Három nappal később kiengedtek minket a kórházból, bár a bal kezem még mindig gipszben volt. Szerencsésebb voltam, mint Missy, akinek a bal lába tört el, ezért sínbe kellett rakni. A Camaro esete óta Missy fuvaroz, majd együtt - Missy Ed vállára támaszkodva -, bicegtünk be a Harbor High School kapuján.
- Miért nem gyógyítod meg magad? - kérdeztem csodálkozva. Ha nekem ilyen képességeim lennének, minden egyes karcoláson alkalmaznám.
- Ez azért nem ilyen egyszerű. Fenn kell tartani a látszatot. Mostanra már mindenki tudja, hogy súlyos autóbalesetünk volt. Ha vidáman, ugrándozva beállítanék egy karcolás nélkül, az kissé feltűnő lenne... - magyarázta. Erre eddig nem is gondoltam. Ebből is látszik, hogy nem vagyok még teljesen felkészülve erre a természetfeletti-dologra.
Irodalom órára ismét összeszorult szívvel léptem be - mint minden órán, mióta Ronan lóg a suliból. Azt hittem, elájulok, amikor megláttam, hogy a szokott helyén ül, lazán lapozgatva a könyvet, unott pillantással. Nem vett tudomást a külvilágról - bár szerintem nagyon is jól tudta, mi történik körülötte. Próbáltam tudomást sem venni róla, de közben a szívem a torkomban dobogott. Leültem mellé, de nem néztem rá. Megcsapott ismerős óceánillata. Nem mondott semmit, mégis éreztem, hogy tudja. Tudja, hogy tudom.
- Nem késtél... - szólaltam meg elsőként. Amit Missy-nek mondtam, ránk is érvényes. Ne halogasd a dolgot, mert csak rosszabb lesz!
- Dehogyisnem. McCeightly-ék már telebeszélték a fejedet, mi? - mondta más irányba terelve a beszélgetést, száját gunyoros - de keserű - félmosolyra húzva.
- Legalább nem titkolóznak előttem, mint egyesek.
- Nem tartozom neked magyarázattal... - vonta meg a vállát.
- Akkor miért mentettél meg? Aznap este, a sikátorban. Ott is hagyhattál volna, akkor most nem kellene magyarázkodnod... - a fejét csóválta, de nem válaszolt. - Szóval... nem akarsz megölni? - meglepte a kérdésem.
- Miből gondolod, hogy meg akarlak?
- Veszélyes vagyok rátok nézve, nem? De akkor nem értem, miért mentesz meg újra és újra. Miért hoztad vissza a medálomat? - elsötétült a tekintete, és egy pillanatra megint megpillantottam benne a fekete fényt. - Tudom, hogy te voltál.
A kórházi látogatásáról nem beszéltem neki, mert nem voltam teljesen biztos benne, hogy őt láttam. Még a végén azt hiszi, róla álmodozom. Így is el van szállva magától.
- Nem tudsz te semmit... - közölte Mr. Collins-t fixírozva. Talán most nézett rá először.
- Azért ha valami terved van velem, szólj.
- Szeretnéd, mi? - vonta fel a szemöldökét öntelten.
- Ne hidd, hogy mindenki el van ájulva tőled, Blackmore. Átlátok rajtad.
- Azért, ha befejezted, hogy hazudsz magadnak, szólj. - utánozta a hanglejtésemet. Összepakolt, és pontosan akkor távozott, amikor megszólalt a csengő. Legyőzöttnek éreztem magam, és dühös voltam rá. Ed-nek és Missy-nek diákköri megbeszélése volt, így az épület előtt vártam rájuk. Ahogy a hazafelé siető diákokat fürkésztem, megpillantottam Ronan-t, amint egy ismerős, fekete hajú lánnyal beszélget. Volt egy sejtésem, majd amikor az illető megfordult, a gyanúm beigazolódott. Sutton állt Ronan-nel szemben. Honnan ismerik egymást?! Úgy tűnt, mintha vitatkoznának, bár Sutton higgadtan mosolygott. Ronan viszont feldúltnak tűnt. Közelebb araszoltam hozzájuk, amíg el nem csíptem néhány halk foszlányt a beszélgetésből.
- Hagyd békén, és bízd őt rám! - utasította ingerülten a lányt.
- Miért, amikor olyan jól szórakozom...? - vigyorgott Sutton, és megnyalta ajkait.
