Pislogások közepette nyitottam ki a szemem, majd láttam egy elmosódó alakot, amint elhagyja a szobát. Lehajtottam a fejem a párnára, és újra álomba merültem.
Másnap reggel, mikor felébredtem, egyenesen Ed arcába bámultam. Körülnéztem; egy kórházi szobában feküdtem.
- Kase, hogy érzed magad? Jól vagy? - aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Próbáltam mozogni, de felnyögtem fájdalmamban. Mintha ezernyi szilánk szúrná az oldalamat. Felvillantak az autóbaleset emlékei. Te jó ég, Missy...
- Mi van Missy-vel? H-hol van?! - kérdeztem, mire Ed visszanyomott az ágyra. Megint megtörténik. Nem veszíthetem el őt is!
- Nyugodj meg, minden rendben. Ott van a másik szobában. - bökött hüvelykujjával a háta mögé. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, bár minden egyes levegővétel fájdalmat okozott.
- Nagyon megijesztettetek, tudod? - mosolygott rám gyengéden.
- Hidd el, nem volt szándékos. Az autós áthajtott a mi sávunkba és... - hirtelen megfájdult a fejem. A homlokomhoz kaptam, ahol kitapintottam egy vastag kötést.
- A nagynénéd is itt volt, de vissza kellett mennie dolgozni. Azt mondta, ma délután benéz hozzád. Nagyon aggódott... - Azt nem csodálom. A nővére már meghalt autóbalesetben - legalábbis ő így tudja, és nem szándékozom felvilágosítani az igazságról -, ki tudja, mi lett volna, ha én is követem? Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd egy idős ápolónő sétált be a szobába.
- Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen. A nagymamámra emlékeztetett.
- Jól vagyok - bólogattam.
- Ahhoz képest, hogy két bordád eltört - ez megmagyarázza a szúró fájdalmat -, a jobb karoddal együtt, egész jó színben vagy - bíztatott.
- Mikor mehetek haza? - kérdeztem.
- Itt kell maradnod pár napig megfigyelésre, de ha minden rendben lesz, hazaengedünk - kacsintott rám. - Viszont a barátjának sajnos távoznia kell, lejárt a látogatási idő.
- Amint lehet, visszajövök - mondta Ed, majd megszorította a kezem, és elköszönt.
- Várj... Ed. Amikor voltál Missy-nél, mondott neked valamit? - kiabáltam utána, mire megtorpant.
- Elküldött, hogy hozzak neki gumicukrot. Miért?
- Nem érdekes - ráztam meg a fejem, de kár volt, mert a fejsérülés megint lüktetni kezdett. Annie tényleg benézett délután, bár nagyon elfoglaltnak tűnt, mert egy csomó mappa volt a kezében.
- Kasey! - nem szólt semmit, csak a nyakamba ugrott.
- Áú, óvatosan. - Mosolyogva átöleltem.
- Hogy történt? - kérdezte a begipszelt karomra pillantva.
- Tegnap este hazafelé tartottunk a partról, amikor egy szembejövő kocsi áthajtott a mi sávunkba. Elkerülhetetlen volt az ütközés... - magyaráztam.
- Nem hibáztatlak. De ha bármi történt volna veled, én... - elakadt a szava, és megrázta a fejét. - A kocsit elvontattattam egy autó szalonba. Azt mondták, eladják alkatrésznek.
- Annie... sajnálom. Nem lehetett túl olcsó. Egy álomautó volt... - hebegtem a Camaro fényes felnijeire és a fekete festékre gondolva, amin mindig megcsillant a santa cruz-i nap fénye. Kezdek túl érzelgős lenni, most épp egy rakás alkatrészt siratok.
- Ugyan már, nem számít a kocsi, csak az, hogy jól vagy. - Megszorította a kezemet. Megcsörrent a mobilja a napdrágja zsebében.
- Ó, ezt fel kell vennem. Ne haragudj, hogy itt hagylak. Hamarosan visszajövök, szia! - puszit nyomott a homlokomra, majd sietve távozott, kezében a mobiljával és a hatalmas mappa-tömeggel. Egyedül maradtam. Látni akartam Missy-t, a saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy jól van. Dühítő volt, hogy csak egy fal választ el tőle, mégsem beszélhetünk. Nagyon jól hangzik, hogy kihagyhatod a sulit, és helyette egy puha ágyban fetrenghetsz egész nap, miközben körülugrálnak, igaz? Akkor most el kell hogy hessegessem a rózsaszín ködöt. Az ágyam közel sem volt olyan puha, az ápolónők pedig rám se bagóztak, pár óránként benéztek hozzám, élek-e még. Unalmamban azon kezdtem töprengeni, ki volt az a rejtélyesen elsuhanó alak éjszaka. Lehet, hogy csak képzelődtem. Ki tudja, mennyi fájdalomcsillapítót nyomtak belém. Szarkasztikusan elhatároztam, hogy felhívom Missy-t. Az éjjeliszekrényen kezdtem matatni, míg a kezembe nem akadt a mobilom. Mellette pár centivel felfedeztem a medálomat is. Vajon mikor került le rólam? Csoda, hogy nem szakadt el a lánc, s semmi baja nem esett. Mondjuk egy talizmánt csak nem olyan könnyű elpusztítani... Eszembe jutott, ahogy az étteremben "viselkedett". Az ezüstösen csillogó csíkok a hideg, obszidián kövön. Mi válthatta ki belőle ezt a reakciót? Lehet, hogy kezd elromlani? Nem úgy tűnt, mintha megvédene, ugyanis az utóbbi időben egyre pechesebb vagyok. Kikerestem Missy számát a telefonkönyvből. Az első csörgés után felvette.
- Szia! Na végre, épp azon töprengtem, hogy kiharapok egy darabot ebből a csipogó izéből itt mellettem, és hozzávágom a falhoz. Állati idegesítő... - zúdította rám Missy mondanivalóját. Jellemző. Szörnyű lehetett neki órákon keresztül egyedül a csöndben.
- Missy! Hogy vagy? Annyira sajnálom, az egész az én hibám... - szakítottam félbe monológját.
- Ne hülyéskedj már! Semmit sem tudtál volna tenni, nem te voltál a hibás. Az a barom jött nekünk. Biztosan részeg volt... - Tudtam, hogy igaza van, de akkor is kockára tettem az életét.
- Ha egy utcával előbb kanyarodok be, elkerülhettük volna a balesetet.
- Nem tudhattad! Egyébként... mi van a másik utassal? - kíváncsiskodott.
- Fogalmam sincs - ráztam a fejem a vonal túlsó oldalán. - Missy... valaki bejött hozzám az éjszaka közepén. Szerintem Ronan volt az - osztottam meg vele a sejtésemet. Missy most először csöndben maradt.
- Mi oka lett volna rá? - kérdezte, de éreztem, hogy elgondolkozik a dolgon.
- Nem tudom... - Eszembe jutott, hogy a medálom nem volt rajtam akkor. Simán elintézhetett volna, vagy rajta kívül bárki más. Sietve a nyakamba aggattam a láncot.
- Szerinted mikor engednek ki innen? - kérdeztem.
- Remélem, minél hamarabb. Különben rám tör a klausztrofóbia. Ezeknek az embereknek rémes a divatérzékük. A fehér már rég kiment a divatból, és így csak még sápadtabbnak tűnök...
- Beszéltél már Ed-del? - váltottam témát.
- Persze, hozzám is benézett délelőtt.
- Tudod, hogy hogy értem - nyomatékosítottam.
- Ó... még nem.
- Missy, egyszer rá kell szánnod magad! Ha halogatod, csak rosszabb lesz.
- De félek.
- Mitől? De hisz ő csak Ed... - mondtam lazán, de tudtam, hogy ez neki azért nem ilyen egyszerű.
- Tudom, de... Mi lesz, ha elrontom a barátságunkat? - kérdezte. Hangján érezhető volt a mély aggódás.
- Tedd azt, amit jónak látsz - bíztattam.
- Te könnyen beszélsz... - duzzogott. Eszembe jutott Chris.
- Hidd el, nem csak te vagy ilyen helyzetben. Christopher, a legjobb barátom Portlandből felhívott pár napja. Elég részeg volt, és azt mondta, szeret. - Jól esett beszélni erről valakinek. Lehet, hogy nem is olyan nagy ügy, mint amilyennek gondolom.
- Júj, ez gáz. Szegény srác... - Missy viszont eloszlatta a rózsaszín ködöt, és egy esőfelhőt lökött felém.
- Miért?
- Mert tudok valamit, amit talán még magadnak sem mersz beismerni. - Felvontam a szemöldökömet.
- Mire gondolsz?
- Belezúgtál Ronan-be...
- Ez nem igaz! - ellenkeztem. - Ronan nem a jófiúkkal játszik. Különben is, bunkó velem. - Mégis megmentette az életedet, hé! Furcsa helyzet...
- Ez még nem jelent semmit, és ezt te is tudod. Bár ha vele vagy, Ed-et sem tudod majd levakarni magadról. Úgy félt téged a csúnya Blackmore fiútól - nevetett.
- Biztos vagyok benne, hogy most is nagyon aggódott érted - biztosítottam.
- De érted is... Ez nem jelent semmit.
- Ne ismételgesd ezt folyton! Beszélj vele! Unom a veszekedéseiteket. Úgysem tudsz mosolyt erőltetni magadra, ha Sutton ötmérföldes körzeten belül van.
- Remélem, nem a Harbor-ba fog járni... Ismerd el, hogy neked sem szimpi a csaj. - Igazából egyet értettem vele. A gond csak az, hogy Ed teljesen belezúgott... A továbbiakban csak vígasztaltam, és bólogattam minden egyes hozzászólására, miszerint Sutton nem is illik Ed-hez, továbbá hogy biztosan póthaja van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése