1. évad 14. fejezet

 Annie kérésére - nevezzük inkább követelésnek -, másnap nem mentünk suliba, helyette a rendelőben várakoztunk, a baleseti sebészet ajtaja előtt. Épp az alibinket gyakoroltuk. Fogalmunk sem volt, mit fogunk mondani, ha megkérdezik, hová lettek a kötéseink, és hogyan gyógyultunk meg ilyen gyorsan. Egy óra feszült várakozás után egy fiatal nővér szólított engem.

- Hová lett a kötése? - kérdezte az orvos.

- Nem éreztem szükségesnek, hogy be legyen kötve, ezért levettem... - vontam meg a vállam. Kérdőn nézett rám, látszott, hogy az idegeire megy a sok idióta beteg. A kamaszokat főleg ki nem állhatta.

- Megvizsgálom a karodat - jelentette ki, majd a másik helyiségbe kísért, amely egybenyílt az előtérrel. Megtapogatta a karomat, kérdezve, hogy érzek-e valami fájdalmat. Néha, a látszat kedvéért felszisszentem.

- Nagyon gyorsan gyógyulsz - nézett rám hitetlenkedve. - Azért még rakok rá egy vékony kötést. Azt ne vedd le - intett rosszallóan. Mikor végeztünk, távoztam, és intettem Missy-nek, hogy megvárom a folyosón. Helyet cseréltünk, én pedig feltartottam neki a hüvelykujjamat, mielőtt eltűnt a sebészet ajtaja mögött. Nem kellett sokat várnom, Missy felbukkant a folyosón.

- Na, hogy ment? - kérdeztem.

- Rámerőltetett egy ilyen pólyát, ami stabilan tartja a lábamat - mutatta fel szemét forgatva a lábát. - Most alig tudok menni - nyafogott, de mindketten megkönnyebbültünk, hogy elintéztük az ügyet, viszonylag feltűnés nélkül. Megálltunk Missy szürke BMW-je előtt. Egy ideig csak bámultam az úton elrobogó kocsikat - felváltva fénylő Audik, Lamborghinik, Porschék és Maseratik. Drága felnijükön megcsillant a kaliforniai nap fénye. Égető hiány mart a mellkasomba, aztán rádöbbentem, mi hiányzik ennyire. A fekete Camaro-m. Időközben teljesen a szívemhez nőtt. Imádtam, hogy akkor mehettem el valahová, amikor akartam. Nem kellett másokkal fuvaroztatni magam. És mindig is vágytam egy autóra, azonban álmaimban sem gondoltam, hogy mindjárt egy ilyen csodajárgányt kapok - amit sikeresen össze is törtem. Ezt is Sutton tetteinek számlájára írtam, így még nagyobb lett a dühöm iránta. Tényleg, hová tűnhetett? Remélem, minél messzebbre innen. Mit csinálhatott vele Ronan? 

- Na, mit csinálunk ma? - zökkentett ki gondolatmenetemből a jobb oldalamon toporgó Missy. Feltűnt, hogy még mindig az utat, és a szélükön sorakozó pálmafákat bámulom, ezért gyorsan barátnőmre pillantottam. 

- Szórakoztassuk Ed-et felemelő társaságunkkal - nevettem, mire Missy helyeslően bólogatott. Most kivételesen Missy vezetett, én pedig türelmetlenül toporogtam az anyósülésen. Elképesztően lassan, és óvatosan vezetett.

- Úgy vezetsz, mint a nagyanyám - mondtam szemrehányóan.

- Bocsi, de nem akarok még egy karambolt - válaszolt szarkasztikusan, mire elszégyelltem magam. El is felejtettem, hogy majdnem megöltem mindkettőnket. Várjuk csak, ezt is Sutton tette... 

 Lelkesen kiáltozva robbantunk be Ed-ék házának ajtaján. Marie-t nem láttam a színen, viszont a nappaliban azonnal megpillantottam Ed-et, a kanapén heverészve, ahol tegnap hagytuk. Épp a tv csatornák között szörfölt, amikor észrevett minket.

- Szia, Edward! - nevetett gúnyosan Missy, majd letelepedett Ed mellé.

- Sziasztok! - köszöntött minket vidáman. Örült a társaságnak, ezért figyelmen kívül hagyta, hogy Missy az utált keresztnevén szólította.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem, tekintetemmel a csuklóját fürkészve, ahol a sérülésnek már nyomai sem látszottak.

- Jól, de egy csomó minden kiesett. Nagyi elmondta, hogy meggyógyítottál... - Ed hálásan Missy-re nézett. - Köszi még egyszer. Ha nem vagy ott, kinyiffantam volna...

Missy alig észrevehetően elpirult.

- Jaj, ne szerénykedj már! Egy csomószor hasznát vettük már a képességeidnek. Fantasztikus vagy... - istenítette Ed, félreértelmezve Missy pirulásának okát. Még mindig nem mondta el Ed-nek, mit érez iránta. Mivel Sutton eltűnt a színről, talán lesz végre bátorsága.

- A nagyi mesélt a talizmánról is. Arról, hogy csak azt védi meg, akinek készült. Jó tudni... - mondta Ed durcásan. 

- Hát igen, elkélne most egy pár... - vakargattam a tarkómat.

- Úristen, majdnem elfelejtettem! - csapott Ed egy hatalmasat a kanapéra. Felpattant, de megszédült egy kicsit, így nekünk kellett elkapni. Mikor újra visszanyerte egyensúlyát futásnak eredt, és feltrappolt az emeleti lépcsőn. Missy-vel kérdőn egymásra néztünk. Pár perccel később Ed egy hatalmas, régi, bőrkötéses könyvet szorongatva tért vissza. A járásából ítélve legalább öt kilós lehetett. Betelepedett közénk a kanapéra, és lerakta az olvasmányt a dohányzóasztalra. 

- Mi ez, a Boszi-biblia? - vontam fel a szemöldökömet.

- Ezt a nagymamám szekrényében találtam. Szerintem okkal rejtette el előlem. Belelapoztam, de nem sok mindent értek. Skót gael és kelta nyelven íródott. Mindenféle rajzok, meg fák vannak benne, megtaláltam a medálodat is... - hadarta, majd fellapozta a megsárgult lapú könyvet. 

- Itt van, ni! - bökött egy hajszálpontosan ugyanolyan talizmánra, mint az enyém. Egy fekete kő, szürkés pöttyözettel. Obszidián.

- Itt valami olyasmit ír, hogy a védelem és a szerencse köveként ismerik, és használják - böngészte. - De nem értek minden szót.

- Azta! - bámulta tátott szájjal Missy. - Mit ír még? - kérdezte, majd választ sem várva lapozgatni kezdte a könyvet. Rábukkant egy szerteágazó fát ábrázoló oldalra.

- Ez olyan mint egy... családfa - néztem meg közelebbről. A régi iskolámban egyszer irodalom órára kellett megrajzolnunk a családfánkat. A könyvünk tele volt ilyenekkel.

- Az ott az én nevem - bökött Ed az egyik ágra. Közelebbről megnézve a fa hatfelé ágazott, minden egyes rublikában volt egy családnév. 

- Az ott pedig az enyém! - mutattam egy fekete feliratra; McLane. Nem sokkal később megpillantottam Ed-et és Missy-t is. McCeightly, és Robertson.

- Ez ijesztő... - suttogta Missy. Ritkán maradt ilyen csöndben. Várjunk csak...

- McLane, McCeightly, Robertson, McKeltar, Ericksonn és O'Conell... ők a szüleink körének a tagjai! - döbbentem rá arra, amit már sejtettem. A McLane név alatt megpillantottam a szüleim nevét is; Emily és Patrick McLane. A mellkasomban tátongó űr még mindig felsajgott, ha meghallottam a nevüket. Mindegyik vezetéknév alatt keresztnevek szerepeltek. A McLane és az O'Conell család egy vékony, piros vonallal volt összekötve.

- Mi ez a piros vonal? - kérdeztem tőlük, bár sejtettem, hogy ők sem tudják a választ.

- Fogalmam sincs... - rázta a fejét Ed. 

- Ők az a család, akik elárulták a kört? - kérdezte Missy gyanakvóan.

- Igen, ők azok - bólintott Ed. Nem tudtam hová tenni a dolgot. Miért vagyunk összekötve velük? Kattant a kulcs a bejárati ajtó zárán, mire összerezzentünk, Ed pedig a takaró alá rejtette a hatalmas könyvet. Másodpercekkel később Marie néni mit sem sejtő arcát pillantottuk meg az előszobában.

- Megjöttem! Sziasztok, nem kéne még suliban lennetek? - pillantott az órára, ami épp delet ütött. 

- A sebészeten voltunk ellenőrzésen - mutattuk fel mindketten sérült testrészünket. 

- Ó, és minden rendben? Kértek valamit enni? - váltott át egy átlagos nagymama szerepére, aki az ég világon semmit sem sejt a démonokról, boszorkányokról, rejtélyes varázskönyvekről, és talizmánokról...

- Nem kérünk semmit, köszönjük. Épp menni készültünk - böktem oldalba Missy-t. 

- Ó, most jut eszembe! A boltomban felejtettem pár dolgot, amikért vissza kell mennem. Maradjatok csak, ameddig szeretnétek! - köszönt el, majd kiviharzott az ajtón. A tekintetem találkozott Missy zavarodott pillantásával. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire az állával a gyanútlan Ed-re bökött. 

- Ó... Ki kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök! - vettem a célzást, és elindultam az emelet felé.

- A földszinten is van - kiáltott utánam Ed.

- Jó lesz nekem odafönn is - legyintettem, majd hátat fordítva Ed értetlen tekintetének felcaplattam a lépcsőn. 

Missy

Kasey-nek igaza volt; felesleges halogatni a dolgot. És most, hogy Sutton eltűnt a képből, biztosabbnak éreztem magam a dolgomban. 

- Ed... - kezdtem bele, majd ráébredtem, hogy fogalmam sincs, mit mondjak.

- Igen? - pillantott rám kíváncsian.

- Van valami, amit már régóta el akartam mondani - sóhajtottam egy nagyot, majd folytattam a magyarázatot. - Amikor Sutton velünk volt, azért voltam olyan bunkó, mert...

- Értem én. Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel vele, ne haragudj, hogy nem hittem neked. Nem kell a szemrehányás - vigyorgott.

- Nem azért... én... azt hiszem, többet is érzek irántad barátságnál - böktem ki, ami már hetek óta szúrta az oldalamat. Lélegzet visszafojtva vártam a reakcióját, de ő csak bámult rám tágra nyílt szemekkel. Összeszorult a szívem, annyira helyes volt, ahogy szőke tincsei az arcába lógtak, és égkék szeme a pillantásomat kereste. Féltem, hogy most mindent elszúrtam. A következő pillanatban közelebb húzódott hozzám, a tarkómra tette a kezét, közelebb húzott, és megcsókolt. Meglepődtem, de nem húzódtam el tőle. A szívem a torkomban dobogott, és eszméletlenül boldog voltam. 

Kasey

Felcaplattam a lépcsőn, és balra indultam, a mosdó felé. Nem akartam hallgatózni, pedig kíváncsi voltam, Missy hogyan tálalja a helyzetet. Majd ha kettesben leszünk, úgyis elmond minden részletet. Leültem a szennyeskosárra, amikor megcsörrent a mobilom a farmerem zsebében. Előbányásztam, majd a képernyőre nézve lefagytam, majdnem kiejtettem a kezemből a telefont. Vagy fél percig csak bámultam Christopher nevét a kijelzőn, majd eszembe jutott, hogy fel kéne vennem.

- I-igen? - szóltam bele távolságtartón.

- Kasey! Annyira sajnálom! 

- M-mit? 

- Nem kellett volna felhívnom téged akkor. Seggrészeg voltam, ne haragudj! - hadarta bűnbánóan.

- Emlékszel valamire? - kérdeztem óvatosan.

- A haverjaim elmondták, mit mondtam... Tudod... - megköszörülte a torkát, mint mindig, amikor nem találja a megfelelő szavakat.