- Mindent elrontasz...
- Igen? Amikor megcsókoltalak, nem ezt mondtad - vonta fel a szemöldökét.
- Azok az idők elmúltak, Sutton. Felejtsd el - mondta Ronan elfúló hangon.
- Tényleg? Én még mindig érzem a bizsergést. Neked sem kéne küzdened ellene - suttogta Sutton, és végigsimított Ronan mellkasán.
- Csak akadj le róla - mondta Ronan, határozattan lefogva Sutton kezeit.
- Mivan, csak nem bejön neked a kis shide látó? Ne mondd már, hogy izgat ez a kis csitri? Nincs benne semmi tűz. Ahogy ismerlek, nem az eseted...
- Ott a pont, Sutton. Nem ismersz.
- Te viszont ismerhetnél engem annyira, hogy tudd, elég makacs vagyok. Miért is kéne leszállnom róla? - Állj. Mikor szállt rám?
- Beteg vagy. Még egy olyan kis karambol, és egyre messzebb úszol a megbocsátástól - Nem. Sutton okozta a balesetet?! Hogy a fenében lenne képes ilyesmire? Egy pillanatra elkomolyodott az arca, és egy furcsa árnyék úszott át a szemén. Ekkor bekattant. A kávézóban; nem evett semmit. Karambolokat okoz? Érdeklődött a medálom iránt? Sutton démon... Ed szerint a shide látók feladata, hogy felismerjék és elpusztítsák a démonokat. Hogy a jó büdös francba kéne elpusztítanom őket, mikor fel sem tudom ismerni őket? A medál. Sutton váltotta ki belőle azt a reakciót? Amíg a gondolataimba merültem, észre sem vettem, hogy Sutton elhalad mellettem, s megcsapott a parfümillata. Határozott, de sietős léptekkel továbbállt. A medálom felforrósodott a nyakamban. Levettem. Az ezüstös csíkok ismét felizzottak rajta. Vetettem egy pillantást Ronan-re. Találkozott a tekintetünk. Felgyorsítottam a lépteimet, és a parkoló felé vettem az irányt. Bárhol lennék most, csak ne itt. Missy BMW-je már a járda mentén várt rám. Megkönnyebbülve ugrottam be az anyósülésre. Feltűnt, hogy Ed nincs velünk.
- Hová lett Eduárdó? - kérdeztem. Sürgősen beszélnem kell neki Suttonról.
- Suttonnal találkozik - erősítette meg Missy legnagyobb félelmemet. Elsötétült a tekintetem, amit Missy rögtön észrevett.
- Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki boszorkányt látott. - Elnevette magát. - Jaj, de humoros vagyok.
Valahogy most nem tudtam vele nevetni.
- Most komolyan, mi a baj?! - kérdezte gyanakvóan.
- Sürgősen beszélnünk kell Ed-del...
- Mi-miért? - ráncolta homlokát a barátnőm.
- Sutton nem az akinek látszik. Biztos vagyok benne, hogy démon... - mondtam, majd elsoroltam az érveimet a tény mellett. Missy szitkozódni kezdett.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel a csajjal - csattant fel. Beindította a BMW-t, és olyan erővel taposott a gázra, hogy még én is megijedtem.
Ed-ék háza előtt sikerült elcsípnünk őket. Feltéptem az ajtót, megfeledkezve bicegő barátnőmről, bár meglepően gyorsan követett.
- Sziasztok. Hová, hová? - kérdezte Missy szokatlanul vidáman.
- Hello. Sutton-nal lemegyünk a partra. Holnap találkozunk - mondta Ed.
- Figyelj, beszélnünk kellene. Fontos. - Oldalra billentettem a fejem, hogy nyomatékosítsam.
- Rendben, mondd csak - nézett ránk várakozón, én pedig vetettem egy gyors pillantást Suttonra.
- Jobb lenne négyszemközt - haraptam az ajkamba. Ez kínos.
- Oké, akkor este megbeszéljük - mondta türelmetlenül.
- Nem lehetne most? Csak egy perc az egész, Sutton biztosan megérti.
- A kocsiban megvárlak - indult el Sutton a fekete Lamborghini felé.
- Jól van, mondjátok gyorsan - forgatta a szemét Ed.
- Ed, ez most furán fog hangzani de... - kezdtem bele az életmentő magyarázatba.
- Sutton démon! - tért a lényegre Missy.
- Tessék...?
- Jól hallottad.
- Ez nevetséges. Képtelenség, különben is pont neked kéne elhinnem, akiről lerí, hogy utálja Suttont? Az elejétől fogva ellenszenves voltál vele.
- Ez nyilvánvaló. Csak azért nem vetted észre eddig, mert teljesen belezúgtál - mondta szemrehányóan Missy. Ed már válaszra nyitotta a száját, amikor félbeszakítottam.
- Elég! Ebbe most ne menjünk bele. Ed, hinned kell nekünk. Ezek tények, és vannak bizonyítékaink.
Ed kitartóan rázta a fejét.
- A medálom jelzi a démonokat. Először az étteremben, most pedig a suli udvarán. Felforrósodik, és ezüstös minták jelennek meg rajta.
- Akkor Blackmore-t miért nem jelezte? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem tudom... - erre még nem is gondoltam.
- Hát akkor? Bármi mástól is lehet. Ez még nem bizonyít semmit.
- Ő okozta a balesetet - érveltem. - Hallottam, hogy beszélget Ronan-nel, akivel azt hiszem, régebben együtt voltak.
- Blackmore-ral?! - fintorgott.
- Te aztán jól megragadtad a lényeget - forgatta a szemét Missy.
- Ebből elég. Holnap találkozunk - mondta Ed, majd hátat fordítva nekünk elindult a Lamborghini felé.
- Várj! - kiáltottam utána, mire megtorpant. - Vidd magaddal a medált. Nem kell hinned nekünk, csak vidd el. - Felé nyújtottam, de habozott. - Kérlek, nyugodtabb lennék!
Felsóhajtott, majd kikapta a kezemből, és zsebre vágta. Direkt úgy álltam, hogy Sutton ne lássa a jelenetet.
- Miért nem hisz nekünk?! - szitkozódott Missy. Az az igazság, hogy teljesen meg tudtam érteni, mit érez most. Én sem akartam elhinni az egész boszorkányosdit, akkor sem, ha legbelül tudtam, hogy ez a valóság. Féltem a megváltoztathatatlantól.
- Sutton tudja, hogy tudjuk?
- Szerintem most már igen. - Volt egy ilyen sejtésem, és mostanában a megérzéseim beválnak, úgy hogy most is hallgattam rájuk.
- Mi lesz, ha bántani fogja? - kérdezte Missy, szeme aggodalomtól csillogott.
- Nem tudom, de tudok valakit, aki segíthetne - Ronan arca villant fel lelki szemeim előtt. Gyűlöltem, hogy szívességet kérek tőle, de Ed élete forgott kockán. Missy-n látszott, hogy tudja, kire gondolok.
- De hisz azt sem tudjuk, hol lakik. A telefonszáma sincs meg - ellenkezett Missy. Francba, erre nem gondoltam.
- Én sejtem, hol van most - ugrott be az a pár alkalom, amikor szörfölni láttam. Az óceán. Nem a forgalmas, büfékkel teli partszakasz, hanem a csendesebb, vadabb környezet Santa Cruz déli részén.
- Vezess - intett Missy a szürke BMW felé.
- Nem tudok... - mondtam, állammal a bekötözött kezemre bökve.
- Ó... - Tenyerét a bal karomra tette, majd becsukta a szemét. Úgy tűnt, erősen koncentrál valamire. Enyhe bizsergést éreztem a karomban. Mikor Missy kinyitotta a szemét, szeme lila ködben úszott. Pislogott párat, majd újra a régi volt. Most láttam először gyógyítás közben. Megmozgattam a karomat, majd mikor semmi fájdalmat nem éreztem, vigyorogva fordultam barátnőm felé.
- Köszi - mondtam tömören, majd feltéptem az ajtót, és elfoglaltam a vezető ülést. A kelleténél kicsit erősebben tapostam a gázra, de Missy nem ellenkezett. Az anyósülésen ülve a kezét tördelte, és aggódó tekintettel meredt az útra.
- Nyugalom, nem lesz semmi baja - nyugtatgattam, s megszorítottam a kezét. Reméltem, hogy igazat mondok. Legalább százzal száguldottam a főúton, mikor Missy szóllt, hogy lassítsak.
- Ha elkapnak a zsaruk, nem tudunk segíteni Ed-en...
- Rendben, bocs - lejjebb vettem a sebességet, de a türelmem kezdett elfogyni. Lehajtottam a földútra, ahonnan egyenesen meg lehetett közelíteni az elhagyatottabb partszakaszt. Örökkévalóságnak tűnő idő múlva elértük a célállomást. Leállítottam a motort, majd segítettem Missy-nek kikászálódni. Megállt. Kérdőn meredtem rá. Megint behunyta a szemét, ismét lila színt öltött fel a szeme, majd lehámozta bal lábáról a sínt. Immár sérülés nélkül tudott haladni mellettem. Egy perc sem telt belé, és megpillantottam Ronan-t, amint a hullámokat szeli. Integettem neki, és azt hiszem észre is vett. Ha igen, nem siette el, hogy ezt tudassa velem. Türelmetlenül toporogtunk a homokban, majd öt perccel később méltóztatott kifáradni a vízből. Fekete-kék mintás szörfdeszkáját egy sziklának támasztotta, majd elindult felénk egy szál szörfnadrágban. A haját nem érte a víz, látszott, hogy egyszer sem esett le a deszkáról.
- Mi járatban? - állt meg előttünk gunyorosan.
- Szeretnénk a... segítségedet kérni - szűrtem a fogaim között.
- Nicsak, a segítségemre van szükséged? - karba tette kezeit. Mellkasáról még mindig fürge cseppekben gyöngyözött az óceán vize.
- Az ex-csajodról lenne szó - tért a lényegre Missy.
- Honnan...?
- Igen, ismerjük Sutton-t. Tudjuk, hogy micsoda. És azt is, hogy most Ed-del van.
- Légyszi, parancsold haza a szukát - állt a sarkára Missy.
- Semmi közöm Sutton-hoz. Mellesleg, McCeightly meg tudja védeni magát, nemde? - szívatott.
- Ha bántja, megöllek - suttogta Missy elsötétült tekintettel.
- Igen, és ezt hogy tervezed? - vigyorgott rá lekezelőn Ronan. - Egyébként meg, nem az én felelősségem... - vonta meg a vállát, majd hátat fordított nekünk, és elindult a szörfdeszkája felé. A karja után kaptam, de idő előtt elrántotta, és hátrálni kezdett. Ekkor belegondoltam, hogy még sosem értünk egymáshoz. Amíg rajtam van a medál, veszélyes számára az érintésem. Ahogyan Missy-é is, gyógyító képességeinek köszönhetően. Nem osztottam meg vele, hogy jelen pillanatban nem véd az obszidián talizmán. Hadd higgye, hogy a pólóm alá rejtettem, vagy akármi.
- Rendben, mit kérsz cserébe? - adtam meg magam.
- Mi?! - ráncolta a homlokát, de még mindig tartotta a két lépés távolságot köztünk.
- Segítesz nekünk eltávolítani Sutton-t Ed közeléből, cserébe én... Mit akarsz? - látszott, hogy erősen gondolkozik.
- Ne kontárkodjatok bele mások dolgába. Aki egyszer keresztbe tesz Sutton-nak, megbánja.
- Mikor tettünk mi keresztbe neki? Ő akadt ránk... - csattant fel Missy.
- Sidhe látó vagy. Ennyi elég neki - bökött felém. - Rendben segítek. - Válaszra sem várva elindult a cuccai felé, amelyeket a sziklára dobva hagyott. Felkapta türkizkék pólóját, zsebébe gyömöszölte a mobilját, a szörfdeszkát pedig otthagyta. Laza léptekkel elindult, egyre távolodva a parttól. A homlokomat ráncolva követtem. Ennyi? Nem értettem, mi haszna van a mentőakcióból, de örültem, hogy beleegyezett.
Ed
Egész úton azon járt az eszem, amit Kasey mondott. Ránéztem Sutton-ra, és újra végigsoroltam Kase érveit. Nem akartam elhinni, hogy igaza van. De ha jobban belegondolok; sosem láttam enni. Az étteremben sem kért semmit. A medál tényleg érzékeli a démonokat? De ha igen, akkor Blackmore-t miért nem jelezte?
- Mire gondolsz most? - kérdezte Sutton. Fekete tincseit félresöpörte az arcából. Olyan ártatlannak tűnt.
- Egy pizzára - hazudtam. - Mit szólsz?
- Nem vagyok éhes. Legalábbis, kajára nem... - vonta fel a szemöldökét huncutul.
- Én viszont éhen halok. Velem tartasz? - böktem egy közeli büfé felé.
- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - villantott rám egy bocsánatkérő mosolyt.
- Rendben... - mondtam, s felhúztam a térdeimet. A parton ültünk, pár méterre az óceán hullámaitól. Mostanra már egy szörfös sem tartózkodott a vízben, a parton is csak néhányan lézengtek, főleg szerelmespárok. Eszembe jutott a zsebemben lapuló talizmán. Ki akarok próbálni valamit. Csak, hogy biztos legyek benne, hogy Missy-ék tévednek... Előbányásztam a zsebemből a láncot.
- Kasey odaadta, hogy mutassam meg neked közelebbről is - mondtam, mire Sutton felém fordult, és a fülét hegyezte. Előhúztam a zsebemből, majd "véletlenül" kicsúszott a kezemből, egyenesen Sutton felé hullva. A lány a másodperc törtrésze alatt felpattant, kitérve a medál útjából.
- Mi a baj? - kérdeztem tettetett vigyorral. A rohadt életbe. Nem tévedtek, Sutton tényleg démon. A szívem hevesebben kezdett verni. Azonnal el kell tűnnöm innen. Kasey védtelen a medál nélkül.
- Á, semmi. Csak reflex - legyintett. Úgy tettem, mint aki beveszi. Nem szabad rájönnie, hogy tudom. A csuklómra tekertem a láncot, majd feltápászkodtam.
- Nekem most mennem kell. Majd találkozunk... - hátráltam. A medál felforrósodott a csuklómon, úgy éreztem, mintha tűzbe tartottam volna. Felszisszentem, és akaratlanul is Sutton felé pillantottam. A nagyim mesélt ezekről a talizmánokról. Rendszerint a láncot is átitatják a védelmező varázslattal, hogy biztonságosabb legyen. Ha ő démon, akkor tudja, hogy varázsló vagyok. Aki egy talizmán reakcióba lépéséről tudja, hogy démon van a körzetben. És mivel rajtunk kívül senki sincs a közelben...
- Most rakd azt a medált a földre, és tűnj el - intett felém, védekező állást felvéve.
- Miért kéne ezt tennem? - vontam fel a szemöldökömet. Amíg nálam van a medál, nem kell aggódnom. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Kase nem adja oda.
- Hogy ne történjen veled EZ - suttogta, majd a farmerja zsebéből előrántott egy... Mi a?! Egy apró, de legalább annyira éles tőrt markolt a kezében, amit nem sokkal rá használt is. Nekem rontott, de kitértem az útjából. Jó lenne eltűnni innen a francba, de nem tudom, hogy csináljam anélkül, hogy az a kés bennem kötne ki. Az égbe tartottam a kezeimet, jelezve, hogy megadom magam.
- Jól van, jól van. Odaadom.
- Jó döntés - vigyorodott el gonoszul. Közelebb lépett, én pedig lehámoztam a láncot a csuklómról. Felé nyújtottam, de amikor érte nyúlt, kicsavartam a kezét, amelyben a tőr volt. Mivel a medálra figyelt, nem reagált olyan gyorsan, a tőr pedig kiesett a kezéből. A gáz csak az volt, hogy a talizmán is a földre esett. Természetesen mindkettőnk a medál felé nyúlt, amit sikerült messzebb rúgnom tőle. A földön kötöttünk ki, először én voltam fölül, de nem vettem számításba démoni erejét. Percek alatt a földhöz csapott. Vergődtem, mint hal a szatyorban, de nem sokat használt. Időközben a tőrt is megszerezte, majd fenyegetően a nyakamnak szegezte. Nyeltem egyet, és próbáltam nyugton maradni.
- Egy rossz mozdulat, és elvágom a torkodat, szépfiú. - Próbálta lazára venni, de láttam a szemében, hogy ideges. Majdnem kicsúszott a kezéből az irányítás. De csak majdnem, a büdös életbe. Feltápászkodott a lovaglóülésből, de a tőrt továbbra is felém szegezte. Elindult a medálért, de a szemét nem vette le rólam. Elővett a zsebéből egy kesztyűt, amit a kezére húzott. A homokban kezdett tapogatózni, majd egy pillanatra odapillantott, én pedig kihasználtam az alkalmat, és elgáncsoltam. Ismét dulakodni kezdtünk, én pedig megkaparintottam a medált. Összerezzent, de eltökélte, hogy megszerzi. A földre nyomott, nem törődve a fájdalommal, amit a medál okoz neki. Vagyis okoznia kellett volna... Ugyanis Sutton meg se rezzent. Egy pillanatra megmerevedtünk.
- Basszameg! - tört ki belőlem, mire Sutton gonoszul elvigyorodott, és nekem szegezte a tőrt.
- DOBD-EL! - szűrte a fogai között. Makacsul az arcába bámultam, mire belehasított a csuklómba. Felüvöltöttem, a vér pedig spriccelni kezdett. Elgyengült a kezem, és kiesett belőle a medál. Sutton érte nyúlt, amikor egy elmosódó folt csapódott belé, legalább tíz méterre repítve a démont. Dulakodás hangjait hallottam tőlünk nem messze. Odapillantottam. Egy másodpercre megpillantottam Blackmore elborult arcát, amint a földnek szegezi Suttont, de utána már csak elmosódó foltokat láttam belőlük. Hangokat hallottam, vagy inkább kiabálást. Egyre közelebbről jött, míg fel nem ismertem Kasey hangját. Éreztem Missy illatát is, ami a vaníliáéra emlékeztetett, mint mindig. Az ölébe fektette a fejemet, én pedig akaratlanul is a csuklómra pillantottam. Mellettünk hatalmas vértócsa állt, a vérzés pedig még mindig nem állt el. Felnyögtem. Még jobban elgyengültem, majd elsötétült minden.
Kasey
- Ed! Ed! - kiabáltam az arcába. Rosszul kezelem a vészhelyzeteket és ez most sem volt másképp. Missy kétségbeesetten, tanácstalan arccal pillantott felém. Ekkor eszembe jutott valami.
- Gyógyítsd meg! Gyógyítsd meg! - kiabáltam, átengedve a helyemet. Missy bólogatott, és kezébe vette Ed csuklóját, amit teljesen eláztatott a vér. Szédülni kezdtem, ezért távolabb húzódtam, egy pillanatra sem engedve el Ed másik kezét. A tekintetemmel Ronan-t kezdtem keresni. Biztos voltam benne, hogy simán elbánik Sutton-nal, de mégis aggódtam. Az egész parton végigfuttattam a pillantásomat, de nem láttam őket sehol. Ez megijesztett, de Missy kiáltása kizökkentett.
- N-nem működik! Nem állt el! - kiabált. Megfogtam a vállát. Minden porcikája remegett. Ha nem teszünk valamit gyorsan, Ed elvérzik.
- Nyugodj meg! így nem tudsz segíteni rajta. Mély levegő... - vártam, amíg lenyugszik egy kicsit, bár legszívesebben rákiabáltam volna, hogy csináljon már valamit, mielőtt késő lesz. Amikor már nem remegett annyira, bíztatóan rámosolyogtam - ami fintorgássá alakult. Erősebbnek tűnt. Határozottan megfogta Ed csuklóját, és behunyta a szemét. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Hagytam, hadd koncentráljon, de csak másodpercekre voltam a pánikrohamtól. Úgy tűnt, a vérzés kezd elállni, mert már nem szélesedett a vértócsa. Missy fújtatva hanyatlott hátra. Látszott, hogy az akció minden erejét kivette.
- Sikerült! - kiabáltam neki lelkesen, mire csak kimerülten bólintott. - Ügyes voltál!
Missy ismét ölébe vette Ed fejét, és kisöpörte összetapadt, szőke haját a homlokából. Olyan gyengéden ért hozzá, hogy elszorult a szívem. Tényleg nagyon szereti. Ed halálsápadt volt, amit egyáltalán nem csodáltam. Missy kitépett egy foszlányt az ingjéből, ami nem volt véres - nehéz volt ilyet találni -, és Ed csuklójára csavarta. Most csak vele volt elfoglalva, de én továbbra is Ronan-t kerestem.
- H-hová lettek? - kérdeztem, de elcsuklott a hangom. Most jött ki raktam az izgalom.
- Kik? - pillantott föl most először Missy. Hullafáradtnak tűnt.
- Ronan és Sutton - világosítottam föl.
- Szerintem egyszerre csak egy dolog miatt aggódjunk... - mondta. - Be kéne tennünk a kocsiba. - intett Ed felé.
- Igazad van - sóhajtottam. