2012. május 31., csütörtök

2. évad 44. fejezet

 Mire végeztem a cuccaim bedobozolásával, Annie is hazaért. Meglepődött, hogy ilyen hamar készülök elmenni, de ő is belátta, hogy nincs értelme halogatni. Épp a gurulós bőröndömet próbáltam bepréselni a kék Daewoo Matiz csomagtartójába, amikor léptek zajára lettem figyelmes.
- Te meg hová készülsz? - hallottam Ed csodálkozó hangját a hátam mögül. Megpördültem, és úgy néztem rájuk, mint akit épp bankrabláson kaptak. 
- Kasey! - rázott fel Missy a kábulatomból.
- Én... a picsába - vakargattam a tarkómat szitkozódva, mert nem találtam a szavakat.
- A picsába készülsz? - ráncolta a homlokát Ed.
- Mi...nem! - kiáltottam. 
- Magyarázd meg, légyszíves - kérte Missy, bár ez inkább követelésnek hangzott. - Mik ezek a bőröndök, meg...
- Elmegyek - nyögtem ki. Most, vagy soha.
- Hé, ez nem ér! Miért csak te mész nyaralni? Santa Monica így is elég eszelős - pattogott Ed. Eszembe jutott az a nyaralás Ronan-nel... Az emlék a szívembe mart, de most nem sírhattam. 
- Nem érted - ráztam a fejem. Egyszerre vonták fel a szemöldöküket, ami más helyzetben elég vicces lett volna, de ez most nem az a pillanat. Vettem egy nagy levegőt. 
- Visszamegyek Portlandbe - közöltem. Miért aggódok egyáltalán? Ha úgyis itthagyom őket, akkor nem mindegy, mit gondolnak? Csak ezt az egy napot kell túlélnem. Már csak pár óra... A legrosszabb az volt, hogy ők nem akárkik voltak. A legjobb barátaim. Mindig mellettem álltak. És én most ilyen keményen lepattintanám őket? Valójában ez jobban fájt nekem, mint az a bizonyos találkozás a baseball ütővel. De ezt majd később...
- Meglátogatni a srácot? - kérdezte Missy gyanútlanul.
- Srácot? - értetlenkedett Ed.
- Christ, a barátját - világosította fel Missy. - Mikor jössz vissza? - címezte nekem a kérdést, mintha csak egy rövid kiruccanásra mennék.
- Az a helyzet, hogy nem pár napra megyek - vakargattam a tarkómat. Ed szemében értelmet láttam felcsillanni, amelyet lassan komor tekintet követett. Tudja, mire gondolok, de csak állt csöndben, miközben a barátnője bármiféle sejtés nélkül kérdezősködött tovább.
- Akkor hétre? De várj, miért most? Mindjárt itt az őszi szünet - értetlenkedett.
- Miért? - intézte hozzám a kérdést Ed. 
- Sajnálom... - suttogtam. 
- Mi? Ed, te tudod, miről beszél? - Pillantott Missy barátja tengerkék szemeibe, amelyek kitartóan fürkészték kétségbeesett arcom.
- Nem fog visszajönni - közölte keményen. 
- Mi a franc folyik itt?! - akadt ki Missy. Kétségbeestem, és kitartóan próbáltam megfékezni egy kigördülő könnycseppet. 
- Az a helyzet, hogy... végleg elmegyek - mondtam, és egy kissé elvékonyodott a hangom. 
- Mi?! Ez valami vicc, ugye? - kérdezte, majd idegesen felnevetett és Ed-re nézett megerősítésképp, ő azonban halálosan komoly volt. - A francba. Nem gondolod komolyan, igaz?! 
- Sosem mondtam, hogy végleg itt maradok - suttogtam, de tudtam, hogy ez nem magyarázat. 
- De miért mennél vissza? - ráncolta a homlokát Missy.
- Blackmore miatt van, igaz? - dünnyögte Ed, úgy ejtve ki a nevét, mintha szitokszó volna.
- Nem! - védtem ösztönösen. - Vagyis, részben...
- Tudtam. A kurva életbe - csattant fel Ed, és beleöklözött a Daewoo-ba.
- Hé! - kiáltottam.
- Mivan? Még mindig nem fogod fel, mi? Az a rohadék mindent tönkretett körülötted, hogy tudod ezek után is védeni?! - Már szinte kiabált. Sosem láttam még ilyen dühösnek. Láttam már mélyponton, de ez most más volt.
- Még mindig szereted, igaz? - hitetlenkedett Missy. 
- Na és? Most már úgysem számít - vontam meg a vállam megkeseredetten. 
- Nem, mert te mindent feladsz ezért a faszért, és elmenekülsz - kiabálta Ed.
- Mi folyik itt? - hallottam Annie hangját a felhajtóról. Sietős léptekkel közeledett felénk. 
- Megmondom én mi folyik itt. Feladtad. Beijedtél. Nekem is küldték azokat a kibaszott leveleket, tudom milyen érzés. De nem adtam fel. Nem érdekelt, és leszállt rólam. Ennyi. Erre te...
- Ed! - kérleltem, és nyomatékosan az egyre közeledő nagynénémre pillantottam.
- Most már úgy sem számít - idézte a szavaimat. - Úgyis elmész, nem? 
- Valami probléma van? - kérdezte Annie, mikor mellénk ért. 
- Probléma? Nem, dehogy - dünnyögte Ed gúnyosan. - Jó utat. De egy valamit ne felejts el. Meghalt a nagyanyám. Missy segített, te is segítettél. Te fogadtad be Missy-t, miután leégett a házuk. Mi is itt lettünk volna neked. - Tett pár lépést hátrafelé, majd végleg hátat fordított nekem, és sietős léptekkel az ellenkező irányba indult. Bármennyire összetörte a szívem, így mégis egyszerűbb volt. Tudva, hogy haragszik, könnyebb volt az elválás. Egyedül Missy nehezítette meg a dolgom. Ott állt csöndben, szeméből mély fájdalom és csalódás tükröződött. Majd suttogott egy Sziá-t is sarkon fordult. Cserbenhagytam. 

- Indulhatunk, aranyom? - kérdezte a nagymamám, miután mellénk ért. 
- Igen, egy pillanat - bólogattam, mire Norah néni visszasétált a kocsihoz, és lecsukta a csomagtartót.
- Látom, megviseli őket, hogy elmész - mondta Annie az előbbi jelenetre célozva. 
- Cserbenhagytam őket... - motyogtam. 
- A te döntésed, és az én unokahúgom csak jó döntést hoz, tehát nincs miért aggódnod - kacsintott rám.
- Jaj, Annie! - bukott ki belőlem, majd szorosan átöleltem a nagynénémet. 
- Hiányozni fogsz. Azért majd hív fel néha, oké? - kötötte a lelkemre. 
- Megígérem. Köszönök mindent - hálálkodtam. Gyűlöltem búcsúzkodni, többek között ez volt az oka, hogy szó nélkül hagytam ott Christophert és a többieket. És most is majdnem megtettem... 
- Jó, hogy itt voltál - mosolygott. Vetettem egy zavart pillantást a Maseratimra. A tekintetem elidőzött a fényesen csillogó felniken és a sötétkék metál festéken. Annie követte a tekintetem. 
- Már meg van, mi lesz a sorsa. - Kérdő tekintetet emeltem rá. - Jonah-nak ajándékozzuk. Nem sokára úgyis itt a szülinapja - magyarázta a nagynéném. Hát, legalább nem egy roncstelepen vagy alkatrészként végzi. 
- Jó kezekben lesz - bólogattam. 
- Azért örülök, hogy jól kijöttetek. Tényleg fontos volt nekem az az este, és a véleményed is az - bizonygatta. Ha tudná... Még utoljára megöleltem. Miután szétváltunk, vetettem egy utolsó pillantást a hatalmas házra, és a fényűző kertre. Szerettem minden napot, amit itt töltöttem, még ha honvágyam is volt. Emlékszem, mikor Ronan hazahozott. Hideg borzongás áradt végig a testemben, és észre sem vettem, hogy már öt perce csak állok némán. Igyekeztem magamba szívni minden pillanatot.
- Ideje indulni - rázott fel Annie. Kétségbeesett pillantást vetettem rá, mire elnevette magát és taszajtott egyet rajtam. - Na menj, tudod milyen zsémbes a nagyanyád - cívódott. 
- Szia, Annie - köszöntem el meghatódva. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy elsírom magam. 
- Jó utat, Kase - intett, majd a kapu felé indult. Erőt vettem magamon, és Norah néni kék Daewoo-jához sprinteltem. Nem bírtam még egyszer a házra nézni, csak levágtam magam a hátsóülésre, és máris kicsordult az első könnycseppem. 
- Indulhatunk? - kérdezte Norah néni kedvesen. Bólogattam. Beindította a motort, és - amolyan nagymamásan - a gázra taposott. Tehetetlenül néztem, ahogy legördülünk a felhajtóról, Annie integet, én pedig egyre messzebb kerülök mindentől, ami számít. Ronan, Ed, Missy... De egy valamit tudtam; helyesen döntöttem. Mike nem a tisztesség mintaképe, de biztos voltam benne, hogy tartja az alku rá eső részét, és leszáll az emberekről, akiket szeretek. Mégis aggódtam. Ronan ölte meg Suttont, és én Mike helyében kőkeményen bosszút állnék az emberen, aki elvette életem értelmét. Csak reménykedni tudtam, hogy Mike-nak annyi volt a célja, hogy szétválasszon minket. Ami sikerült... Ideje lenne elfogadnom. És bár úgy éreztem, egy részem meghalt, egy reménységem mégis volt: Vár rám valami a másik oldalon. Vannak még emberek, akik szeretnek, és el bírják viselni a jelenlétemet. Chris önfeledt, kisfiús mosolya villant fel a szemeim előtt, és hogy milyen boldog lesz, ha meglát. 
 Lassan kiértünk a főútra, ahonnan már csak pár köpésnyire van az autópálya. Pálmafák szegélyezték az utunkat, a kaliforniai nap pedig még mindig élettel telve sugározta a füllesztő meleget. Néha az az érzésem volt, hogy itt egy másik nap süt, mert az nem lehet, hogy ez az égitest azonos a gyenge, portlandi napsugár-utánzatokkal. Minden méter után úgy éreztem, hogy a köztünk lévő kötelék, a zsinór ami összetart kettőnket, hangos recsegés közepette kettészakad. Ugyanúgy, mint a szívem. Csak reméltem, hogy Ronan nem ezt érzi, mert ilyet senkinek sem kívántam. A gondolattól, hogy már nem szeret, sőt, gyűlöl, még vacakabbul éreztem magam, de nem bírtam volna elviselni, ha miattam szenved. Ennek érdekében már így is elég sokat "tettem". 
 Elértük. Az autópálya hosszú sivatagként terült el előttünk. Minden stimmelt; a tikkansztó hőség, a kitartó iram. Letekertem az ablakot, így a langyos szellő megcsapta könnyáztatta arcomat. A motor duruzsolása és az egyenletes tempó megnyugtatott. Kiskorom óta imádok autózni. Volt, hogy apuval csak beültünk a szürke Volvónkba, és szeltük az utakat, közben beszélgettük, vagy csak zenét hallgattunk. Tőle örököltem a kocsikhoz fűződő mérhetetlen imádatomat. Legalább annyira odavoltam a négykerekű szuperjárgányokért, mint ő. Már nem csordulnak ki a könnyeim ha rájuk gondolok, mert az emlékeik felidézése segít, hogy fenntartsak egy darabot belőlük, így mindig velem maradhatnak, ő és anya; a szívemben. Ugyanezt kellene tennem Ronan-nel? Tovább kellene lépnem, legalább a második lépcsőfokra. Düh. Nem tudtam haragudni rá. Egyszerűen nem ment, hogy a számomra legfontosabb embert gyűlöljem azért, amiről nem tehet. Valószínűleg hasonló helyzetben én is így reagáltam volna. És bár hatalmas a büszkeségem, valószínűleg Ronan-nek hajlandó lettem volna megbocsátani, még egy megcsalást is. Csak hogy én nem szándékosan tettem! Ez volt a dühítő. Az egyetlen, akit gyűlölni tudok, az Mike. És pont neki adtam meg magam. Jól mondta Ed: beijedtem. De csak nekik akartam jót, még ha ezt most nem is érthetik meg. 
 Üldözött tekintettel meredtem ki az ablakon, és az elsuhanó tájat fürkésztem. A zöld "Kijárat" tábla jelezte, hogy mindjárt elhagyjuk Kaliforniát. A pálmafák is egyre ritkábbá váltak, és valahol a távoli messzeségben erdőségeket véltem felfedezni. Norah néni lehajtott az autópályáról, innentől egy kétsávos úton haladtunk tovább. Akárhányszor úton vagyok valahová, késleltetem az érkezést, mert inkább elterülnék a hátsó ülésen, és belemerülnék a jármű ringatózásába. Most azonban az egy helyben ülés a tehetetlenséget jelképezte számomra, és mostanában elég sokszor kerültem ilyen helyzetbe.
- Nem veszed fel? - Norah néni hangja távolinak tűnt, most mégis felébresztett a kábulatomból. Volt már veled olyan, hogy bár hallottad, hogy valaki beszél hozzád, de a szavak tengere nem jutott el az agyadig? Gyorsan visszapörgettem magamban az elhangzott mondatot, majd csodálkozás ült ki az arcomra. Ahogy jobban figyeltem, eljutott az agyamig, hogy a telefonom csörög. Lassan a szemem vonalába emeltem a kijelzőt, és a szívem a torkomban dobogott, mikor Missy nevét pillantottam meg a képernyőn. Nem beszélhetek vele. Sosem találkozhatunk többé, nem akarom megnehezíteni a búcsút mindkettőnk számára. Egy hirtelen mozdulattal kinyomtam, és a zsebembe tuszkoltam a készüléket. De előtte kikapcsoltam. Portlandben első dolgom lesz új sim-kártyát venni. 
 Az út hátralévő részében csak merengtem, kiűrült az agyam. Egyikünknek sem volt mondanivalója, így nem volt kínos a csönd. Azon kaptam magam, hogy elértük Portland határát. Ahogy megpillantottam a táblát, a duplájára nőtt a pulzusom, mint amikor valaki szétdurrant egy zacskót a füled mellett. Valószínűleg Norah néni is érzékelte a nyugtalanságomat, mert vetett rám egy bíztató pillantást a visszapillantóból. Elhaladtunk a Willamette folyó mellett, amely a belváros közeledtét jelezte. A sok magas épület, és modern szálloda is erről árulkodott. Időközben az időjárás 180 fokos fordulatot vett: borult, felhős volt az ég, a hőmérséklet is érezhetően lecsökkent, így nem bántam meg, hogy hosszú farmert vettem fel, és magammal hoztam a kapucnis pulcsimat. Magamra húztam a sötétkék pamutköteget, és feljebb húztam az ablakot. Áthaladtunk a belvároson. Ismerős környezet, boltok, kajáldák. Megpillantottam a kedvenc hambizónkat. Chris-szel minden meccs után beültünk ide ünnepelni. Pár osztálytársamat is felismertem a tömegben. Lassan elhagytuk a nyüzsgő belvárost. Portland parkvárosában laktunk, egy egész csöndes utcában, ahol rendezett családiházak sorakoztak egymás mellett, precízen nyírt amerikai gyeppel, fehér kerítéssel, meg minden. A szívem még gyorsabban kezdett zakatolni, mikor elértük a mi utcánkat. Eddig nem is éreztem, de most hihetetlen erővel tört rám a honvágy. Ugyanakkor végleg elváltam Ronan-től. Sohasem fog többé rám mosolyogni, azzal az észveszejtő félmosolyával, amelytől a szívem őrülten zakatolni kezdett, bár először halálra idegesített. Sohasem érezhetem többé az óceánillatát, nem nézhetem, ahogy szörfözik, nem ölel át többé az erős karjaival. Egyszerűen eltűnt az életemből, és ettől a gyomromban keletkező lyukak száma a kétszeresére nőtt. Olyannyira felzaklattam magam, hogy amikor megpillantottam egy ismerős alakot a házunk előtt, hangosan felzokogtam. Chris állt a járdán, egy szál szürke melegítőben, szőke haja fájdalmasan ismerős rendezetlenséggel meredt az égnek. Mikor megpillantotta a leparkoló Daewoo-t, elvigyorodott, mint egy kisfiú, aki épp a karácsonyi ajándékát pillantja meg a fa alatt. Szabályosan feltéptem a kocsi ajtaját, nem törődve Norah néni rosszallásával. Amikor Christopher vetett egy pillantást zaklatott arcomra, lehervadt a mosolya. Tett felém egy lépést, de nem volt rá szükség, mert azonnal az oldalának csapódtam és a mellkasába fúrtam az arcom. Körém szorította védelmező karjait, én pedig megfékezhetetlenül sírni kezdtem, eláztatva a drága melegítőjét. Egyikünk sem foglalkozott ilyesmivel, és az időközben eleredt eső is hidegen hagyott minket. Beszívtam ismerős pézsmaillatát, és még szorosabban magamhoz szorítottam. Hazaértem. Otthon vagyok. És most már minden rendben lesz.

2012. május 30., szerda

2. évad 43. fejezet

 Másnap olyan zsibbasztó izomlázra ébredtem, hogy csak nyögdécselni tudtam. A fürdőszobáig sem volt erőm eltámolyogni. Az egész testem sajgott, a lábaim ólomnehezek voltak. Az órámra pillantottam. Fél tíz volt. Hétvégén általában délig alszom, ezért először meglepődtem. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap körülbelül hét órakor aludtam el... Kopogtak az ajtómon. 
- Bújj be! - mormogtam rekedten. Annie dugta be a fejét az ajtómon. 
- Jó reggelt! Figyelj, beszélhetnénk? - tért rögtön a tárgyra. Bólogattam, mire leült mellém, az ágy sarkába.
- Tényleg el szeretnél menni? - kérdezte. A kérdése meglepett, de számítottam rá.
- Igen - mondtam határozottan. Még soha, semmiben nem voltam ennyire biztos.
- Akkor semmivel sem bírhatlak maradásra, igaz? - kérdezte bánatosan. Bólintottam. Jól ismer; ha valamit a fejembe veszek, azt véghez is viszem.
- De... megváltozhatnék. Tudom, hogy nem voltam a legjobb, de mostantól másképp lesz. Vehetek ki több szabadnapot! Több időt tölthetnénk együtt... Még Matthew-val sem kell találkoznod, csak...
- Annie! Nem a te hibád - jelentettem ki szigorúan. A határozottságomtól elakadt a szava. - Köszönök mindent, amit értem tettél, komolyan, jobban nem is csinálhattad volna. Amúgy sem várhatok el tőled ilyesmit, és úgy döntöttem...
- De akkor miért? - kérdezte elkeseredetten. Nem bírtam elviselni, hogy még egy ember szomorú miattam. Valószínűleg Ronan most több, mint szomorú, de erre gondolni sem mertem... Olyannak tűnt, aki boksz-zsákokat ver szét a szobájában, és közben nagyban anyázik. Eggyel több dolog, amiben hasonlítunk. Eleinte azt hittem, ég és föld vagyunk, emlékszem mennyire utáltam... Főleg azt az érzést, mikor rádöbbentem, rengeteg közös van bennünk. Az emlékre elmosolyodtam. Jézusom, megőrültem?! Sírnom kellene. De teljesen száraz volt a szemem. Létezik olyan, hogy az ember könnycsatornái nem tudnak többet termelni? Mert akkor velem biztosan ez történt...
- Hiányzik az életem - böktem ki. Magamat is megleptem, mennyire őszintének hangzott ez. Tényleg így volt. Hiányzott Chris, Louis, a baseball meccsek, az átmulatott éjszakák, a nyarak, amelyeket Eugene-ban töltöttünk, vagy csak a strandon sörözve. Még a rémes osztályom is hiányzott, kivéve Mrs. Ross-t.
- Sajnálom, hogy ilyen sok minden megváltozott - mondta őszinte megbánással, mintha ő tehetne az egészről. Megbolondult?!
- Néha az embernek el kell veszítenie valamit, hogy rájöjjön, mennyire fontos számára - suttogtam. Annie hevesen bólogatott. Titkon Ronan járt a fejemben. Nem becsültem meg eléggé, és tessék. Ez lett belőle. Ha igazán szerettem volna, még időben lelépek. Már az elején tudnom kellett volna, hogy ez nem fog működni. Már csak a származásunkat tekintve is. Az elején hülyeségnek tartottam az egész elméletet - vagy rendszert, ahogy Ronan nevezte. Attól, hogy ő démon, én meg shide látó (amitől egyébként az ég világon semmi nem változott) még nyugodtan lehetünk együtt. Csak le kell vennem az istenverte medált. Végülis Edward meg Bella is együtt lehettek nem? Ott is közbeszólt Jacob. Ő Mike egy kedvesebb, ártatlanabb és jó szándékúbb kiadása, aki mégis belerondít a dolgokba. Csak hogy az ő szerelmüket ez nem tette tönkre. Mi a fene baj van velünk?!
- Mit mondott Norah néni? - kérdeztem egy hosszabb csend után. Az arca elkomorult egy kissé. Ajaj. 
- Finoman közölte hogy nála jobb kezekben lennél. És remek érveket hozott fel - mondta diplomatikusan. 
- Mint például? 
- A gyarapodó autóbaleseteid, és a munkámmal járó dolgok. Hogy nem vagyok olyan sokat otthon, és nem jut időm rád. 
- Ó. - Csak ennyit bírtam kinyögni. Abszolút nem igénylek napi huszonöt órás felügyeletet, de be kellett látnom, hogy Norah néninek igaza van. 
- És egyetértek. Jobb helyed lesz nála. De azért remélem, nem érezted olyan rosszul magad - mondta, miközben idegesen fészkelődött. Szerettem, hogy ha beszélgettünk, mindketten kimondtuk, amit gondolunk, még ha néha kicsit nyersen is.
- Viccelsz? Ennél jobb nem is lehetett volna. A szobám fog a legjobban hiányozni. Persze csak utánad - mosolyogtam. 
- Gyere ide! - suttogta, majd miután sajgó végtagokkal feltápászkodtam, szorosan átölelt. Kopogtak az ajtómon, majd Norah néni jelent meg a küszöbön. 
- Majd még beszélünk. Elrohanok az irodába, de pár óra és otthon vagyok - mondta Annie, majd feltápászkodott és elhagyta a szobát. 
- Jól vagy, kincsem? - kérdezte nagymama gyengéden. 
- Persze - bólogattam lazaságot mímelve.
- Mi volt az az eltűnés tegnap? Mire kész lett a vacsora, sehol sem voltál - kért számon, miközben végigsimított a hajamon. 
- Szükségem volt egy kis magányra. Szeretek futni - vontam meg a vállam. - A portlandi betondzsungelben nem sok lehetőségem volt rá - biccentettem, mire kedvesen felnevetett.
- Beszéltél vele? - kérdezte. 
- Tessék? - értetlenkedtem. 
- Hozzá mentél, nem? A fiúhoz - mondta. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is képes átlátni rajtam, és olvasni az arcomról, mintha csak egy nyitott könyv lennék. Ha eddig nem volt biztos benne, most már tudja, hogy a sejtése helytálló. Olyan mély fájdalom ült ki az arcomra, hogy mellette minden megszűnt létezni. Nem éreztem az izomlázat, semmilyen fizikai fájdalmat, csak a lelkemből áradó sötét keserűséget. Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy vége. Nem ment. Megpróbáltam, de maró bűntudat sajgott fel bennem.Hogy képzelem, hogy ezek után felejteni akarok? Az egyedüli jogom, hogy szenvedek, ha kell, helyette is. Annyira erőlködtem, hogy uralkodjak az érzéseimen, hogy pont az ellenkezőjét értem el vele. Egy hirtelen feltörő, lusta könnycsepp gördült le az arcomon, percek alatt eláztatva a hajamat és a pólómat. A karját nyújtotta felém, én pedig egy nyikkanás kíséretében a mellkasába fúrtam a fejem. 
- Nem bírom... - nyöszörögtem. Kedvesen megcsóválta a fejét. Tudtam, minek látszik ez egy kívülálló számára. Tudtam, mit gondol most. Az unokájának egyszerű szerelmi bánata van; talán az első csalódása, és csak idő kérdése, hogy újra magához térjen és továbblépjen. Erre soha sem leszek képes! - Ezt akartam kiabálni az ég felé, hogy végre mindenki felfogja, de jelenleg egyetlen árva szót sem bírtam kinyögni.
- Az első csalódás mindig nehéz - mondta, amivel igazolta a gyanúmat. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert azzal csak bonyolítanám a dolgokat, és nem álltam készen, hogy beszéljek róla. 
- Ki szakított? - Tett fel egy egyszerű kérdést, amitől mégis ködfátyol borult az agyamra. Csak pislogtam bambán. 
- Követtem el egy hibát, amit nem bírt el a kapcsolatunk... - suttogtam végül. - Nem akarok erről beszélni - zártam le a témát. Norah néni nem az a típus volt, aki egy ilyen nyers mondat után megbántódna, vagy felháborodna, ő teljesen megértett. Ő sem mond el nekem mindent, nem is tette soha, tehát nincs joga ilyesmihez.
- Mikor akarsz indulni? - kérdezte lényegretörően.
- Ma délután - jelentettem ki. Pár óra elég, hogy összepakoljak. Volt azonban valami, aminek a gondolatára hevesen zakatolni kezdett a szívem, de nem úgy, mint mikor Ronan-re gondolok. Olyan volt, mint matek tz, vagy felvételi előtt. Mi vár most rám? Hogyan fogok túllendülni rajta? A búcsú kérdése Eddel és Missy-vel.
- Ilyen hamar? Biztos vagy benne? - csodálkozott.
Semmi keresnivalóm nincs már itt - fogalmazódott meg bennem a válasz, de helyette csak bólogattam. 
- Magadra hagylak egy kicsit - simogatta meg az arcom, majd feltápászkodott és elhagyta a szobát. Találkoznom kellene Missy-ékkel... Nem szabad halogatnom. De olyan könnyűnek tűnt. Hogy lehetek ilyen gyáva? Dühösen ugrottam fel az ágyról, majd csavaros káromkodásba kezdtem. Majdnem összerogytam, a gerincem pedig úgy fájt, mintha hátbavágtak volna egy baseball ütővel. Higgy nekem, tudom milyen érzés. Miután nagy nehezen talpra álltam, lerángattam a gurulós bőröndömet a szekrény tetejéről. Felkészültem rá, hogy letöröljem róla a vékony porréteget, de teljesen makulátlan volt. Ideje sem volt porosodni. Előszedtem a családi albumokat, amiket annak idején az ágyam alá rejtettem, mert látni sem bírtam őket. Ezek kerültek alulra, azután a ruháim. Nem sok cuccot hoztam magammal, mert a régi ruháim többsége annyit ért volna a mediterrán Kaliforniában, mint halottnak a csók. Annie vett nekem pár új cuccot akkoriban, de most nem láttam értelmét, hogy hazavigyem őket. Kipakoltam a fiókjaimból. A rajzos füzeteimet, pár regényt... Csak a legfontosabb dolgokat. Épp a komódom előtt térdeltem, és kirámoltam a tartalmát, amikor a kezembe akadt egy puha, kék anyagköteg. Fájdalmasat dobbant a szívem, amikor felismertem Ronan pulcsiját. Az arcomhoz emeletem. Még mindig érezni lehetett rajta az óceánillatot, de Ronan nyomai elkezdtek halványulni. Lehet, hogy idióta vagyok, de behajítottam a bőröndbe. Ez az egyetlen darab, amit magammal vihetek belőle, és ez is szánalmasan kicsi.

2012. május 29., kedd

2. évad 42. fejezet

 Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek, és nem is akartam. Azt mondják a kapcsolat gyászának öt fázisa van: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás. Úgy éreztem, örökre leragadtam. Nem tudok továbblépni. Még mindig az első fázisnál toporgok, és nem tudok kilábalni ebből a jó adag sötétségből, ami a nyakamba zúdult. Fájt a szívem, a lelkem, minden létező testrészem. Az arcomat elborították a keserű könnyek, a visszapillantóból egy teljes idegroncs nézett vissza rám. Csak árnyéka voltam önmagamnak, mint anyáék halála után. Akkor próbáltam elfolytani az érzéseimet, de most átadtam magam a maró, örökké tartó fájdalomnak. Megkeseredetten markoltam a kormányt, mintha egy kapaszkodó lenne, ami segít - legalább túlélni, ami történik. Most azonban azon is eltűnődtem, érdemes-e az erőfeszítés. Mindent elveszítettem, ami fontos volt nekem, és mindez az én hibám. Miért vagyok egyáltalán a világon? Fájdalmat okoztam Ronan-nek, a barátaimnak, a családomnak; már ami megmaradt belőle. Már megbántam, hogy csak úgy otthagytam Chris-t. Minek kellett egyáltalán idejönnöm?! A helyzet csak egyre rosszabbá vált, minél több időt töltöttem távol az otthonomtól, itt Santa Cruzban. Egy kósza gondolat suhant át az agyamban, amely miatt azonnal elszégyelltem magam, és gondolatban adtam magamnak egy pofont. Arra gondoltam, hogy ha Nora néni előbb felbukkan, és elvisz magával, nem kellett volna Annie segítségére szorulnom. Most még jobban utáltam magam. Nem csoda hogy elhagyott; jól teszi ha távol tartja magát tőlem. Most az ő vállára nehezedik a teher, hogy befogad az életébe, ezzel vállalva a lehetséges mellékhatásokat.
 Nem tudom mennyi idő telt el: tíz perc vagy fél óra, nem számított. Mikor azonban felébredtem az önostorozásból, ráébredtem, hogy még mindig Ronan háza előtt állok. Nem bajlódtam azzal, hogy letöröljem a könnycseppeimet, tudtam hogy hamarosan ezer meg ezer követi. Olyan erővel tapostam a gázra, hogy attól féltem, megadja magát a motor. Lövésem sem volt, hova induljak most. Nem volt erőm Missy-ékkel találkozni; az az igazság, hogy féltem a búcsútól. Biztosan józan magyarázatot várnak tőlem, amit nem tudok megadni nekik. Nem értenék meg. Amúgy is csak egy pillantás kérlelő arcukra, a felismerés, hogy megint cserbenhagytam azokat, akiket szeretek, és azonnal megfutamodnék. 
 Ösztönösem hazafelé vettem az irányt, és mire feleszméltem, a felhajtón álltam, a házunk előtt. Határozottan megdörzsöltem a szemeimet, hogy véget vessek a kitartó könnyáradatnak, de ezzel csak annyit értem el, hogy az arcom még vörösebb lett. Adtam magamnak pár percet, hogy lehiggadjak, elhalványuljanak vörösen izzó szemeim. Még mindig látszott, hogy sírtam, de nem bírtam tovább a tétlenséget, ezért erőt vettem magamon, feltéptem a kocsi ajtaját, és végigsétáltam a kövekkel kirakott járdán, egészen a biztonságot nyújtó bejárati ajtóig. Remegő kezeimmel öt percig tartott, mire a kulcsom beletalált a zárba, de végül sikerrel jártam. Észrevétlenül fel akartam surranni a szobámba, de megfeledkeztem a nagymamámról, aki békésen üldögélt az egyik fotelban, egy könyvet olvasva. Régies, szarukeretes szemüvege az orrára csúszott, de annyira belemerült az olvasmányba, hogy nem fáradt a megigazításával. 
- Megjöttél, kincsem? - kérdezte. Sosem értettem, miért kérdeznek ilyet a nagymamák, mikor láthatóan így volt. 
- Szia, nagyi - üdvözöltem, erőt véve magamon, nehogy kérdezősködni kezdjen. Gondolatban megveregettem a vállam, amiért sikerült egész emberi hangot megütnöm.
- Felmegyek, oké? - böktem az emelet irányába. 
- Rendben, aranyom. Majd szólok, ha kész a vacsora! - mormolta kedvesen, de láthatóan minden figyelmét lefoglalta a kezében lévő többszáz oldalas regény. Más körülmények között megkérdeztem volna, mit olvas, de most féltem, hogy elsírom magam - nem bírtam volna megjátszani magam egy egész beszélgetés erejéig. Márpedig ha nagymama mesélni kezd, annak se eleje, se vége. Felcaplattam az emeletre, sietve becsuktam magam után az ajtót, mielőtt összeomlok. Azonnal előtörtek a könnyeim, ismerős nedvességgel árasztva el az arcomat. Erőtlenül csúsztam le a padlóra, átkulcsoltam a térdeimet és az ölembe temettem az arcomat. Némán sírtam. Itt az ideje a jó öreg Rammstein-nak. Elvánszorogtam az íróasztalomig, megragadtam az mp4-emet, és felvonszoltam a seggem a tetőre. Fogalmam sem volt, hogy lehet az időjárás ennyire ellentétes a hangulatommal; most is hét ágra sütött a nap, a levegő fullasztóan melegnek bizonyult. Dühös voltam arra a fényes gömbre, amiért ennyire kitartóan pislákol, sosem adja fel, amíg el nem jön az idő. Az az igazság, hogy csodáltam. A madarak felszabadultan csicseregtek. Bedugtam a fülest, és elindítottam egy számot. A vad ritmus elnyomta élénk, pergős dallamukat. Csak a német nyelv tudja ilyen nyersen és őszintén kifejezni azt, amit érzek. Igaz, egy kukkot sem értettem a szövegből, de teljesen bele tudtam élni magam. Belefáradtam a szépséges panorámába, és inkább becsuktam a szemem, átadva magam a sötétségnek. 
 Még a lüktető hangerő mellett is érzékeltem az ismerős robajt, ahogy a piros Chevrolet beáll a felhajtóra. Annie hazaért. Visszamásztam, mielőtt rajtakap, hogy itt ücsörgök. Még a végén azt hiszi, öngyilkosságra készülök. Akármennyire is el voltam keseredve, ezt az egyet sosem tettem volna meg. Nem bírnék ekkora fájdalmat róni a szeretteimre. Utáltam az olyan önző embereket, akik viszont képesek ilyesmire. Úgy éreztem, le kell foglalnom magam valamivel, mert perceken belül felőröl a tehetetlenség és a semmittevés. A megoldás azonnal felvillant lelki szemeim előtt: futás. Nem haboztam, percek alatt magamra rángattam a futófelszerelésemet, magamhoz vettem az mp4-emet, és próbáltam hangtalanul letipegni a lépcsőn. Átfésültem a nappalit, Annie után kutatva, de sehol sem leltem. Gondolom bevonult a dolgozószobájába... Marie is eltűnt, talán elfoglalta a vendégszobát. Ez kapóra jött ahhoz, hogy feltűnés nélkül ki tudjak surranni a lakásból. Kitártam a bejárati ajtót, majd hangtalanul elhagytam a házat. A kulcsomat a zsebembe süllyesztettem, beraktam a Kidz-t a Take That-től, és felvettem az utazósebességet. Ideje rendezni a gondolataimat. A járókelők zavartan álltak félre az utamból, ugyanis eléggé őrült tempóra váltottam. Nem érdekelt, mit gondolnak. Pár nap, és eltűnök innen, soha többé nem látom őket az életben. Perceken belül már a töltésen voltam, a lemenő nap fénye az arcomra vetült. Amennyire lehetséges, fokoztam a tempót. Jólesett, ahogy az izmaim zsibbadni kezdtek, és az egész testemet átjárta a fáradtság, lassú méregként terjedve szét bennem. Legyőztem a késztetést, hogy összerogyjak, és kipihenjem magam. Nem ezért jöttem, nem ez az amire szükségem van. Sprintelni kezdtem, az energia villámlásként pulzált a testemben, és kiűrítettem az agyam. Csak az útra és a végtagjaim mozgására koncentráltam. Olyanná váltam, mint egy robot, mechanikusan hajtottam végre a műveleteket, amelyekre az agyam kért, de az érzéseket szigorúan kizártam. Más a piához menekül - egyszer én is megpróbáltam, de rájöttem, hogy hülyeség -, egyesek a drogokhoz, én a futáshoz. Vitatkozhatnánk, hogy melyik hasznosabb. Egy biztos, mindkettőbe bele lehet halni, legalábbis ebben a pillanatban így éreztem. Olyan szaporán vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Végül nem bírtam tovább, lassítani kezdtem, de a hirtelen fékezéstől előrebuktam. A kezemmel sikerült megtartanom magam, de csak egy pillanatra. Feltápászkodtam, majd támolyogva elindultam visszafelé. Egész testemben remegtem, úgy éreztem, mindjárt kicsúszik alólam a talaj, vagy én rogyok össze. Rövid időn belül találtam egy lejárót, de még onnan is kilométerekre volt az utcánk. Több, mint tíz kilométeren keresztül száguldottam. Az utolsó métereknél már alig vonszoltam magam, remegő kezeimmel megint negyed órán át tartott, mire bejutottam a lakásba. Meglepetésemre Annie és Norah néni a konyhában ült, s mikor észrevettek, gyorsan elhallgattak. Az arcukról tükröződő feszültségből leszűrtem, hogy épp valami nagyon fontos dialógust szakítottam meg. 
- Te meg hol voltál? - kérdezte indulatosan Annie.
- Futni - feleltem tömören, de alig jött hang a torkomból. 
- Legközelebb légyszíves szólj, ha elmész. Fogalmunk sem volt róla, hol vagy - morogta. Bólogattam, majd remegő térdekkel megmásztam a lépcsőfokokat. Annie úgy beszélt, mint egy igazi, szigorú, aggódó szülő. Furcsa volt. Biztos voltam benne, hogy Norah néni megosztotta vele az elméletet, miszerint nem jó 'anya'. Az agyam alig bírt visszaállni a józan gondolkodásra, ezért rögtön hasogató fejfájás tört rám. Nem bajlódtam gyógyszerrel. Csak egy gyors hidegzuhany kell nekem. Épp annyira volt erőm, hogy betusfürdőzzem a testemet, megmosakodjak, felvegyek egy hálóruhát, és máris ájultan zuhantam az ágyba.

2. évad 41. fejezet

Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de csalódott voltam, amikor végeztem a rám kiszabott "közmunkával". Oké, budit pucolni nem egy leányálom, de minél tovább akartam halogatni az időt, nehogy haza kelljen mennem. Most már azonban ideje lett volna, mert Norah néni bármelyik pillanatban megérkezhet. Rendbeszedtem magam, mert a hajam szétjött a nagy suvickolásban.
- Felesleges próbálkoznod - bökte oda nekem Nikole, mielőtt kilibbent volna a mosdó ajtaján. Elengedtem a fülem mellett a gúnyos megjegyzését, és könnyed léptekkel elhagytam a suli területét. Belül azonban közel sem voltam ilyen felszabadult. Majd szétvetett az idegesség, hogy ennyi idő után újra látni fogom a nagyanyámat, akivel nem is találkoztam azóta, hogy apa meghalt. Beindítottam a Maseratit és a gázra tapostam. Most azonban a szokásaimmal ellentétben mérsékeltem a sebességet. Kínomban kétszer is körbefurikáztam a part mentén - messze elkerülve Ronan házát -, mire hajlandó voltam megállni a házunk előtt. Nem láttam idegen kocsit a felhajtón, és még Annie sem érkezett meg. Úgy döntöttem, felmegyek a szobámba. Átöltöztem a szürke shortomba és a nagy, puha fehér alvópólómba, ami még Chris-é volt. Elterültem az ágyamon, és lassú, siralmas számokat hallgattam. Volt már veled olyan, hogy bár rettenetesen fájt, mégis szenvedni akartál? Előfordult már, hogy annyira belefeledkeztél az önsajnálatba, hogy körülötted semmi sem számított, teljesen belemerültél a sötét trutyiba? Hát, ez történt most velem. A keserű mélázásból csak a korgó gyomrom tudott visszarángatni a valóságba. Úgy döntöttem, hogy bár semmi étvágyam, de lemegyek a konyhába magamhoz venni egy kis szénhidrátot. Lerongyoltam a lépcsőn, és annyira belefeledkeztem a hűtőből való kirámolásba, hogy észre sem vettem, hogy a nagymamám a nappaliban áll, kezében egy kézitáskával - ez volt az összes csomagja. Mikor megpillantottam őt, hatalmasat dobbant a szívem. 
- Norah néni... - motyogtam. Hirtelen nem számított, mióta nem láttuk egymást, csak elöntött az a meleg, ismerős érzés, hogy ő a nagymamám, és nem számít, mi történt, mindig is az marad. Olyan volt, mint egy angyali kapaszkodó a pokolból. Kiejtettem a kezemből, ami épp benne volt, felé szaladtam és megöleltem. 
- Csillagom - üdvözölt melegen. A nagymamám, bár másokkal különösen nyers és lekezelő tudott lenni, velem mindig úgy bánt, mintha legalábbis hercegnő lennék. Kicsit Marie-re emlékeztetett, amitől megfájdult a mostanában sok megpróbáltatást átélt szívem. A mellkasába temettem az arcom és potyogni kezdtek a könnyeim. 
- Nahát, angyalom. Mi történt? - tudakolta, és kedvesen végigsimított a hajamon, majd maga felé fordított. Kisöpörte a tincseket az arcomból.
- Vigyél haza! - suttogtam. Csak ennyit tudtam mondani, mert visszafolythatatlan zokogásban törtem ki. Nem érdekel, mit gondol most, nem érdekel, hogy Annie-t fogja hibáztatni, amiért ez a hely "lerombolta a lelkivilágomat", nem érdekelt, hogyan fogom ezt megmagyarázni, csak ösztönből cselekedtem, és elegem volt abból, hogy elfojtsam az érzéseimet.
- Gyere, csillagom. Főzünk neked egy teát, és átbeszéljük a dolgokat. Elég sok mindent kell bepótolnunk - mondta, majd azonnal bevette magát a konyhába. Még Missy-nél is otthonosabban mozgott, amit a sok évi rutinjának tudtam be. Időközben bevettem magam a tv elé, a kanapéra, de persze nem kapcsoltam be. Csak ültem, és réveteg tekintettel meredtem a semmibe, amíg le nem telepedett mellém, kezében két bögre teával, az egyiket átnyújtotta nekem. 
- Sajnálom... ami történt - mondta, mire bólogattam. Teljesen értettem, mire gondol. Apa halála mindkettőnket mélyen érintette, így nem is akartam firtatni. 
- Kincsem, mesélj, mi történt veled, mióta nem láttalak! - kérte, majd tenyerét az enyémre szorította.
- Miért voltál olyan sokáig távol? - kérdeztem, enyhe szemrehányással a hangomban. Annak ellenére, hogy örültem hogy itt van, még mindig nehezteltem rá emiatt. Gondterhelten felsóhajtott, mintha bonyolult dolog lenne, amiről beszélni készül. Őszintén nem értettem, mi lehet az a nagy ügy, ami miatt egy nagymama eltűnik az unokája életéből, szinte megszakítva vele a kapcsolatot.
- Tudod, drágám... Nem mentek mindig felhőtlenül a dolgok köztem és az édesanyád közt - kezdett bele. Volt egy halvány sejtésem, mert mindig meg volt közöttük az a bizonyos feszültség, na de hogy ennyire vészes legyen... 
- Akkor nem lett volna muszáj találkoznotok... - érveltem. 
- Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Belátom, hogy kissé túlreagáltam a dolgot, és újra akartam kezdeni, de úgy tűnik, elkéstem - mondta elködösült tekintettel. Ami elmúlt, elmúlt. Ez van, ezt kell szeretni. Ezt a gondolatot fájdalmasan nevetségesnek éreztem. Hogyan tudnám szeretni a mostani helyzetet? Minden nap érzem a tátongó űrt a mellkasomban, amit anya és apa hagyott hátra. És nem hinném, hogy neki könnyebb lenne, főleg együttélni azzal a ténnyel, hogy dühvel váltak el. 
- Örülök, hogy itt vagy mama - motyogtam, majd átöleltem. Beszívtam az illatát; a levendulás, régimódi nagymama illatot.
- Én is, kincsem. Mondd, el szeretnél menni innen? - kérdezte. 
- Igen - bólogattam minden erőmmel. 
- Miért, aranyom? 
- Hát... ez sem túl egyszerű - éltem a szavaival. - Hogy úgy mondjam, elrontottam pár dolgot, és jót tenne egy újrakezdés.
- Egy fiú miatt van? - tapogatózott. Ronan mélységesen szomorú és sértett tekintete járt a fejemben, amitől összerándultam legbelül. Hallgattam. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg a gondolataimat, hogy mondjak egyáltalán bármit is. Kéne?
- Kincsem, egy fiú sem ér annyit, hogy ilyen döntésre kényszerülj miatta - csóválta a fejét. Biztos voltam benne, hogy Ronan-ért nagyobb dolgokat is gondolkodás nélkül megtennék.
- Nem csak erről van szó... - ellenkeztem. - De mama... Te nem azt szeretnéd, hogy elmenjek innen? 
- Honnan veszel ilyesmit, kincsem? Nekem az a fontos, hogy boldog legyél - válaszolt. 
- Christopher mondta, hogy nem tartod jó ötletnek, hogy Annie neveljen - csúszott ki a számon. 
- Ó, hát a mai világban már nincs diszkréció? - suttogta enyhe rosszallással a hangjában. 
- Nem hibáztathatod. A legjobb barátom, minden elmondunk egymásnak hat éves korunk óta. - Chris-szel már általánosban is egymásra találtunk. Ha valamit, hát ezt tényleg nem kérheti számon rajta.
- Nem akarok előítéletes lenni, de azt te is belátod, hogy a nagynénéd életvitele nem alkamas egy kamaszlány nevelésére. 
- Honnan tudod? Annie remekül csinál mindent. Tényleg, mindent megtesz azért, hogy nekem jobb legyen - bizonygattam.
- Hiszek neked, kincsem. De most sincs otthon... Annie-nek a munkájára kell koncentrálnia, és most már itt vagyok én, aki amúgy is egyedül él, semmi dolga a főzésen és a kertészkedésen kívül. És bevallom, néha unatkozom is abban a nagy házban. Jó lenne, ha egy kis élet költözne belé. 
- Talán igazad van - láttam be. A pillantásából ítélve ő cseppet sem kételkedett abban, hogy jól látja a dolgokat. Ha jobban átgondolom a dolgokat, még jót is teszek Annie-nek azzal, hogy elmegyek. Bármikor áthívhatja Smith-t, ha úgy tartja kedve, elvégre ez a saját lakása. Nem kellene amiatt aggódnia, hogy vajon időben hazaérek-e, továbbá nyugodtan koncentrálhatna a munkájára.
- Ezt majd még holnap megbeszéljük, rendben? - mosolygott bátorítóan.
- Oké. Most el kell mennem, de nem tart sokáig, ígérem - határoztam el, majd felpattantam a kanapéról.
- De hát hová mész? - tudakolta.
- Pár barátomhoz. Vannak dolgok, amiket el kell rendeznem, mielőtt elmegyek - magyaráztam, majd felkaptam a slusszkulcsot.
- Rendben, de ne maradj sokáig! Vigyázz magadra, és vezess óvatosan! - kiáltotta utánam.
- Úgy lesz - bólogattam, de már be is csuktam magam után az ajtót. Feltéptem a Maserati ajtaját, és mielőtt meggondolhattam volna magam, indítottam. A motor dorombolva felbőgött. Kihajtottam a főútra, végig a part mentén, egészen a magányos, egyszemélyes üdülőövezetig, Ronan házához. A bejárati ajtóig tartó úton szélsebesen zakatolni kezdett a szívem, és azon tépelődtem, hogy talán hiba volt idejönnöm. Ha meglátom, nem lesz erőm elmenni - itthagyni. Már nem volt visszaút, bekopogtam az ajtón. Tartozom neki azzal, hogy elbúcsúzom. Még ha nem is akar látni. Az ajtó gyorsabban nyílt, mint múltkor, és már nyitottam a számat, készülve elmondani a monológomat, de földbe gyökerezett a lábam, amikor Mike gúnyos vigyora fogadott. 
- Szia, szivikém. Hát te? - kérdezte derűsen, mintha az égvilágon semmi problémánk nem lenne egymással. 
- Hol van Ronan? - kérdeztem ökölbe szorított kézzel. Válaszra nyitotta a száját, mikor a háta mögött megjelent az említett. Mikor megpillantott engem, lesütötte a szemét. Mike átengedte a helyét, integetett, és az ajkával némán formálta a szavakat: Jó utat! Elég jó voltam szájról olvasásból ahhoz, hogy értsem. 
- Mit akarsz? - kérdezte üresen Ronan. A hangja olyan nemtörődöm volt, hogy szíven ütött. 
- Tudom, hogy nem akarsz látni, és tudom hogy hibáztam, de valamit el kell mondanom - kezdtem bele a monológomba. Azt hittem nem tudok majd megszólalni, de ömlöttek belőlem a szavak. Most végre, ha nem is tisztázzuk, de lerendezzük a dolgokat. 
- Hallgatlak - mormolta, majd az ajtófélfának dőlt, és réveteg tekintettel fürkészte az arcomat.
- Szóval... kötöttem egy alkut, amit önszántamból nem tettem volna meg, de rá voltam kényszerítve. - Úgy döntöttem, őszinte leszek - amennyire az lehetséges. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Normális, ésszerű magyarázatot. 
- Tudom, azt mondtad a zaklatónk téged akar, de ez nem igaz. Mindvégig rám volt szállva, és a végtelenségig zsarolt. - Az arckifejezése nem változott, úgy bámult, mintha untatnám. Erre még jobban felbátorodtam. Úgy sincs már semmi vesztenivalóm... - Szóval az alkunk úgy szólt, hogy leszáll rólatok egy feltétellel... el kell hagynom ezt a helyet. És rájöttem hogy felesleges küzdeni, mert mindent elveszítettem. - Nyomatékosan felhúztam a szemöldököm. - És feladtam. Ő nyert. Elmegyek. - Láttam, hogy emésztgeti a hallottakat, egy hosszú pillanatra becsukta a szemét, majd megszólalt.
- Akkor menj... menj csak - A hangja távoli és idegen volt, mintha a közös múltunkat kitörölték volna az emlékezetéből. Csak ezt akartam hallani. A beleegyezését, a jóváhagyását, azt hogy lemondott rólam. Ennyi elég volt, hogy tudjam, vége. Jól döntöttem. 
- Remélem egyszer majd megérted, és képes leszel hinni nekem. Nem is kell hinned, csak látsd a dolgokat az én szemszögemből - mondtam, és mélyen izzó zöld szemeibe néztem. Csillogott.
- Ennyi? - kérdezte tömören.
- Nem - feleltem dacosan. - Szeretlek, Ronan. Ez ellen nem tudsz mit tenni - suttogtam. - Végeztem.
- Akkor menj! Menj már! Ha ezt kell tenned menj és... A kurva életbe, menj már! - elcsuklott a hangja. Mike időközben lejött a lépcsőn, és minket bámult. Ronan végigszántott a haján, majd sarkon fordult, majdnem fellökve Mike-ot, és egy gyors, elmosódó fekete foltnak tűnve villámgyorsan felviharzott az emeletre. 
- Jobb, ha most megyek - böktem ki, majd becsaptam az ajtót és szinte futva tettem meg az utolsó métereket a Maseratiig. Könnyek csorogtak végig az arcomon, majd egy hatalmas csuklás kíséretében beindítottam a motort, és olyan erővel vágtam hátra magam az ülésen, hogy attól féltem, kiszakad a helyéről.

2012. május 22., kedd

2. évad 40. fejezet

 Péntek reggel csak hatalmas erőfeszítések árán tudtam kikászálódni az ágyból. Legszívesebben magamra húztam volna a takarót, és egész nap ki sem tettem volna a lábam a házból. Annie bejött kora reggel, hogy közölje, Norah néni délután 3-4 óra körül érkezik, és addigra mindenképp legyek otthon. És bár félálomban voltam, erre az egyre emlékeztem. A párnám még mindig nedves volt a tegnap este miatt, amikor is álomba sírtam magam. Azzal a gondolattal keltem, hogy mindjárt vége, elmegyek innen, már csak ezt a napot kell kibírnom úgy, hogy a barátaim képébe hazudok, mintha minden rendben lenne, miközben ez koránt sincs így. Feltett szándékom volt beszélni Mike-kal, de nem tudtam, elég erős leszek-e hozzá. Nem hagyhatom el magam, hogy még jobban örüljön a mocskos győzelmének. Edéknek fel se tűnt, hogy napok óta nem hordom a medált. Felesleges volt felraknom, mert hasznom nem származik belőle, ez csak az egyik tartozéka a szánalmas színjátéknak, amelyet napok óta űzök. Kibányásztam pár cuccot a szekrényemből: egy fehér rövidnadrágot és egy sárga, feliratos pólót, mindehhez papucsot húztam. Vörösesszőke hajamat kontyba kötöttem, sminkkel nem bajlódtam, úgy hogy csak felkaptam az oldaltáskámat és lecaplattam a lépcsőn. Nem volt étvágyam, úgy hogy a fennmaradó időmet fel-alá járkálással töltöttem, miközben az mp4-emet hallgattam. Mikor már nem bírtam tovább a tétlenséget, bezártam a lakást és bepattantam a Maseratimba. Hamarabb érkeztem Ed házához, mint kellett volna, ezért még öt-tíz percet vártam a felhajtónál. Mikor végre megpillantottam szőke üstökét, elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy szokásos reggel: betelepedett az anyósülésre, bekapcsolta a rádiót és beszélgetni kezdtünk. 
- Hogy hogy ilyen korán? - csodálkozott, ugyanis legtöbbször inkább öt-tíz percet kések, mintsem korábban érkezek.
- Hamarabb elkészültem - vontam meg a vállam. 
- Figyi, nem sokára már nem lesz szükségem a fuvarodra - vigyorgott, miközben a haját igazgatta a tükörben.
- Miért? - kaptam fel a fejem. Eszembe jutott, milyen kevés időnk van hátra, amit együtt tölthetünk, és elszomorodtam. Hiányozni fognak a közös reggelek.
- Nyugi, csak kapok egy kocsit - nézett rám értetlenkedve.
- Ó... 
- Legalább tegyél úgy, mint aki örül - nevetett.
- Tudod, hogy így van, csak... Olyan jó volt együtt menni suliba. Most, hogy már Missy is egyedül jár... - magyarázkodtam. - És... tudod már, pontosan milyet akarsz? - érdeklődtem.
- Olyan Camaro-t szeretnék, mint ami neked volt, csak szürkébe - bólintott. Szerettem azt a kocsit, de a Maseratim már a szívemhez nőtt.
- Akkor látom, jól kijöttök Adriannel - böktem oldalba.
- Aha, egész jó arc - bólogatott.
- Pedig ha jól emlékszem, valaki azt mondta rá, hogy seggfej - vigyorogtam.
- Jól van na, félreismertem. - Legalább mostantól nem lesz annyira egyedül. Oké, Missy a nap 25 órájában nála lébecol, de azért jó, hogy van még egy családtagja, akire számíthat.
 Az órák túl gyorsan teltek, és Ed-ékkel csak alig egy-kettő volt közös. Ahogy beléptünk egy terembe a következő órára, a tekintetem azonnal Ronan-t kereste, de üresen állt a padja. Az üres hely mellettem tükrözte a gyomromban tátongó űrt, amit maga után hagyott. A legrosszabb az egészben az, amit majd gondolni fog. Azt hiszi, lemondtam róla, feladtam, és meg sem próbáltam megmagyarázni a helyzetet. Pedig megtettem, csak  nem hitt nekem. A helyében talán én sem tettem volna, de akkor is rosszul esett. Órákon nem igazán tudtam figyelni, folyton a Norah nénivel való találkozáson, és a búcsú pillanatán járt az eszem. Még az általában gyomorgörccsel járó matek óra sem tudott semmilyen érzést kiváltani belőlem, ahogy az sem, mikor kikaptam a kettes matekdogámat. 
- Jó lenne, ha összeszednéd magad - súgta Smith. 
- Majd igyekszem... - motyogtam, de tudtam, erre már nem kerül sor. Tényleg, hogy fogom ezt megmagyarázni Annie-nek? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert kicsöngettek, és mikor nyílt az ajtó, a folyosón megpillantottam Mike-ot. Gúnyosan mosolygott, és szerintem tudta, mire készülök. Ez volt az utolsó óránk, ezért volt fél óra szünetem, mielőtt letölteném a "közmunkám". Szótlanul elsétáltam Mike orra előtt, és a léptek kopogásából tudtam, hogy vette az adást, és követ. Kiléptem az udvarra, az épület elé, ahonnan teljes rálátás nyílt a diákok luxusjárgányaira, amelyeknek a felnijén megcsillant a kaliforniai nap fénye. Megtorpantam, és szembefordultam Contreras-szal.
- Hangulatos... - bólogatott zsebre tett kézzel, miközben a környéket pásztázta. Ez nem az az idő volt, amikor értékelni tudtam a kilátást. - Szóval, szivikém... Elmondod, miért rángattál ki az udvarra? Épp ebédelni készültem - vigyorgott. Azon gondolkodtam, ölt-e már embert az energia-elszívással. Biztos voltam benne. Vajon mi a helyzet Ronan-nel?
- Csak szólok, hogy győztél - morogtam.
- Mi? - Értetlenül felnevetett. 
- Győz-tél. Elmegyek Santa Cruzból - mondtam határozottan.
- Tessék, szivi? Nem hallottam jól - provokált. 
- Feladtam - vontam meg a vállam. Arra számítottam, hogy öntelten fog vigyorogni, és minden alkalmat megragad, hogy még jobban a földbe döngöljön, de csak állt ott hitetlenkedve. - Mivan, nem örülsz? 
- Tudtam, hogy egyszer megjön a józan eszed - mondta, bár láthatóan sikerült meglepnem. 
- Én betartottam az alku rám eső részét. Most te jössz - böktem felé az állammal.
- Bocs, elég sok mindent ígérgetek. Miben is állapodunk meg? - nevetett.
- Abban, hogy leszállsz a szeretteimről - néztem rá szúrósan. - És kérem vissza a medálomat!
- Nyugi, szivikém. A hajuk szála se görbül - válaszolt lazán, majd a zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy zsinóros bőrszütyőt; olyasmit, amiben Ronan-től kaptam vissza annak idején. Kibontottam, és azonnal a nyakamba akasztottam a hideg obszidián követ. Kicsit visszatért az "erőm" tőle, éreztem azt a megnyugtató bizsergést és energiát, amit árasztott magából.
- Mivan, meg sem köszönöd? - vonta fel játékosan a szemöldökét.
- A legutolsó, amivel tartozom neked, az a köszönet - szűrtem a fogaim között.
- Megint tévedsz, szivi. Megölhettelek volna. Az első pillanatban, amikor találkoztunk.
- Ó, szóval most hálásnak kellene lennem - forgattam a szemem. Egy ideig csak sejtelmesen mosolygott, majd megszólalt.
- Majd szólok Ronan-nek az érdekedben - vigyorgott gúnyosan, mire elszorult a szívem. 
- Egyszer rájön majd, mekkora rohadék vagy - suttogtam.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Jobban ismerem én őt, mint te. Tudod, talán még jobban is jársz, ha távol tartod magad tőle. Elég sok minden van, amit nem tudsz róla. - Próbáltam elengedni a fülem mellett, amiket mond. Ronan-nel vége, ezért semmi közöm a múltjához.
- Hát, kösz a szép emlékeket - mondtam szarkasztikusan.
- Például? - vonta fel gúnyosan a szemöldökét.
- Például ezt - hadartam, majd megtettem, amit már régóta szerettem volna. Jól tökön rúgtam, mire felkiáltott és a földre rogyott. Szitkozódott, de elengedtem a fülem mellett, és az adrenalin lökettől jött gyorsasággal elsétáltam mellette.
- Ezért még fizetni fogsz - szűrte a fogai között.
- Már megtettem. Nem uralkodsz többé felettem. Alku, Mike. Te tudod a legjobban, hogy az mit jelent - mondtam fejcsóválva, majd lezártnak tekintettem a beszélgetést, és elviharzottam. Ahogy beértem az épületbe, megbántam, amit tettem. Mi a garancia arra, hogy nem fogja bántani a szeretteimet? Megkapta, amit akart, nem? Hátrafordultam, de Mike-nak a nyomát se láttam. Helyette egyenesen Missy-ékbe ütköztem. 
- Szia, te meg hova lettél? Nem jössz? - kérdezte Missy.
- A-a, még ki kell pucolnom a budit - emlékeztettem fintorogva. Most különösen utáltam magam a vodka-ügy miatt. 
- Ó, tényleg. Akkor majd hívlak, szia! - köszönt el mosolyogva, de csak annyi időm maradt, hogy visszaintsek, mert már láttam Mrs. Harris fenyegető sziluettjét, ahogy felém közeledik.

2012. május 20., vasárnap

2. évad 39. fejezet

One Direction - Moments (igen, vándureksön. háhá)

 Még semmi sem végleges - még visszacsinálhatom. Igaz? - Ezek a gondolatok keringtek az agyamban, miközben lehajtottam a főútról, véglegesen magam mögött hagyva a tengerparti zónát...és Ronan-t. Nem, egyáltalán nem gondolkodtam. Tíz perce, mióta eljöttem, azzal győzködöm magam, hogy helyesen döntöttem. Mióta idejöttem, csak balhét okoztam - mindenkinek az életében. Ha én nem jöttem volna a képbe, Sutton-nak nem kell féltékenységi hadjáratot indítania ellenem, Ronannek nem kellett volna megölnie, és akkor most Mike nem játszaná a Bosszúállót. Ed-nek sem kellett volna elveszítenie a nagyanyját. Ahogy ezeket végiggondoltam, elborzadtam magamtól. Idejöttem, felforgattam az emberek életét, összetörtem a szívüket, mindent tönkretettem. Vetettem egy pillantást a visszapillantótükörbe, és rögtön elfintorodtam. Undorodtam magamtól. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. Gyűlöltem, hogy veszítettem, hogy Mike legyőzött, de elég. Itt és most ez az a pillanat, amikor le kell győznöm a fuckin' büszkeségemet, és végre gondolni másokra is saját magamon kívül. Mi történt, mióta szembeszálltam Mike-kal? Semmi jó. Sorra hullanak körülöttem az emberek, és mindezt miért? A makacsságomért, amiért nem vagyok hajlandó lemondani ezekről az emberekről, akiket szeretek. Ha elmegyek, talán még van esély magam mögött hagyni ezt az egészet, és újrakezdeni. Elfelejteni az egész boszorkány/démon/shide látó hülyeséget. Ez eddig talán menne is. De Ronan... Ronan-t hogy felejteném el? Ha a veszekedésünkre gondolok, összeszorul a szívem; kifacsarodik mint egy citrom, amiből a kólás limonádét szoktam csinálni. Alig kapok levegőt és érzem, hogy a gombóc egyre növekszik a torkomban, felkészítve a sírásra. A 'probléma' csak az, hogy akármennyire erőlködtem, egy könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból. Pedig mennyire jól esett volna most félreállni, a kormányba temetni a fejemet és zokogni egész nap, amíg be nem sötétedik, hogy aztán hajnalban beállítsak Annie-hez, hogy haragudjon rám, kiabáljon velem, és akkor talán könnyebb lesz elengedni. Most nem szabad elhagynom magam, még végig kell csinálnom ezt a napot. Ha kiborulok, azt hogyan magyarázom meg Annie-nek? Vagy bárki másnak... így is elég pszichopatának tartanak mostanra a vodkás baleset miatt... Végül erőt vettem magamon, és duplán a gázra tapostam, hátha segít elterelni a gondolataimat, ha azzal vagyok elfoglalva, hogy nehogy kinyírjam magam, ugyanis elképesztően nagy volt a forgalom. Rekordidő alatt elérkeztem a nagynéném emeletes, luxus-kilátásos villájához - mostantól meg kell tanulnom az övéként tekinteni rá -, majd leállítottam a motort, és mielőtt még belemerülhettem volna az önsajnálatba, feltéptem az ajtót, és a bejárat felé vettem az irányt. Perceken át matattam a kulcsommal, míg végre betalált, és elfordíthattam a zárban. Remegő térdekkel caplattam végig a nappalin, hátha sikerül feltűnés nélkül eljutnom a szobámig - de nem volt ilyen szerencsém. 
- Szia. Milyen napod volt? - kérdezte Annie gyanakvás nélkül. Könnyed hangja ismét bűntudatot ébresztett bennem, amiért perceken belül elrontom a kedvét.
- Szia, Annie. Átlagos - vontam meg a vállam, de felállt a konyhaasztaltól, és a bárpultnak dőlt. 
- Figyelj, Kasey. Tudom, hogy nem akartad, de... Nem tudtam megállítani... 
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- A nagymamád idejön. Santa Cruz-ra - felelte tömören a nagynéném. Norah néni? Pont most? Ez nem lehet véletlen... Azt hiszem, sokkot kaphattam, mert nem bírtam megmozdítani a lábam, egyszerűen gyökeret eresztettem.
- Kase? Haragszol? - kérdezte aggódóan. 
- Mi? - emeltem rá üresen a tekintetemet. 
- Haragszol, amiért idejön? - kérdezte türelmesen.
- Ö, nem. De most... megyek lefekszem - suttogtam, majd az emelet felé indultam.
- De...ilyen korán? - csodálkozott.
- Miért, mennyi az idő? - tudakoltam.
- Háromnegyed négy - felelte tömören Annie, mire elgondolkodtam. Valami ott motoszkált az agyam hátsó szegletében, amire emlékeznem kellene. Miért olyan fontos ez az időpont? Csak annyit tudtam, hogy a szemeim elnehezültek és készültek lecsukódni, továbbá az agyamban olyan állapotok uralkodtak, mint Smith matek dogái után. Erre persze rögtön eszembe jutott a fia, Jonah, és az akaratomon kívüli csókunk. Ronan-nek mindennek vége... Kezd elmenni az eszem? Ha eddig nem őrültem meg, akkor most biztosan... A szobám felé menet ledobáltam magamról a ruháimat, magamra kaptam a szürke shortomat és a fehér, ejtett vállú felsőmet, majd az ágyamra vetettem magam, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Húsz perccel később
Sutyorgásra lettem figyelmes amikor pislogni próbáltam, bár a szememet mintha ólom húzta volna. Végül elszántan felültem az ágyamban, és megdörzsöltem megfáradt szemeimet. Amikor körbepillantottam a szobámban, felfedeztem Missy-t, amint az ágy szélén ül, és éppen a telefonjába magyaráz valamit. 
- Felébredt. Majd hívlak - suttogta, majd zsebrevágta a mobilját. Bíztatóan rám mosolygott.
- Szia - köszöntött derűsen, mire eszembe jutott, mit kell tennem. Norah néni Santa Cruz-ba jön, nekem pedig rá kell vennem, hogy hazavigyen magával Portlandbe. Ami nem lesz nehéz, tekintve, hogy valószínűleg ezért utazik több száz kilométert... 
- Hello. Ed? - kérdeztem, ugyanis akárhogy kerestem a szobában árnyékként hozzánőtt ikertestvérét és lelkitársát, nem találtam.
- Adrian-nel van - mondta tömören, mire kételkedve felvontam a szemöldökömet. Ed minden alkalmat megragadna, amit távol tölthet a nagybátyjától, akkor most miért nincs itt? Jobb is... Feleannyi fájdalom és bűntudat, amivel szembe kell néznem, amikor gyanútlan tekintetükbe hazudok.
- Elhívta sörözni. Hogy "jobban megismerjék egymást" - idézte Missy. - De jobb is ez így. 
Bólogattam, bár nem igazán tudtam, mit mondjak. 
- Látom, Nikole kifárasztott - biccentett Missy, valószínűleg karikás szemeimet fürkészve. - Elmondod, mi volt az ma irodalom órán? 
Megremegett a szám széle. Először azt hittem, a torkomban növekvő gombóc megakadályoz majd a beszédben, de meglepetésemre nyoma sem volt. Bár néha, egy-két mondat közben elcsuklott a hangom, de folyékonyan tudtam beszélni mindenről, ami az elmúlt pár napban történt. És meglepő, milyen sokat. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Minden betűvel, amit kiengedtem magamból, egyre jobban megkönnyebbültem, és ez a zavaros katyvasz kezdett értemet nyerni, összeállni egy kerek egésszé. Egy kerek, de mégis borzalmas egésszé. Mindent elmondtam, ami azon a kertipartin történt. Hogy fenyegető üzeneteket kaptam, hogy Annie élete volt a tét, ezért meg kellett csókolnom Smith fiát, és Ronan megtudta, mert a zaklatónk elküldte neki a képet, és azért volt úgy kiakadva, hogy majdnem kiszívta Collins lelkét - mindebből gondosan kihagyva Mike-ot. Szemétláda, ő lesz az egyetlen, aki ezt sérülés nélkül megússza. Hallottam, hogy Missy beszél hozzám. Valami olyasmit mondott, hogy minden rendben lesz és hogy kitalálunk valamit, de nem igazán tudtam figyelni. A gondolataim egész máshol jártak. A búcsún. A minimum, amit megérdemelnek, az egy normális, ésszerű magyarázat, amiért egyik napról a másikra lelécelek, és kilépek az életükből. Valami, amit annak idején Christopher is megérdemelt volna. Csakhogy, vele tartottam a kapcsolatot. Őket viszont végleg el kell engednem, ha azt akarom, hogy Mike leszálljon rólunk. Egytől egyig mindegyiküket. Arra a napra gondoltam, amikor először pillantottam meg Ed-et és Missy-t a kanapén csókolózva. Hogy mennyire boldog és elégedett voltam, amiért rávettem a barátnőmet arra, hogy beszéljen az érzéseiről. Az első alkalomra, amikor találkoztunk. Missy lelkesedésére az új lány iránt, Ed bíztató szavaira, amiből egy sem volt igaz, mégis megnyugtattak. Aztán egy emlék fájdalmasan a mellkasomba mart. Amikor először láttam Ronan-t belépni a terembe. Kócos, szőkésbarna haját, és világító kék/zöld szemeit az ismerős fekete fénnyel, amely mindig ott volt, ha éhes volt, vagy ha rám nézett. Amikor bunkón, flegmán követelte vissza a helyét, majd duzzogva leült mellém, és a radíromat kezdte gyilkolni. A napot, amikor megijesztett a stégen, és miatta vízbe ejtettem a kedvenc rajzos füzetemet. Most Mona Lisa festményét is gondolkodás nélkül az óceánba hajítanám, ha minden újra a régi lehetne. Pedig én aztán értékelem a művészetet...
- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lóbálta a kezét Missy az orrom előtt.
- Bocs, ne haragudj - rázódtam vissza a valóságba. 
- Szóval... Ronan-nél tartottam. Nyugi, csak egy kis idő kell neki, hogy lenyugodjon, és ráébredjen, nem te vagy a hibás. - Épp ez a baj. Ez az egyetlen, amit nem adhatok meg neki. Nincs több időm. Eszembe jutott az a Justin Timberlake-es film, ahol az emberek idővel fizetnek. Bárcsak én is találkoznék egy időmilliomossal, aki egyik napról a másikra rám hagyná az összes idejét. Tudnék vele mit kezdeni... 
- Te nem láttad az arcát... - suttogtam, visszaemlékezve arra a dühös, keserű, csalódott tekintetre. Azt a nézést nem lehet szavakkal leírni, ahogy azt sem, mit éreztem akkor. 
- Szeret téged, és ez a lényeg - biztosított, de egyetlen szava sem tudott megnyugtatni. Mert én ismertem az egész sztorit - ő nem. És ennek így is kell maradnia.
- Te hasonló esetben... meg tudnál bocsátani Ed-nek? - kérdeztem, s lélegzetvisszafolytva vártam a választ. 
- Gondolkodás nélkül. Persze, megbántottnak és elárultnak érezném magam, de csak egy szó, hogy megbánta és... én tuti hajlandó lennék újrakezdeni - mondta, ő maga is meglepődve a szavain. - Nem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni bárki iránt, de most ezt érzem, és ha nem tévedek, Ronan is hasonlót érez irántad - mosolygott rám. Nem tudom, akarom-e hogy így érezzen. Ha szeret még, szenvedni fog, mikor elmegyek, nem? Már így is elég fájdalmat okoztam neki, miért kell, hogy tovább fájdítsam a szívét? Hát semmi sem jó, amit teszek?
- Látom, nem vagy beszédes kedvedben, úgy hogy... - kászálódott föl az ágyból.
- Ne! Ne menj el! - kértem kétségbeesetten. Minden pillanatot meg akartam ragadni, amit együtt tölthetünk. 
- Ő, oké - mondta, majd visszahuppant mellém. - Figyelj... amit akkor mondtam... tudod, az a barátok mindent megosztanak egymással dolog... Sajnálom, hülyeség volt. Most már tudom, miért kerülted Ronan-t. Nem kellett volna ráderőltetnem, várnom kellett volna, míg magadtól elmondod... 
- Még te kérsz bocsánatot? Igazad volt, semmi értelme nem volt titkolni. Csak, tudod... Féltem kimondani, mert azt reméltem hogy talán... egyik nap felébredek, és kiderül, hogy az egész csak egy borzalmas rémálom volt... Nem akartam, hogy ez legyen a valóság... hogy véglegessé váljon... - hadartam, ami abban a pillanatban eszembe jutott.
- Megértem. Akkor szent a béke, ugye? - bökött oldalba játékosan. 
- Szent a béka - bólogattam és szorosan magamhoz öleltem. Meglepődött a hirtelen érzelmi kitörésemen, de ő is átölelt. Ekkor ajtónyitást hallottam, majd Ed szórakozott fejét pillantottam meg az ajtóban. 
- Megjöttem! Hé, itt meg mi történt? - kérdezte értetlenül, ahogy észrevette az érzelmes jelenetet. 
- Szia - köszöntünk kórusban, immár kicsit derűsebben.
- Komolyan, kezdek féltékeny lenni... - vigyorgott, az előbbi összeborulásunkra célozva. 
- Mennyit ittál? - vonta fel Missy játékosan a szemöldökét.
- Csak egy kicsit, na... Amúgy, ez az Alien nem is olyan rossz arc - bólogatott, majd letelepedett mellénk.
- Ki?! Adrian? - kérdeztem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Férfiak... csak egy kis pia kell nekik, és azonnal megnyílnak. 
- Ja, megszakítottam valamit? Úgy tűnt valami nagy lelkizés közepén vagytok - mondta szórakozottan. Missy-vel összenéztünk, s mindketten úgy döntöttünk, felesleges az egész katyvaszt a pityókás Ed fejére zúdítani, ezért inkább nem szóltunk semmit.
- Dehogyis. Minden oké - bólogatott Missy, mert ő hihetőbben hazudott, mint én. A délután hátralevő részében csak semleges témákról beszélgettünk. Sem én, sem Missy nem akarta felhozni Mike-ot vagy Ronan-t, Ed pedig teljesen ki volt ütve, épp a baseball meccsről hadovált valamit, amit Adriannel közösen néztek a kocsmában. Erről eszembe jutott Chris, és hogy nem sokára látni fogom 3D-ben. Valamiért mégsem tudtam örülni neki. Szomorúan váltogattam a tekintetem Ed és Missy között, akik épp párnacsatát rendeztek, de mikor én is kaptam egyet az arcomba, mosolyt erőltettem az arcomra és felkészültem a visszavágásra. Estefelé fel akartam ajánlani nekik, hogy aludjanak itt, de végül meggondoltam magam. Jobb, ha most egyedül vagyok, mert nem bírom tovább ezt a színjátékot. Kikísértem őket, majd mindegyikőjüket megöleltem és percekig integettem nekik, míg Missy kifarolt a kocsijával a felhajtóról, és elhajtott a pálmafákkal szegélyezett úton. Először furcsa volt megszokni a dél-amerikai növényeket, de még ezek is hiányozni fognak.

2012. május 18., péntek

2. évad 38. fejezet

Miután elszabadultam az egy órás "közmunkáról", szinte futva tettem meg az utolsó métereket a Maseratimig. A legnagyobb büntetés nem is a büdös wc-k pucolása volt, hanem az, hogy közben végig Nikole nyafogását, és a lekezelő dumáit kellett hallgatnom. Megtudtam, hogy egy szánalmas, iszákos szardarab vagyok, aki semmire sem fogja vinni az életben. Bíztató. Beindítottam a motort, kifaroltam a parkolóból és a gázra tapostam. Húsz perc múlva már Ronan háza előtt álltam. Öt percen keresztül tépelődtem az ajtó előtt, míg végül erőt vettem magamon és bekopogtam. Telt az idő, és senki sem nyitott ajtót. Mikor már épp feladtam a reményt és sarkon fordultam, kattant a zár. Megtorpantam, majd megpördültem a tengelyem körül. Ronan átható pillantással fürkészte az arcomat, miközben az ajtófélfának dőlt. Fekete pólóját egy fehér trikóra cserélte, a haja zilált volt, kezében egy pohár gin tonikot szorongatott.
- Szia. Beszélnünk kell - mondtam tömören. 
- Azt mondod? - felelt cinikusan, majd ledöntötte a gin tonikot, de közben végig rajtam tartotta a szemét.
- Esetleg... - böktem az előszoba felé. Gúnyos, keserű mosollyal kijjebb tárta az ajtót, de csak hogy épphogy átférjek rajta. Utoljára akkor viselkedett így, mikor még nem volt köztünk semmi. Bunkó, cinikus, aki elrejti az érzéseit. Kivéve, hogy most oka is volt rá. 
- Nem érek rá egész nap - morogta. A hangjából áradó tömény érdektelenség hidegzuhanyként ért, mire ráeszméltem, hogy már percek óta csak állok földbegyökerezett lábbal, és bámulom. Hátat fordított nekem, és elindult a nappali felé. Erőt vettem magamon, majd követtem. Megállt, a konyhapultnak támaszkodott és várakozón nézett rám. Megálltam tőle pár méterre, és ekkor elakadt a szavam. Nem gondoltam át a dolgot, így gőzöm sem volt, hol kezdjem. 
- Na jó. Mindketten tudjuk mi történt, úgy hogy jobb lesz ha most el... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem az van, amit gondolsz! - fakadtam ki, mire felvonta a szemöldökét.
- Nem? Akkor magyarázd meg légyszíves, mert nem világos - csattant fel, majd előkapta a mobilját a farzsebéből, bepötyögött valamit és felém tartotta. Mikor megláttam a képet, elsápadtam és újra meg újra elöntöttek annak a végzetes estének az eseményei. Hogy hogyan fenyegetett Mike, mire rávett, hogy megcsókoljam Jonah-t. Éreztem a gombócot a torkomban, mikor lesütöttem a szemem. 
- Tessék. Magyarázd meg! - követelte Ronan tárt karokkal, miután levágta a mobilt a konyhapultra. 
- Kényszerített... - kezdtem bele, de könyörtelenül félbeszakított, esélyt sem adva, hogy megmagyarázzam.
- Ki?! A srác? Nem úgy nézel ki, mint aki ellenkezik - csattant fel.
- A rohadt életbe! Sutton ismerőse - böktem ki. 
- Senki sem kényszeríthet arra, hogy megcsókolj valakit, akit nem akarsz! - ráncolta a homlokát. Még csak meg sem próbál hinni nekem.
- Megfenyegetett, hogy bántja Annie-t - folytattam.
- Te is tudod, hogy nem tette volna meg... - Nem akartam hinni a fülemnek.
- Miért nem? Marie-t is megölte, nem riad vissza semmitől - érveltem. 
- Mert semmi haszna belőle. Nem te kellesz neki, nem is McCeightly, hanem én. Én öltem meg Suttont és rajtam akar bosszút állni - vágott vissza, immár magából kikelve.
- Azt mondtad, leszállt rólad - vágtam közbe. 
- Hát, nem. Kurva életbe, azért mondtam, hogy megnyugtassalak erre te... Áá - szántott végig a haján ingerülten. 
- Az nem jelentett nekem semmit, te is tudod - csattantam fel. - Csak... bocsáss meg! - kértem.
- Nem megy - suttogott, miközben a fejét rázta. 
- Francba! Mindig ez van... Inkább neki hiszel, mint nekem - tört ki belőlem, mire a homlokát kezdte ráncolni.
- Kinek? - nézett rám értetlenül. Annyira el akartam mondani neki! Az egészet; hogy Mike áll mindemögött, ő mozgatja a szálakat, ő küldi azokat az üzeneteket, és próbál minket szétválasztani, mióta betette ide a lábát. De nem tehetem, mert Mike megtiltotta. Úgysem hinne nekem... 
- Miért nem tudsz egyszer az életben hinni nekem? - néztem rá elkeseredetten.
- Én hittem. Ez lett belőle - tárta szét a karját, amelyben még mindig ott volt a pohár, bár a gin tonik rég eltűnt belőle. Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Talán csak idő kell neki. Mert az nem lehet, hogy azt hiszi, szándékosan csaltam meg. 
- Ez azt jelenti... - kezdtem bele, de megremegett a hangom.
- Vége. Most...most csak menj el! - kérte. Meglepett a hangja gyengesége. A szemébe néztem. Eltűnt a düh, és csak a keserűség maradt. Ronan Blackmore, akit a világ legkeményebb srácának hittem, aki mindig mindentől és mindenkitől megvédett, azt hiszem összetört. És ez mind miattam van. Csak én lehetek ilyesmire képes. Mindent lerombolok és tönkreteszek magam körül. Gyűlöltem Mike-ot is, de legfőképpen magamat. És akkor meghoztam egy döntést, ami már egy ideje érlelődött bennem.
- Jó... Elmegyek - jelentettem ki, miközben enyhén bólogattam, ami azt hiszem azért volt, hogy végleg meggyőzzem magam. Ronan bólintott, és a poharára emelte a tekintetét. Nem értett meg teljesen. Nem csak a lakás elhagyására gondoltam. Vége. Feladtam: elmegyek Santa Cruzból. Mindenkinek jobb lesz így - győzködtem magam, miközben határozottan végigsétáltam a nappalin, át az előszobán, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Kisétáltam a lakásból, evvel együtt Ronan életéből is.

2012. május 17., csütörtök

2. évad 37. fejezet

 Kábulatomból az óra kezdetét jelző csengő zökkentett ki, mire percek alatt visszatértem a rideg, kegyetlen valóságba. Mike gúnyos vigyora, Ronan kétségbeesett dühe. Ugye nem...? Próbáltam összeszedni magam, és a 102-es terem ajtaja felé indultam. Vettem egy mély levegőt, majd kezemet az ajtóra kulcsolva kinyitottam. Egy kicsit nyikorgott, és a csavarok is meglazultak, ami Ronan erejének tudható be, és a ténynek, hogy valamin állatira felhúzta magát. Collins már a tanári asztalnál ténykedett, a diákok is elcsendesedtek, többé-kevésbé. Engem azonban most nem érdekelt senki és semmi. Sem Nikole gőgös pillantása, sem Collins megrovó tekintete, amiért késve érkeztem, csak Ronan-t láttam magam előtt, ahogy a legkülönbözőbb érzelmek ülnek ki az arcára: düh, hitetlenkedés, fájdalom, megvetés. Ezek közül jópárat ismertem és tapasztaltam, de az intenzív keveredésük mellbevágott. Ronan sosem szokta így kimutatni az érzéseit, legalábbis mások - kívülállók - előtt nem. Most én is így éreztem magam. Kívülállónak, akit kizárt az életéből. Ha nem így lenne, már rég rám nézett volna, rám villantotta volna ismerős félmosolyát, tudatva, hogy minden rendben. De ez koránt sincs így. Nyeltem egyet, majd ólmos léptekkel elindultam a padunk felé. 
- Szia - suttogtam, majd ráébredtem, milyen idétlenül és közhelyesen hangzik ez. Leültem a székemre, és szaggatott mozdulatokkal kipakoltam.
- 'ello - préselt ki magából egy szónak sem nevezhető valamit, majd arcára keserves mosoly ült ki. Nem kellett több, ennyi elég volt hogy ráébredjek, tudja. Tud az akaratomon kívüli félrelépésemről, és engem hibáztat. Nem a zaklatónkat, nem Jonah-t... engem. 
 Elkezdődött az óra. Mindketten üresen meredtünk magunk elé. Nem mertem ránézni. Féltem elfogadni a valóságot. A valóságomat, amit Mike porig rombolt. Fogalmam sem volt, hogy hozzam ezt rendbe, gondolkodni sem tudtam a rám törő pániktól és kétségbeeséstől, hogy elveszíthetem őt, a fiút akit szeretek. Vetettem rá egy pillantást - hiba volt. Az arcáról olyan intenzitású düh és undor tükröződött, hogy ha nem lett volna alattam szék, szinte biztos, hogy összerogyok. Bal kezében fogta a ceruzát, amivel a Shakespeare mű hangulatára utaló szavakat kellett bekarikázni a munkafüzetben. Láttam, hogy a grafit hegye súrolja a puha papírlapot, de Ronan keze megállt, és ekkor észrevettem, hogy egész testében remeg. Egy óvatlan pillanatban kettéroppantotta a ceruzát, mire a forgácsdarabok ezerfelé repültek. Nem törődött a maradványokkal, elővett egy másikat. 
- Rendben. Tegyétek fel a hármas feladatban látható kérdést a padtársatoknak az alábbi hangulatoknak megfelelően, és figyeljétek meg, mi a különbség, és mennyiben határozza ez meg a választ! - adta ki az utasítást Collins. A többiek körülöttünk azonnal nekiláttak a feladatnak, így a hangok kavalkádja megakadályozott a nyugodt gondolkodásban - nem mintha ilyen körülmények között képes lettem volna ilyesmire. Magamban elolvastam a mondatot, majd kinyitottam a számat, készülve feltenni a kérdést Ronan-nek.
- Ne - mondta, elutasítóan leintve a kezével. Befogtam a szám, és csak meredtem magam elé. Mit kellene mondanom? Hogyan lehet ezt rendbehozni? Semmi esélyem... 
- Legalább a nevét mondd meg - bökte ki, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg nekem szánja, de azt akarta, hogy meghalljam.
- Tessék? - kérdeztem, mire keserűen csóválta a fejét. - Nem az van, amit gondolsz - suttogtam, és én is meglepődtem, mennyire erőtlen a hangom,  és mennyire szánalmasan hangzik ez az egész. Válaszra nyitotta a száját, mikor Collins az asztalunkhoz lépett és számonkérte az órai munkánkat.
- Hé, ezt majd szünetben. Csináljátok a feladatot - intett, mire Ronan dühtől eltorzult arccal ráemelte a tekintetét. Megrándult a szája széle. A sötétség így is dominált a szemében, de most teljesen átvette a hatalmat, és szinte éreztem a belőle áradó keserűséget. Megfagyott a levegő. Követtem Ronan tekintetét, és megmerevedtem. Collins arcára mély elkeseredettség és fájdalom ült ki, révetegen meredt a semmibe. Ronan padon fekvő keze ökölbe szorult miközben szuggerálta az irodalom tanárunkat, majd mikor a szeme izzani kezdett és lassacskán zöldbe váltott, ráébredtem, mit csinál. Sosem tudtam elképzelni, milyen az, amikor elszívja egy ember energiáját, de most a tanúja voltam. Egyszer mesélt erről; azt mondta, ez a pozitív energiák elszívásáról szól, ami átáramlik a testébe. Ha egy emberben túlzottan többségbe kerül a negatív energia, az illető levert lesz és fáradt. Azt is mondta, hogy nem szabad túlzásba vinni, mert súlyosabb következményekkel is járhat, például depresszió, idegösszeomlás, végső soron halál és öngyilkosságra való hajlam. Ahogy Collins összetört tekintetét figyeltem, ebben nem is kételkedtem.
- Ronan... - suttogtam halkan. Összerezzent a hangomra. Egy pillanatig még láttam benne a tudatalatti egy kis szikráját, mely azt sugallta, nem fog leállni, de aztán megköszörülte a torkát és elengedte Collins energiáit. A pasas egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de percekkel később visszatért a régi kerékvágásba, és a táblához sétált. Kissé zavarodott volt a tekintete, de úgy tűnt, nem szenvedett maradandó károsodást, ezért fellélegeztem. Szerencsére a diákok semmit nem vettek észre, mert a feladattal voltak elfoglalva. Ronan egy pillanatra megdermedt és a tekintetébe beférkőzött még valami: ijedtség és csodálkozás. Magát hibáztatja, de tudom, hogy én vagyok az oka, amiért ilyen messzire ment. Ekkor furcsa dolog történt: Collins a mondata közepén elhallgatott és szívszaggató zokogásban tört ki. Összerogyott a tábla előtt, felhúzta a térdeit, az ölébe temette az arcát és összerázkódott a sírástól. Lefagytam. A többiek tátott szájjal bámulták, mire Ed kapcsolt, felpattant a helyéről és leguggolt Collins elé.
- Tanár úr - szólt higgadtan. - Jöjjön, kikísérem. Minden rendben lesz - mondta, majd bíztatóan kinyújtotta a kezét az összetört Collins-nak, és felsegítette. Eltámogatta az ajtóig, és mielőtt becsukta volna, szemrehányó, haraggal teli pillantást vetett Ronan-re. Mindenki csöndben volt, ami ritkán szokott előfordulni. Egészen az óra végéig ültünk, s mikor megszólalt a csengő, összerezzentünk. Mindenki, kivéve Ronant, aki szokása szerint hamarabb összepakolt, és lelépett. Rám sem nézett egész órán. Legszívesebben utána rohantam volna, hogy megrázzam és kényszerítsem, hogy mondjon valamit. Bármit. Kiabáljon, üssön meg, gyűlöljön. Bármit, csak ezt az ürességet ne. Időt kérnék, hogy megmagyarázhassam, időt, hogy átgondolja és megbocsásson. Mégsem tudtam megmozdulni, csak meredtem magam elé összetörten. Mikor valaki megérintette a vállamat, összerezzentem. 
- Nyugi - hallottam Missy csodálkozó hangját. - Mennünk kéne - mondta. Tudtam, hogy többet vár magyarázatként, de jelenleg megelégedett annyival is, hogy összepakoltam a cuccomat, és követtem a folyosóra. Mikor már biztonságos távolságra kerültünk a tömegtől, szembefordult velem, és kérdőre vont.
- Elmondanád, mi volt ez? - kérdezte karba tett kézzel, válaszra várva. 
- Óriási hülyeséget csináltam... - suttogtam, felkészülve, hogy mindent elmondjak. De nem tudtam erőt meríteni, csak arra koncentráltam, hogy Ronan nem sokára elhagyja az épületet, és akkor talán soha többet nem látom. Mikor megpillantottam Mrs. Harrist felénk közeledni, elkáromkodtam magam. 
- Mivan? - kérdezte Missy.
- Büntetőmunkára kell mennem, de ígérem, otthon mindent megmagyarázok - mondtam még mindig erőtlenül, mire felsóhajtott és bólintott. 
- Találkozunk nálatok négykor - mondta mélyen, aggódóan a szemembe nézve.
- Ott leszek - válaszoltam, és már rohantam is, hogy minél hamarabb végezzek és megkereshessem Ronan-t, mielőtt késő lesz.