2013. június 16., vasárnap

4. évad 24. fejezet


- Ronan... - kezdtem bele halkan, a hangom rekedt volt és elcsuklott. - Miért van egy csaj az ágyadban? - kérdeztem, de nem tetszett, amit hallottam. Sebezhetőnek hangzott. Valakiének, akit könnyen becsapnak és átvernek. Kihasználnak. 
- Kasey... nem az van, amit gondolsz. - Kasey elég sok amerikai drámát látott már ahhoz hogy tudja, ezek a mondatok azt jelentik, hogy pontosan az van, amit gondolsz, csak nem akartam, hogy tudomást szerezz róla. 
- Felejtsd el - löktem neki a falnak, miközben kirontottam a szobából, és lerongyoltam a lépcsőn. A fülem sarkából hallottam, hogy az ébredező lány kérdéseket tesz fel Ronannek. 
- Ki a franc volt ez, Ron? - mormolta idegtépően kedves hangján. Egy pillanatra megtorpantam, és igyekezve nem Ronan szemébe nézni, hátrafordultam.
- A kibaszott barátnője - ordítottam a választ, majd tovább tiportam a lépcsőfokokat. 
- Miért megy el? - kérdezte ártatlanul. Ennek a csajnak nincs ki mind a négy kereke. Végül is, dugásnál nem számít az ész. 
A bejáratnál jártam, amikor már nem tudtam tovább kizárni a hangját a fejemből. Szembefordultam vele, csak hogy belé fojtsam a huszadik "Megmagyarázom"-ot, "Könyörgöm"-öt és "Kasey"-t. 
- Abbahagynád? - sziszegtem. 
- Amint meghallgatsz - felelte kevéssé nyugodt hangon, mint amelyet én színleltem. 
- Eleget hallottam... láttam. Elmegyek. Ha már ti előbb összehoztátok... nehogy már kimaradjak valamiből! - A hangom kezdett hisztérikussá válni, ezért sarkon fordultam, és feltéptem az üveg bejárati ajtót.
- Kasey... ő a húgom. 
Ha azt mondom, a mondata hatására megállt bennem az ütő, keveset mondok.
- Mi a franc? - suttogtam, félig hátrafordítva a fejem, de meggondoltam magam, és kitártam az ajtót. Majd becsuktam. És újra kinyitottam. 
- Ne rongáld a zárat, légyszíves - kért kedvesen. Becsaptam.
- Mikor akartál beszélni erről? - tértem a tárgyra fáradtan. - Egyáltalán... mi az, amiről beszélni akartál valaha is?! 
Megköszörülte a torkát, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem fogok kirohanni a házból, nekitámaszkodott a kanapé karfájának. Felsóhajtott. 
- 155 éve nem láttam. - Rám nézett. A tekintete őszintének tűnt, sebezhetőnek. Hányszor bedőltem neki! - 16 éves voltam, amikor ő 14. Rossz társaságba keveredett. Egyik nap lelépett otthonról, azóta nem láttam. Kerestem, amíg bele nem fáradtam, abba hogy a szüleim arcán csak azt látom, hogy egyre vesztik el a reményt. Már bennem se hittek. Én sem hittem magamban. Nem hittem, hogy megtalálom. "Nem megyek haza, amíg meg nem találom" - ezt beszéltem be magamnak. Aztán találkoztam Mike-kal. És Rebbekkah-val. 
- ... és Suttonnal - tettem hozzá. 
- Ja - biccentett. - De nem találtam meg a húgomat. 
- Szóval ennyi? - kérdeztem. 
- Mi ennyi? 
- Azt hiszed, ha havonta rád jön egy őszinteségi roham, aztán megint hetekig halmozod a hazugságokat és titkolózol, az mehet így tovább? Hogy majd elviselem? Minek nézel engem? 
- Sajnálom - felelte egy perc néma csend után. 
- Szóval sajnálod. Értem - bólintottam. Biztosan én vagyok a szemét.
- Nem tudok mit mondani. Soha nem beszéltem erről senkinek. Tudod milyen az amikor nem tudsz vigyázni a saját húgodra? Nem tudod megvédeni, és másfél évszázadon keresztül csak azon pörög az agyad, hogy hol rontottad el?! Kurvára... szar érzés! 
- Én sem tudok mit mondani. Megtaláltad, nem? Hálás vagyok érte, hogy vagyok olyan fontos neked, hogy felvilágosítasz az életednek egy ilyen fontos eseményéről. Végül is, csak a csajod vagyok. 
- Ne csináld ezt, Kasey.
- Ne csináljam? Jó! Lelépek! Ha te mondod... 
Feltéptem az ajtót, most már véglegesen. 
- Beszéljük meg! Holnap. Jó? - kiabált utánam. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor nem kellene hátrafordulnom. Mégis megtettem. A tekintetünk találkozott. Ugyanannak a srácnak a tekintete, aki októberben kikészített engem, aztán visszahozta a napfényt az életembe. Adott valamit, amin pöröghettem. Már az első pillanattól fogva lefoglalta a gondolataimat. Először az iránta érzett ellenszenvem, majd valami más... Szerelmes lettem belé. Elterelte a gondolataimat a balesetről, adott valamit, amitől minden nap úgy éreztem, érdemes felkelni. De semmi sem lehet tökéletes. Ronan Blackmore határozottan nem az. Ezt akkor is tudtam. És vállaltam a kockázatot. Most viszont elbizonytalanodtam. Nem akartam elveszíteni, ugyanakkor annyi mindent elnéztem már neki... vajon mennyit bír el a büszkeségem? 
- Holnap - feleltem végül. Tíz másodpercig farkasszemet néztünk, ami maga a pokol volt, majd végleg megfordultam, és elsétáltam...

***
Ed
Csak arra tudtam gondolni, hogy amit most teszek, azzal totálisan hülyét csinálok magamból életem egész hátralevő részére. Ezért inkább nem gondolkoztam. Egészen hozzászoktam már ehhez az új életfelfogáshoz. A lényeg, hogy ne fogd fel az életet, és akkor nem fog fájni. A gáz csak az, hogy ez nem tartós. És a gondolkozásmentes életem Missy-mentes is, ebből pedig az következik, hogy igenis fáj. Tehát az elméletem ezen a napon megdőlt. Ahogy az is eldől majd, hogy Blackmore mit szól, ha karácsony délelőttjén bekopogok hozzá, és hálát adok azért, amiért megmentette az életem. Vicces, nem? Én nem nevetek. 
- McCeightly? - A reakció valami hasonló volt, mint amire számítottam, ugyanis Blackmore először tágra nyílt szemekkel méregetett, majd kezdeti meglepettségének gunyoros félmosollyal adott "hangot".  - Mi járatban? 
- Rövid leszek. A viszonyunk sosem volt valami rózsás...
- Ja, én voltam a rózsa, te meg a tüske - vigyorgott rám önelégülten. 
- Bár ezzel vitatkoznék, de legyen... Mégse hagytad, hogy elpatkoljak, ez pedig azt jelenti, hogy...
- Nekem köszönheted, hogy most hülyét csinálhatsz magadból - állapította meg. Szívesen letöröltem volna a vigyort a képéről.
- Az, hogy köszönetet mondok, nem azt jelenti hogy hülyét csinálok magamból - próbáltam meg tisztázni a démon fejében a fogalmakat, ha már így összekavarodtak...
- De úgy érzed magad, nem? 
- Ellenkezőleg, nagyon élvezem a társaságodat. És szívesen csevegnék még, de mivel kibaszottul semmi közös nincs bennünk, remélem megbocsátod a sietségemet - mosolyogtam vissza rá. 
- Szerintem kicsit eltértünk a tárgytól - villantotta ki a fogsorát derűjében. 
Ha eltérnék a tárgytól, most lekevernék neki egyet, de megráztam a fejem és folytattam.
- Szóval, kösz, öreg. 
- Bocs, nem hallottam, mit mondtál? - Blackmore nagyon jól szórakozik.
- Nagyon jól hallottad, és nem fogom elismételni - morogtam. 
- Oké, haver. Vettem. Nem tartozol semmivel - veregetett oldalba. 
- Nem ezért jöttem. 
- Ugyan már, McCeightly, senki sem szeretne tartozni egy több száz éves démonnak, aki akár egész élete során kísértheti. Nem árulsz el nagy titkot.
- Azért jöttem, mert meg akarok változni. - El sem hiszem, hogy ezt elmesélem Blackmore-nak. Mérlegelte a dolgot, majd megszólalt. 
- Nem, te beparáztál az O'Connell gyerektől. Ez az ábra, mi? 
- Nem árulsz el nagy titkot - sóhajtottam célzatosan. 
- Missy megérdemli, hogy boldog legyen. Nem értesz egyet?
Feltörölném veled a padlót, te kisköcsög...
- Mindketten tudjuk, melyikünknek lenne rosszabb - vigyorgott. 
- Mi a fasz, már gondolatolvasó is vagy? 
- Nem, csak neked nincs pókerarcod, haver. Szóval... hogyan tervezed? 
- Mit?
- Visszahódítani a nőt - magyarázta nagy átéléssel. 
- Visszacsinálom, amit elbasztam - vágtam rá rövid gondolkozás után. Megy ez nekem. 
- Azt jól teszed. Sok sikert hozzá, haver. - Valami fura olasz szalutálással elköszönést nyilvánított.
- Kösz. Ja, és nem vagyunk haverok - fordultam hátra a járda közepéről, csak hogy tisztázzuk a fogalmakat. 
- Az lehet, de havernak hívom azokat, akiknek megmentettem az életét. Szóval vedd megtiszteltetésnek, mert nincsenek túl sokan - biccentett. Majdnem felnevettem, de végül csak megcsóváltam a fejem, és otthagytam ezt a köcsögöt. Ezt a nagyon bölcs köcsögöt. Meg kell hagyni, Blackmore egész szórakoztató tud lenni, ha akar. Bár, ki tudja mit akar.