Mire felértem a szobámba, volt időm lehiggadni. Rájöttem, hogy semmit sem tehetek. Ed nem bírja Ronan-t, pont. Mellesleg Ronan is elég bunkó volt vele, a földbe tiporta az önbecsülését azokkal a beszólásokkal. De megérdemelte, na!
- Figyelj, zavarunk? Mert elmehetünk... - ajánlotta fel zavarodottan Missy.
- Ne, légyszi ne menjetek! Nem akarok egyedül lenni - húztam el a szám kétségbeesetten. Ha egyedül kéne most lennem ebben a házban, fel-alá futkosnék, mint a mérgezett egér.
- Akkor jó - bólogatott Ed. Most vettem észre, hogy a sarokban áll, és ölbe tett kezekkel mered ki az ablakon.
- Minden rendben, Edward? - kérdeztem szórakozottan. El akartam terelni a gondolataimat.
- Ne hívj már így! - csattant fel, és továbbra is az utcánkat fixírozta.
- Jól van na... Hé, tudod, hogy Ronan nem gondolta komolyan! Csak viszonozta a bunkóságodat. És arról nem tehet, amit az ősei csináltak... - kezdtem bele, de nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Lapozzunk már, jó? - morogta.
- Azt hittem, azért jöttetek, hogy beszélgessünk. Akkor hajrá - vontam meg a vállam, majd levetettem magam az ágyra. Sértődős pukkancs.
- Ha itt van Blackmore, nem akarsz beszélgetni. - Fura arckifejezést vett fel, és tudtam, megbánta, hogy felhozta, csak úgy kicsúszott a száján.
- Ezt hogy érted? Te, ha itt van, olyan vagy mint egy hisztis picsa, akinek épp megvan - ráncoltam a homlokom. Nem sok kedvem volt vitatkozni, de elegem volt, hogy a mindennapjaim azzal telnek, hogy Ed duzzogását hallgatom, meg azt, ahogy Ronan-ről beszél. Miért nem tudja elfogadni? Én is elfogadtam Smith-t, és azt, hogy talán nem sokára a nevelőapám lesz. Vagy, olyasmi...
- Csak mióta ő bekerült a képbe, mi mintha eltávolodtunk volna. Nem sok időt töltünk együtt, te is inkább egyedül akarsz lenni.
- És az baj? - Miért jön mindenki ezzel az eltávolodással?
- Nem mondtam, hogy baj, de van egy olyan érzésem, hogy Blackmore szét akar választani minket. - Leesett az állam.
- Kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Az még nem jutott el a szőke fejedbe, hogy talán azért nem szívesen vagyok veled, mert folyton csak azt hallgatom, hogyan szidod Ronan-t? Fogadd már el a helyzetet! - adtam ki magamból, ami a kezdetektől fogva bántott. Körülnéztem a szobában, és feltűnt, hogy csak ketten vagyunk.
- Hová lett Missy? - vágtam a szavába, mielőtt megszólalt volna. Meglepetten nézett körbe a szobában, de ő sem ment sokra. Észre sem vettem, amikor elhagyta a szobát, és ez bántott. Valószínűleg Ed-et is, mert felpattant, és elindult megkeresni.
Missy
Megelégeltem a folytonos veszekedésüket, ezért leléptem. Fel sem tűnt nekik... Gyors léptekkel átcaplattam Kase-ék nappaliján, és épp kiléptem volna a bejárati ajtón, mikor Ed az ajtófélfának támaszkodott, és elállta az utamat.
- Ne haragudj - bökte ki, majd kék szemeivel az arcomat fürkészte.
- Befejeztétek? - kérdeztem lesütött szemmel, mire bólintott.
- Ne menj el - kérte, és csak nézett. Úgy tudott nézni, hogy attól kiugrott a szívem a helyéről. Ezek után természetesen, ha kiléptem volna az ajtón, annyira borzalmas embernek éreztem volna magam, hogy öngyilkosságot követnék el.
- Nem fogok, csak légyszi, hagyjátok ezt abba! Folyton ölitek egymást - fakadtam ki, mire megrándult a szája széle.
- Nem akartam, csak ... Blackmore az agyamra megy, tudod? - húzta el a száját.
- Akkor ne vegyél róla tudomást - tártam a szeme elé az egyszerű megoldást.
- De hogy, amikor ilyen...? - kezdett bele, de vetettem rá egy szemrehányó pillantást. - Oké, oké befejeztem.
- Azért - vigyorogtam, majd megcsókoltam. Imádtam beletúrni szőke tincseibe. Minden csók olyan volt, mintha az első lenne. Szóval felért egy elektrosokkal.
Kasey
A szőke ciklon is lelécelt, ezért egyedül maradtam. Nem sokáig, ugyanis megcsörrent a telefonom. Épp csak egy pillantást vetettem a kijelzőre, majd kapkodva fogadtam a hívást. Christopher.
- Szia, Louis jól van? - szóltam bele elsőként.
- Szia. Igen, most épp alszik, de azt mondták, hamarosan felébred, és nem lesz semmi baja - magyarázta. Megkönnyebbültem, ő azonban feszült volt.
- Miért nem mondtátok el? - kérdezte szemrehányóan. Időbe telt, mire felfogtam, hogy a tavaly nyári buliról, és a fűről beszél.
- Honnan tudod?
- Én kérdeztem előbb. - Felsóhajtottam.
- Tudtuk, mit szóltál volna. Nem akartunk frusztrálni - álltam elő a gyenge kifogásommal.
- Nem roppantam volna össze... - duzzogott. Ne kéresd magad, Bennett!
- Bocsásson meg, Mr. Ego, de Louis nem szándékosan avatott be engem. Titokban akarta tartani. Amúgy is, azt mondta, hogy leszokik - érveltem.
- Hát, nekem ma nem úgy tűnt...
- Mit mondtak az orvosok? - érdeklődtem.
- Azt mondták, bevett valami gyógyszert, asszem fájdalomcsillapítót, és ivott rá. Sokat...
- De miért csinálta?! - Rendben, hogy dobta a barátnője, de emiatt még nem kéne megölnie magát. Pár napja olyan felszabadultnak tűnt...
- Szerintük depressziós... Tényleg összejöttek neki a dolgok mostanában. Válnak a szülei, most meg Evelyn is eltűnt az életéből. Még a baseball sem megy úgy neki, mint azelőtt - sorolta.
- Vigyázz rá, oké? - kötöttem a lelkére. Időközben Ed és Missy is visszatért.
- Megpróbálok, de tudod milyen. Amúgy... ki volt az a fószer, aki átvette a telefont? - kérdezte.
- A srác, akiről meséltem. Ronan-nek hívják - mondtam, de többet nem voltam hajlandó megosztani vele.
- Aha. Elég... higgadt fazonnak tűnik - mondta.
- Higgadtnak? Miért? - nevettem el magam.
- Ért az újraélesztéshez, meg minden. Mentősnek készül, vagy mi?
- Nem hinném - Eszembe jutott, Ronannek mennyi ideje volt mindenféle idióta foglalkozást kipróbálni. Most úgy tűnik, inkább tanul. Már amikor méltóztatik bejönni a suliba. Pénze úgyis rengeteg van...
- Na, felébredt. Majd még hívlak, szia - köszönt el Chris, majd leraktuk a telefont. Ed-re pillantottam, és minden életkedvem elszállt. Épp készültem kizárni a hangját a fejemből, arra az esetre, ha vitatkozni kezdene, de nem tette.
- Kase - szólalt meg. Ne, ne, ne, hagyjál! - Bocs az előbbiért - motyogta. Mi a túró? Karba tettem a kezem, és csak néztem rá zavarodottan.
- Többet nem hozom fel Ronan-t - bizonygatta.
- Ezt már mondtad... sokszor - böktem ki.
- De most már tényleg így lesz. De ha beszól... - kezdte megint.
- Nem fog.
- Honnan tudod? - kérdezte, majd egy szúrós "kérlek" pillantással beléforrasztottam a szót. - Jól van, jól van...
- Kinek van kedve lemenni a partra? - szólalt fel Missy, mi pedig támogattuk az ötletet. Örültem, hogy végre minden a régi. Vagyis, majdnem. Mike-ról még mindig nem tudtam megfeledkezni. Sejtettem, hogy démon. A démonok mindig tökéletesen néznek ki, még ha bunkók és önteltek is, van mire felvágniuk. Vegyük például Suttont és abnormálisan fényes haját, vagy a formás testét. Ronan-ról ne is beszéljünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése