4. évad 10. fejezet

 Miután eljöttem Edtől, az első utam Ronan házához vezetett. Ma nem jött suliba. Igen, már megszoktam, de tudni akartam, mi van vele. Ma három közös óránk is lett volna, és ilyenkor azért általában veszi a fáradtságot, és ide tolja a formás seggét. Rossz előérzetem volt.

 Leparkoltam a sárga Porschéval a felhajtón. Mivel az övé is benn állt, biztosra vehettem, hogy otthon van. Kopogtam az ajtón. Semmi. Még kétszer megismételtem ezt, de semmi válasz. Tudtam, hogy otthon van, akkor meg miért nem nyit ajtót? Néha kezdett elegem lenni belőle, hogy vele kapcsolatban semmit sem értek. Fogalmam sincs, mit vártam, de lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Egy pillanatig megkövülve meredtem a kilincsre, amelyet még mindig a kezemmel szorongattam. Ha Ronan Blackmore nem akarná, hogy bejöjjön valaki, bezárná az ajtót. Ebben biztos voltam. Tehát tettem egy lépést az előtérbe, valamiért mégis úgy éreztem, nem kellene itt lennem.

  A nappaliban találtam rá. Körülötte minden szétdobálva, a kanapé és a székek felborítva, a cédék többsége kettétörött, ő pedig lecsúszva ült a sarokban, az egyik lába felhúzva, a fejét a falnak döntve meredt az ég a plafon felé. Folytak a könnyei, és úgy tűnt, mintha imádkozna, vagy valami reménységet várna. A jobb kezében egy üveg vodkát szorongatott, ami már szinte üres volt. Tudtam, hogy nem részeg. Nem lehet részeg. Megremegett a keze, és az üveg az ujjai közt roppant össze. Hangosan felzokogott. Akkor ébredtem rá, hogy nem tudja, hogy ott vagyok. Tanácstalanul álltam a nappali közepén, és nem tudtam, mit kéne csinálnom. 

 Oldalra pillantott. Amikor észre vett, az arca fájdalmasan összerándult. A tekintete egy valamit tükrözött: Nem akarom, hogy így láss. Lassan elindultam felé, és letérdeltem elé. Nem nézett a szemembe, egyre csak a falat bámulta, és remegett. 

 Most vettem csak észre a körülötte elterülő vértócsát, és a kést a földön. A csukója is vértől piroslott, de a bőre sértetlen volt. 

- Nem kéne itt lenned - suttogta. 

- Szerintem pedig igen - feleltem. A hangom halk és nyugodt volt, holott belül ezer darabra törtem szét, hogy így kell látnom. - Mi folyik itt? - kérdeztem aggódva. Nem válaszolt. Nem tudom, meddig bírom még, hogy ne veszítsem el a fejem, és ordítsam a képébe, hogy mégis mi a szart művel. - Miért bántottad magad? 

 Remegő kezekkel kitapogatta a kést a vértócsából, mindeközben oldalra se nézett. Amikor a kezei szorításába került, egy pillanatra a tenyerében nyugtatta, majd hirtelen, elemi erővel nekivágta a szoba túlsó felének. Olyan intenzitással csapódott neki a falnak, hogy a vakolat repedezni kezdett. 

 Az arcomra nézett, de egy pillanatra megrándult a szája széle, és lesütötte a szemét. Most jöttem rá, hogy az arcomról bizonyára páni félelem tükröződik. Azt hihette, félek tőle, holott én csak érte aggódom. 

- Menj el - suttogta. - Kérlek - könyörögve nézett a szemembe, és most én kaptam el a tekintetem.

- Nem fogok. Jobb, ha tudod - tartottam ki makacsul. Egyszer már itt hagytam, és ezt a hibát nem akartam elkövetni még egyszer. És egyre jobban aggasztott. - Kérlek, mondd el, mi folyik itt. Segíteni akarok. 

- Nem tudsz - emelte fel a hangját. - Senki sem tud - nyögte, és tovább zokogott. A bal könyökével erősen megtörölte a szemét, mintha bűnösnek érezné magát, amiért sír. Lefogtam a kezét, és bíztatóan megszorítottam. Szaporán vette a levegőt. 

 Elhúzta a kezét a szorításomból, majd a tekintete a felsőmre szegeződött, ami foltos lett a vértől, de nem tőrödtem vele.  

- Legalább hadd próbáljam meg - erősködtem.

- Te ezt nem értheted - vetette ellen, majd abban a pillanatban felugrott, és átvágott a szobán. Alig értem utól. Elfelejtettem, mennyire gyors. A kezemmel elkaptam a  csuklóját, de lerázta magáról az érintésemet, és egy pillanatra felém fordult. 

- Menj el - suttogta.

- Mondd el, mi történt - hajtogattam. 

- Rendben - csattant fel. - Ma van a nap, amikor... meghalt - bukott ki belőle, majd elcsendesedett. Megfogta a dohányzóasztalon lévő vázát, és hozzávágta a falhoz. 

- Ronan, kérlek, hagyd abba - fogtam le a kezét, mielőtt az asztalt is felboríthatta volna. - Ki halt meg? - kérdeztem aggódva.

- Rebekkah - bukott ki belőle, majd tett két lépést a kanapé felé, de elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott mellé. Csukló hangot hallatott, és az ujjait tördelte. Összeszorult a szívem. Azt hajtogatta, hogy az ő hibája.

- Te is tudod, hogy nem te tehetsz róla - ellenkeztem, és kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét. Azt hittem, megint eltol magától, de meglepetésemre hagyta. Hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején. Elhúzódott tőlem, és egy keserű nevetésfélét hallatott. 

- Nem érdemellek meg téged - nyögte. 

- Miről beszélsz? - hitetlenkedtem. 

- Kérlek, menj el - rázta a fejét. Valami elszakadt bennem. 

- Azt akarod, hogy elmenjek? Legyen, de Ronan, nem fogok visszajönni. - A mondat közepén már a szoba felénél jártam.

- Ne, várj!

- Vagy elmondod, mi folyik itt, vagy végeztem - mondtam. Túl sok minden van, amiről nem tudok. Az egész életét eltitkolja előlem. Fáj, hogy valami ennyire kikészítette, de még annyira sem számítok neki, hogy elmondja. 

 Válaszra nyitotta a száját, majd becsukta.

- Sejtettem. - Elindultam az ajtó felé, de mielőtt feltéphettem volna, lefogta a kilincset. 

- Ne. Szeretlek, Kase. De vannak dolgok, amiket nem akarsz hallani - suttogta.

- Miért? - csattantam fel. - Mi az, amit nem kéne hallanom?

- Elkövettem dolgokat a múltban, amiket nem tudnál megbocsátani...

- Tudod, miről szól egy kapcsolat? - kérdeztem halkan. Mire amolyan "oktass" tekintettel meredt rám. - Szeretjük és elfogadjuk a másikat, úgy ahogy van. Elfogadunk mindent, amit tett és gondolt a múltban, a jelenben, mert az mind része annak, akik most vagyunk. Ha nem osztod ezt meg velem, nem ismerlek. És most kezdek rádöbbenni, hogy így van. Azt sem tudom, ki vagy - a mondat végére elcsuklott a hangom. 

 Üres tekintettel meredt rám, a szemeit talán még sosem láttam ennyire sötétnek. Nem csillogott. Üres, végtelenül sötét feketeség. Felszisszentem, és elfordultam tőle, tenyeremet a kilincsre kulcsoltam.

- Tudni akarod? - kérdezte. - Rendben. - Egy pillanatra lefagytam, majd szembe fordultam vele, és kíváncsisággal vegyes félelemmel vártam a válaszát. Most, hogy ennek is elérkezett az ideje, kezdtem rájönni, mennyire felkészületlen voltam.

- Én öltem meg. 

4. évad 9. fejezet

- Nem lehet ő - ismételtem huszadjára, miközben fel s alá járkáltam Ed szobájában. A tulajdonosa nem sokat segített a téma előrehaladásában, pedig az ilyen helyzetekben mindig ő a csapat agya. Helyette az ágy sarkában gubbasztott, és épp egy kiürült sörösdobozt rugdosott a padlóra, hogy aztán kegyetlenül kilapítsa. Mindezt már-már művészi pókerarccal, és üres tekintettel. 

 De legalább hajlandóak voltak egymással egy légtérben lenni. Tudtam, hogy csak az ügy kedvéért teszik, és ez mindkettőjüknek nagyon kellemetlen - ezt mutatta az is, hogy Missy a szoba másik végében, az íróasztal székén foglalt helyet, és kitartóan a padlót bámulta -, de hálás voltam érte. 

 Szükségem volt valamire, ami eltereli a gondolataimat az álmomról. Már abban is elkezdtem kételkedni, hogy álom volt, és nem látomás... Talán ez a sidhe látó képességem. Egyesek a jövőbe látnak, viszont nekem az a feladatom, hogy feltárjam a múltat...? Ezt még én magam sem hittem el. 

 Ed elém lökte az óriási boszibibliát, ami épp azon az oldalon volt nyitva, amelyet a szüleink körének a hatalmas, szerteágazó családfája töltött ki. Én pedig egyre csak az áruló O'Conell család neveit bámultam. 

- Nem jelzi, hogy Miának és Dereknek lett volna gyereke... - Tehetetlen voltam.

- Lehet, hogy csak névrokonok - tárta szét a karjait Missy. Egyikük sem volt abban az állapotban, hogy kutatómunkát végezzenek egy ilyen üldözési mániás elmebeteggel, mint én. 

- Derítsétek ki - mormolta Ed. Feltűnt a mód, ahogy a mondatot feltette. Szóval leveszi a kezét a feladatról, és ezzel kivonja magát. Nem érdekli. És én meg tudtam érteni. De én nem tehettem ugyanezt. Szükségem volt erre a figyelemelterelésre. Nem roppanhatunk össze mind. Még mindig úgy éreztem, hogy figyel minket valaki, és Mike után ezt egyáltalán nem tartottam hülyeségnek. És az is aggasztott, hogy elég régóta nem érkezett egy levél sem. 

- Mégis hogyan? Hé, bocs, az anyádat véletlenül nem Mia O'Conell-nek hívják, aki amúgy boszorkány? Csak azért kérdezem, mert mi is azok vagyunk. - A szememet forgattam. - Kicsit sem lenne gyanús.

- Ha viszont kiderül, hogy mégis ő az, inkább ő a gyanús, hogy idejött - dünnyögte Ed, és ebben igaza volt. 

- Majd azt mondjuk, összekevertük valakivel - vont vállat Missy. 

- Akkor holnap megkérdezzük? - tettem fel a kérdést, amire csak üres tekinteteket kaptam válaszul. - Én mindenképp. 

- Rendben. Én szerintem megyek... sok a házi - hadarta Missy, majd elindult az ajtó felé, és olyan sebességgel kulcsolta a kezét a kilincsre, mintha az valamiféle kapaszkodót nyújtana számára a kinti menedékhez, távol ettől a feszültséggel teli szobától... és Ed-től. 

- Csak Smith adott föl házit. Már órán megcsinálta - suttogta Ed, öt perccel azután, hogy Missy távozott. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, de felmásztam mellé az ágyra, és felé nyújtottam a kezem. Reflexből elhúzta a bal karját, és csak késve jöttem rá, miért. A csuklóját átfogó kötés még mindig ott feszült rajta, emlékeztetőül a balesetére. Amikor bementem hozzá a kórházba, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem akarja, hogy ez történjen, és fél. 

 Most viszont igyekezett erősnek mutatni magát. Bár inkább nemtörődömnek látszott. Üveges szemeket meresztett a kezemre, amivel megszorítottam az övét, és még azzal sem fáradt, hogy egy fejrándítással kisöpörje az arcából az odalógó szőke tincseket. 

- Mit gondolsz, meddig fogja ezt csinálni? - kérdezte, de alig hallottam, amit mond. 

- Csak egy kis idő kell neki - ismételtem, amiben mindvégig bíztam.

- De mennyi? - kérdezte, s végre rám emelte a tekintetét. Tengerkék szemeiből kétségbeesés tükröződött, és legszívesebben magamhoz öleltem volna, de nem tudtam, hogy reagálna. Ezért végül nem mozdultam meg. 

- Nem tudom - motyogtam. Igyekeztem valami bíztatót mondani, de tudtam, hogy letépné érte a fejem, ha okoskodni kezdenék. Az az ő asztala, de most csak árnyéka önmagának. 

- Lehet, hogy megőrültem - jegyezte meg, majd a plafon felé emelte a tekintetét, és keserű nevetést hallatott, ami végül elcsukló sírásban folytatódott. - Jézusom, ez nem normális. A féltestvére vagyok. Ezek után ő a normális, ha nem akar visszajönni hozzám. De tudod, mi van? Én visszaakarom kapni. Ez mennyire beteg?! - Napok óta nem hallottam tőle mást tőmondatoknál, most mégsem nyugtatott meg a bőbeszédűsége.

- Szerinted az? - vágtam rá. Elködösült tekintettel bámult a semmibe.

- Nem tudom - bukott ki belőle. 

- Végül is, nem együtt nőttetek föl, és sosem néztetek testvérként egymásra...

- Hát nagyon nem - prüszkölte. 

- És szerintem a dolognak semmi jelentősége nincs - kockáztattam meg. 

- Dehogy nincs, Kasey - vágta rá. - Nem házasodhatunk össze. Nem lehetnek gyerekeink. Nem... érdemli ezt. - Arca keserű fintorba torzult, miközben a könyökével a térdére támaszkodott, és a homlokát a tenyerének döntve bámult a semmibe. 

 Erre nem tudtam mit mondani.

- Sajnálom - suttogtam. 

- Nem vagyok valami jó társaság, mi? - felelt öt perc után. 

- Érthető. Szerintem jobb, ha most megyek - intettem az ajtó felé. Bólintott. 

  Megfogtam a kilincset, de egy percre visszafordultam.

- Ed... - kezdtem bele. 

- Hm? 

- Izé... nem jártál mostanában Marie sírjánál? - kérdeztem. 

- Nem, miért? 

- Nem érdekes. - Halkan káromkodni kezdett, és hadovált valamit a halottak napjáról, de megnyugtattam, hogy az, hogy az emlékeiben él, nem köthető dátumhoz, és ettől még ugyanúgy jó ember, de nem igazán hallgatott rám. Végül úgy döntöttem, magára hagyom egy kicsit. Megint fájóan tehetetlennek éreztem magam. Mint abban az autóban...

4. évad 8. fejezet

 Rémálmom volt. Életem legszörnyűbb rémálma egy ismerős autó hátsóülésén kezdődött. Otthonillat töltötte be a légteret, és amikor a tekintetem találkozott a visszapillantó tükörből engem kémlelő zöld, meleg szempárral, a felismerés kínkeserves méregként terjedt szét a mellkasomban. A szívemből indult, és lassanként megbénított.

 A mi kocsinkban ültem. Apa vezetett, az ujjával a kormányon dobolt, holott semmilyen zene nem szólt. Mellette anya foglalta el az anyósülést, üde parfümje vanília és mandarin illatával töltötte be az utasteret, s vele együtt a mellkasomban tátongó űrt. Nem néztek rám. A szívembe markolt a felismerés, hogy talán nem is tudják, hogy itt vagyok.

- Apa! - szólítottam meg, de nem válaszolt, csupán felhangosította a rádiót. A hangfalakból kiszűrődő vad, gyors klasszikus zenétől kirázott a hideg. Utáltam. Ahogy ő is. Nem értettem, miért hallgat ilyesmit.

- Rick, akkor Melnél rakj ki, oké? - kérte anya szokásos, nyugodt és végtelenül kedves hangján, holott a zene indokolta volna, hogy felemelje a hangját. Mégis, minden szavát tisztán hallottam. A fülemben csengett, megbénítva az agyamat.

- Ahogy parancsolja, felség - incselkedett apa, de a következő sarkon felhajtott az autópályára. Sokszor mentünk át Melanie-hoz, és határozottan emlékszem, hogy sosem az autópálya felől közelítettük meg a környéket, ahol lakik. Nem volt rá szükség.

 Melanie ősidők óta anya legjobb barátnője volt, habár én annyira nem voltam oda a nőért. Kiskoromban féltem is tőle. Úgy öltözött, mint egy hippi, vörös, a világ négy égtája felé meredő hajkoronája pedig méginkább zilált hatást keltett nála. Gyerekkoromban mindig Mrs. Trelawney-nek hívtam, mert szakasztott úgy nézett ki, mint a Harry Potter jósnője. Remélem, nem sértődött meg.

- Rick, nem kanyarodtál le! - kapott észbe anya, amikor a fejünk fölött elsuhant a város határát jelző tábla.

- Csak egy kis kerülő - legyintett apa, majd a gázra taposott, és megelőzött egy kamiont.

- Tulajdonképpen hová is mész? - vonta kérdőre anya.

- Elhozom Kass PSP-jét. Múlt héten vittem el javíttatni Seattle-be, megnézem, hogy haladnak. Azóta kész kell legyenek azzal a kis szarral - elmosolyodtam, mert eszembe jutott, mennyire utálta a kis, elektromos kütyükhöz fűzött imádatomat. Christopher és én azonban sportot űztünk abból, kinek van több ilyen játékszere.

- És ha nem? Nem úgy volt, hogy telefonálnak, ha elkészültek, nem? 

- Majd megfenyegetem őket - villantott egy ravasz félmosolyt anyára, akinek erre minden kétség eloszlott az arcáról. Gyakran láttam tőlük, hogy így rendezik el a vitáikat. Anya nagyon sok mindent elnézett apának, ha csak rámosolygott, mert abban a mosolyban minden benne volt; szeretet, törődés, minden, amit anya iránt érzett, és emellett nem számítottak olyan apróságok, hogy nem hajtotta le a vécéülőkét, vagy elfelejtett elmosogatni, holott megígérte.

 Jobban belegondolva végre felismertem valamit, amiben anyára hasonlítok. Csodáltam a türelmét, amivel apa felé irányul - aki néha különösen gyerekes tudott lenni -, de alighogy felidéztem Ronan ravasz, kisfiús félmosolyát, megértettem.

 Mindenki azt mondja, hogy apára hasonlítok, ami teljes mértékben igaz, kivéve, hogy extra lusta vagyok, és a helyében biztos nem vettem volna a fáradtságot, hogy átfurikázzak a szomszéd városba a lányom kütyüjéért munka előtt.

 És akkor bekattant valami. Én nem voltam ott aznap. Délelőtt volt, tehát suliban voltam. Szeptember tizenharmadikán. Hétfőn. Aznap, amikor az igazgatónő kihívott óráról. Aznap, amikor megtudtam. Azon az elcseszett napon, az egész eddigi életem értelmét vesztette. Amikor minden 180°-os fordulatot vett. Az autóbaleset napján.

- Nem - adtam hangot a gondolataimnak, hogy értelmét veszítse az egész, de a kocsiban ülők nem hallottak meg. A szürke Chevrolet kitartóan haladt előre az autópályán, anya pedig a körmét tanulmányozta. Azelőtt két nappal rakatta fel az új, lila-ezüst mintás műkörmét. Nem. Nem. Nem. 

 A zene felerősödött, a hangjegyek fojtogattak, betöltötték az elmémet, átjárták, megbénították a testemet, a mellkasomban táncoltak. A műszerfal órájára vetült a tekintetem. 10:33. Nem. Nem. Nem. 

 Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de a mellkasomat hátrafeszítő nyomás éreztette velem, hogy apa felgyorsított, és ahogy ismertem, átlépte a sebességhatárt. Remegve pillantottam ki az ablakon. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott az úton. Rajtuk kívül. Nem. Nem. Nem. 

 Figyelmeztetni akartam, hogy állítsa meg a kocsit, ameddig még lehet, de egy hang sem jött ki a torkomon. Meg akartam emelni a karomat, hogy beleöklözzek az ülésbe, de nem tehettem semmit. Ez volt a legrosszabb. És ezt, tudat alatt már az elejétől fogva tudtam. Ahogy azt is, hogyan fog mindez végződni. Nem tehetek semmit. Valami elszakadt bennem. Üvöltött, tombolt, ordított, sikított, de senki sem hallotta meg. A szemem sarkából láttam, hogy egy fekete árny suhan át a kocsi előtt, és apa elrántja a kormányt. Átszakítják a szalagkorlátot. Zuhannak. Robajló, kínkeserves csattanással becsapódnak. A kocsi háromszor fordul meg a tengelye körül, mire végül megáll. Apa feje hátravágódik, anya már nincs az autóban. A szélvédő és az anyósülés felőli ajtó kiszakadt. A zene alábbhagyott. Lassanként minden eltűnt. Csak a sötétség maradt. És a maró, kínzó, mindent elsöprő bűntudat. 

 És akkor felébredtem. A sikításom még visszhangot vert a fülemben, a következőt viszont elnyomtam a párnába. Szaggatottan vettem a levegőt. Ahogy a képek összeálltak a fejemben, hirtelen kitört belőlem. Hangosan felzokogtam, és a könnyek másodpercek alatt eláztatták az arcomat. 

 Én tehettem az egészről. Ha aznap apa nem megy el Seattle-be, talán ma is élnének. Nem emlékeztem rá. Talán nem akartam rá emlékezni. Helyette mindvégig hazudtam magamnak, és az ismeretlen tettes irányába tanúsított gyűlöletem mindent elzárt.

 A faliórára vetült a tekintetem. Fél nyolc. Az első két órám lyukasóra. Nem tudtam, hová mehetnék addig, de otthon nem maradhattam. Magamra rángattam pár utamba kerülő ruhadarabot, és igyekeztem elmenekülni. Az utolsó öt métert futva tettem meg a kocsimig, és alighogy becsaptam az ajtót, a gázra tapostam. Fogalmam sem volt róla, hová tartok, de a lábam és a kezem tudta. 

 Gyorsítottam. Addig nyomtam a gázpedált, amíg már zsibbadt a lábam, hátha a fizikai fájdalom elnyomja a lelkit. Mintha ezzel elmenekülhetnék a rámnehezedő bűntudat elől. De úgy éreztem, sosem fog megszűnni. 

 Mire észbe kaptam, már egy kísérteties, zord kerítés magasodott előttem. A temető kapui. Szinte kiestem a kocsiból, mielőtt benyitottam volna a sírkertbe. A levegőben ködfelhők úsztak, megnehezítve a közlekedést. Megsemmisülten lépdeltem a sírok között, a szél föld és művirágok szagát hozta felém. A gyász és az elfeledett fájdalom emlékeztetőjét. A halál szagát. 

 Egy sírkő előtt megtorpantam. Marie Elizabeth McCeightly sírja előtt. Újra itt. Nem tudom, miért van az, hogy minden egyes megoldhatatlan helyzet során ide menekülök. Igaz, még csak egyszer fordult elő ezelőtt, de mégis... ha ide jöttem, az megnyugvással töltött el. De nem eléggé. A bűntudat súlya olyan erővel nehezedett rám, hogy összerogytam alatta. Letérdeltem a szürke, márvány sírkő elé, és ismét folyni kezdtek a könnyeim.

 Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit mondhatnék, és a tudat, hogy egy sírkőhöz akarok beszélni, megijesztett. Ahogy sok minden mostanában. 

- Nem lett volna szabad meghalnod - jöttek a szavak mégis. - Túl sok kérdést hagytál nekünk. 

 Eszembe jutottak a levelek. Marie naplórészletei. 

- Bárcsak meséltél volna ezekről. Bár érteném, mi folyik itt - suttogtam. Hogy magamnak-e, nem tudom. Hogy vártam-e választ? Nem tudom. Egyet tudtam: hogy nagyon jól jönne most a segítsége. 

 Nem néztem az órámra, de talán órákat is eltölthettem a temetőben, azzal, hogy üres fejjel bámultam. De a gondolataim újra és újra ugyanoda kanyarodtak vissza. Az autóbalesethez, a levelekhez, és az álmomhoz. Vajon mi lesz a következő? 

 Végül a telefonom ébresztője riasztott fel, és ébresztett rá, hogy ideje mennem. Feltápászkodtam, és még egy utolsó pillantást vetettem a sírra, mielőtt elhagytam volna a temetőt. A szemem megakadt valamin, amit eddig nem vettem észre. A sír előtt egy csokor virág díszelgett. Összeráncoltam a szemöldököm. Rég nem jártunk erre, de ez határozottan friss volt. Talán Ed meglátogatta az utóbbi időben. Vagy Adrian jött ki rendbe rakni a sírt. Bár amennyi időt töltött a munkájával... Nem tudhattam biztosan. Megráztam a fejem, és futólépésben hagytam magam mögött ezt a hátborzongató helyet.

***

 Eléggé kizökkentem a külvilágból, mert alig sikerült beérnem a terembe csöngetés előtt. Nem is sikerült. Szerencsére a tanárok nem a pontosságukról híresek. Kivéve Matthewt. Szoktatnom kell magam ehhez a névhez, ha már egyszer a mostohanagybácsim lesz. Feltéptem az ajtót, és anélkül, hogy bárkire ránéztem volna, átsiklottam a padok között, és levágtam magam az egyetlen üres helyre, hátra, az ablak mellé. Ráébredtem, hogy azt sem tudom, milyen óra van. Észrevettem Ed-et, aki a terem legtávolabbi sarkából bámult rám, meglepetten. Felállt, hogy elinduljon felém, de abban a pillanatban Mr. Santivanez is megérkezett, hogy megkezdje az órát.

 Nem tudtam figyelni a szavaira, de egy mondatára mégis felkaptam a fejem. 

- Ma új diák jön hozzánk, és elvileg bármelyik percben megérkezhet.

 A terem minden oldaláról özönlöttek a kérdések, és elindult a találgatás.

- Fiú vagy lány? - kérdezte Stephanie. 

- Remélem, ő nem szívódik fel... - morogta Nikole a bajsza alatt, és tudtam, hogy Mike-ra céloz. Mike a halála eltűnése előtt kiiratkozott az iskolából, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Semmi nyomot nem hagyott maga után. Santa Cruzban az ilyen esetek kirívónak számítottak, ezért a diákok azóta is emlegetik. Engem nem különösebben érdekelt az ekörül generált felhajtás.

 Azonban, amikor nyílt az ajtó, akaratom ellenére is felkaptam a fejem. 

- Jó napot, elnézést a késésért, még el kellett intéznem pár dolgot az igazgatónál. - A mély, mégis lágy hang beköltözött az elmémbe. És lassan az új fiú körvonalai is. Fekete, pávásan fésült haja enyhén az arcába lógott, még jobban hangsúlyozva fekete szemeit. Egy fekete csőnadrágot viselt, fekete pólóval, és igen, fekete tornacipővel. Első látásra is mély nyomot hagyott az emberben, de amit utána mondott, azt sosem fogom elfelejteni. Azért, mert ez a név örökre megváltoztatta az életem, és azért is, mert ismertem ezt a nevet. 

- A nevem Cam. Cam O'Conell.

4. évad 7. fejezet

- Egyes kultúrákban a gyónás, a bűneinkért kért bocsánat nem bír nagy jelentőséggel.  Az eleve elrendelést tartják hitüknek, tehát mindenkinek kiszabott, saját sorsa van. És nem mindegy, hogy ez jó vagy rossz úton vezet végig minket. 

- Erre jó a GPS - mormolta Ronan. Már óra eleje óta fészkelődik, és a művtöri tanárunk minden egyes szavára visszavág valamivel. Tudtam, hogy idegesíti a pasas, de hogy ennyire? A mai órán a Bibliáról, és egyéb vallási témákról beszélgettünk. Úgy látszik, ez érzékeny téma nála.

- Miféle bűnöd van neked? - húztam az agyát, és gyengéden oldalba böktem. Most, hogy nincs a medál, mint zavaró tényező, akkor érintjük egymást, amikor akarjuk, és bevallom, ez nagyon tetszik. Néha még reflexből elhúzódik a közeledésemre, de legtöbbször ő kezdeményez.

- 182 év sok mindenre elég - húzta ajkát rosszfiús vigyorra, hogy majd' elolvadtam tőle. A kis rejtélyes. 

- Na de mégis mi mindenre? - érdeklődtem ártatlanul. Sosem mesélt a múltjáról, és őszintén, nem hittem hogy egy mezei ének óra keretében lehetőségem lesz megismerni. Ez így túl könnyű.

 Egy pillanatra elmerengett, majd közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon. Kíváncsian vártam a válaszát.

- Hogy megismerjelek - suttogta, majd amikor csalódottan szembefordultam vele, nyomatékosan bólintott, és jót derült fancsali képemen. - Miért, te nem örülsz, hogy megismertél?

- Erre te is tudod a választ. Viszont a tied nem válasz a kérdésemre.

- Ez válasz minden kérdésre. Csak te vagy a lényeges az életemben. A többiről beszélni sem érdemes. - Halkan suttogott, mégis tisztán hallottam minden szavát. Visszhangzott a fülemben. Minden egyes porcikám elolvadt a gyönyörtől a szavai hatására, de mégsem tudtam komolyan venni a vallomását. 

- Örülök, hogy ismersz - válaszoltam. Ilyen helyzetben mit lehet lépni? Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas egy ilyen komoly beszélgetésre, és láthatóan a beszédpartner sem. Ronan ma komolytalan volt. Mint egyébként az esetek 9/10-edében. 

- Meg akarlak csókolni - suttogta vigyorogva, de nem nézett rám. A táblát pásztázta. És Mr. Davidsont, aki épp kigombolni készült a zakóját. Szokása volt, hogy vetkőzni kezdett óra közben, arra hivatkozva, hogy melege van. Kérdem én, minek költözött Kaliforniába? 

- Ez miért Mr. Davidsonról jutott eszedbe? - húztam orromat morcos fintorra, de nem válaszolt, csak féloldalas mosollyal az arcán elvette a radíromat, és igen, tépkedni kezdte. 

- Ami akkoriban még sokakat foglalkoztatott... Meg tudná mondani valaki, mi volt az? - pásztázta a termet bagoly-szemeivel Mr. D.

- A homoszexualitás? - nyögte be a punk srác, Rodney, aki mostanában az osztály mókamesterévé nőtte ki magát.

- Szellemes, Mr. Baley. De nem. A túlvilági élet - osztotta meg velünk az omlószcirke titkát Mr. Davidson. 

- Te hiszel benne? - fordultam Ronan-hez, és a szemem sarkából láttam, hogy a tanár közszemlére teszi tekintélyes mellszőrzetét. És még csak két gombot gombolt ki... 

- Miben? 

- A túlvilági életben - ismételtem meg, de biztos voltam benne, hogy hallotta. Mérlegelte a kérdésemet, és közben a radírommal játszott. Úgy éreztem magam, mint az első napjainkban. 

- A tiédben - hozta meg végül a döntését. 

- Miért, mi a különbség köztünk? - Felkuncogott.

- Hidd el, sok minden - felelt.

- Halljuk. - Immár meg sem próbáltam Mr. Davidson-ra és az elméleteire figyelni. Ronan-é jobban érdekelt. 

- Démon vagyok, Kasey - suttogta. 

- Igen, tudom. Na és? 

- Vannak dolgok, amik ránk nem vonatkoznak. 

- Hé, annak idején még te mondtad, hogy ne a filmek alapján ítéljelek meg. A démonok nem gonoszak. Kivéve néhányat, akiket ismertünk - ismertem be elkomolyodva. Egy kis időre elhallgatott.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, nincs kivétel? - nézett mélyen a szemembe, és én is próbáltam az övén keresztül a fejébe látni, de sikertelenül. Hitetlenkedve ráztam a fejem. 

- Most ezzel mire célzol?

- Nincs lelkünk. Miután az emberi test - jól kihangsúlyozta az emberit, mire csak a szememet tudtam forgatni -, megszűnik létezni, a lélek tovább él. Ez az, ami velünk sosem fog megtörténni. Mi örökké élünk. Én nem fogok megöregedni, megbetegedni, elsorvadni, meghalni...

- Oké, vettem.

- Nem a szabályok szerint játszom. Ezért ránk más törvények vonatkoznak. Ha esetleg mégis meghalnék - valami reflex-szerűen összerándult a gyomromban, mintha ököllel hasba vágtak volna -, a testem egy idő után ugyanúgy elsorvad, de a mi lelkünk... nem fog a mennyországba kerülni. Azt csak... nem nekünk találták ki.

- Nem tudhatod - suttogtam. Megvonta a vállát. - Akkor mit gondolsz, hová kerül?

- Szerintem van egy hely. De az közel sem olyan, mint a paradicsom. Annak, hogy megszegjük az élet törvényeit, ára van. És nem akarom megtudni, hogy mi az. - Előre fordultam, és összeráncolt szemöldökkel, hitetlenkedve meredtem magam elé. Ez nem lehet igaz. Egyszerűen... ez csak nem történhet meg. Nem vele. 

- Én ebben hiszek. - Éreztem, hogy ezzel lezárta a témát.

- Én benned hiszek - tettem hozzá. Ez volt az én saját lezárásom. A szemem sarkából láttam, hogy rám néz. A tekintete csodálkozó volt, de nem értettem, miért képedt el ezen ennyire. Szeretem őt, és tudom, hogy jó ember. Démon... Nem számít, mit tett a múltban, többször is megmentette az életem, és bebizonyította, hogy képes a jóra. De vajon tényleg nem számít? Nem tudhatom, amíg nem ismerem a múltját. Talán ezért nem akar beszélni róla? Fél, hogy megváltozna a véleményem?

*** 

 Órák után úgy terveztem, hogy meglátogatom Ed-et. Már két napja kórházban van, mert miután a családi életéről kérdezték, szükségesnek látták, hogy kihívjanak egy pszichológust. Azt hitték, az alkohol összefüggésbe hozható a zűrös családi háttérrel. És nem is tévedtek nagyot...
Ha minden igaz, ma kiengedik. Jól jöhet valaki, aki segít neki hazacuccolni. A parkolóban állva ezt az ötletemet Missy-vel is megosztottam. Nem fogadta túl lelkesen.

- Én nem megyek - szögezte le, mielőtt végigmondhattam volna a mondatot. Nem forszíroztam a dolgot, mert még mindig nem tudtam, hogyan kezeljem azt, ami velük történt. A francba is, nem tudom, mi lenne a helyes. Akárhogy is döntenek - mert remélem sor kerül majd erre is, ahelyett hogy ki nem mondott mondatokat, elhessegetett gondolatokat társítanánk csak az ügyhöz -, én nem fogok ítélkezni. Szeretik egymást, egymásnak lettek teremtve, és csak ez számít. Még csak nem is együtt nőttek föl! Amikor felgördültünk a járdára, pontosan Missy-ék belvárosi lakása előtt, leállítottam a motort, és hátradőltem az ülésen. 

- Hogy álltok most? - kérdeztem.

- Tessék?

- Te és Ed. Megbeszéltétek már...?

- Hogy féltestvérek vagyunk? - kérdezett vissza élesen.

- Igen, ezt akartam mondani, de...

- Légyszíves... csak mondjuk ki. Mielőtt azt hiszem, hogy ez az egész egy rossz álom, és elkezdek reménykedni. - Sosem láttam még ennyire elkeseredettnek. 

- Meg fogjátok oldani - adtam szócsövet a gondolataimnak, amelyekkel magamba is lelket öntöttem. Missy elkeseredetten felnyikkant.

- Nem tudom, mit kéne csinálnom - tört ki belőle egy szuszra, majd kétségbeesetten rám emelte a tekintetét. Tudtam, hogy tanácsot vár, de semmi épkézláb nem jutott az eszembe. Helyette csak megöleltem és hagytam, hogy kisírja magából a felgyülemlett feszültséget. 

- Csak egy kis idő kell neked. - A hátát simogattam, és éreztem, hogy sűrűn bólogat. Biztos, hogy magát győzködje. - Tudom, hogy így lesz. 

 Még utoljára megszorítottam a kezét, majd megvártam, amíg elsétál a kaputelefonig, felcsönget, és Melissa beengedi, majd elindultam a kórházba.

4. évad 6. fejezet

 Ed

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam - amit érdemes volt látnom -, ő volt. Később vettem csak észre, hogy egy kórházi szobában vagyok. A rideg, fehér falak, az EKG csipogása... minden stimmelt. Csakhogy nem kéne itt lennem. Halottnak kéne lennem. Bár egyáltalán nem akartam ezt. És most, hogy ő itt van, már nem is számít. 

 A tekintete elnyűtt volt, mint aki régóta gubbaszt itt. Amikor kinyitottam a szemem, felélénkült egy pillanatra. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Megremegett a szája széle. 

- Hogy érzed magad? - állt elő a lehető legközhelyesebb kérdéssel, holott tudtam, mindkettőnknek máson jár az agya. A fejem zúgott, de nem számított. Emlékeztem. Ő mentett meg, mikor olyan orbitális idióta voltam, ahogy általában. Ismét megmentette az életemet. De mit keresett ott? Bekattant valami, és nem bírtam visszafojtani a vigyorgást. Érez még valamit irántam. Különben mit keresett volna a házamban? Ha nem érdekelném, nem jött volna el idáig, hanem rögtön az előszobában megfordul. Vagy el sem indul.

- Te még szeretsz engem... - nyögtem ki, és ismét elvigyorodtam. Egy másodpercig bámult rám, aztán...

- Te... te rohadék! Mégis mit képzeltél, mit művelsz?! Eszednél vagy? Te kibaszott seggfej! Mi lett volna, ha nem hívom a mentőket!? Annyira bepánikoltam, hogy nem tudtalak meggyógyítani... Mi lett volna, ha nem sétálok el a házatok előtt, és hallom azt a csörömpölést?! Ha nem hallatszik ki a nyitott ablakon?! És... te mi a francot képzelsz magadról?? Mi...? 

- Csak mondd ki, kérlek. - Igyekeztem nyugodt maradni, de a szívem ezerrel zakatolt. Megremegett a szája felé, és a tenyerét az arcomhoz emelte. Megkeményedett a tekintete, és egy hatalmas csattanás kíséretében pofon vágott. Meg se nyikkantam, de azért meglepett. Az arcom még mindig égett, amikor megszólaltam: 

- Csókolj meg - kértem nyugodtan. Dühös rám. Nem akarta, hogy meghaljak. Szeret. 

 Láttam, hogy elgondolkozik a dolgon. A tekintete elfátyolosodott, és imádkoztam, hogy az a könnycsepp bent maradjon. Nem bírom elviselni, ha sír. A tenyerét ismét az arcomhoz emelte, és egy pillanatig azt hittem, kapok még egyet, de abban a pillanatban közelebb húzódott hozzám, és összeért a homlokunk. Az ajkait néztem. Lehunyta a szemét. Semmi másra nem vágytam, mint hogy megcsókoljam. 

 Hirtelen émelyítő hányinger fogott el. Gyorsan eltoltam magamtól, és jobbra hajolva kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. A kórházi ágy mellé oda volt készítve egy vödör - ezek szerint felkészültek erre az eshetőségre. 

 Megtöröltem a számat, majd megsemmisülten meredtem magam elé. Úristen. Elbasztam a hangulatot. Volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzak újra. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?!

- Szóval... - Megköszörültem a torkomat zavaromban. - Mióta vagyok itt? 

- Fél napja. Alkoholmérgezést kaptál, és kimosták a gyomrodat. - Úgy tűnik, nem eléggé. - És fertőtlenítették a sebedet - nézett megrovóan az alkaromat borító fehér kötésre. Még mindig haragszik rám. Érthető. 

- Milyen nap van ma? - kérdeztem. 

- Hétfő reggel. 

- De akkor...

- Innen megyek suliba. - A kórház fekete faliórájára pillantott. Szóval a nap hátralevő részében az ott vánszorgó perceket fogom bámulni. Nélküle. - Most mennem kell.

- Köszönöm, hogy bejöttél - néztem mélyen a szemébe. Elkapta a tekintetét. Lassú léptekkel az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta.

- Missy! - Megtorpant és hátrafordult. A tekintetéből vívódás és félelem tükröződött.

- Igen?

- Mi lesz kettőnkkel? - kérdeztem. Elcsuklott a hangom.

- Nem tudom, Ed - sóhajtott fel -, kell egy kis idő. 

 Bólintottam, mire kisétált a szobából. Az ajtócsukódás tudatta velem, hogy egyedül maradtam. És ennyire még sosem voltam egyedül.

***

Kasey

Hétfő reggel késésben voltam, így magamra kaptam a fekete, szaggatott farmeremet és egy fehér blúzt, továbbá egy aranyozott, bizsu nyakláncot, melynek a medálja kulcsot formázott. Az obszidián medál előtt sosem hordtam nyakláncot, és már megszoktam az érzést, hogy valami lóg a nyakamban, de azt az erőt, és biztonságot semmi sem pótolhatja. 

 Vörösesszőke hajamat meghagytam a maga természetességében, így hullámokban omlott a vállamra. Felkaptam a barna bőr maxi táskámat, a bőrdzsekimet, és kiléptem a házból. 

 Ronan épp abban a pillanatban gurult be a felhajtóra, és dudált. Tegnap este küldött egy sms-t, hogy értem jön. Elmosolyodtam, majd feltéptem az anyósülés felőli ajtót, és elfoglaltam a helyem. Azonnal megcsapott a friss óceánillat. Egy futó csókkal üdvözöltük egymást, majd miután elhúzódtunk, észrevettem a visszapillantó-tükrön fityegő kék bilétát.

- Óceános autóillatosító? - vontam fel a szemöldökömet. Ronan bosszúsan viszonozta a pillantásomat. Nevetnem kellett. 

- Öt éve nem volt ilyen hideg tél Santa Cruzban. Vagy egyáltalán... tél? - kezdett bele ismét a szitkozódásba, de egy csókkal belefojtottam a szót. Aztán így maradtunk öt percig. 

- Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte, emlékezve, mennyire be voltam parázva pénteken. 

- Jó. Sőt, jobb, mint amire számítottam - mosolyodtam el. Utólag be kell vallanom, jól esett elszakadni egy kicsit, és máshol lenni. A két nap alatt egyszer sem jutottak eszembe a névtelen feladójú levelek, és a két legjobb barátom közötti feszültség. Miket beszélek? A feszültség szó koránt sem elég ahhoz, hogy leírja ezt a borzalmat. Bűntudatom volt, amiért nem kerestem őket, hisz legutoljára péntek délután, suli után találkoztunk. Jamie-vel vasárnap reggel elmentünk futni, és kiderült, hogy rengeteg közös témánk van, így remekül elvoltunk. Jó volt. Másnak érezni magam. Mert amikor vele voltam, úgy éreztem, egy másik ember lehetek, és mégis önmagam. Fura érzés volt. Elszakadni mindentől. A sidhe látóságtól, és minden természetfelettitől. 
De most újra itt a - néha fájdalmas - valóság. Ronan-nel az első óránk nem volt közös, ezért elindultam megkeresni Missy-t és Ed-et. A barátnőmet egyedül találtam, épp a büféből sétált kifelé egy csokis croissant-tal a kezében, de hozzá sem nyúlt. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, tudtam, hogy megint történt valami. És a péntekiek ellenére biztos voltam benne, hogy valami más is áll a háttérben. A tekintetemmel Ed-et kerestem, de nem volt a közelben. Ha végiggondoltam, ráébredtem, hogy egyetlen alkalommal sem láttam őket a másik nélkül. A suliban. Kivéve a napot, amikor Ed nem jött suliba, és a szemembe hazudott, amikor a sérüléseiről kérdeztem. Vajon megint történt valami szörnyűség?

 Intettem neki. Először észre sem vett, simán elsétált mellettem.

- Hahó! - lengettem meg a kezeimet az orra előtt. Az az arc semmi jót nem tartogatott a számomra. A tekintetét elhomályosító ködfátyol csiga lassan foszlott szét, és legalább egy percébe telt, mire elöntötte az arcát a felismerés. Bár még mindig kételkedtem benne, hogy fizikailag és szellemileg is velem van-e.

- Megismersz még? - kérdeztem kedvesen, de megrovóan.

- Aha, izé, szia - derült arca fáradt mosolyra. - Milyen volt a hétvégéd? - kérdezte, s egy pillanatra elöntött az érzés, hogy minden rendben van. De nem dőltem be az álarcnak, amivel a barátnőm - fogalmam sincs, miért - elrejtette előlem az érzéseit.

- Király - mentem bele a játékba. - Képzeld, Matthew tök jófej, együtt piknikeztünk és egy csomót nevettünk. Képzeld, elveszi Annie-t feleségül. Ő lesz a mostohaapám - hazudtam mindezt mosollyal az arcomon, mire bólintott.

- Hű, ez remek - nyugtázta, miközben révetegen meredt a távolba.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - vontam fel a szemöldököm.

- Miből gondolod, hogy nem? - nézett végre a szemembe.

- Ha figyelnél, tudnád, hogy nem "remek", ha Smith elveszi a nagynénémet feleségül, sőt, egyenesen borzalmas...

- Mi?! - kerekedtek el a szemei.

- Nyugi, hazudtam - forgattam a szemem. - Hol van Ed? - tértem a lényegre. Felsóhajtott, mint akinek a Föld összes problémája nyomja a vállát. Az igazat megvallva, a tény, hogy élete szerelme a féltestvére, elég nagy probléma... 

- Kórházban - jött a rövid válasz.

- Mi?! - most rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim. - Mi történt?!

- Nem tudom - rázta a fejét, és megint kiült az arcára az a homályos képzavar.

- Hogy hogy nem tudod? Missy...

- Lerészegedett és átesett a dohányzóasztalon - szakadt ki belőle, majd megremegett a szája széle. Egy pillanatra megtorpantam. Nem fogtam fel, amit mond. 

- Úristen - suttogtam. - Ugye nem komoly?!

- Nem, még időben kijöttek a mentők, és most már rendben van - bólogatott, mintha magát próbálná győzködni. A szemei megteltek könnyel, majd kiszakadt belőle a sírás. Védelmezőn átöleltem. Hangosan zokogott, és ez megijesztett. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt a karomban. Még a szokottnál is törékenyebbnek. Ő volt az hármunk közül - Ronant kivéve -, aki a leginkább el tudta rejteni az érzéseit. Ha valami fájt neki, sosem mutatta ki, hanem magába zárkózott és egyedül birkózott meg a problémával. Úgy tűnt, ez most túl nagy falat neki. 

 Időközben elhangzott a jelzőcsengő, és a diákok özönleni kezdtek a termeik felé. Betereltem Missy-t a mosdóba, és megnyitottam a csapot. A szemfestéke elmosódott, és az egyik szempilláján egy könnycsepp egyensúlyozott. Még így is gyönyörű volt. Átnyújtottam neki egy zsepit, ő pedig nekilátott rendbe tenni az arcát, ami része volt a játéknak, amit ma végig kell csinálnia. 

- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem. Erre még sosem kaptam nemleges választ. 

- Igen. De nem most. Most, inkább...? - Megértően bólogattam. Ha beszélne róla, csak jobban átadná magát a fájdalomnak, de tudtam, hogy nem akarja kihagyni az órákat. Annál erősebb volt, és nem akart csalódást okozni magának. Elvégezte az utolsó simításokat.

- Mehetünk? - kérdeztem, mire lehunyta a szemét, majd kinyitotta és bólintott. 

4. évad 5. fejezet

  Nem hittem a szememnek. Egy kocsiban ültem. Smith kocsijában! És egyenesen a házuk felé tartottunk, Beverly Hills-be, ahol sivár és szenvedésekkel teli hétvégémet fogom tölteni. A nagynéném fogpasztareklámokat megszégyenítő mosollyal meredt rám a visszapillantó-tükörből  mire megkockáztattam egy mosolyt, ami félúton grimasszá alakult. 

- Tudom, hogy azt mondtad, ne fáradjak, de sütöttem egy kis sütit. Becsempésztem a csomagtartóba - csevegett a nagynéném Matthew-val. 

- Édesem, nem kellett volna - vetett egy gyengéd pillantást a nagynénémre a matektanárom. 

- Ó, dehogynem! - bukott ki belőlem. Ha már a társaság pocsék, legalább a kaja jó legyen. Annie az utóbbi időben tökéletesítette a szakácstudományát, és egész jó browie-kat tudott gyártani, ha volt rá ideje és türelme. Na meg ha épp nem telefonált. Az ügyfelek és az alkalmazottjai a nap huszonöt órájában őt zaklatják. Ezzel jár az előléptetés... Bár lehet, hogy Smith-nek sikerül megdönteni a rekordot... Ez a pasas mindenre képes. Már akkor is tudtam, amikor megláttam azt a gyilkos egyenletet a táblán, az első napomon. Tudtam, hogy ez a pasas még meg fogja nehezíteni az életemet. De hogy ilyen értelemben, azt nem hittem volna. Talán nem csak sidhe látó, de jós is vagyok. És ma igencsak sziporkázom cinizmus terén. 

 Alig negyed óra múlva megérkeztünk a modern, fehér, kétszintes családi házhoz  amelynek az udvarát pálmafák szegélyezték. Tipikus beverly hills-i ingatlan volt, szinte áradt belőle a katalógusszag. A felhajtón megpillantottam a régi Maseratimat. Még mindig sötétkék színében pompázott, látszott, hogy jól karbantartják. 

 Egy valamitől tartottam. Az új tulajdonosával való találkozásomtól. Jamie-vel elég érdekes és rövid a múltunk. Miután együtt lerészegedtünk, és Mike tulajdonképpen rákényszerített, hogy megcsaljam Ronan-t, otthagytam és Annie-t is magammal rángattam. Azon tűnődtem, vajon ő mit gondol az egészről. Azt hiszi, a puszta véletlen és a sok sör eredménye, vagy talán abban a tudatban él, hogy tetszik nekem? Nem ellenkezett, amikor lekaptam, szóval lehet hogy ő...?

 Az említett tornádóként száguldott ki a házból, hogy üdvözöljön minket és elvegye a csomagokat. A nagynénémék előre mentek, mi pedig a csomagokkal hátul maradtunk.

- Hello, Kasey - köszönt, majd átvette a piknik kosarat. Hiába mondtam Annie-nek, hogy nem a semmi közepére megyünk, hanem egy másik háztartásba, ahol minden bizonnyal van kenyér és stb., ha már vendégségbe hívtak, ragaszkodott hozzá, hogy magával hozza a több tonnás fonott kosarat. 

- Szia, Jamie - biccentettem, majd becsaptam a kocsiajtót és felkaptam a két szatyrot, amiben a piák voltak. Milyen ironikus. 

 Meglepett, milyen könnyedén cipeli a kosarat és a többi szatyrot, ami együtt legalább húsz tonna volt. Egyértelműen izmosodott, mióta láttam. A karján megfeszültek az izmok, miközben fél karral kinyitotta a bejárati ajtót. Azt mondta, nem sportol, csak gitározik. Tehát maximum az ujj-mozgató izmai lehetnek fejlettek... 

- Mi van, te gyúrni jársz? - kérdeztem meghökkenten. Úgy döntöttem, úgy teszek, mintha mi sem történt volna, és tiszta lappal indítok nála. Mellesleg, abban a tudatban él, hogy nem bírom. 

- Bokszolok. Kábé egy hónapja kezdtem - vont vállat, majd ledobta a kosarat a konyhaasztalra, a szatyrokat pedig a bárpultra helyezte. Az első találkozásunkkor tapasztalt túláradó lelkesedése most nem ütközött ki rajta, inkább kedves és visszafogott volt. 

- Az jó - nyugtáztam. 

- És te... futsz még? - kérdezte. Hát emlékszik. Talán én többet vedeltem aznap, mint ő. Elvégre kellett a feladathoz...

- Öö... aha. Mostanában nem nagyon voltam, szóval kicsit kijöttem a gyakorlatból, de még mindig szeretem csinálni - magyaráztam, amivel magamat is megleptem. Erre a kérdésre elég lett volna egy egy szavas válasz is, főleg, hogy elvileg nem bírom a srácot. Az a helyzet, hogy mióta "legjobb fiú-haver" téren üresedés van, nagyon kezd hiányozni, hogy srácokkal lógjak. Igen, ott van Ed, de ő más. Chris-szel azóta nem beszéltem, hogy eljöttem Portland-ből. Lou és Seam egyszer-kétszer felhívtak azóta, de abban az időben Chris valamiért sosem volt a helyszínen. Vagy csak nem akart velem beszélni. Amiért nem haragudtam, mert én akartam ezt. Kell nekünk egy kis szünet, hogy helyrerakjuk az érzéseinket. Legfőképpen ő. Hiányzott a régi Chris, akivel felhőtlenül hülyülhettünk, anélkül, hogy bármelyikünkben felmerült volna a lehetőség, hogy több is lehetne köztünk barátságnál. Nem tudom, visszakapom-e valaha, mindenesetre megpróbálok türelmes lenni.

- Segítesz? - kérdezte Jamie. Felocsúdva a gondolataimból azt láttam, hogy kipakolja a zöldségeket és elővesz egy vágódeszkát. 

- Aha. Mit csináljak? - érdeklődtem. Nem mozgok valami otthonosan a konyhában. Legfeljebb arra vagyok képes, hogy rántottát és szendvicset dobjak össze magamnak. 

- Fel kéne szeletelni ezeket - intett a paradicsom- és paprikahalomra. - Addig én kisütöm ezeket - bökött az állával a bárpulton sorakozó húsokra. 

- Oké, ez még menni fog - állapítottam meg, majd nekiláttam a munkának. Időközben Jamie bekapcsolta a rádiót, és egy számomra ismeretlen adóra tekert. A konyhát a 2000-es évek legjobb indie dallamai töltötték meg, amiket hallgatva az ember nehezen állja meg, hogy ne kezdjen dobolni a lábával és a zene ritmusára rázni magát. Most azonban kivételt tettem, bár a bal lábammal azért tartottam az ütemet. 

- Szoktál ilyesmit hallgatni? - kérdezte a kis művészlélek kíváncsian. 

- Aha, miért? Nem nézed ki belőlem? - Harsogtam enyhén oldalra fordítva a fejem, mert a serpenyőben lévő olaj sercegése elnyomta a hangunkat.

- De, csak nem hittem volna. Nem sokan hallgatnak ilyesmit mostanában - érkezett a válasz.

- Miért, mit hittél, mit hallgatok? - kérdeztem szórakozottan. Kíváncsi voltam. Odasétált az asztalhoz, hogy elvegye a húsfűszert, vagy mi az az izé.

- Nem tudom, talán rappet. - Felnéztem a munkából és rámosolyogtam. Az egyik vörösesszőke tincsem a nagy munkában kiszaladt a kontyomból, és egyenesen az arcomba hullott. 

- És ezt miből gondoltad? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Akik rappet hallgatnak, általában határozottak, makacsak és van véleményük... nem is akármilyen - mondta, az utolsó szavaknál kisimítva a kósza tincset az arcomból. Elhúzódtam. Lehervadt a mosoly az arcomról, ő pedig, érzékelve, hogy nem veszem a lapot, visszahúzta a kezét, és visszatért a konyhapulthoz.

- Elárulod, mi volt az aznap este? - kérdezte öt perc feszült csönd után. A rádió még mindig ment, ugyanakkor senki sem figyelt rá. Egy pillanatig meredtem a semmibe, majd válaszra nyitottam a szám.

- A Gösser tudja a választ... - mormoltam. 

- Tessék? - kérdezte, miközben megforgatta a grillhúst a serpenyőben. Amikor végzett, hátat fordított a sütőnek, és nekidőlt a konyhapultnak. Én is letettem, ami épp a kezem ügyében volt, és a konyhaszéknek támaszkodtam.

- Figyelj... - kezdtem bele a mondanivalómba, miután vettem egy nagy levegőt és kifújtam. - Akkoriban sok mindenen mentem keresztül, és néha nem igazán tudtam, mit csinálok. - Ez igaz is volt. - Elkövettem néhány hibát, és sokszor csak mélyebbre süllyedtem. Például aznap este. Csak ki akartam ereszteni a gőzt. Nem szoktam leinni magam... - olyan gyakran... -, és sajnálom, nem kellett volna...

- Értem. Szóval, tiszta lappal akarsz kezdeni - állapította meg, és ez egyfajta kérdés is volt egyben. Elgondolkoztam egy percre.

- Igen. Ez az, amit akarok - bólintottam végül. - Apád biztos sokat mesélt rólam, úgy hogy megértem, ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy ekkora szívességet tegyél nekem... Elküldhetnél a francba is.

- Nem szokott a munkájáról beszélni - felelte. Ezek szerint nem avatja be a fiát a szadista módszereibe...

- Szóval, mit mondasz? - kérdeztem. Kíváncsian vártam a választ, és bevallom, kicsit izgultam is. Elvigyorodott.

- Megnézzük a többieket? - kérdezte egy laza félmosollyal a szája sarkában. Ezt igennek vettem.

4. évad 4. fejezet

Ed

 Két nap telt el azóta. Missy nem keresett. Én sem őt. Tudtam, hogy épp most megy tönkre minden, és minden egyes perc egyre távolabb sodor minket egymástól, de egyszerűen nem voltam képes elé állni, és a szemébe mondani, mit érzek, mert még én sem voltam tisztában vele. Egy dolgot tudtam: szeretem, és most úgy tűnik, nem lehetek vele. Féltem, hogy csak én érzek úgy, ahogy érzek. Mert annak ellenére, hogy kiderült ez a dolog kettőnkről, az én érzéseim irányába nem változtak. Lehet, hogy ez nem normális, de nem érdekel. Csak az a helyzet, hogy nem én döntök. Rajta áll, együtt maradunk-e vagy sem. Talán csak idő kell neki... Én viszont beleőrülök a várakozásba. 

 Adrian nincs otthon, elment valami megbeszélésre. Az utóbbi időben nem sokat tartózkodik a házban. Nem mintha bánnám.

 Magamhoz vettem egy üveg whiskeyt Adrian dédelgetett bárszekrényből - a nagyanyám bárszekrényéből... aki nem az igazi nagyanyám... - és a szobám felé vettem az irányt. Félúton meggondoltam magam, és visszamentem a nappaliba, hogy bekapcsoljam a tévét.  Odakinn az idő már napok óta borongós, sötét, felhős és hideg. Kinyitottam az ablakot. 
A tévében valami valóság show szarság ment. Meghúztam az üveget. Sosem szerettem a piát. A keserű folyadék végigcsorgott a torkomon, mintha lángnyelvek égették volna, fanyalogva lenyeltem. Bármennyire undorodtam az ízétől, azon kaptam magam, hogy az üveg fele hiányzik. Utáltam magam, amiért beszóltam Kaseynek. Vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem tudjuk elviselni a valóságot. Nem helyes. Nem bátor, vagy dicső dolog. Tudta ő is, tudom én is. Akkor egy gyáva féreg vagyok, ki nem szarja le??

 Vajon szeret még? Nem akartam tudni a választ, ezért inkább ittam, hogy ne tudjak gondolkodni. Az agyam kezdett tompulni, a látásom homályosodott. A valóságérzetem megszűnt létezni, én pedig csak a keserű, égető ízre koncentráltam, ami elterelte a figyelmemet sötét gondolataimról. 
Próbáltam a képernyőre figyelni. Mégis mi ez a faszság? Valami szolis, kigyúrt gyökerek verték egymást épp hülyére. Azonosulni tudtam a helyzettel. Jelenleg én is úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. Talán idő közben meg is haltam. Mit tudom én. Elkapcsoltam. Valami béna természetfilm mászott a képembe, párosodó gazellákkal. Faszom. Semmi normális műsor sincs. Kikapcsoltam a tévét, és levágtam a távirányítót a kanapéra. Feltápászkodtam. Forgott velem a világ. Észre sem vettem, mikor ütött be ennyire a pia. Ahogy próbáltam két lábra állni, megbotlottam valamiben. Adrian kibaszott mappáiban, vagy mijeiben. Elvesztettem az egyensúlyomat. Próbáltam elkerülni hogy... ne, ne, ne, ne... 
Már késő volt. Elvágódtam, egyenesen a dohányzóasztalra, ami fülsiketítő csörömpöléssel ripityára tört. Átestem a másik oldalára. A hátamon feküdtem, és egyre nehezebben ment a légzés. Valami tompa ütést éreztem a bal karomon, így odafordultam. Elfogott a hányinger. A bal alkaromból egy hatalmas üvegszilánk meredezett kifelé, a vér pedig csak úgy dőlt a sebből. Egy pillanat alatt átitatta a vajszínű padlószőnyeget. Próbáltam mozgatni a kezem, de nem ment. Egyre kevésbé voltam a tudatomnál. A jobb kezemmel próbáltam a bal felé nyúlni, hogy kihúzzam az üvegdarabot, az agyam azonban közel sem azt a képet vetítette elém, ami a valóság, ugyanis ahol a bal karomnak kellett volna lennie, ott csak a levegőt értem. Hadonásztam a semmiben, majd megpillantottam egy vékony heget a jobb csuklómon. Végigsimítottam a sebhelyet. Arról a napról származik, amikor Sutton megpróbált megölni. Missy gyógyított meg. Aznap azt hittem, tényleg meghalok, de egy valami életben tartott. Az aggódó pillantása, és ahogy a fejemet az ölében nyugtatja. Az a meleg vanília illat, amivel beborított. Ha velem lehetne a pokolban is, örömmel halnék meg.  
 Arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó, és sebesen kopogó léptek zaja közeledik felém. Mire ismét kinyitottam a szemem, Missy rémült tekintete az enyémet kereste. Hát ilyen a pokol. Ezért érdemes volt élni. Hitetlenkedve elmosolyodtam. Már nem hallottam semmit, csak a száját láttam mozogni, és halványan érzékeltem, hogy a fejemet az ölébe fekteti. Szédültem, és homályosodott a látásom. A vérem tovább fojt, és a nagy igyekezetben Missy felsőjét is összekente... Mit számít már, ha halott vagyok? Mit számít egyáltalán bármi? Elvesztem barna szemeinek ragyogásában, és lehunytam az enyémet. 

4. évad 3. fejezet

A levél elérte a kívánt hatást. Már ha az volt a cél, hogy minden napunk feszültséggel teli várakozással teljen, és a gyomrunk összeránduljon, minden egyes adandó alkalommal, amikor kiürítjük a postaládát. 

 Egy hét telt el a naplórészlet váratlan érkezése óta, s azóta minden egyes nap újraolvastam, miután felkeltem. A nap további része pedig a fejtegetésével telt. 

 Pénteken, suli után beparkoltam a garázsba a meglepetésemmel. Hát ez lenne Ronan rejtélyes meglepetése - egy kanárisárga Porsche Carrera S, amelynek elfogadása ellen először görcsösen ellenkeztem. Ekkora ajándékot még a milliárdos démonfiújától sem várhat az ember. Mellesleg elég nehéz volt megmagyarázni a dolgot a nagynénémnek... Bár Annie tudott Ronan anyagi helyzetéről, akkor is furcsának találta az ajándékot, nem beszélve Ed reakciójáról, aki a szemét forgatta, és nem volt hajlandó beleülni, amikor reggel el akartam vinni. Missy ellenben örömmel jött velem egy kört, és arra a félórára, amíg a strandövezet menti főúton száguldoztunk  és a parti szellő belekapott a hajunkba, minden gondunkat elfelejtettük. Egy időre. 

 Annie furamód otthon volt. Épp az iratait rendezgette a konyhaasztalon, és a dobozos ebédjét melegítette a mikróban. Gyorsan üdvözöltem, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Hogy hogy ilyen korán? - kérdeztem, miután kivette a kaját a mikrohullámúból, és megterített magának.

- Híreim vannak - mosolyodott el, majd bekapott egy szelet főtt húst.

- Naa - billentettem oldalra a fejem kíváncsian, majd helyet foglaltam mellette. Titokban reménykedtem, hogy nem a Smith-szel való eljegyzését készül bejelenteni. Említettem már, milyen önző vagyok? Bár, ha belegondolok, hogy az utóbbi események ebből a szempontból is mennyire megváltoztattak... megtanultam előtérbe helyezni a családomat, és a szeretteimet a saját érdekeimnél. De ha belegondolok, ez is egyfajta önzés volt, hogy magam mellett tudhassam őket - vagy inkább az élők között.

- Előléptettek - sikított, majd felugrott a székről és a nyakamba ugrott. Hirtelen érzelemkitörése visszarángatott a jelenbe, majd viszonoztam a szorítását.

- Nahát, Annie, ez... király - vigyorodtam el a lelkesedésén.

- Ugye?! 

- És milyen posztra?
Annie először valami szakkifejezést használt, amit nem értettem. Ő még mindig töretlenül ujjongott, bugyuta pillantásomat látva viszont hozzátette: - Én leszek a góré...

- Á! Annie, ez óriási! Gratulálok! - öleltem meg újra. - És, hogyan fogjuk ezt megünnepelni? 

- Mondd csak, van programod hétvégére? - kérdezte sejtelmesen. 

- Nem terveztünk semmit - vontam meg a vállam. 

- Arra gondoltam... tudom, hogy nem lennél oda az ötletért, és valószínűleg...

- Annie, bökd ki - forgattam a szemem. 

- Szóval... Matt meghívott minket magukhoz. - Hát, tényleg nem vagyok oda az ötletért. - És arra gondoltam, mivel a legutóbbi találkozásunkkor nem igazán tudtál elköszönni... - Az volt a legkisebb problémám. - És úgy tűnt, a fiával remekül kijöttök - Igen, már elég jól ismerjük egymást... -, gondoltam...

- Jut eszembe, Missy-nek ezen a hétvégén van a szülinapja. 

- Kasey! Kérlek, nem szívesen hagynálak otthon egyedül. 

- Annie, majdnemfelnőtt ember vagyok, nem lenne semmi bajom - feleltem higgadtan. 

- Azt hittem, már bírod őket - hervadt le a mosolya, a lelkesedésével együtt. És a francba is, a lelkiismeret furdalásom az egeket verte. 

- Hát, Jamie jófej... - vontam meg a vállam, mire halvány vigyor jelent meg a szája szegletében. - Rendben, legyen! - adtam be a derekam.

- Jó buli lesz, meglátod - virult ki az arca. 

- Abban biztos vagyok - mormoltam, miközben a nagynéném elgaloppozott a dolgozószobáig... A fejemet csóváltam, majd felcaplattam az emeletre, és bezárkóztam a szobámba. Benyomtam a hifit, és elindítottam a kedvenc CD-met, amelyet már rongyosra hallgattam. Ha tehettem volna, vénásan adagoltam volna magamba a Rammstein-t. 

 Kiürítettem az agyamat, és a mélyen dübörgő, ismerős dallamokra koncentráltam. Csak a német nyelv tudja ennyire hitelesen átadni azt az ősi erőt, amely szinte sugárzik a számaikból, főként a gitárszólókból. Erősnek érzem tőle magam, mindenre képesnek. Mintha a Földből áramlana felém az energia. Már azelőtt is ezt éreztem, hogy tudtam volna az energia fontosságáról, egyes személyek életében... Közelebb éreztem magamhoz a Föld, és az élet igaz valóját. Leírhatatlan ez az érzés. Még a tompa, előtörni készülő fejfájásom is csökkent egy kissé. De még Lindemann sem volt képes arra, hogy teljesen elterelje a figyelmemet zavaró gondolataimról...

 Hogy vártam-e a következő levelet? Ugyanis biztos voltam benne, hogy lesz következő. Bár már egy hete nem érkezett új, de lehetetlen, hogy mindössze ennyi lett volna a feladó célja. Talán csak jól ránk akart ijeszteni? Lehet, hogy tévedés az egész. Három név a közvetlen családomból. Nem lehet véletlen. Ráadásul Marie naplója eltűnt. A gondolat, hogy valaki beoson Ed-ék házába, és lenyúlja a könyvet az ágya alól... Az egész ügytől kirázott a hideg. Fogalmam sem volt, mi ez az egész. Akárhányszor megpróbáltam végiggondolni, rájöttem, hogy nincs mit. Már az eszmefuttatásom előtt egy hatalmas falba ütköztem. A napló eltűnt, és az egyik fecnijét valaki postán küldte el nekünk. Ki tehette? Vajon lesz folytatás? Hát ez volt a francos probléma: túl sok volt a kérdés...

 Halványan érzékeltem, hogy Britney Spears erőlködve próbálja leénekelni Lindemann-t a színről, de nem nagyon sikerült neki, nekem meg két percbe telt rájönnöm, hogy kisebb megszakításokkal ugyan, de csörög a telefonom. A Criminal körülbelül ötödjére csendült föl, mire feltápászkodtam, lejjebb tekertem a hangerőt és fogadtam a hívást.

- Mizu, Edward? - szóltam bele, próbálva laza hangnemet megütni. 

- Hé, légyszi gyere át. Missy-éknél vagyunk. - A hangja feszült volt, sőt, árnyalatnyi ijedtséget is véltem felfedezni benne. És mivel nem tette szóvá, hogy az imádott keresztnevén szólítottam, biztosan nagy a baj. 

- Öö, tizenöt perc és ott vagyok - válaszoltam gyanakodva.

- Oké, de siess.

- Legyen tíz - mondtam, miután felvillant lelki szemeim előtt az új csodajárgányom sziluettje a naplementében. 

 Szóltam Annie-nek, hogy lelépek, leakasztottam a bőrdzsekimet a fogasról, kitapintottam a zsebében a kocsikulcsot, majd elhagytam a házat. 

 Egész odaúton azon töprengtem, vajon mi a franc történt, amiért elrángatnak otthonról péntek délután. Ezt a napot általában a tévé vagy a számítógép előtt gubbasztva töltöm, és az imádott sorozataimat bámulom. Régen Chris-ékkel ezen a napon kirúgtunk a hámból; bulizni mentünk, vagy csak a pályán vandálkodtunk, pár karton sör és üveg vodka társaságában. Ed és Missy nem az a bulis népség, főleg, hogy mostanában inkább egymás társaságát élvezik - szó szerinti és átvitt értelmemben is, ha értitek, mire gondolok. Továbbá rákaptak a varázslatok tanulmányozására. Ed azt mondja, ha lenne körünk, ezekre a dolgokra mind képesek lennénk. Csakhogy ahhoz hatan kellenek, és még ha meg is lennénk annyian, akkor sem akaródzana függenem a többiektől. Igen, most elterelem a figyelmem, nehogy azon kezdjek agyalni, vajon milyen szörnyűség történt a barátaimmal. Remélem, Missy nem terhes. Jobban kéne próbálkoznom...

 Mikor odaértem a belvárosi lakásukhoz, úgy nyomtam le a csengőt, mint valami őrült pszichopata. Ráadásul ötször, csak hogy kvittek legyünk. Az egyik lakos, egy terhes nő elég érdekesen nézett rám, miután kilépett az ajtón. Úristen, mi van, ha Missy tényleg teherbe esett Ed-től? Volt egy lány a régi osztályomban, akivel tavaly történt meg ugyanez. Rengeteget cikizték miatta, és egy idő után már suliba se járhatott. Az egész élete megváltozott - méghozzá rossz irányba. De Ed-nek, aki a lelkiismeret és a felelősség mintaképe, csak van annyi esze, hogy... Még azt se tudom, mi történt, és már elkezdek kombinálni. 

 Végre ajtót nyitottak, én pedig villámsebességgel felcaplattam a harmadikra. A bejárati ajtó már nyitva volt, én pedig sietve betrappoltam az előszobába, és lehajítottam a bőrdzsekim a tükrös szekrény tetejére. Ed és Missy a nappaliban ültek, a kanapén, szokatlanul távol egymástól, miközben ment a tv, de senki sem figyelt a képernyőre. Az arckifejezésük nem volt valami biztató. 

- Kase...

- Ugye nem vagy terhes? - szegeztem a tekintetem szőke barátnőmre.

- Mi? Nem... - vonta fel a szemöldökét, s egy pillanatra mintha kizökkent volna a traumából, de mindez nem tartott sokáig. Megkönnyebbültem, de csak addig, amíg meg nem pillantottam a fehér borítékot a kezében. Vörös pecséttel rögzítették a nyílását, amelyet már Ed vagy Missy korábban felbontott. 

- Ez ugye nem...? 

 Ed kikapta Missy kezéből a levelet, és felém nyújtotta.

- Olvasd el - sürgetett rekedtes és fáradt hangon, miután egy tapodtat sem mozdultam a nappali közepéről. Zavarodottan elindultam felé, és esküszöm, az a pár lépés örökkévalóságnak tűnt. A várva várt második levél... Kikaptam a kezéből, és olvasni kezdtem. 

1997. november 2. 

  Elárultak minket! O'Conell-ék mindvégig együttműködtek a démonokkal. Samhain éjjelén mindannyian azon a hajón voltak. A démonok felégették az egészet. Halottak. Ericksonnék és McKeltarék az életüket vesztették a támadás során. Melinda gyereket várt! Az ég szerelmére, milyen istentelen szörnyeteg képes családokat kiirtani?! 

 A fiam... Garrett halott. Nem tudom, mit kéne tennem. Ezt eddig sosem mondtam ki. Senkinek nem akarok róla beszélni. Mindenkinek nehéz most, és inkább próbálom segíteni őket, és elterelni a figyelmemet a saját nyomoromról, de úgy érzem, belülről felemészt. Irinának nyoma veszett... A kisfiút itt hagyta. Azok után, hogy majdnem törtetette Adam-et és Lilient. Lilien jóindulatán múlott az egész. Nem értem, az a lány hogy volt képes megbocsátani Adam és Irina félrelépését ... Mindketten megbánták, de ami megtörtént, már nem hozhatták helyre. Irina terhes lett Adamtől, ugyanakkor Lilien is gyereket várt tőle ugyanabban az időben. Mindkét gyerek megszületett, csakhogy nem is tudhatnak a köztük lévő rokoni kapcsolatról, ezt Irina kikötötte. Nem tudom, mi haszna van ebből. Talán, mint most oly sokan, ő is felejteni akar. A kis Missy-nek, Lilien gyermekének biztos családi háttere van, Adam és ő békében felnevelhetik, a kisfiú viszont család nélkül maradt. A fiam gondját viselte volna, ebben biztos voltam. Annyira szerette Irinát, hogy biztosan úgy érezné, tartozik neki. Még ha hibát követett is el. Ezért döntöttem úgy, hogy felnevelem, mivel Adam nem akarta befogadni, az Irinának tett ígérete révén. Nem értettem, mit számítanak az egyezmények, ráadásul ezek után. Amit O'Conell-ék tettek, megbocsáthatatlan. A pokolba kívánom őket. Egytől egyik gyáva férgek, és mi hittünk nekik! Rögtön a baleset után elmenekültek. Láttam a férfi arcát. Derek a szemembe nézett, mielőtt végleg eltűntek volna az éjszakában. A tekintetében nem volt bűntudat. Üres volt. Meg akartam ölni, de késő volt. Túl késő, hogy bármit is tegyek...

 Patrick és Emily holnap elutaznak. Az árulás után itt többé nem biztonságos. Messzire költöznek, hogy nyugodtan felnevelhessék a kis Kasey-t. Nem tudom, látom-e őket még valaha... Adam és Lilien Denverbe viszik a két kislányt. Bár Melissa és Missy nem teljesen vér szerinti testvérek, de Melissa nagyon ragaszkodik a húgához. 

 Norah úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Azt mondja, kilép ebből az egészből. Megértem. Én is ezt tenném a helyében. Csak el akarok felejteni mindent... 

 Észre sem vettem, és lerogytam a kanapéra. A levél kiesett a kezemből. Nem foglalkoztam azzal, hogy felvegyem. Nem. Nem. Nem. Látni sem akartam. 

- Kasey... - Ed kérlelő hangjára megráztam a fejem. Nem. Ez túl sok. Nem értem. Nem bírom. A szüleim elvittek magukkal, hogy megvédjenek. Nem menekültek elég messzire. Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, a nyakamon, és eltűnt a pólóm kivágásában. Bár végigolvastam a szöveget, szinte semmi nem ragadt meg belőle. Valami szörnyűség folyik itt, amiről nem is kellene tudnunk. Vagyis valaki azt akarja hogy tudjunk róla.

 Remegő kezekkel felvettem a levelet, és újraolvastam. Minden egyes betűje kiégette a retinámat. Egyre több részlet kezdett kirajzolódni a zavaros katyvaszból. Irina elmenekült, ez világos. Itthagyta Ed-et. Szintén. De mi a fészkes fene ez?

 "Irinának nyoma veszett... A kisfiút itt hagyta. Azok után, hogy majdnem szétszakította Adam-et és Lilient. Lilien jóindulatán múlott az egész. Nem értem, az a lány hogy volt képes megbocsátani Adam és Irina félrelépését ... Mindketten megbánták, de ami megtörtént, már nem hozhatták helyre. Irina terhes lett Adamtől, ugyanakkor Lilien is gyereket várt tőle ugyanabban az időben. Mindkét gyerek megszületett, csakhogy nem is tudhatnak a köztük lévő rokoni kapcsolatról, ezt Irina kikötötte."

 Adam Missy apja volt, Lilien pedig az édesanyja. Adam megcsalta Lilient Irinával, akinek gyereke született attól az embertől, akitől Missy is született. De ki ez a gyerek? Mert az nem lehet, hogy...

 Először Ed-re néztem, aztán a tekintetem átsiklott Missy-re. Két szőke, egyidős tinédzser. 

- Nem. - Ennyit bírtam kinyögni, mielőtt Missy elsírta volna magát. A pokolba.

- Lehet, hogy félreértés az egész - kapta ki a kezemből a papírt Ed. Ezúttal a feladó nem pazarolta tépkedéssel az idejét. Az egész történetet elénk tárta, piszkosul és leplezetlenül ránk zúdított mindent. Nem volt helye kételyeknek. Minden, ami oda le volt írva, igaz. A teljes kép. Még ha ezt nem is akarjuk elfogadni. 

- A kurva életbe, még azt se tudjuk, ki küldte!

- Viszont azt tudjuk, hogy ki írta - suttogtam. Missy szótlanul ült egy helyben, és a kezeit a lába köré kulcsolta. Megállíthatatlanul sírt. 

- Missy... - Ed ijedten, és könyörögve nézett a barátnőjére. Nem lehetnek féltestvérek. Ők nem! 

- Most... csak... csak menj el... - suttogta.

- Tessék? - Ed zavarodottan állt a kanapé előtt, és csak percek kérdése volt, hogy felrúgja a dohányzóasztalt vagy ő is elsírja magát. 

- Menjetek el, egyedül akarok lenni - hadarta Missy egy szuszra, majd felállt és berohant a szobájába. Láttam Ed-en, hogy komolyan elgondolkozik azon, hogy utánamegy, majd összerándult, és elindult az ajtó felé. Feltépte, majd olyan erővel csapta be maga után, hogy azt hittem, kiszakad a helyéről.