, a sok-sok apró karácsonyi díszt, amelyeket az elegáns vászonra aggattak - ezek a bordásfalakat hivatottak elfedni. Jobboldalt rogyásig pakolt svédasztal elegáns terítékkel ellátva, velünk szemben DJ-pult, baloldalt egy ügyesen rögtönzött bár, amely olyan hatást keltett, mintha egy elegáns klubban lennénk. Egy szóval: minden nagyon elegáns volt és lila-ezüst színekben pompázott.
A hely már megtelt emberekkel, javarészt az évfolyamtársaink oldalaztak körülöttünk, vagy épp gyülekeztek kisebb-nagyobb csoportokban. Az első, akit szemügyre vettem, természetesen Nikole és Connor volt, akik a táncparkett közepén feltűnősködtek. Nikole polgárpukkasztó módon rázta a csípőjét a ritmusos zene ütemére, Connor pedig úgy simult hozzá, mintha az élete múlna rajta. Ronan vetett rájuk egy megrökönyödött pillantást, és láttam rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy röhögőgörcsben törjön ki. Én is így tettem volna, ha nem borzadtam volna el már önmagában a látványtól. Tőlük nem messze Nikole barátnői rázták a csípőjüket valami idióta koreográfiára, néhány illuminált állapotban lévő csoporttársammal. Rajtuk kívül csak szerelmespárok lődörögtek a táncparketten, bár a vendégsereg többsége a bárpultnál, vagy a svédasztalnál sorakozott.
- Azt hittem valami béna karácsonyi sláger-délután lesz... - mondta Ronan elismerően. - Jingle Bells, vagy ilyesmi - fintorgott. Missy sosem választ rosszul, ha zenéről van szó. A Beam Me Up mixelt változata tökéletes előhangulatot nyújtott. - Hozok valamit inni. Hol leszel? - kérdezte, angyali mosolyával immár engem fürkészett.
- Már látom Missy-t. A svédasztalnál van - feleltem, miután felfedeztem barátnőm szőke fürtjeit, amelyek a halvány fényáradat ellenére is tisztán kivehetően ragyogtak. - Ott leszek - próbáltam túlkiabálni az üvöltő zenét, majd hagytam, hogy rövid csókot nyomjon a számra. Elsétált, én pedig egy ideig mosolyogva néztem, majd elindultam a csábítóan megpakolt szendvicsek irányába.
Átvágtam néhány alkohol-felhőben úszó párocskán, és épp egy magas, fehér öltönyös srácot próbáltam kikerülni, amikor feltűnt, hogy Missy nincs egyedül. Próbáltam kivenni a sarokban mellette ácsorgó srácot. A szemgolyóim táncot jártak egymással, amikor felismertem a fekete inges alakot. Az ott... nem, nem lehet. Mit keresne itt Missy... Cam O'Connell-lel?
Azonnal eszembe jutott a furcsa viselkedése a plázában. Hogy mennyire ledöbbent, amikor megtudta, hogy elmegyek a bálba. Szóval ez volt az oka. De ez nem magyarázza meg, mi indokolta, hogy O'Connell-t válassza a partnerének... Valami történt. Valami, amiről határozottan lemaradtam. Úgy éreztem, mintha hátba szúrtak volna. Én mindent elmondok neki... na jó, többé-kevésbé mindent, ő pedig elhallgat előlem egy ilyen mértékű információt. Hogy ő és Cam...? Várjunk, mit is csinálnak? Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megkérdezzem, ugyanis már cirka öt perce ácsorgok a táncparkett közepén, mint valami szerencsétlen, és nem akartam indokot adni Nikole-nak arra, hogy belém rúgjon. Nem ma este terveztem megtépni.
Ezért elkezdtem szedni a lábaimat, és elindultam a barátnőm felé, aki időközben észrevett, és megkövült pillantással fürkészett. A tekintete azt üzente: "Kérlek, ne akadj ki."
Csak amikor közvetlenül melléjük értem, döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mit fogok mondani.
- Hello - nyögtem ki, ártatlan mosollyal az arcomon. - Sziasztok - fordultam egy pillanatra Cam felé.
- Hello - biccentett felém. A fekete csőnadrág, és a fekete ing elegánssá tette, de semmit sem változtatott rosszfiús külsején. Fekete haja a világ minden égtája felé meredezett, nyilván szándékosan. A szája nyitva volt, amikor mosolygott, így szemügyre vehettem a baloldali első szemfogát. Határozottan meg tudtam érteni Missy-t, amiért igent mondott Cam felkérésére. De a magyarázatot az ő szájából szerettem volna hallani. Ahogy ezt végiggondoltam, lefejtettem a tekintetemet Cam-ről, és egy mozdulattal a barátnőm felé fordultam.
- Kasey - mosolyodott el Missy, de határozottan zavarban volt. Több, mint zavarban. Az arca piroslott, és gyanítottam, hogy nem a pirosító miatt van.
- Na jó, asszem én hozok valamit inni - intett Cam a bal hüvelykujjával a bárpult felé, a másik keze szokás szerint a nadrágja zsebében nyugodott. Ráeszméltem, hogy még soha nem beszéltem vele. Ami nem olyan furcsa, tekintve, hogy nem vagyok épp a legnépszerűbb az osztályban. Régen ez még talán érdekelt is volna.
Missy bólintott, mire Cam mindentudó mosollyal az arcán 180°-os fordulatot vett, és elindult a bárpult felé. Egy ideig mindketten utánanéztünk, majd elálltam a kilátást. Missy összerezzent.
- Mégis mit gondoltál? Hogy nem fogok rájönni? - kérdeztem gúnyosan. Nem mutattam ki, mennyire bántott a dolog, csak kíváncsi voltam a válaszára.
- Nem tudtam, hogy hozhatnám fel... - húzódott közelebb hozzám, mintha nem akarná, hogy Cam hallja, amiről beszélünk. Holott már régen hallótávolságon kívülre esett. - Nem tudtam, hogyan reagálnál.
- Szerinted hogy kéne reagálnom...? - fontam karba a kezem. - Azt mondtad, alig beszéltetek! Akkor hogyan hívott el? Füstjelekkel kommunikáltatok? Egyáltalán miért...?
- Nem beszélhetnénk meg ezt később? - próbált csitítgatni. A hangja kérlelő volt.
- Missy... ő Cam O'Connell!
- Akkor nem zavart, amikor arra biztattál, hogy menjek el a próbára, és legyek vele egy légtérben! Órákig!
- Hát, tessék, most nagyon is egy légtérben vagytok... - hümmögtem. - Egyáltalán... mi történt azon a próbán? Tudod, már hogy...?
- Tudom, hogy mi ő - előzött meg a kérdéssel, habár én még készültem volna feltenni párat, ő mégis elhallgattatásnak szánta az előbbi mondatát.
- És elárulod? - kérdeztem. Missy válaszra nyitotta a száját, de valaki félbeszakította.
- Féldémon. És itt áll mögötted - hallottam a gúnyos, és nemtörődöm hangot magam mögül. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd néztem, ahogy Cam lazán Missy mellé sétál, és a kezébe nyom egy üveg sört, ő pedig nekiáll felfeszegetni az övének a kupakját. Zúgó fejjel próbáltam megemészteni a hallottakat, miközben a tekintetemmel Ronan-t kerestem.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem nyírok ki senkit? - kérdezte tettetett felháborodással.
- Hogy lehetséges ez? - hüledeztem.
- Lejöttem az energiaitalról... azóta tudom kezelni a dühkitöréseimet - válaszolt higgadtan, és bármennyire erőlködtem is, nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e vagy komolyan gondolja.
- Úgy értem... hogyan lehetsz féldémon? - pontosítottam a kérdésen türelmetlenül. Egyenlőre nem döntöttem el, hogy bírom-e az új arcot. A játék, amit Missy-vel - és feltehetően velünk - űz, piszkálja a csőrömet, ennek ellenére ez a srác mégis fájdalmasan ismerős... csak azt nem tudom, honnan. Attól a pillanattól fogva, hogy először láttam, éreztem, de nem tudtam hová tenni. A helyzet az, hogy a kép máig sem tisztult. És feltett szándékom volt ezen változtatni. Ennyit arról, hogy a ma este a lazításé...
Cam meghúzta a sörösüveget. - Úgy, ahogy te félig sidhe látó. - Felszaladt a szemöldököm és a tekintetem egyből Missy felé irányult. Koránt sem voltam elégedett. Missy tüntetően megrázta a fejét. - Ő nem mondott semmit - tette szóvá a közjátékot Cam.
- Akkor honnan...?
- Megvannak a forrásaim. - A "Nem mondhatom el, mert akkor meg kellene, hogy öljelek" után ez volt a leggyűlöltebb mondat, amit valaha is hallottam.
- Mit tudsz még? - kérdeztem.
- A barátnőd nem hallott még vendégszeretetről - intett felém a sörrel teli kezével Cam, majd felkuncogott. - Semmi kedvem kihallgatáshoz.
- Talán rejtegetsz valamit, haver? - Ronan hangjára azonnal megkönnyebbültem. Éreztem a közelségét, amikor mellém lépett. Megnyugtatott.
- Én csak azt mondom, hogy még be sem mutatkozott - hárított Cam kihívó nyugodtsággal.
- Szerintem tudod, ki vagyok - forgattam a szemem. - Csak azt nem tudjuk, te ki vagy.
Missy szótlanul álldogált Cam és én köztem, a tekintetét úgy váltogatta közöttünk, mintha tenisz-mérkőzésen ülne. Vajon mi játszódik le épp a fejében? Hogy melyikünk pártját fogja? Remélem, bűntudata van, amiért elhallgatta előlem ezt az egészet. Cam-re terelődött a tekintetem. Engem fürkészett. Kárörvendő arckifejezésétől felment bennem a pumpa.
- Na jó, elég ebből! Nem azért hajtottam szét magam heteken keresztül, hogy ezt az estét bárki is tönkretegye. Megbeszélhetjük ezt máskor is. Egy nap! Csak egy napig hanyagoljuk ezt a sok szarságot - fakadt ki Missy. Meglepett a kirohanása, főleg, mert valamilyen szinten a szívemből beszélt. Úgy terveztem, hogy a mai napot kettesben töltöm Ronan-nel, ami talán segít kicsit kizárni a külvilágot, amivel ma történetesen semmi kedvem foglalkozni. És fel akartam vetni neki az ötletemet, Portland-ről. De szerettem volna válaszokat kapni a kérdéseimre. Ha most elszalasztjuk a lehetőséget, lehet hogy Cam meglóg, és akkor megint mi maradunk a tudatlan, védtelen kis... A fenébe, ráérek holnap is választ kapni rájuk!
- Majd beszélünk. - Ez volt az utolsó mondat, amit hozzájuk intéztem, miután Ronan sikeresen elvonszolt a közelükből.
- Hé, felejtsd el, oké? - fordult szembe velem. - Mosolyogj! - utasított, majd idióta vigyort villantott rám, mire a fejemet kezdtem csóválni, de nem bírtam ki mosolygás nélkül. - Ennyi? Ennyire telik? - cukkolt.
- Megtudtam, hogy a barátnőm egy féldémonnal kavar - morogtam. - Koránt sincs jó kedvem.
Ronan szólásra nyitotta a száját. - Tudom, te megmondtad.
- Nem épp ezt akartam mondani - húzta el a száját.
- Hanem? - érdeklődtem. - Tudom, hogy szereted, ha igazad van.
- Tudom, hogy vidítsalak fel - válaszolt rosszfiús félmosollyal, majd körülfogta az arcomat, és lassan, szenvedélyesen megcsókolt.
- Csak ennyire telik? - ismételtem meg egy korábbi mondatát, miután elhúzódott. A tekintete azt üzente: "Nagyon, nagyon alábecsülsz." Elkapta a derekamat, és egy laza mozdulattal hátradöntött. Halkan felsikoltottam a meglepetéstől.
- Engedj el! - követeltem nevetgélve, és próbáltam feltolni magam álló helyzetbe, de Ronan makacsul tartotta a pozíciót, és mosolygott.
- Nem amíg nem mosolyogsz - kötötte az ebet a karóhoz, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. A haja csikizte a bőrömet, ezért nem bírtam megállni a nevetést.
- Ronan, engedj már el! - kuncogtam. - Ronan!
A lábamra állított, majd újra megcsókolt. Ezúttal hosszabbra nyújtottuk a csókot, és amikor elengedett, mindketten szaporábban vettük a levegőt.
- Táncolunk? - vigyorgott.
- Előbb innom kell valamit - jelentettem ki, majd tettem egy lépést a bárpult felé. - Tényleg, te nem italért indultál? - húztam.
- De igen, aztán megláttam, hogy az O'Connell-gyerek töketlenkedik.
- Szerintem nagyon is vannak tökei - morogtam, miután vetettem egy pillantást a táncparkett bal szélére, ahol Cam és Missy - bárcsak tudnám, miről - beszélgettek. O'Connell túl közel volt a barátnőmhöz.
- Szerintem úgy viselkedsz, mintha a pasija lennél. Vagy az apja - cukkolt. - Ez a saját élete, hagyd, hogy egyszer ő is kitombolja magát - bökött oldalba gyengéden. - Emiatt majd McCeightly aggódik.
Felsóhajtottam. Lehet, hogy most nincs itt Ed, de ha e között a kettő között komolyan kialakul valami, ő lesz az, aki sérülni fog. Ennek hatására több kép is betolult az agyamba, de egyik sem volt valami biztató Ha attól, hogy távol vannak egymástól, rászokott a cigire, a piára, és még ki tudja, mire, mi történik, ha együtt látja valaki mással? Eszembe jutott a kórház. Nem akartam, hogy megint valami hülyeséget csináljon.
- Sejtem, mire gondolsz - jegyezte meg Ronan. Vajon hány perce bambulok már? - Robertson-nak igaza van. Lazíts egy kicsit! Túl sok minden miatt aggódsz.
- Csak a legjobb barátaimért - mondtam halkan.
- Az a világ legpokolibb feladata - bólintott. - De nem lesz semmi bajuk. Hagyd lógva. Ma estére. Oké?
Meggyőzött. De ahhoz, hogy ebbe végleg beletörődjek, szükségem volt egy kis folyadékra. Nem volt túl nagy a sor, mert a többség már a táncparketten múlatta az időt, csak egy-két forever alone ücsörgött a bárszékeken, és nézte fásultan a felszabadult társaságot.
- Egy gin tonikot kérünk, és egy...
- Vodka narancsot - adtam le a rendelést. - Narancs nélkül.
Ronan felkuncogott mellettem. - Korán van még.
- Igazad van, ez nem lesz elég egész estére - állapítottam meg. - Kettőt!
Ronan csak röhögött, én meg megvontam a vállam. Amikor a pincér - az egyik évfolyamtársam - kiszolgált minket, az egyik poharat felhajtottam, a másikat pedig magammal vittem a táncparkettre. Út közben ez is kiürült .. Ronan már a pultnál elfogyasztotta a gin tonikot, így a poharainkat az egyik svédasztalon hagytuk. Pörgős, ismeretlen bulizene, halvány fények a sötétségben - ennyit érzékeltem, mielőtt Ronan-nel táncolni kezdtünk. Magához húzott, majd párszor megforgatott. A pia általában nem száll túl hamar a fejembe, de úgy látszik, a mai estén a szokásosnál is gyengébb idegzetű voltam. Úgy döntöttem, ideje elkezdenem a beszélgetést, mielőtt elfelejtem, hogy kell.
- Szóval, azt mondod a barátaid miatt aggódni a világ legnehezebb feladata. Rebekah-ra vigyázni nehéz volt? - kérdeztem, próbálva túlkiabálni a dübörgő zenét, és egy pillanat erejéig végig futtattam a tekintetem a tömegen. Lehet, hogy éppen nem látom, de megeshet, hogy minden szavunkat hallja... És a tény, hogy erről Ronan nem tud, kicsit megnehezíti a dolgokat.
- Nehéz? - nevetett föl. - Lehetetlen.
Elmosolyodtam.
- Vannak dolgok, amiben hasonlított rád.
- Mint például? - kérdeztem.
- Kíváncsi - szólalt meg a csilingelő hang, de először azt hittem, csak a fejemben. Ugyanis Rebekah-t nem láttam.
- Makacs, önfejű és ironikus. Ugyanakkor... mindenkire vigyázni akart egyszerre. Mindenkit maga elé helyezett.
- Hát száz évet kell várnia az embernek, hogy hallja az igazságot? - Immár a hanghoz tartozó alak is megjelent. Rebekah Ronan-től egy méterre ácsorgott, egy szakadt farmer-rövidnadrágban, és egy fekete koncertpólóban. Szőke haja a vállára hullott. Tettetett önteltséggel mosolygott. - Ne vágj már ilyen arcot, pont úgy nézel ki, mint aki szellemet lát!
Próbáltam nem Rebekah-ra nézni, de koránt sem volt olyan könnyű hozzászokni a helyzethez, hogy egy szellem bármelyik pillanatban megjelenhet, és beszélhet hozzám.
- Érdekelték a szabályok? - kérdeztem Ronantől, aki mindebből semmit sem vett észre. Felkuncogott.
- Utálom, hogy harmadik személyben beszélnek rólam - sóhajtott föl Rebekah. Majdnem válaszoltam neki, hogy akkor akár el is mehetne... Akartam azt a beszélgetést, de ez most éppen nem az a pillanat volt. A vodka kezdett a fejembe szállni, és a közelsége összezavart. És egyre nehezebb volt így Ronan szemébe néznem. - Ja, egyébként légyszi ne nyakalj be több pohárral, mert egyre nehezebb így közel kerülnöm hozzád. Most is nagy erőfeszítésbe kerül. Viszont semmi kedvem most odaát lenni - mondta, majd egy pillanatra megborzongott. Elhatároztam, hogy majd rákérdezek. - Válaszolj már neki!
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Ronan beszél hozzám.
- Hé. Baj van? - kérdezte Ronan, miközben az arcomat fürkészte.
- Csak kicsit szédülök - harsogtam.
- Még mindig O'Connell? - kérdezte. Kaptam az alkalmon, és bólintottam. Holott az előbbi öt percre sikeresen elfeledkeztem Missy-ékről.
- De már el is felejtettem - vontam vállat, majd hagytam, hogy közelebb húzzon magához, ugyanis egy lassabb szám következett.
- Ez emlékeztet a húszas évekre - mosolyodott el Rebekah. Keringőztünk. Fogalmam sem volt a lépésekről, de Ronan irányított, és így nem is tűnt olyan nehéznek.
- Mire gondolsz most? - kérdeztem Ronant.
- A húszas évekre - mosolygott nosztalgikus pillantással.
- Mesélj róla - kértem.
- Annak idején Dublinban rengeteg ilyen bált rendeztek. Rebekah-val belógtunk a gazdagabb környékre, és rendszeresen látogattuk ezeket a helyeket.
- De a listára sosem kerültünk fel - tette hozzá Rebekah, közben Ronan-t nézte mosolyogva.
- Rebekah állandóan belógott a konyhára. Imádott összemelegedni a szakácsokkal! Szerintem sportot űzött belőle.
- Szemét - csóválta a fejét Rebekah, majd rágrimaszolt Ronan-re. Nehezen álltam meg, hogy el ne nevessem magam. - Magadról mesélj, te fafejű.
- És veled mi a helyzet? - kérdeztem kíváncsian.
- Gin tonik mindenhol van - biccentett angyali félmosollyal.
- Ezt a mosolyt ismerem! Angyalka - csóválta a fejét Rebekah.
- Voltak ezeken a bálokon szakácsnők is? - kérdeztem csúfondárosan.
- Nem bukok a szakácsnőkre - fintorgott.
- És a gazdagok szeretőire? - cukkoltam.
- Ez nem ér, te is tudod! - fakadt ki.
- Tudja hát, ezért csinálja! - kuncogott Rebekah.
Ed
Egészen az utolsó méterekig azt kérdezgettem magamtól, mi a francot művelek, és egyáltalán miért? De már akkor értelmet nyert az egész, amikor kiléptem az ajtón, azzal a szándékkal, hogy lebonyolítsak egy drogügyletet. Hogyan jutottam idáig? Azért ittam, mert nem akartam érezni a fájdalmat. Nem akartam gondolkodni, mert nem bírtam volna feldolgozni ép ésszel, ami történt. Nem fogtam fel, hogy a józan eszemet már rég elvesztettem. De a cigi más volt. Akkora ásznak képzeltem magam, amikor rágyújtottam. Csak provokáció volt. Hogy kit akartam vele provokálni? Missy-t? Talán. Adrian-t? Semmiképp... Magamat, vagy az egész világot? Csak el akartam követni. Nem számítottak a következmények. Talán tudat alatt arra próbáltam bizonyítékot találni, hogy miután Missy-vel mindennek vége, nem számítanak többé. Nem számít, mi lesz holnap. És ha minden értelmét veszti... talán lenne elég erőm az öngyilkossághoz. De ha erőt kell gyűjtenem hozzá, már régen értelmetlen, nemde? Ezért ideje volt frissíteni a tervet. Ma este üresre szívom az agyamat.
Beléptem a gimnázium ajtaján. A tornaterem közel fekszik a bejárathoz, és annyira részeg még nem voltam, hogy ne találjak oda. Mégis, amikor körülnéztem a kiglancolt, zsúfolt helyiségen, amelyet mindennek néznék, csak tornateremnek nem, és ahol mindössze egy diszkógömbön csillant meg egy-két fényforrás, egyébként rejtelmes sötétség lengte be a légteret... olyan érzésem volt, felfordul a gyomrom. Tudtam, hogy Missy itt lesz, mert ő szervezte az egészet... De ez. Nem fogtam fel. Próbáltam ezt is kívül tartani az agyamból. Mielőtt eldurran, és tényleg kinyírom magam. Egy ideig sikerült, de a francba is, túl nehéz volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjak. A vér ismét áramlani kezdett a testemben, az agyam vadul lüktetett, és minden végleg értelmét vesztette. Ki akartam tépni azt a megtépázott, halványan dübörgő valamit a mellkasom közepéről. Miért kínoz? Szükségem van nekem erre?
És neki vajon szüksége van rád? a hang a fejemben megint erősödött. Mindig ott volt. Sosem hagyott egyedül. És mindig igaza volt. Valószínűleg a válasz nem, mivel épp az O'Connell-gyerek karjaiban fekszik. És ez egy kibaszott lassú szám. Lassú, mint ahogy a percek teltek, amiket bemerevedett végtagokkal töltöttem, ahogy a szinte kimeredt képkockákat néztem egymás után. Mintha valakit lekötöztek, és kényszerítettek volna, hogy nézzen meg egy pókokkal teli horrorfilmet, miközben utálja a pókokat. Fél tőlük. Páran eljöttek előttem, és a pofámba bámultak, de nem reagáltam. Csak azt az egy pontot néztem a táncparkett közepén. Vagy kettőt. Missy az előbb nevetett. A nyomorék szemébe nézett, és mosolygott. Hetek óta nem láttam ilyennek... Az a valami már nem dübörgött. Lassan megfojtották. Még csak erő sem volt benne, hogy levegőért kapkodjon. Mint amikor az ellenfeled döntő gólt kap a meccs utolsó másodperceiben. Amikor az utolsó reményed foszlik szét. Nem tudom, milyen képet vághattam. Rám nézett. Először el akartam fordulni, de végül álltam a tekintetét. Próbáltam kiolvasni valamit az övéből. Meglepődött, de rendesen. Talán megijedt? Nem változtatott a helyzeten. Összeszorította a száját, és elfordult. Az öklöm megrándult. Odamehetnék az O'Connell-gyerekhez, és szétverhetném. Lehunytam a szemem. Istenem, de jól esne. De nem tehetem meg. Attól nem változnak meg a dolgok. Semmit nem ér. Ahogy én sem érek semmit ennek a rothadó pokolnak a közepén. Meg akartam feledkezni mindenről és megint a könnyebb utat választani. Ez adta meg a végső löketet ahhoz, hogy megmozduljak végre, kilépjek az ajtón, és elinduljak a folyosón elkövetni életem legnagyobb baklövését.
Két balsejtelmű, fekete kapucnis alak ácsorgott az egyik eldugott folyosó végén, a mosdóhoz közel. Az arcuk a sötétnek és a csuklyának köszönhetően takarásban volt, de így is felismertem az egyiküket, akivel pár napja beszéltem. Tudtam, hogy a sulinkba járnak, és azt is, hogy anyaggal üzletelnek. Lassan elhaladtam mellettük, mire az egyikük egy zacskót csúsztatott a zsebembe, én meg betoltam a pénzt a kapucnis pulóver zsebébe. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy visszaadom nekik, vagy kiöntöm a mosdóba, és hazamegyek, de akkor eszembe jutott, miért van szükségem rá. Feltéptem a mosdó ajtaját, mire az egyik végzős sráccal találtam szembe magam, a sulinkból. Azt hittem, senki nem lesz itt ilyenkor, de hamarosan minden problémám megoldódott, mert - természetesen kézmosás nélkül - távozott.
Egyedül maradtam. Mármint, fizikailag. A gondolataimmal a fejemben már hetek óta egyedül vagyok. És egyre vakmerőbb és ijesztőbb helyeken lyukadok ki. Az egyik mosdó szélére támaszkodtam, és megengedtem a csapot. Vékony csíkban folyt a hideg víz amibe a kezemet mártottam, hogy aztán benedvesítsem az arcomat. Nem tudom mikor kezdtem el remegni, de észre sem vettem, hogy hangosan zihálok. Felemeltem a tekintetemet, és tükörbe néztem. Egy beesett arc meredt vissza rám riadt, sötét karikás szemekkel. Ennél mélyebbre már amúgy sem süllyedhetek. Elfordítottam a tekintetemet a tükörtől, és leültem a sarokba, szembe az ajtóval. A remegés után általában ivás jön. A kabátom belső zsebéből előhúztam a vodkás üveget amit még otthonról hoztam, és meghúztam. Elővettem a zacskó tablettát, és egy ideig csak meredtem rájuk. Adriantől vettem ki pénzt. Amúgy is csak piára költené... Legalább hibáztathatom a függőségem miatt is.
Sosem beszélt az anyámról. Pedig a nővére volt. Biztos őt is megviselte az eltűnése. Ha érdekli Adrian-t egyáltalán bármi is. Ezért iszik? Feltettem a kérdést; akarok-e én olyan lenni, mint ő? Nem. Rosszabb.
Két adagban vettem be, de mindkettőt rendesen leöblítettem. A fickó azt mondta, kezdőknek ez körülbelül egy heti adag. Na bumm.
Csak a szemben függő faliórát bámultam. Ahogy telnek a percek, és nő az üresség. És a csend a fejemben. A dübörgés a mellkasomban csillapodik. Végre, hetek óta először fellélegeztem. Könnyebbnek éreztem magam, mentesnek a problémáktól. Valahol, legbelül tudtam, hogy mélyen, a háttérben ott húzódnak, de jelenleg nem akartam szembenézni velük.
Szédültem. Már nehezen vettem a levegőt. Elnehezült a szemhéjam. Éreztem, hogy nem aludhatok el, de azt is tudtam, hogy ez csak természetes életösztön. Arra pedig nekem nincs szükségem. De gyenge voltam. Akartam egy esélyt arra, hogy megmentsenek. Csak... hátha. A mobilom a zsebemben lapult, előkaptam és keresgélni kezdtem a telefonkönyvemben. A retinámat majdnem kiégette Missy neve, de tovább görgettem. Ha valakinek el kell késnie, az Adrian lesz.
- Adrian, baszd meg, gyere értem. - Rekedtes hang. Nem vártam meg, hogy beleszóljon. Letettem. Lehet, hogy most azt hiszi, szórakozom. Lehet, hogy sejt valamit, és összekaparja magát a részegségből, és értem jön azzal a benga állattal. Egyet biztosan tudtam. Én azt már nem tudom megvárni.
Kasey
Az elmúlt fél órában nem fogadtam meg Rebbekah tanácsát, és kezdtem spicces állapotba kerülni. Kezdtem megunni, hogy Ronan-nel mindig ugyanott járnak a gondolataik. Nem tetszett ez a hármas felállás, még ha Ronan nem is tudott róla. Féltékeny voltam? Talán! Na és?
Azt hiszem, sikerült elérnem a kapcsolat megszakítását, mert már az emléke sem lebegett ott kettőnk között. Egy lassú számra táncoltunk Ronan-nel. Eszembe jutott még valami, amiről halványan derengett, hogy beszélni akartam.
- Figyelj... arra gondoltam, hogy a karácsonyi szünetet, vagy legalábbis a nagy részét Portland-ben töltöm - osztottam meg vele a gondolatomat -, és... mi lenne, ha velem jönnél? - kérdeztem mosolyogva, a reakcióját figyelve. Meglepődött.
- Nem azt mondtad, hogy azért szeretsz ott lenni, mert elszakadhatsz az itteni világtól, és normálisnak érezheted magad?
- Sehol sem vagyok normális - nevettem el magam. - Mellesleg, tőled nem akarok elszakadni - mosolyogtam. Egy fél pillanatra beszüntettük a táncot, amíg megcsókolt, majd végül inkább leültünk a bárszékekre.
- Tényleg ezt akarod? - kérdezte, tenyerével az ujjaimmal játszva.
- Igen! Ezt kérem karácsonyra - mosolyodtam el, mire furcsa fény futott át az arcán, és gyanítottam, hogy épp az ő karácsonyi ajándékára gondol, amitől el kellett pirulnom. Aztán elhalványult a tekintete, és összeráncolta a szemöldökét.
- Mi az? - kérdeztem, mintegy reflexszerűen.
- Szokott vérezni az orrod?
Most rajtam volt a sor, hogy a szemöldökömet ráncoljam. Miért kérdezi ezt?
- Nem. Sosem vérzett még. - Ekkorra már én is éreztem a furcsa, melegen áramló folyadékot, ami az arcomon csorog lefelé. Az orromhoz kaptam a kezemet. Mikor visszarántottam, csupa vér volt.
Valami csípte a szememet, ezért pislogni kezdtem. Ronan aggodalma kétszeresére nőtt.
- A mosdóba, most - mondta halkan, mintha elfojtani akarná a feltörni készülő idegességet, megfogta a kezemet, és szinte felrángatott a székről.
Nem értettem, mire fel a nagy ijedtség, amíg nem dörzsöltem meg a szemem. Még több vér. Ledermedtem.
Észre sem vettem, hogy Ronan a férfi mosdóba cipel, ahol nekitámasztott a mosdósornak, és elkezdte egy gepárd gyorsaságával letekerni a kéztörlőket. A felét a kezembe nyomta, a felével pedig az arcomat törölgette.
- Nagyon vérzik? - kérdeztem, de nem válaszolt, csak lázasan törölgette az arcomat. - Ronan...? Elállt már?
- Muszáj lesz - hadarta fél perc múlva, de már az összes kéztörlő elhasználódott, vértől ázva hevert a padlón, vagy a szemetesben.
- Hozok még - közölte, majd ellépett tőlem, én meg tükörbe néztem. Hátrahőköltem a látványtól. A szemeim véreresek voltak, vér szivárgott belőlük, ahogy az orromból is, a ruhám felét teljesen eláztatva.
- Mi a fasz?! - tört ki Ronanből.
- Nem tudom, sosem volt még velem ilyen... - ráztam a fejem, de a hangsúlyából valahogy éreztem, hogy most nem rólam van szó. Oldalra fordultam. És észrevettem Ed-et a sarokban.
- Ed?! - hitetlenkedtem. Mit keres itt? Nem is mondta, hogy eljön. És... mi folyik itt?
- Nincs pulzusa - fordult hátra Ronan, aki mellette guggolt.
- Ed... Nem! - eltoltam magam a mosdó szélétől, nem törődve vele, hogy még mindig vérzek, és a padló lassan kezdett tetthelyszínhez hasonlítani. A tekintetem végigsiklott a sarokban heverő üres vodkás üvegen, és valami ismeretlen eredetű zacskón, amitől rosszat sejtettem.
- Ha ezt mind bevette, akkor...
- Akkor...MI?! - A hangom ijedtből hisztérikussá fokozódott. Gyógyszert vett volna be? - Idióta barom... Ronan, csinálj valamit! - suttogtam elhűlve.
- Menj hátrébb - utasított halkan, mire odébb dőltem, a falnak. Ronan felgyűrte az ingét és letérdelt Ed mellé. Pumpálni kezdte a mellkasát, néha a fülével az arca fölé hajolt.
Újraéleszti... Nem akartam belegondolni, hogy a művelet végkifejlete kétesélyes, a sírógörcs pedig előtörni készül belőlem, közben pedig fokozatosan folyik a vérem, amitől már kezdtem szédülni.
- Nem... nem kéne hívni a mentőket? - Kérdezte egy vékony, pánikkal fűtött hang, amelyet nem éreztem a sajátomnak.
- Mivel magyaráznánk a szemedet?
Válaszra nyitottam a számat, de nyílt az ajtó.
Ijedten fordultam a bejárat felé. Ha valaki most meglátná ezt a jelenetet, igencsak megrémülne.
Sosem könnyebbültem meg még ennyire Cam O'Connell jelenlététől.
- Mi a fasz folyik itt? - tört ki belőle. Vajon minden pasinak ez a reakciója?
- Ha nem tudod hasznossá tenni magad... - szólt Ronan két lökés között - akkor húzzál el!
- Hívd ide Missy-t! - jutott eszembe, hogyan lehetne a hasznunkra. Missy képességére gondoltam. És reménykedtem, hogy mindez elég lesz.
Ronan egy pillanatra abbahagyta a műveletet.
- Ezt még meg fogja nekem köszönni - morogta, mielőtt az arcához hajolt volna. Ledermedtem. Tudtam, hogy ez eljárás, de mégis sokkolt.
Nyílt az ajtó, és Missy rohant be rajta.
- Mi a...?
- Szájon át lélegeztetés - hadartam mintegy megnyugtatólag.
- Minek? Miért? - Észre sem vettem, hogy ordibálni kezd, én pedig csitítgatom. - Mi történt? MI ez a sok vér?
- Nyugodj meg, szerintem tudják, mit csinálnak - fogta le Cam, miközben próbálta megnyugtatni, sikertelenül. Nem akartam megosztani vele, hogy fogalmam sincs, mi történik, és hogyan fog mindez megoldódni, de bízni akartam Ronan-ben.
Az elkövetkezendő tíz perc óráknak tűnt. És rengeteg emléket felhozott. Ronan úgy küzdött Ed életéért, ahogy még sosem láttam, lázasan, szinte megszállottan, és gyanítottam, hogy értem teszi. Cam az ajtónál állt, ellenőrizte, hogy ne jöjjön be senki. Én wc-papírt szorítottam az orromhoz, amelynek a vérzése kezdett enyhülni. A szemem már viszonylag rendben volt. Missy Ronan mellett térdelt, némán, rezzenéstelenül, üres tekintettel. Tudtam, mi játszódik most le benne. Ahogy azt is tudtam, hogy még szereti. Sosem volt kérdés.
Eszembe jutott, amikor tudomást szereztem az autóbalesetről. Nem akartam még egy olyan hírt.
Nem tudtam, képzelődök-e, vagy Ronan egyre gyengébbnek tűnik. A szeme fáradt volt, és fekete, holott, mikor eljöttünk még élénkzöld volt. Tudtam, mit csinál. Az energiáját Ed testébe áramoltatja, holott nem is tudtam, hogy ez lehetséges. Féltem.
- Ronan... - Nem válaszolt. Nem tudtam, mit akartam mondani, talán csak meg akartam róla győződni, hogy nem csúszott ki teljesen a kezemből az irányítás. Az inge hozzátapadt a testéhez, a homloka verejtékben úszott, és tudtam, hogy nagyon sok energiáját vette ki a művelet. Mégsem adta fel. De az, hogy így látom... a tekintete egyre sötétebb. Egyre jobban féltem, hogy... a kétesélyes művelet végén valaki sérülni fog.
És akkor sikerült. A szájon át lélegeztetés után Ed felköhögött, Ronan pedig hátravágta magát a falhoz. Mindketten hangosan ziháltak. Úgy nézett ki, Ed magához tért, de úgy éreztem, nincs vége.
- Ki kell hánynod - hörögte Ronan, majd feltápászkodott, hogy kinyissa az egyik wc ajtaját, és magával ráncigálja Ed-et. Még mindig köhögött, de mást nem hallottam. Aztán tompa ütést hallottam, Ed felnyögött.
Ronan kijött, és nekitámaszkodott a mosdókagylónak. Fél percig hallgattuk, ahogy Ed hány, de tudtuk, hogy ennél bizarrabb már amúgy sem lehetne.
Végül kikászálódott, de ugyanazzal a mozdulattal össze is esett.
- Akkor a bulinak vége. - O'Connell szólalt meg elsőként. Ő és Missy felsegítették Ed-et, és megpróbálták feltűnésmentesen kicipelni a kocsiba, amíg mi igyekeztünk rendbe tenni a helyiséget. Tíz percembe telt, mire az összes papírtörlőt lehúztam a vécén, és még tízbe, mire félig-meddig kitakarítottuk a mosdót, és egy ronggyal feltöröltük a padlót.
- Haza kellene mennünk - suttogtam, mire Ronan fáradtan bólintott. Tudtam. Az életével játszott ma este.
