2. évad 19. fejezet

 Másnap reggel szokatlanul frissen ébredtem. Megfogadtam, hogy Mike nem rondíthat bele az életembe, és a kedvemet sem ronthatja el a perverz beszólásaival. Ennek megfelelően mosolyt erőltettem az arcomra, majd kinyitottam a gardróbomat, valami színes göncöt keresve. Missy aligha nem magával hozta az egész ruhatárát, ugyanis három óriási bőrönd feküdt a sarokban, amelyekben állítása szerint csak felsők vannak. Végül egy piros rövidnadrág, és egy fekete-fehér csíkos póló mellett döntöttem, a hajamat pedig befontam. Felkaptam a fekete oldaltáskámat, és követtem Missy-t a konyhába. Már kora reggel elviharzott a szobából, de nem voltam annyira magamnál, hogy megkérdezzem, miért. Most már látom, ugyanis az ebédlőben egy terített asztal várt mindenféle salátával, szendviccsel, és péksüteménnyel.

- Hiányozni fogsz, ha elmész - vigyorogtam, miközben egy croissant-ért nyúltam. Bereggeliztünk, majd elindultunk suliba. Felváltva járunk Missy - és az én kocsimmal. Ma a BMW-je volt a soros, így feltéptem a hátsó ülés ajtaját, megszokva, hogy az anyósülésen általában Ed ül. Missy azonban lefogta a kezemet, majd halálra vált arccal a szélvédő felé intett az állával.

- Mi az? - kérdeztem, de másodpercekkel később én is feledeztem az ablaktörlő által leszorított üzenetet a szélvédőn. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Mivel Missy láthatóan egy lépést sem bírt tenni, óvatosan a kocsi eleje felé lépkedtem, és lekaptam az üzenetet. Nagyot nyeltem, miután elolvastam.

- Mi áll benne? - kérdezte Missy remegő hanggal.

- Ne felejtsétek el bekapcsolni a biztonsági öveket - olvastam feszülten. Ez mégis mit jelentsen? A szemem előtt lepergett az autóbalesetünk Missy-vel. Semmi kedvem/erőm nem volt még egyet végigcsinálni, ugyanis ez egy eléggé nyilvánvaló célzás. 

- Kase, menjünk inkább gyalog, jó? - suttogta Missy, mert jelen pillanatban nem volt képes nagyobb hangerőre.

- Nem hinném, hogy úgy nagyobb biztonságban lennénk... - biccentettem. - Amúgy sem hagyhatjuk, hogy megfélemlítsen. Azt hiszi, mindenre rávehet minket. A tudtára kell adnunk, hogy nincs hatalma felettünk. 

- De mégis hogyan? - ráncolta a homlokát.

- Van egy ötletem - mondtam, majd kikaptam a zsebemből a mobilomat, és tárcsáztam Ronan számát. Reméltem, hogy nem a barommal van. Két-három csörgés után fel is vette.

- Szia - szóltam bele. Kissé remegett a hangom, de nem a félelemtől. Inkább dühös voltam, hogy ez az illető mindig mindenbe belerondít.

- Szia. Baj van? - kérdezte. Szóval már ő is kiismert...

- Lenne egy furcsa kérésem. El tudnál vinni ma a suliba? - kérdeztem.

- Aha, de mi történt? - kérdezte gyanakvóan.

- Sutton démoni ismerőse megint akcióban - forgattam a szememet, és próbáltam minél lazábban kezelni a helyzetet. 

- Egy perc, és ott vagyok - mondta, majd letette a telefont. A kapunak dőltem, majd megosztottam Missy-vel az ötletemet. Rábólintott. Már csak Ed reakciója miatt kellett aggódnunk. De el kell ismerni, hogy így nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Azt hittem Ronan túloz, de tényleg perceken belül leparkolt a tűzpiros Porschéjával a házunk előtt. Kiszállt, majd megcsókolt

- Sziasztok. Szóval, mi történt? - karolta át a derekamat. Az orra alá dugtam a rejtélyes üzenetet. Káromkodott valamit olaszul, mire azonnal Mike jutott eszembe.

- Ne, már te is kezded? - szörnyülködtem.

- Mit? Mindig is tudtam olaszul... - értetlenkedett.

- Jó, de nem használtad. Eddig.

- Meddig? 

- Amíg nem jött Mike - tettem karba a kezeimet.

- Megszokás. Olaszul jobban... meg tudja magát értetni - vonta meg a vállát.

- Indulnunk kéne - vetette fel Missy a kocsi felé bökve. Nem ellenkeztem. Mindhárman beszálltunk a Porschéba, én az anyósülésre, Missy pedig Ronan mögé ült.

- Fel tudnánk venni útközben Ed-et? - kértem Ronan-t.

- McCeightly-t? - kérdezte kelletlenül.

- Nem fog beszólni, megígértettem vele. És légyszi, te se cikizd - kértem.

- Meg lesz - bólintott kelletlenül. Elnavigáltam Ed-ék házához. Edward már ott állt az oszlopnak dőlve, ráérősen fürkészve a környéket. Amint megpillantotta a piros Porschét, döbbenten felhúzta a szemöldökét. Missy integetett neki a hátsó ülésről, majd Ed a homlokát ráncolva elindult a túloldali ajtóhoz, (szerintem) szándékosan lassú léptekkel. Ronan rádudált, mire Ed bepöccent, és a kelleténél erősebben tépte fel a hátsó ajtót.

- Hé! - pillantottam rosszallóan Ronan-re, aki próbálta visszafolytani a nevetését. 

- Hello! - dünnyögte Ed, majd puszit nyomott Missy szájára. - Szóval... mi történt? - bökött Ronan-re. Ma már másodjára mutattam fel a fenyegető üzenetet, amit még mindig a kezemben szorongattam. Káromkodott.

- Te kaptál mostanában? - kérdeztem.

- Aha, egyre többet. Mind a nagyiról szólnak. Ma nem engedtem le a boltba, és bezártam a házat. Kezdek megzakkanni. Suliba se akartam jönni, de nem hagyta, hogy otthon maradjak. - Feltűnően kerülte Missy tekintetét. Erre még rákérdezek. 

 Az út további része meglepően békésen telt, ahogy a nap hátralevő része is. Mike-ot egész nap nem láttam. Elég hamar ráunt a sulira. Irodalmon nem tudtam az anyagra figyelni, csak Ronan kék/zöld szemeibe bámultam, amelyekkel az arcomat fürkészte.

- Csinálunk ma valamit? - kérdeztem. Arra számítottam, hogy elutasít, de meglepetésemre...

- Aha, jó lenne. Mit szeretnél? - érdeklődött.

- Nem tudom. Mindegy. - Csak örültem, hogy vele lehetek.

- Akkor majd én kitalálom - vigyorgott, majd feltápászkodott, és összepakolt. Szokása szerint pontosan csöngetéskor távozott, én pedig elmosolyodtam. Mintha megint minden a régi lenne. Az a kérdés, mit tekintünk réginek... Erről eszembe jutott, hogy rég beszéltem Christopherrel.

2. évad 18. fejezet

Ronan

Épp a Switch volcannel próbálkoztam (Mike-kal ez volt a specialitásunk), mikor észre vettem, hogy Mike a szikláknak támasztja a deszkáját, és a kajáldasor felé indul. Intett, hogy mindjárt jön, mire bólintottam, és folytattam a manővert. Még mindig nem tudom felfogni ép ésszel, hogy visszajött. Kérdeztem az elmúlt évekről, de homályosak voltak a válaszai. Volt egy elképzelésem, hogyan töltötte őket, de ezt megtartottam magamnak. Egy idő után már csak siklottam, és kezdtem elunni magam. A tekintetemmel a partot kezdtem fürkészni, majd megpillantottam Mike-ot, a koktélbárnál. Fene tudja, mit akar ott. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy nincs egyedül. Egy alacsony, vörösesszőke hajú lány állt mellette, és szinte biztos voltam benne, hogy Kasey az. Bárhol felismerném. Beszélgettek, bár csak Mike arcát láttam, aki elég vidámnak tűnt. Belül fura érzésem volt. Nem lehet, hogy féltékeny vagyok... a legjobb barátomra? Mert Contreras az volt. Nem sok emberről mondhatom el, hogy mindig mellettem voltak, kivéve Rebekah-t, de őt is elveszítettem. Hát Mike ott volt. Összekaptunk párszor, mikor Sutton-nal voltam, de sosem tartott sokáig. Szerintem bejött neki a csaj... Utólag belátom, hogy jobb páros lettek volna, mint mi. Mérföldekkel több közös dolog volt bennük. Vegyük csak a másik nemhez való hozzáállásukat... Mike abszolút Sutton, pasi-változatban. 

 Nincs mitől félnem, mert Kasey úgy sem bírja Mike-ot, ezt már közölte velem. Amilyen makacs, nem hinném, hogy bárki is megváltoztathatná a véleményét. Elmosolyodtam, mint mindig, amikor rágondoltam. Mike szerint megváltoztam. Mit is mondott rám? Reménytelen hősszerelmes? Azért ez szerintem túlzás. Rendben, Kase megváltoztatott. Azelőtt azt hittem, belerohadok a sok évszázadba, amely elsiklott mögöttünk, de amikor találkoztam vele, rájöttem, hogy érdemes élni. Na jó, ez tényleg nyálas. Figyeltem, ahogy Kasey elindul McCeightly-ék felé. Úgy tűnt, felhúzta magát valamin, de Mike ráérősen mosolygott. Majd rákérdezek. Épp elkezdtek összecsomagolni, mikor Mike visszajött, és leült mellém.

- Elijesztetted őket? - kérdeztem, visszafolytva a nevetésemet. Legtöbbször ilyen hatással van másokra, hacsak nem megdönteni akarja őket.

- Vicces lány - jelentette ki Mike. 

- Hogyan jutottál erre a következtetésre? - érdeklődtem szarkasztikusan.

- Nem adja magát könnyen, az biztos - dünnyögte.

- Miért? Kéne? - ráncoltam a homlokomat.

- Jaj, nem úgy értem, Amico. Tüzes kiscsaj, de nem úgy, mint Sutton - huzogatta a száját.

- Miért kéne olyannak lennie, mint Sutton? - értetlenkedtem.

- Nem kéne. Csak prűdnek tűnik - mondta.

- Mert nem bólint rá az ötletre, hogy megdöntsd? - böktem oldalba.

- Ez is benne van a pakliba. De te el tudod képzelni, hogy ráhajtok a szerelmedre? - kérdezte fennkölt hangon.

- Őszintén? - fordultam felé.

- Menj a francba, Blackmore. - Belebokszolt a karomba, amit azonnal viszonoztam.

- Jó, hogy itt vagy, haver - böktem ki.

- Na jó, ebből elég. A kezembe kell vennem az irányítást - mondta, majd felpattant, és felém nyújtotta a karját. - Elviszlek valahová - vigyorgott sejtelmesen, mire fejcsóválva hagytam, hogy felhúzzon.

Kasey

Kezdett vörösödni az ég alja, így olyan látványt keltett a lemenő Nap fénye, mint a Gyűrűk urában. Imádtam a film mindhárom részét. Annak idején elrángattam magammal Christopher-t a moziba, de elaludt rajta. Erre onnan jöttem rá, hogy egyszercsak az ölébe borította a pop corn-t, és a vállamra hajtotta a fejét. A förtelmes horkolása is elég árulkodó volt. Egy néni be is szólt, hogy fegyelmezzem meg a "pasimat". Missy lehajtott a főútról, innen tudtam, hogy percek múlva megérkezünk Ed házához. Onnan mi csak öt-tíz percnyi távolságra lakunk, a "sznobnegyedben", ahogy én hívom. Ásítoztam, majd azon kaptam magam, hogy könyökölve bámulok ki az ablakon, mint egy zombi. Úgy tűnik, a Nap eléggé kiszívta az agyamat. Mikor már kezdtem volna lehunyni a szemem, eszembe jutottak a mai nap eseményei. Mike elültette a bogarat a fülemben. Vajon mit csinált Ronan az elmúlt évszázadokban, amellett hogy utazgatott? Biztosan rengeteg barátnője, és egyéjszakás kalandja volt. Amiért természetesen nem hibáztathatom, mert nem vagyok hülye. Tudtam, hogy előttem is zajlott az élet. Valószínűleg én is csak az egyik állomás vagyok benne. Hamarosan egy idősödő, ráncos nénike leszek, ő pedig még mindig egy kockás hasú 17 éves. Egy kapcsolat sem tart örökké, ráadásul mi még nagyon az elején vagyunk. Ki tudja, mi fog történni? Na most már elég legyen! Félretoltam negatív gondolataimat, és tovább bámultam a naplementét. Hamarosan ketten maradtunk Missy-vel, én pedig betelepedtem mellé, az anyósülésre.

- Na jó, mit mondott Mike? - tapintott rá a lényegre, fásult arcomat fürkészve.

- Konkrétan semmit, de nagyon úgy tűnik, hogy... mindegy, hülyeség. Felejtsd el! - legyintettem, ugyanis ez még kimondatlanul is nevetségesen hangzott.

- Gyerünk, ki vele. Akkor én is elmesélek valamit - pillantott rám a szeme sarkából. Tudtam, ha nem osztom meg vele, egész este rágni fogja a fülemet, ráadásul kíváncsi voltam, mi az a valami.

- Hát, ne nézz hülyének, de szerintem Mike szét akar választani minket - mondtam ki, majd rájöttem, milyen hülyén hangzik ez.

- Mármint téged, és Ronan-t? - hitetlenkedett, mire bólintottam. - Nem vagy te egy kicsit... 

- Kicsit mi? - ráncoltam a homlokom.

- Hát, féltékeny... - fordult felém.

- Mi? Arra a baromra? Dehogyis - csattantam fel. A fejemben Mike szavai csendültek föl: Tudod, sokkal régebben nyomulok vele, mint te, szivi. Na és? Ez még nem azt jelenti, hogy fontosabb lenne nálam. Vagyis... még ha fontosabb is, mert a legjobb barátok mindig fontosak, ez akkor sem jelenti azt, hogy el kéne hanyagolnia miatta. Bár, ha jobban belegondolok, elég sokszor lepattintott mostanában Mike miatt. Nem tudom, mit akar ez a csávó, de ki fogom deríteni, és nem hagyom, hogy elbassza a napjaimat.

- Most te jössz. Mi is az a valami? - váltottam témát, hogy eltereljem a gondolataimat.

- Úgy néz ki, Melissa talált egy lakást a belvárosban. Holnap megyünk megnézni. Nem baj? - kérdezte.

- Miért lenne baj? Ez fantasztikus! Bár sajnálom, hogy elmész, de csak jobb lesz egy állandó lakhely - bólogattam. Tényleg örültem neki, hogy ilyen hamar összejött.

- Csak mert múltkor mondtad, hogy nem akarsz egyedül lenni - idézte a szavaimat.

- Jaj, te is tudod, hogy nem úgy értettem. Csak az adott helyzetre. - Azután mondtam, hogy hallottam Louis felől. Ha feszült vagyok, muszáj beszélnem valakivel. Annie pedig nem sűrűn van otthon, de vele amúgy sem szoktam a magánéletemről beszélgetni. Vajon tényleg rosszul nevelne? Miattam mégsem hanyagolhatja el a munkáját, és a magánéletét... Mindenesetre jobb, mintha egész nap pesztrálna. Minden kamasz álma egy engedékeny szülő, aki nem lesi minden lépését. A nagymamám eddig nem tett semmilyen lépést az ügy érdekében  - még csak fel sem hívott -, és gondolom nem is fog. Remélem, mert bár itt is vannak idegesítő emberek, mégis jól érzem magam. Kivéve a rejtélyes zaklatónkat, aki úgy tűnik, szünetet tart a játékban, amivel a frászt hozza ránk. Remélem, ez így is marad. Bár őszintén, erre nem sok esélyt láttam. Az túl egyszerű lenne... Az utóbbi időben, ha mást nem, de azt biztosan megtanultam, hogy a dolgok nem lesznek könnyűek, ha lehetnek nehezek is. És ebben az esetben, lehetnek.

2. évad 17. fejezet

 Missy kocsijában a rejtélyes üzenetek forrásán törtem a fejem. Biztosan nem ismerem az illetőt, mert Sutton egyetlen démon ismerősét sem láttam még. De ő biztosan látott engem, ha már zaklat... Illetve, én személyesen még nem kaptam olyan leveleket, csak Ed és Ronan. Érdekes. Ezen gondolkoztam, mikor megérkeztünk a partra. Nagy volt a nyüzsgés, mert ma az átlagosnál is melegebb, derűsebb az idő, a szörfösöknek pedig pont kedvező a széljárás.

- Rég csináltunk ilyen közös programot - említette meg Missy. Igaza volt, legutóbb, mikor strandra jöttünk, Ed és Missy még nem voltak együtt, továbbá Sutton is csak egy ártatlan csajszinak tűnt. Ed átkarolta Missy derekát, és egy puszit nyomott a feje búbjára. Ilyenkor olyan férfiasnak látszott. Meggyőztem magam, hogy igazából egy hisztis pukkancs, majd elindultam utánuk a pokrócot, és egy strandtáskát cipelve. A vizet fürkésztem, majd a szemem megakadt két ismerős arcon. Ronan és Mike vadul szelték a hullámokat a szörfdeszkájukkal, úgy tűnt, mintha hozzá lennének ragasztva: sosem estek a vízbe. Sokan megbámulták őket, de ők nem figyeltek a külvilágra. Ed követte a tekintetemet.

- Mit produkálják magukat? - vonta fel a szemöldökét, de meghúztam a haját, figyelmeztetve az ígéretére, majd elindultam kiteríteni a pokrócot.

- Áu! Jól van, bocs - vette az adást, majd felállított egy napernyőt, és mindannyian letelepedtünk a pokrócra. 

- Nem akarsz beszélni velük? - kérdezte Missy, mert feltűnt neki, hogy még mindig a hullámokat bámulom.

- Mi van, le akartok rázni? - böktem oldalba.

- Nem erről van szó, csak úgy lesed őket, hogy gondoltam...

- Nem lesem őket! Jelenleg egyikőjükhöz sincs kedvem - vontam meg a vállam.

- Még Blackmore-hoz sem? - vigyorgott Ed.

- Fura, de nem. Lerázott emiatt a barom miatt. Hozzá pedig végképp nincs hangulatom... - soroltam az érveimet, miközben Mike-ot fixíroztam. Fura, hogy a szabad strandon vannak, és nem Ronan szokásos helyén, ahol legalább szemtanúk nélkül szuperhősködhetnének. Missy és Ed jól elvoltak egymás társaságában, én viszont kívülállónak éreztem magam.

- Mindjárt jövök. Kértek valamit inni? - kérdeztem, majd felpattantam a pokrócról, és magamra kaptam a törölközőmet, ugyanis egy szál bikiniben voltam. 

- Banánturmixot!

- Sört!

- Milyen sört? - kérdeztem Ed-et.

- Az mindegy... - vonta meg a vállát. Mi az, hogy mindegy?!

- Hát jó, egy pillanat - mondtam, majd elindultam a pultok irányába, a kedvenc koktélbáromat megcélozva. Ugyanaz a srác állt ott, mint múltkor, aki azt a fényes megjegyzést tette a hátsómra. Nem zavartattam magam, leadtam a rendelést, majd az ujjammal a pulton dobolva várakoztam. Fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül, csak mikor egy perverz hang a fülembe suttogott.

- Minek a törölköző? - kérdezte Mike, én pedig hatalmasat ugrottam.

- Jézusom! Idióta - csattantam föl, a pulzusom az egeket verte.

- Most komolyan... Egy ilyen tökéletes testet minek rejtegetni? - vonta fel a szemöldökét, miközben szemérmetlenül bámult.

- Támogatom! - könyökölt a pultos fickó.