- Te edzésidőben hívtál! Emlékszem, hogy akkor baseball-oznod kellett volna... Helyette te leiszod magad, és hülyeségeket süketelsz! Mi a francot képzelsz magadról?! - mérges voltam rá, amiért ilyen felelőtlen, és képes kockára tenni a jövőjét. Régebben erre csak oldalba böktem volna, de most elég nagy nyomás alatt voltam. Nem voltam ennyire dühös rá, de az elmúlt nap történései kiakasztottak, és most jött ki rajtam a feszültség.

- Igen, tudom, sajnálom de... - Mi DE? Nem is érdekli az egész?

- El is veszítheted azt az ösztöndíjat. Egyáltalán nem érdekel a jövőd? Nem tanulsz valami fényesen, ezért ez a legjobb lehetőséged... 

- Ne aggódj, az edző úgysem dob ki a csapatból, én vagyok a legjobb játékosa. Ezt minden beképzeltség nélkül mondom.

- Jaj, de ki szerény vagy - ironizáltam. - A csapatból lehet, hogy nem rúg ki, de egy ilyen neves egyetem biztosan talál más tehetségeket rajtad kívül... Az egész világról járnak oda sportolók.

- Igazad van, sajnálom. Jól fogok viselkedni, megígérem - mondta, egy fokkal komolyabban véve a dolgot.

- Csak árulj el valamit. Miért ittad le magad? - értetlenkedtem.

- Összejöttek a dolgok. Apát lecsukták, te elmentél...

- Mi?! - csattantam fel. Nem hittem a fülemnek.

- Valami sikkasztási ügy... Tudod, nem ment túl jól nekünk mostanában, ő pedig így próbálta megoldani a helyzetet... - Szegény Chris. Ez sem vethet rá túl jó fényt az egyetem szemében.

- Sajnálom, nem tudtam. - Komolyan gondoltam. Nagyon maga alatt lehet most, én pedig ahelyett, hogy beszélgetnék vele, megérteném és vígasztalnám, leüvöltöm a fejét. - Azért legközelebb ne csinálj ilyet, oké? Én itt leszek, ha szükséged van rám...

Időközben teljesen kiment a fejemből az a mondata, ami egész héten bökte a csőrömet. Kínos csönd állt be a beszélgetésünkben, mindketten ugyanarra gondoltunk. 

- Bocs, hogy hülyeségeket beszéltem. Tudod, régen beléd voltam zúgva. De nem akarom tönkretenni a barátságunkat... - Ez mára már elmúlt? Egyrészről megkönnyebbültem, de valamiért mégis bökte a csőrömet, hogy ilyen hamar letett rólam.

- Felejtsük el, oké? - mondtam gyengéden, lejjebb véve a hangerőt. 

- Szerinted lehet minden újra a régi? - kérdezte. A beszélgetéseinkre mindig is a tárgyilagosság volt jellemző.

- Ha már nem érzel semmi ilyesmit, akkor igen - jelentettem ki határozottan, bár ebben koránt sem voltam ilyen biztos.

- Figyelj, most mennem kell, de ígérem, hogy hamarosan beszélünk, rendben? - Missyék még a végén azt hiszik, hogy hasmenésem van, vagy hasonlók.

- Rendben, szia Kase...

- És Chris!

- Igen?

- Ne csinálj semmi marhaságot! - intettem, majd letettem a telefont. Leballagtam a földszintre, a nappaliba. Tekintetemmel új legjobb barátaimat kerestem, és meg is találtam őket. A kanapén elterülve csókolóztak. Legalább nekik összejött... Csak mosolyogtam, és kiültem a konyhába.Tényleg megváltoztam... Már nem vagyok ugyanaz, aki régen. Nem tudok csak úgy elmenni minden egyes dolog mellett, és legyinteni. A kezembe kell vennem a dolgokat, mielőtt kicsúsznak a kezemből. Azzal, hogy shide látó vagyok, hatalmas felelősség nehezedik a vállamra, és immár mások élete forog kockán. Lehet, hogy éppen miattam...

Vége az első évadnak