- Az ilyen perverz idióták miatt, mint ti - ráncoltam a homlokom. - Kösz, ezt most elveszem! - fogtam a kezembe a poharakat, majd élesen kikerültem Mike-ot - nem volt rá szükség, így is észrevétlenül, de elhúzódott. Beszari. Amíg nálam van a medál, békén hagy.

- Ne segítsek? - kérdezte.

- Nem, kösz. Megoldom - forgattam a szemem. 

- Tudod Olaszban így csináljuk. Segítünk a bajba jutott hölgyeken - dünnyögte, majd mellém szegődött.

- Képzelem... Hol van Ronan?

- Amico? Még a vízben. Ti most jártok, vagy mi? - kérdezte.

- Közöd? - morogtam. Ideje lepattintani.

- Tudod, sokkal régebben nyomulok vele, mint te, szivi - vigyorgott még mindig idegesítően mellettem.

- Húzz már el, légyszi! - mondtam erőltetett kedvességgel.

- Szóval... milyen? - kérdezte.

- Mivan? - vontam fel a szemöldököm.

- Régen nagy csődör volt. - Megtorpantam. Engem ugyan nem fog zavarba hozni. 

- Akadj már le rólam! - csattantam föl.

- Miért, mi lesz? - vigyorgott.

- Tudod te azt - mosolyogtam gúnyosan, mire a pillantása a medálomra esett. 

- Felfogtam, szivi. Majd még...beszélünk - vigyorgott. Ha rajtam múlik, nem. A szememet forgatva elindultam Ed-ékhez.

- Tudod, lazíthatnál néha egy kicsit! - kiáltotta utánam. Épp készültem visszavágni, de úgy döntöttem, mégsem teszem. Nem akartam kihúzni a gyufát. Lehet, hogy Mike kívülről csak egy perverz macsónak tűnik, de biztos voltam benne, hogy ha bepöccen, durvább dolgokra is képes.

- Megjöttem! - figyelmeztettem Missy-éket, mire szétrebbentek. A kezükbe nyomtam a banánturmixot, és a sört. Eszembe jutott, hogy magamnak nem is hoztam semmit.

- Mit akart tőled Contreras? - kérdezte Ed gyanakvóan.

- Figyeljetek, nincs kedvetek inkább a kocsiban meginni? - böktem az italuk felé, majd választ nem várva elkezdtem összepakolni.

- Ajjaj - dünnyögte Missy, de azért felpattant a pokrócról. 

2. évad 16. fejezet

  Mire felértem a szobámba, volt időm lehiggadni. Rájöttem, hogy semmit sem tehetek. Ed nem bírja Ronan-t, pont. Mellesleg Ronan is elég bunkó volt vele, a földbe tiporta az önbecsülését azokkal a beszólásokkal. De megérdemelte, na! 

- Figyelj, zavarunk? Mert elmehetünk... - ajánlotta fel zavarodottan Missy.

- Ne, légyszi ne menjetek! Nem akarok egyedül lenni - húztam el a szám kétségbeesetten. Ha egyedül kéne most lennem ebben a házban, fel-alá futkosnék, mint a mérgezett egér.

- Akkor jó - bólogatott Ed. Most vettem észre, hogy a sarokban áll, és ölbe tett kezekkel mered ki az ablakon. 

- Minden rendben, Edward? - kérdeztem szórakozottan. El akartam terelni a gondolataimat.

- Ne hívj már így! - csattant fel, és továbbra is az utcánkat fixírozta.

- Jól van na... Hé, tudod, hogy Ronan nem gondolta komolyan! Csak viszonozta a bunkóságodat. És arról nem tehet, amit az ősei csináltak... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Lapozzunk már, jó? - morogta.

- Azt hittem, azért jöttetek, hogy beszélgessünk. Akkor hajrá - vontam meg a vállam, majd levetettem magam az ágyra. Sértődős pukkancs.

- Ha itt van Blackmore, nem akarsz beszélgetni. - Fura arckifejezést vett fel, és tudtam, megbánta, hogy felhozta, csak úgy kicsúszott a száján.

- Ezt hogy érted? Te, ha itt van, olyan vagy mint egy hisztis picsa, akinek épp megvan - ráncoltam a homlokom. Nem sok kedvem volt vitatkozni, de elegem volt, hogy a mindennapjaim azzal telnek, hogy Ed duzzogását hallgatom, meg azt, ahogy Ronan-ről beszél. Miért nem tudja elfogadni? Én is elfogadtam Smith-t, és azt, hogy talán nem sokára a nevelőapám lesz. Vagy, olyasmi...

- Csak mióta ő bekerült a képbe, mi mintha eltávolodtunk volna. Nem sok időt töltünk együtt, te is inkább egyedül akarsz lenni.

- És az baj? - Miért jön mindenki ezzel az eltávolodással?

- Nem mondtam, hogy baj, de van egy olyan érzésem, hogy Blackmore szét akar választani minket. - Leesett az állam.

- Kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Az még nem jutott el a szőke fejedbe, hogy talán azért nem szívesen vagyok veled, mert folyton csak azt hallgatom, hogyan szidod Ronan-t? Fogadd már el a helyzetet! - adtam ki magamból, ami a kezdetektől fogva bántott. Körülnéztem a szobában, és feltűnt, hogy csak ketten vagyunk.

- Hová lett Missy? - vágtam a szavába, mielőtt megszólalt volna. Meglepetten nézett körbe a szobában, de ő sem ment sokra. Észre sem vettem, amikor elhagyta a szobát, és ez bántott. Valószínűleg Ed-et is, mert felpattant, és elindult megkeresni. 

Missy

Megelégeltem a folytonos veszekedésüket, ezért leléptem. Fel sem tűnt nekik... Gyors léptekkel átcaplattam Kase-ék nappaliján, és épp kiléptem volna a bejárati ajtón, mikor Ed az ajtófélfának támaszkodott, és elállta az utamat.

- Ne haragudj - bökte ki, majd kék szemeivel az arcomat fürkészte. 

- Befejeztétek? - kérdeztem lesütött szemmel, mire bólintott. 

- Ne menj el - kérte, és csak nézett. Úgy tudott nézni, hogy attól kiugrott a szívem a helyéről. Ezek után természetesen, ha kiléptem volna az ajtón, annyira borzalmas embernek éreztem volna magam, hogy öngyilkosságot követnék el.

- Nem fogok, csak légyszi, hagyjátok ezt abba! Folyton ölitek egymást - fakadtam ki, mire megrándult a szája széle.

- Nem akartam, csak ... Blackmore az agyamra megy, tudod? - húzta el a száját.

- Akkor ne vegyél róla tudomást - tártam a szeme elé az egyszerű megoldást.

- De hogy, amikor ilyen...? - kezdett bele, de vetettem rá egy szemrehányó pillantást. - Oké, oké befejeztem.

- Azért - vigyorogtam, majd megcsókoltam. Imádtam beletúrni szőke tincseibe. Minden csók olyan volt, mintha az első lenne. Szóval felért egy elektrosokkal.

Kasey

A szőke ciklon is lelécelt, ezért egyedül maradtam. Nem sokáig, ugyanis megcsörrent a telefonom. Épp csak egy pillantást vetettem a kijelzőre, majd kapkodva fogadtam a hívást. Christopher.

- Szia, Louis jól van? - szóltam bele elsőként.

- Szia. Igen, most épp alszik, de azt mondták, hamarosan felébred, és nem lesz semmi baja - magyarázta. Megkönnyebbültem, ő azonban feszült volt.

- Miért nem mondtátok el? - kérdezte szemrehányóan. Időbe telt, mire felfogtam, hogy a tavaly nyári buliról, és a fűről beszél.

- Honnan tudod? 

- Én kérdeztem előbb. - Felsóhajtottam.

- Tudtuk, mit szóltál volna. Nem akartunk frusztrálni - álltam elő a gyenge kifogásommal.

- Nem roppantam volna össze... - duzzogott. Ne kéresd magad, Bennett!

- Bocsásson meg, Mr. Ego, de Louis nem szándékosan avatott be engem. Titokban akarta tartani. Amúgy is, azt mondta, hogy leszokik - érveltem.

- Hát, nekem ma nem úgy tűnt...

- Mit mondtak az orvosok? - érdeklődtem.

- Azt mondták, bevett valami gyógyszert, asszem fájdalomcsillapítót, és ivott rá. Sokat...

- De miért csinálta?! - Rendben, hogy dobta a barátnője, de emiatt még nem kéne megölnie magát. Pár napja olyan felszabadultnak tűnt...

- Szerintük depressziós... Tényleg összejöttek neki a dolgok mostanában. Válnak a szülei, most meg Evelyn is eltűnt az életéből. Még a baseball sem megy úgy neki, mint azelőtt - sorolta.

- Vigyázz rá, oké? - kötöttem a lelkére. Időközben Ed és Missy is visszatért.

- Megpróbálok, de tudod milyen. Amúgy... ki volt az a fószer, aki átvette a telefont? - kérdezte.

- A srác, akiről meséltem. Ronan-nek hívják - mondtam, de többet nem voltam hajlandó megosztani vele.

- Aha. Elég... higgadt fazonnak tűnik - mondta.

- Higgadtnak? Miért? - nevettem el magam.

- Ért az újraélesztéshez, meg minden. Mentősnek készül, vagy mi?

- Nem hinném - Eszembe jutott, Ronannek mennyi ideje volt mindenféle idióta foglalkozást kipróbálni. Most úgy tűnik, inkább tanul. Már amikor méltóztatik bejönni a suliba. Pénze úgyis rengeteg van...

- Na, felébredt. Majd még hívlak, szia - köszönt el Chris, majd leraktuk a telefont. Ed-re pillantottam, és minden életkedvem elszállt. Épp készültem kizárni a hangját a fejemből, arra az esetre, ha vitatkozni kezdene, de nem tette.

- Kase - szólalt meg. Ne, ne, ne, hagyjál! - Bocs az előbbiért - motyogta. Mi a túró? Karba tettem a kezem, és csak néztem rá zavarodottan.

- Többet nem hozom fel Ronan-t - bizonygatta.

- Ezt már mondtad... sokszor - böktem ki.

- De most már tényleg így lesz. De ha beszól... - kezdte megint.

- Nem fog.

- Honnan tudod? - kérdezte, majd egy szúrós "kérlek" pillantással beléforrasztottam a szót. - Jól van, jól van...

- Kinek van kedve lemenni a partra? - szólalt fel Missy, mi pedig támogattuk az ötletet. Örültem, hogy végre minden a régi. Vagyis, majdnem. Mike-ról még mindig nem tudtam megfeledkezni. Sejtettem, hogy démon. A démonok mindig tökéletesen néznek ki, még ha bunkók és önteltek is, van mire felvágniuk. Vegyük például Suttont és abnormálisan fényes haját, vagy a formás testét. Ronan-ról ne is beszéljünk...

2. évad 15. fejezet

- Bejöhetek? - kérdezte Ronan, mikor már vagy öt perce bámultam.

- Persze, gyere csak - tértem magamhoz a meglepetésből. Beugrott, hogy még sosem járt nálunk. Kivéve az éjszaka tett magánlátogatásait a szobámba, mikor a medálomat csempészte vissza. Az is beugrott továbbá, hogy ma lepattintott Mike miatt. Emiatt kissé komor voltam, és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy majdnem megkérdeztem, kér-e valamit enni.

- Bocs a mai miatt - vakargatta bűnbánóan a tarkóját, és letelepedett a kanapéra. Követtem.

- Szóval, honnan ismered Mike-ot? Úgy tűnt, ezer éve spanok vagytok. - Szándékosan nem reagáltam a bocsánatkérésére, mert még mindig mérges voltam rá...egy picit.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, bejártam egész Európát? - kérdezte, mire bólintottam. Mintha ezer éve lett volna... - Na, akkor Olaszországban is voltam, és ott találkoztunk. Ő volt az első démon, akivel találkoztam a családom óta. Kivéve a nomádokat...

- Nomádok? Állj, azt mondod, az 1800-as évek vége óta ismeritek egymást? - hitetlenkedtem.

- Aha. Jófej srác, bár vannak dolgai... - vigyorgott.

- Hogy érted?

- Tudod, olaszok... Perverz, nőcsábász... folytassam? - húzta száját ismerős félmosolyra, amitől minden dühöm elpárolgott iránta. Hogy csinálja?

- Nem, kösz. Értem - fintorogtam. 

- Nem bírod, mi? - Hanyadt feküdt a kanapén.

- Hát, egy bunkó, öntelt guidónak tűnik - húztam el a szám szarkasztikusan, mire felnevetett. Olyan édes volt, ahogy borzos hajával (biztos szörfözni volt...Mike-kal) elterült a kanapén, és összeszorított szemmel nevetett.

- Hidd el, ha jobban megismered, rájössz, hogy normális - bíztatott. Nem voltam biztos benne, hogy jobban meg akarom ismerni.

- Mit is mondtál, kik azok a nomádok? - ráncoltam a homlokom. Semmi kedvem nem volt Casanováról beszélgetni.

- Én hívom így a csapatba verődött démonokat, akik járják a világot - vonta meg a vállát, majd felült.

- Aha, és hol találkoztál ilyenekkel? - érdeklődtem.

- Svédországban. Állati az a hely, egyszer el kell jönnöd velem - csillant fel a szeme, majd a hajam felé nyúlt (sokszor szokta csavargatni), de félúton visszahúzta a kezét. Vettem a célzást, és kikapcsoltam a nyakláncomat, jó messzire csúsztatva tőlünk.

- Akkor nem haragszol? - kérdezte, majd a combomra hajtotta a fejét, így teljes belátást nyerhettem tengerkék szemeibe.

- Hát, egy kicsit... - húztam ravasz mosolyra a szám.

- És mivel tudnálak kiengesztelni? - kérdezte bociszemekkel.

- Khm... rengeteg ötletem van, de kezdjük mondjuk egy hátmasszázzsal - vigyorogtam. Mikor már órák óta masszíroztattam magam, beadtam a derekam, hátrafordultam és megcsókoltam. Átölelte a derekamat, és az ölébe húzott. Hosszú csókcsatába kezdtünk, és épp lehúzott magával a kanapéra, mikor megszólalt a telefonom. Majdnem leestem a díványról ijedtemben. 

- Nem akarod felvenni? - húzódott el, mikor nem foglalkoztam a csörgéssel.

- Nem lehet olyan fontos... - legyintettem, majd ismét belemerültünk abba, amit elkezdtünk. A mobilom azonban kitartóan csörgött. Felsóhajtottam, és idegesen kikaptam a zsebemből. Chris az.

- Szia, nagyon sürgős? - szóltam bele a szememet forgatva.

- K-kase, figyi segítenél? - hadarta Christopher a telefonba.

- Mi olyan fontos? - vonakodtam.

- Louis... nem tudom, nem válaszol. Nem tudom, mit csináljak - kezdett hisztérikus színt ölteni a hangja.

- Hol a túróban vagytok? Mi történt? - ugrottam fel a kanapéról, hogy jól oldalba rugtam szegény Ronan-t. Bár ez inkább nekem fájt, ha a kockáira gondolok.

- A focipályán... Nem is ivott olyan sokat, nem tudom mi van vele. Mintha részeg lenne, csak kicsit rosszabb. Csak fekszik és mered a semmibe - a hangja olyan volt, mint mikor mutált. Össze-vissza csúszkált, bár legtöbbször a magas és a rekedt között váltakozott.

- Hívd a mentőket! - kiabáltam a telefonba.

- H-hívtam, de kurva lassúak! Úgy tíz perce várok r-rájuk - remegett a hangja.

- Ugye lélegzik? - kérdeztem. Feszült csönd állt be a beszélgetésünkben. - Chris... - kezdtem én is hisztérikussá válni.

- I-gen, igen! De nagyon rossz színben van - mondta. Ronan kikapta a kezemből a telefont. Persze, hisz az egész beszélgetésünket hallotta.

- Tudod, hogy kell szájon át lélegeztetni? - kérdezte.

- Mi? - hallottam Chris meglepett hangját. 

- Csak válaszolj! - faggatta Ronan.

- Igen, de...

- Akkor csináld!

- Smároljam le?

- Nyugi, ha felébred, meg fogja köszönni. De ha nem teszed, mire kiérnek azok a barmok, meg is halhat. - Ez aztán bíztató. De honnan tudja Ronan, mit kell csinálni ilyen helyzetben? Volt egy sejtésem, mi baja van Louis-nak, de erre még gondolni sem akartam. Nem hallottam, mit mondott Chris ezután, de Ronan letette a telefont. Tiltakoztam volna, de a tenyere közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. Mindjárt odaérnek a mentők, beviszik a kórházba, és minden rendben lesz - nyugtatgatott higgadtan, de mintha fel sem fogtam volna, mit beszél.

- Tudni akarom, mi van vele - hadartam erőtlenül. 

- Meg is fogod tudni, de most felesleges zaklatni őket - suttogta, majd puszit nyomott a homlokomra és átölelt. Mikor már kezdtem lenyugodni, nyílt a bejárati ajtó, és léptek zaját hallottam közeledni az előszobából.

- Megjöttünk! - hallottam Missy csilingelő hangját. - Hát ti meg... - kezdett volna bele a kikérdezésbe, majd leesett neki, hogy ez az én lakásom.

- Mi történt? - vágta le rögtön Ed a szitut, amint megpillantotta kétségbeesett arcomat. 

- Kase, mondd el, mi a baj! - guggolt le elém Missy. Úgy éreztem, mindjárt szétpattannak az idegeim, és amire a legkevésbé volt most szükségem, azok az idegesítő kérdéseik.

- Ne faggassátok már! - csattant fel Ronan.

- Ne akard megmondani, mit csináljak, Blackmore! - kötözködött Ed. 

- Miért, mi lesz, csivava? - pattant fel Ronan a kanapéról, majd ezek ketten egymást kezdték méregetni.

- Fogjátok már be! - kiabáltam, majd felrohantam a szobámba. Aggódtam Louis-ért, nem volt szükségem arra, hogy ennek a két alfahímnek az acsarkodását hallgassam. Becsaptam magam után az ajtót, és arccal lefelé elterültem az ágyon. Nagyon is tudtam, mi történik Lou-val. Tavaly nyáron elvitt egy buliba, de csak ketten mentünk, mert Chris akkor családi nyaraláson volt. Kicsit elfajultak a dolgok, valaki füvet adott neki, ráadásul jól le is itta magát. Én sem voltam teljesen józan, ezért nem emlékszem mindenre, azt sem tudom, kitől kapta, csak annyit, hogy teljesen megzakkant, és Chris bátyjának kellett hazavinnie minket. Másnap (mivel egyéb tevékenységre nem voltunk képesek a nagy másnaposságtól) beszélgettünk egy kicsit, és elmondta, hogy régebb óta benne van a bizniszben, de semmi komoly, mert megáll a füvesciginél. Azt mondta, ki akar szállni, mert a baseball az elsődleges életcélja. Én is próbáltam lebeszélni, és megkértük Chris bátyját, Benjamint, hogy ne szóljon Chrisnek, mert ő ellene van az ilyesminek, ráadásul az edző is kirúgta volna a csapatból, ha tudomást szerez róla. Biztos voltam benne, hogy most is bevett valamit... Ha így van, az orvosok úgyis kiderítik, és akkor nem csak Christopher, de az edző és az egész csapat tudomást szerez róla. Akkor pedig az egész baseball karrierjének lőttek. Nem volt olyan profi, mint Chris, de ő is jól játszott, és komoly jövő állt előtte. Kopogtak az ajtómon.

- Húzz el! - kiabáltam, majd a fejemre húztam a takarót. 

- Csak én vagyok... - hallottam Missy sértődött hangját.

- Ó, bocsi, te bejöhetsz - mondtam bocsánatkérően, majd felültem az ágyon és magamhoz vettem egy csomag zsepit.

- Jól vagy? Mi történt? - kérdezősködött és letelepedett az ágy szélére.

- Jézusom, te egyedül hagytad őket?! - Elképzeltem, mit csinálhat most Ed és Ronan kettesben. 

- Nyugi, megígértettem velük, hogy jól fognak viselkedni - kacsintott.

- És mégis hogyan? - vontam fel a szemöldököm kételkedve.

- Ed okosabb ennél - legyintett.

- Azért ő is tud hülye lenni, főleg ha a méretével cikizik - kuncogtam.

- Miért, nem is alacsony! - ellenkezett Missy.

- Hozzád képest talán nem... - vigyorogtam. Én sem voltam egy égimeszelő a magam 165 centijével, de Missy még rajtam is túl tett. Vagyis, alul... Ed körülbelül 170 centi lehetett. Ronan messze veri őt magasságban. Mennyi lehet, 185? 

- Mi történt, mielőtt megérkeztünk? - tért vissza az eredeti témához, mire lesütöttem a szemem. Meséltem neki Louis füves dolgairól, és a Chris-szel való telefonbeszélgetésünkről.

- Mostanra biztosan megérkeztek a mentők. Talán már stabilizálták is az állapotát, vagy mi... - bíztatott.

- Remélem. Szerinted felhívjam őket? - kérdeztem az ajkamba harapva.

- Ha történik valami, Christopher úgyis felhív. Szerintem ne zaklasd most őket - tanácsolta.

- Ronan is ezt mondta... - sóhajtottam.

- Akkor köztetek újra minden rendben? - kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Azt hiszem. Legalábbis megbeszéltük a dolgokat. De ennek miért örülsz ennyire? Azt hittem, nem bírjátok Ronan-t.

- Ed nem bírja. Nekem lehet saját véleményem. A lényeg az, hogy te boldog vagy vele - jelentette ki.

- Azért ne szaladjunk ennyire előre - pirultam el. Kopogtak, majd vitatkozás hangjai szűrődtek ki az előszobából. Ed nyomult be az ajtón.

- Hé, emberek! Blackmore-nak mennie kell... sajnos - nyomta meg az utolsó szót.

- Kösz a hirdetést, pincsi - borzolta össze Ronan Ed haját, aki rácsapott a tenyerére, majd duzzogva karba tette a kezét. - Tényleg mennem kell, de holnap találkozunk, oké?

- Persze - mosolyogtam rá. - Kikísérlek - ajánlottam föl, majd felpattantam az ágyról.

- Kitalál magától is - dünnyögte Ed, majd letelepedett Missy mellé és egy utolsó ellenséges pillantást vetett Ronan-re. A szememet forgatva becsuktam magam után a szobám ajtaját, és előre tessékeltem Ronan-t. A bejárati ajtóhoz érve megfordult, és átölelte a derekamat. 

- Tényleg sajnálom - suttogta, majd szájon csókolt. 

- Tényleg semmiség - vontam meg a vállam. Egy ideig csókolóztunk, majd elindult a Porschéja felé. Még egyszer visszaintett, aztán a gázra taposott, és már el is tűnt a szemeim elől. Amint elment, visszatért az aggodalmam Louis iránt. Felkaptam a medálomat a dohányzóasztalról, újra a nyakamba akasztottam, és elindultam a szobámba kiosztani Ed-et.

2. évad 14. fejezet

 Otthon még mindig Ronan járt a fejemben. Rosszul esett, hogy emiatt az olasz bunkó miatt lepattintott. Az ágyamon elterülve bámultam a mobilom telefonkönyvét, és egyre csak Chris számát szuggerálltam. Megmakacsoltam magam, és nem hívtam föl. Itt nem én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Ahogy a hüvelykujjammal tovább görgettem lefelé az érintőképernyős telót, a szemem megakadt Ronan nevén. Mikor került ide a száma? Biztos beírta, mikor hazahozott. Elmosolyodtam, de a vigyor azonnal lehervadt a képemről, ha a mai eseményekre gondoltam. Nem hívom fel, mert nem fogok a nyakán lógni. Azzal lóg, akivel akar, nem vagyunk összenőve. Elnyúltam az ágyon, és belesüppedtem az önsajnálatba, mikor végszóra megszólalt a telefonom. Kíváncsian pillantottam a képernyőre, majd megpillantottam Chris nevét. Vajon mit akar? Hagytam, hadd csörögjön, de a kíváncsiságom felülkerekedett, és felvettem.

- Mit akarsz? - szóltam bele barátságtalanul.

- Kase! Itt Lou, elvettem ennek a pöcsnek a telefonját - szólt bele egy laza, szórakozott hang. Emlékszem, Louis akkor beszélt így, mikor részeg volt. Egy idő után mindig így beszélt...

- Ó, bocs. Mit keres nálad? - érdeklődtem.

- Ki kell békülnötök... Nem, nem fogod letenni a telefont - jelentette ki. Jól sejtette, épp a "piros gomb" felé nyúltam.

- Hát, nem rajtam fog múlni... - húztam el a szám.

- Kuss legyen! - nevetett Louis.

- Mi!? - csattantam föl.

- Ja bocs, ehhez a pöcshöz beszélek - mondta szórakozottan. - Adom a pöcst, aztán beszéljétek meg! 

- PöcsÖT... zsenikém - kötöttem belé.

- Jól van, jól van - mondta, majd egy fél percig süket volt a vonal, és hallottam, ahogy Chris ellenkezik, de Louis-t nem lehetett eltántorítani. 

- Szia... - szólt bele Christopher, mikor már épp letenni készültem.

- Szia. Letegyük, mielőtt felbaszom az agyad? - duzzogtam. - Most még van választásod.

- Louis kinyírna - mondta. 

- Azt jól tenné - csúszott ki a számon.

- Figyelj, tényleg meg kéne beszélnünk. - Mit osztja ez itt az észt?

- Azt mondod? - feleltem szarkasztikusan.

- Legalább próbáljuk meg - dünnyögte.

- Rendben, nos, van valami mondanivalód? - kérdeztem morcosan. Tőlem ne várja, hogy könyörögni fogok, hogy kibéküljünk.

- Ne haragudj, amiért elmondtam azokat a nagymamádnak. Kicsúszott a hülye számon, ne haragudj - éreztem, hogy elcsuklik a hangja.

- Ugye nem fogsz sírni? - kérdeztem irónikusan, de csak csöndet kaptam válaszul. - Chris...? Ne már! - ha ott lettem volna, most oldalba bökném. - Christopher!

- Nem sírok - csattant fel, de éreztem, hogy elvékonyodik a hangja.

- Most mi a baj? - vontam kérdőre.

- Csak... elmentél. Ez... nekem kibaszott szar volt, tudod? Eltűntél, és mindig azt hiszem, hogy nem is akarsz visszajönni. Ha sosem jössz vissza, én... nem tudom... mi a faszt fogok csinálni. Itt ez a sok gyökér, és mindig arra gondolok, bárcsak itt lenne Kase, aki beoltaná őket, és minden újra a régi lenne... És, ne haragudj, de talán ... Tényleg akartam, hogy a nagymamádhoz költözz. Megint itt lennél, ...tudod.... - Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Én nem tudtam, hogy ez ennyire megviseli, és most ismét szörnyű embernek éreztem magam.

- Chris, én...

- Semmi baj, én megértem. Semmi sem tart örökké - bökte ki.

- Nem! Nem lesz vége a barátságuknak, te idióta! - csattantam fel.

- De nem látod, hogy már megint mit csinálunk? Azelőtt sose veszekedtünk, most meg... Eltávolodunk egymástól, és olyanokat vágunk egymás fejéhez, amit nem is gondolunk komolyan - hadarta.

- Épp ez az. Nem gondoljuk komolyan, tehát semmi bajunk egymással. Figyelj, sajnálom, ha hülye voltam, csak mostanában kicsit összejöttek a dolgok és... - kértem végül mégis bocsánatot.

- Nem a te hibád, egy gyökér voltam. 

- Bárhogy is lesz... Mondjak valamit? - Húztam el a szám, és már megbántam, hogy belekezdtem.

- Igen? - kérdezte.

- Néha szeretnék csak beülni a kocsimba, és hazahúzni. Hiányzik Portland, de főleg ti, hülyék - mosolyodtam el.

- Te is nekünk! - hallottam Louis hangját a háttérből.

- Chris... Ki vagyok hangosítva? - csattantam fel.

- Öö... aha, bocs. Akkor szent a béke? - terelte el a témát, de csak vigyorogtam, nem tudtam haragudni rá.

- Naná. 

- Rendben, figyi most mennem kell edzésre, vigyázz magadra. Szeretünk, szia - köszöntek el mindketten, és tudtam, hogy az utolsó mondatot nem úgy értik. Chris sem.

- Sziasztok! - köszöntem el, majd letettem, és elindultam a konyhába vadászni valami kaját. Missy ismét Ed-nél lóg, de én egyedül akartam lenni egy kicsit. Épp kentem magamnak egy nutellás pirítóst, mikor kopogtak. Kíváncsian feltápászkodtam, és az ajtóhoz galoppoztam. Annie-hez még túl korán van, ő későn jön. Missy is azt mondta, sokáig marad. Ötletem sem volt ki lehet, így mikor kinyitottam, és Ronan állt előttem, nagyot dobbant a szívem.

2. évad 13. fejezet

 Mikor reggel felébredtem, Missy elgondolkozva fürkészte az arcomat. Tegnap nem voltam túl szellemes kedvemben, miután lezuhanyoztam, bevágtam magam az ágyba, és nem szóltam senkihez. Tudtam, hogy mikor felhúzom magam, képes vagyok másokon kitölteni a dühömet, és nem volt kedvem még több emberrel öszeveszni. Most azonban nem halogathattam tovább a dolgot, meg kellett magyaráznom a tegnapi viselkedésemet Missy-nek.

- Jó reggelt! - üdvözölt, mire biccentettem. Már indulásra készen volt. Mindig hamarabb kel fel, mint én, (álomszuszék vagyok) így hamarabb is készül el. 

- Elmondod, mi történt tegnap? - kérdezte, a szemét le sem véve rólam.

- Persze, csak felöltözök, oké? - Bűntudatom volt, hogy olyan kuka voltam tegnap, de bevallom, jól esett, hogy most én titkolhatok valamit. Általában ők azok, akik ezt teszik előttem. Szokásos reggeli rituálém után felvettem egy lenge, virágmintás tunikát, alá fehér cicanadrágot húztam. A medálom szokás szerint a nyakamban virított, vörösesszőke hajamat kivasaltam, és feltűztem a fufrumat. Lábamra egy sarut húztam, és már kész is voltam. Rendeztem a gondolataimat, és felfrissülve léptem ki a fürdő ajtaján, készen arra, hogy mindent megmagyarázzak.

- Szóval... mi volt az a világfájdalom tegnap? - érdeklődött.

- Összevesztem Christopherrel... - böktem ki. Nem nagy titok ez.

- Mi történt? - húzott le az ágyra egy csajos beszélgetésre.

- Bonyolult... - legyintettem. Legszívesebben elfelejtettem volna az egész históriát.

- Van időnk - pillantott az órára. Valóban húsz percünk volt indulásig. Beadtam a derekam, és elmeséltem a telefonbeszélgetésünk minden mozzanatát. Azt, hogy a nagymamám tud az autóbalesetekről, úgy gondolja, Annie rosszul nevel, és hogy magához akar venni. Ugyanis ha Nora néni megemlít valamit, akkor nem a levegőbe beszél. Mikor befejeztem a mondanivalómat, segélykérően Missy-re pillantottam.

- Szerintem beszéljétek meg! - Miért jön mindenki ezzel? 

- Ő nem az a típus. Nagyon makacs, és tudom, hogy csak megint egymásnak esnénk... - duzzogtam. Semmi használható tanács...?

- Ha olyan makacs, mint te, akkor kezdhetsz aggódni - bólintott, mire egy nyelvöltéssel feleltem, majd lecaplattunk a konyhába reggelizni. 

Pár órával később...

Utolsó óra: Biológia. Hogy én mennyire utálom ezt a tantárgyat! Nem érdekelnek a sejtek, és az emberi test unalmas, rejtett zugai. De lehet, hogy az is közre játszik, hogy a biosztanárom egy hippi... Színes ruhákban jár, csimbókos a haja, és lelkes környezetvédő. Ma is egy 'Védd a fákat, egyél hódot!" - feliratú pólóban feszített. Épp unottan pakolásztam a könyveimet, mikor nyílt az ajtó, és egy ismerős alak lépett be rajta. A szám is tátva maradt, mikor felismertem a srácot, akibe tegnap "belebotlottam". Egy v-kivágású fehér pólóban feszített, ami remekül kiemelte mediterrán bőrét, továbbá egy szürke farmernadrágban. Feketés haját bezselézte, és magabiztos léptekkel elindult a hippi tanárunk felé. Beszélgettek, majd az új srác elindult egyenesen felém, és leült a mögöttem levő padba. Tudom, hogy láttam már valahol korábban, és az nem tegnap volt. Ezen törtem a fejem, amikor a padtársam, Sasha megbökött a könyökével.

- Mi az? - kérdeztem, mire az állával a hátam mögé bökött. Az új srác már öt perce szólongatott. Kérdőn hátrapillantottam.

- Nem fáj a hátsód? Tudod, a tegnapi miatt - vigyorgott, mire a padtársa, Alex a homlokát ráncolva elnevette magát.

- Nem, kösz jól van. Ahogy a holdkóros tulajdonosa is ... - szúrtam oda neki, majd előre fordultam.

- Úúú - hallottam a ciccegését, és hogy Alex-szel összepacsiznak. A szememet forgattam, mikor becsöngettek. 

- Csendet, a biorezonanciás hangok megzavarják az új páfrányom természetes növekedését! - intett az asztalán ágaskodó hatalmas gazra Mr. 'Hippy' Santivanez. Jellemző. Mikor nagy nehezen mindenki befogta, közölte, hogy bejelentése van.

- Új osztálytársatok van, a neve Mike Contreras, fogadjátok békességgel és jó reménnyel! - erre mindenki felsóhajtott, többen vihorászásba kezdtek. - Mike, szeretnél szólni pár szót? - Erre Mike felállt, a padnak dőlt és karba tett kézzel beszélni kezdett.

- Csáó! Olaszországból jöttem, gondolom már feltűnt. Rómából származom, szeretek szörfözni, és kíváncsi voltam a tengerpartotokra, szóval most itt vagyok - dünnyögte, minden betűt kiejtve, forró olasz akcentussal, amitől a csajok többsége magát legyezgetve fetrengett a padon. 

- Van kérdésetek? - kérdezte Mr. Santivanez.

- Milyen Kalifornia? - kérdezte Nikole a szempilláit rebegtetve. 

- Egyenlőre mindenki nagyon kedves - mondta, rám villantva egy gunyoros mosolyt, amitől a szőr is felállt a hátamon - és nem jó értelemben. Egész órán röhögtek mögöttem, így végképp semmit nem értettem a tantárgyból - nem mintha amúgy akkora agy lettem volna bioszból. Türelmetlenül fixíroztam az órát, míg végül kicsöngettek. Ezaz! Bevágtam a cuccaimat a táskámba, és kiviharzottam az ajtón. Hol a túróban láttam ezt a nyálgépet? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy egyenesen nekiütköztem Missy-nek és Ed-nek. 

- Ú, bocs. Sziasztok! - köszöntem nekik, de a gondolataim továbbra is Mike körül keringtek. Felejtsd már el! Ebéd közben sem tudtam szabadulni tőle, és a többieknek is feltűnt, hogy szótlan vagyok.

- Veled meg mi történt? Olyan vagy, mint egy zombi. Chris miatt van? - zúdította rám kérdéseit Missy.

- Chris...? - kapkodott a feje után Ed. Remek, pedig egy ideje sikerült elfelejtenem ezt az idiótát.

- Nem, ez más. Van az az új srác, Mike - böktem ki, miközben a rizst turkáltam. 

- Mi van vele? - vonta fel a szemöldökét.

- Ugye nem...? - fürkészte a tekintetemet Ed.

- Mi?! NEM! - Azt hiszik, tetszik ez a beképzelt, öntelt ... hopp, az ugyanaz.

- Akkor jó - dőlt hátra székében. - Szerintem egy paraszt.

- Ed, szerinted mindenki egy paraszt! - vetettem a szemére.

- Igaz, igaz.... - vigyorgott Missy.

- Amúgy nekem sem szimpatikus. Van benne valami... furcsa. És eskü, hogy láttam már korábban - mondtam ki hangosan, amin tegnap óta jár az eszem. Amikor kiléptünk az udvarra, azonnal megpillantottam Ronan-t, amint a Porschéja felé veszi az irányt. Ma még nem is láttam, mert egy közös óránk sem volt. Megdobbant a szívem, ha arra az estére gondoltam. Mikor észrevett felém intett, én pedig visszaintettem. Feltartotta a mutatóujját, hogy egy pillanat, és behajolt a kocsiba. Valamit pakolászott, aztán elindult felém. Egy pillanatra megtorpant, majd elkerekedtek a szemei. Követtem a tekintetét, és megpillantottam az új spanomat, Mike-ot, aki lazán Ronan-re vigyorgott, majd ezek ketten megölelték egymást. Pacsiztak, és egymást lökdösték, mint a régi jó barátok. És akkor bekattant. Az a kép Ronan szobájában, a szekrényen. A srác, akit nem ismertem föl és Ronan sem beszélt róla (igaz, nem is kérdeztem). 

- A francba - csúszott ki a számon.

- Mi történt? - állta el a kilátást Ed. Állammal a szerelmespár felé böktem, akik még mindig egymás vállát bökögetve beszélgettek. 

- Mi a...? Blackmore spanja? - hitetlenkedett Ed. - Szóval ezért ilyen... - egy pillantással beléfolytottam a szót.

- De honnan ismerik egymást? - kérdezte Missy.

- Azt nem tudom, de láttam róluk egy közös képet Ronan szobájában - meséltem el nekik. Meglepetésemre ezek ketten beültek Ronan kocsijába, és eltűntek a szemem elől. Eddig sem volt szimpatikus ez a guido, de most ki tudtam volna nyírni.

2. évad 12. fejezet

 Mikor kinyitottam a szemem (nem önszántamból: Missy hozzám vágott egy-két párnát) a szobámban találtam magam. Missy karba tett kézzel, várakozón nézett rám.

- Mit tettem? - kérdeztem a szememet dörzsölgetve. Eszembe jutott Ronan és a tegnap este. Fogalmam sincs, mikor aludtam el, mindenesetre a medálom a komódon feküdt. Deja vu érzésem volt, mert már másodszorra hoz haza. A pulcsija pedig ismét rajtam van. 

- Ideje lenne felkelni, Csipkerózsika! - felelte vigyorogva, majd lecsattogott a konyhába. Bevettem magam a fürdőszobába, és a szokásos reggeli tortúra után (szörnyülködtem a tükörképemen, mosakodtam, felöltöztem, fésülködtem, sminkeltem) letrappoltam a konyhába. 

- Milyen volt a randi? - fogadott Missy egy tányér rántottával. Király, van egy szakácsom. 

- Jó - vontam meg a vállam. 

- Bővebben? - bámult kitartóan. Nem nyugszik, amíg ki nem húzza belőlem.

- Nagyon jó... - erre türelmetlenül felvonta a szemöldökét. - Jól van, jól van. Elvitt a partra, megtanított szörfözni és... beszélgettünk.

- Beszélgettünk - utánozta Missy eltúlozva a hanglejtésemet. - Szaftos részleteket akarok hallani! 

- Nem is beszélek így! - duzzogtam, mire elnevette magát. - De mindegy, mert többet úgy sem fogok mondani - makacsoltam meg magam, majd a további figyelmemet a rántottámnak szenteltem. A suliban a szokásos folyosónkon bandáztunk (Hárman. Kemény banda, mi?) Ed egy flakon vizet tarott a kezében, és már egy ideje csak azt szuggerálta.

- Mit bűvölöd azt az üveget? - ráncoltam a homlokom.

- Ssss - suttogta, de a szemét nem vette le a flakonról.

- Mondtam neki, hogy használja a képességét, de nem így értettem. Napok óta próbálja felforralni - bökött a fél liter víz felé.

- Azt akarod, hogy felrobbanjon? - csipkelődtem.

- Lényegtelen, úgysem sikerül - mondta Ed, majd megadóan visszagyömöszölte a flakont a táskájába. 

- Lehet, hogy csak irányítani tudod, felforralni nem. Ahhoz tűz kéne - vakargattam az államat.

- Ez nem a Witch - csóválta a fejét Ed.

- De lehetne - elmélkedtem. - Nálam van Kandrakar szíve - rángattam a medálomat győzedelmesen. - Akkor tudok olyan villámlás izét csinálni nem? Tök jó, lenne valami képességem is... 

- Biztosan van, csak rá kéne jönnünk, mi az - bíztatott Missy, de őszintén; erre egyre kevesebb esélyt láttam. A suli olyan unalmas volt, hogy említésre sem méltatom. Kezdjük inkább a délutánommal. Egy ideig Ed-éknél csöveztünk, de én hamarabb hazamentem, mert Christopher-rel megbeszéltük, hogy ötkor hív a vezetékesen. Épp csörgött a telefon, mikor betoppantam a nappalinkba. 

- Igen? - vettem fel reménykedve.

- Halló, rendőrség... - szólt bele egy mély hangú fószer. Mi a...? Ekkor leesett.

- Chris! 

- Bevetted! - Régebben mindig ezzel szívatott.

- Idióta! - Nem hiszem el, hogy bedőltem neki. Most egy életen át hallgathatom...

- Na, milyen volt a randi? - kérdezte. Untam, hogy mindenki erre kíváncsi.

- Jól éreztem magam. - Elintéztem ennyivel, ugyanis nem akartam fájdítani a szívét. Meggyőződésem volt, hogy még nem tette túl magát rajtam, de nem akarok beképzeltnek tűnni, csak elég furcsán viselkedik mostanában.

- Figyelj... újságom van - mondta bátortalanul.

- Na, mi történt? - faggattam.

- Nem tudom, hogy mondjam. Á - motyogta.

- Most már bökd ki! - sürgettem. 

- A nagymamád visszajött Cheddarból - mondta.

- Komolyan? De mit kellett ezen ennyit gondolkodni? - vontam fel a szemöldököm. Nora nénivel nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Ő apa édesanyja volt, aki nem jött ki túl jól anyával és a családjával, így lassacskán eltávolodtunk egymástól. Engem mindig szeretett, bár ezt nem igazán mutatta ki. Eléggé öntörvényű, független nő volt, aki fekete-fehérben látta a világot. Annie-vel különösen rossz volt a viszonyuk. 

- Ó, várj csak... Szólt neki valaki a történtekről?! - kaptam a fejemhez. Remélem, Annie azért tájékoztatta a balesetről. Az apám a fia volt. Szörnyű lehet most neki... Éreztem a gombócot a torkomban, ami mindig feltör, ha a szüleimre gondolok, de próbáltam lehiggadni, és végighallgatni Christophert. 

- Igen, igen. Először kételkedtem, de megkérdezte, hogy jól vagy-e, szóval gondoltam... - dünnyögte Chris.

- Várj, te találkoztál vele? - pattantam fel a franciaágyról. Egy éve nem láttam a nagymamámat. Minden szava érdekel.

- Aha. Hazafelé jöttem edzésről, és ott állt a kocsija a háza előtt. Csodálkoztam, hogy felismert. Aztán beszélgettünk... - hadarta. Úgy éreztem, valamit elhallgat előlem.

- És miről? - gyanakodtam. - Miért jött vissza? 

- Mmm... nem igazán tudom - dünnyögte.

- Chris! - csattantam fel. 

- Jó, de ne haragudj oké? - mondta, mint akit mardos a bűntudat. Mit csinált?

- Mondd már! 

- Szóval... kérdezte, mi van veled mostanában és... nem akartam, de kicsúszott a számon - elvékonyodott a hangja.

- Micsoda?! - Bökje már ki, az Istenért!

- Az autóbaleset... - hadarta.

- Melyik?? 

- Mindkettő! 

- Chris! Nem elég neki... ami történt, de még miattam is aggódjon? Ezt muszáj volt? - csattantam fel talán túlságosan is indulatosan.

- Ne haragudj, de tudod, milyen a nagymamád. Ha elszólod magad, addig kínoz, amíg el nem mondod - mondta képletesen. Igen, ismertem Nora nénit, de akkor sem az ő hibája.

- Ugye elmondtad neki, hogy jól vagyok? - Próbáltam lehiggadni, több-kevesebb sikerrel.

- Igen, de eléggé felhúzta magát.

- Ezt hogy érted?

- Azt mondta... ne értsd félre! Azt mondta, Annie nem vigyáz rád eléggé, és hogy nála jobb kezekben lennél. - Elborult az agyam.

- Annie nem tehet semmiről. Miért nevelne ő rosszul? - Igaz, a munkája és az élete nem kifejezetten gyermekbarát, de ...

- Azt mondta, idézem: Annie késő este ér haza a munkája miatt, szinte egész nap nincs itthon, és nem tudja, hogy kell nevelni egy kamasz gyereket. - Az elején egyet értettem vele, de mára már tudom, Annie mindent megtesz értem és hogy nekem jó legyen, így igazságtalannak tartom a kijelentést.

- Nincs igaza... - mondtam. Az sem tesz jót egy kamasznak, ha a nagyanyja fasírtban van az anyjával...

- Lehet, de nekem elég komolynak tűnt. Várj, miért vagy ilyen mérges? 

- Miért ne lennék? - duzzogtam.

- Te nem akarsz visszajönni Portlandbe, ugye...? - elhalkult a hangja.

- Mi... nem úgy értettem! Tudod, hogy nem erről van szó - Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, de borzasztóan felidegelt.

- Nem kell magyarázkodnod... De most mennem kell - mondta.

- De, Chris! Ne lépj már le - Mindig én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérni?

- Majd... beszélünk.

- Nehogy már neked álljon feljebb! - elszakadt a cérna.- Jól van, menj csak, mielőtt még jobban felbaszod az agyam - vágtam a fejéhez, de észrevettem, hogy a falnak beszélek. Letette.

- Mi a...? - Ez komolyan rám csapta a telefont. Először a földhöz akartam vágni, de meggondoltam magam, és csak ledobtam az ágyra. Fel tudtam volna robbanni, és éreztem, hogy egyre feljebb megy bennem az a bizonyos pumpa, úgy éreztem az agyam szétfeszíti a koponyámat. A megoldás azonnal felvillant lelki szemeim előtt. Futni. Ha dühös vagyok, az az egyetlen dolog, ami meg tud nyugtatni. Kifutni magamból az idegességet. Erre van most szükségem. Gondolkodás nélkül felkaptam a futóshortomat, a pólómat, bedugtam a fülest, a lábamra húztam a futócipőm, és elhagytam a lakást. Ha tovább megyünk a partról egyenesen egy töltésbe futunk. A régi otthonomban, a beton dzsungelben nem voltak ilyen jó futóhelyek. Fokoztam a tempót, és próbáltam nem gondolkodni, de újra és újra Chris szavai jutottak az eszembe. Nora néni szerint jobb lenne nekem, ha ő lenne a gyámom. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy év távollét után megmondja, mi a jó nekem? Igazából nem is rá vagyok mérges, hanem Christopherre. Kellett neki jártatni a száját. Mi van, ha szándékosan csinálta? Tudom, hogy azt akarja, hogy visszamenjek, de végre egyszer az életben nem érdekel valakit, hogy én mit akarok? Most már csak azért sem megyek vissza... Nem ők döntik el. Már szinte sprinteltem végig a töltésen, tőlem jobbra zaklatott hullámok mosták a partot, mintha a gondolataimat tükröznék. Szívesen bemostam volna egyet Christophernek. Az a gond, hogy tudtam, nem én döntök a gyámsági kérdésben. Ez persze még jobban idegesített, és annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy nekicsapódom valakinek. Ő mintha meg sem moccant volna, de én a becsapódásom következtében elvágódtam.

- Mi a szar? - Tudom, cinkes, de ez volt az első mondat, ami a számra jött.

- Ezt én is kérdezhetném - nézett rám megrökönyödve a ... srác. Egy magas, napbarnított bőrű, sötét hajú, és szemű fickó állt előttem. Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintetem. Jobban megnézve, mediterrán származásúnak tűnt. Esküszöm, láttam már valahol. 

- Mi az? - vonta fel a szemöldökét flegmán, majd végigmért. Mintha meglepettséget, egyfajta felismerést véltem volna felfedezni a tekintetében, az érzés azonban azonnal tovasuhant. 

- Semmi, bocs - ráztam meg a fejem, majd ismét futni kezdtem.

- Holdkóros... - hallottam még a motyogását. Ezen normál esetben felhúztam magam, de most azon gondolkodtam, hol láttam én már ezt a srácot. Most, hogy lehiggadtam, nem is esett annyira jól a futás, kezdtem fáradni, ezért levágtam az utat, és hazafelé vettem az irányt. Kezdtem hideg fejjel gondolkodni, és ráeszméltem valamire, ami már régóta érik a fejemben. Jobb lenne, ha elvonszolnám a seggem Santa Cruzból. Hiába mondják a többiek, tudom, hogy én vagyok minden probléma okozója. Én tehetek mindenről. Talán ez lenne a helyes megoldás, mielőtt valakinek baja esik. Elfelejteni az egészet, és élni tovább a régi, normális életemet. A shide látóságból eddig semmi előnyöm nem származott. Mire az utcánkba értem, már csak vonszoltam magam, úgy éreztem, nem tudom irányítani a mozdulataimat. Üres tekintettel léptem be a házba, felcaplattam a szobámba, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.

- Szia! Hahó, veled meg mi történt? - összerezzentem Missy hangjára. Te jó ég, mióta ül itt?

- Hello. Semmi, megyek lezuhanyzom - dünnyögtem. Tudtam, hogy lesz majd hozzám pár kérdése, de jelen pillanatban békén hagyott, és csak aggódóan bámult rám a kanapéról, míg el nem tűntem a fürdő ajtaja mögött.

2. évad 11. fejezet

 Missy átment Ed-hez, és azt mondta, későn jön. Otthon felhívtam Christophert. Mostanában egyre gyakrabban tárcsázom a számát. Azonnal felvette.

- Szia Chris! Mizu? - érdeklődtem, de csak valami furcsa motyogást kaptam válaszul. - Te meg mi a túrót csinálsz? - ráncoltam a homlokomat.

- Ja bocs, itt vagyok, csak ettem - mondta. - Semmi különös. Louis ma részegen jött suliba. Még mindig nem tette túl magát a csajon. Most ő lett felfüggesztve...

- Idióták! - csóváltam a fejem.

- Nem én akartam, én csak mangós sört vettem. Az homiknak való! - mentegetőzött.

- Olvastam a könyvet - váltottam témát. Nem szerettem, amikor a melegekkel jön.

- Igen? És mi a véleményed a főszereplő srácról? - kérdezte.

- Clay-ről? Jófej, korrekt... - vontam meg a vállam.

- Komolyan? Az agyamra ment a csávó. Ott volt neki az a jó csaj, Hannah, de túl hülye volt megmondani neki, mit érez, és akkor már késő volt... - magyarázta. Reméltem, hogy ennek semmi köze a jelenlegi helyzetünkhöz.

- Milyen filozófikus gondolatok... - kuncogtam.

- Mit csinálsz ma? - kérdezte Chris. 

- Semmi különöset, viszont most mennem kell - mondtam, miközben az órára pillantottam. Fél nyolc volt, ideje lenne készülődnöm. 

- Semmit? Akkor miért hagysz itt? - csipkelődött. - Nekem nyugodtan elmondhatod.

- Tudom. De nem fontos... - legyintettem. Tudtam, hogy ettől csak még kíváncsibb lesz, de semmi kifogás nem jutott eszembe.

- Valami pasi? - tapogatózott.

- Olyasmi... 

- Randid lesz és nekem el se mondod? - játszotta a sértődöttet.

- Csak, tudod ez olyan csajos dolog - vontam meg a vállam.

- Régebben nem zavart, hogy ilyesmiről beszéljünk - válaszolt.

- Biztos van jobb dolgod is, mint a szerelmi életemet hallgatni - mondtam, de kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Á, szóval szerelem...

- Ezt nem mondtam! 

- Akkor mi? - csipkelődött.

- Még nem tudom... Friss a dolog. - Miért érdekli?

- Azért majd hívj fel, jó? Vigyázz magadra. - Chris, ahogy aggódik? Ki ez az ember?

- Nyugi, nem fog megenni. De most már tényleg mennem kell. Szia. - Elköszöntünk egymástól, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam - de a nyakláncomat végig magamon hagytam, a múltkori esetből okulva -, majd elgondolkoztam, mit vegyek fel. Mivel a partra megyünk, egy bikini nem árthat. Fölé egy farmer shortot, és egy virágos felsőt vettem föl, a hajamat begöndörítettem, és egy strandpapucsot is magamra húztam. Sminkelni nem sminkeltem, csak egy kis szájfényt vittem föl, és már kész is voltam. Legaloppoztam a konyhába, ahol Annie ült, és épp vacsorázott.

- Te hová készülsz? - húzta fel mosolyogva a szemöldökét, ahogy végigpillantott rajtam. Válaszra nyitottam a számat, amikor csöngettek. Ez Ronan lesz. Ekkor eszembe jutott valami. Kikapcsoltam a medálomat, és a nadrágom zsebébe csúsztattam. 

- Mindjárt jövök! - kiáltottam Annie-nek, majd választ nem várva a bejárati ajtó felé vettem az irányt, és kinyitottam. Ahogy sejtettem, Ronan állt a küszöbön. Egy fehér szörfös nadrág és egy türkizkék póló volt rajta. Szóval úgy nézett ki, ahogy mindig szokott. Talán túlságosan is kicsíptem magam? 

- Szia - vigyorgott.

- Heló, mindjárt jövök - mondtam, majd visszaosontam az előszobába a barna válltáskámért.

- Hát ti hová mentek? - kérdezte Annie, aki kicsoszogott a bejárati ajtóhoz. - Szia, Annie vagyok, Kasey nagynénje - mutatkozott be a meglepett Ronannek.

- Annie, ő Ronan - intettem Ronan felé, miközben begyömöszöltem pár cuccot a táskámba.

- Elviszem az unokahúgát a partra. Igérem, vigyázok rá - villantott egy féloldalas mosolyt Annie-re, amitől mindjárt megenyhült.

- Szóval te vagy a pulcsis srác... - kuncogott, mire elpirultam és a cipzárt kezdtem babrálni. - Rendben, érezzétek jól magatokat! - Elköszöntünk, majd becsuktam magunk után az ajtót. 

- Jézusom - sóhajtottam föl.

- Mi az? Csak aggódik érted - mondta, de láttam, hogy megmosolyogta Annie reakcióját.

- Néha talán túlságosan is - vontam meg a vállam. Ronan nem az a típus, aki megdicsér egy lányt, aztán kinyitja neki az ajtót, satöbbi. Ez már korábban is feltűnt, és igazából örültem neki. Nem szerettem a sablon dumákat és az udvarias lovagokat. Megkerültem a tűzpiros Porschét, és betelepedtem az anyósülésre. Beindította a motort. Percek alatt lenn voltunk a parton. Nem a zsúfolt szabad strandra vitt, hanem egy elhagyatott részre, ami ugyanolyan szép volt, ha nem szebb. Felismertem a szörfdeszkáját a szikláknak támasztva. Ma egész jónak tűntek a hullámok. Ezt onnan gondoltam, hogy fújt egy kis tengerparti szellő, ami belekapott a hajamba. 

- Megtanítsalak szörfözni? - kérdezte, ahogy követte a tekintetemet.

- Aha - lelkesedtem föl. - Nem nehéz? 

- Snowboard-oztál már? 

- Egyszer voltunk Kanadában osztálykiránduláson, ott egész jól ment. - Miután Chris-szel vagy hússzor seggre estünk.

- Akkor nem lesz nehéz - vigyorgott. Lehámozta magáról a pólóját, és eltrappolt a deszkáért. Korábban is láttam már félmesztelenül, de így közelről egész más volt. Annyira jó teste volt, hogy lehidaltam. Nekivetkőztem, így csak a korall színű bikinim maradt rajtam. Láttam, hogy elidőzik rajtam a tekintete.

- Mehetünk? - kérdeztem, ugyanis zavarba hoz, ha néznek.

- Aha. Először csak megtanítalak egyensúlyozni a deszkán - közölte, majd berongyolt az óceánba. Mosolyogva követtem. Negyedórányi esés után talpig vizes lettem, és a hajam az arcomra tapadt, de sikerült megállnom a deszkán.

- Sikerült! - kiabáltam, de erre elvesztettem az egyensúlyomat és majdnem ismét a vízben kötöttem ki, de Ronan elkapott. Megkíséreltem a siklást is, de csúfos véget értek a próbálkozásaim. Amikor már mindketten elfáradtunk - szerintem csak én -, letelepedtünk a sziklákra, és néztük a naplementét. 

- Kaptál azóta olyan leveleket? - kérdeztem, mire elsötétült a tekintete. Remek, most elrontottam a hangulatot.

- Aha, mindennap kapok - bámult maga elé. Valamire nagyon kíváncsi voltam.

- Téged mivel fenyegetnek? - értetlenkedtem. Ed-nek ott a nagymamája, nekem Annie, Missy-nek is vannak rokonai... Neki viszont nem maradt senkije. 

- Veled... - válaszolta, majd mélyen a szemembe nézett. Elég furcsa arcot vághattam. - Miért olyan hihetetlen ez?

- Hát, nem tudom... - motyogtam, de belém forrasztotta a szót, mert szájon csókolt. Időközben majdnem teljesen besötétedett, én pedig a vállára hajtottam a fejem. 

- Nem fázol? - kérdezte.

- Most hogy mondod, eléggé lehűlt az idő...

- Egy perc... - mondta, majd elsprintelt a Porsche irányába. A pulcsijával a kezében tért vissza, majd elégedetten a kezembe nyomta. Elnevettem magam, és felvettem.

- Ezt már sosem kapod vissza - csóváltam a fejem. Egy ideig csöndben ücsörögtünk egymásnak dőlve. Ez nem olyan kínos csönd volt, hanem valami egész más.

- Most már tudom, miért hoztad vissza a medálomat. De miért vitted el? - érdeklődtem, mire kérdően felém fordult.

- Sutton vette el, nem én - dünnyögte. Kis sértődöttséget éreztem a hangján.

- Ne haragudj... Csak, az elején úgy tűnt, nem igazán bírsz engem - vontam meg a vállam.

- Eleinte próbáltam küzdeni ellene, mert számítottam Sutton reakciójára... - Küzdeni ellene? Te jó isten, Ronan belém zúgott! Te hülye, nyilván ezért ültök most itt... - Az egész az én hibám. Tudod, leléphettem volna, de túl gyenge voltam. Sokkal jobb lett volna neked, ha nem ismersz. A Sutton-ügy miatt jó nagy szarban vagyunk. - Ez talán furcsán hangzik egy randin, de teljesen egyetértettem.

- Egyáltalán nem a te hibád... - ráztam a fejem.

- Ki másé? - kérdezte, mintha ez magától érthetődő lenne. Felvontam a szemöldököm, mire elképedve bámult rám. - Elment az eszed? Te a legkevésbé sem tehetsz semmiről - mondta, majd belecsókolt a hajamba.

- Mindegy, hülyeség - legyintettem.

- Az, úgy hogy verd ki a fejedből - mondta. Olyan jó volt ledőlni a vállára, beszívni az óceán illatát, és hallgatni a hullámok susogását. El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Még jó, hogy Christopher nem hallotta. Christopher... Miért gondolok a randim közepén Christopherre? Mert nagyon hiányzik... Csak ezért, ugye? Á, hülyeség. Egy ideje már kómás voltam, de most úgy éreztem, el tudnék aludni. És így is lett...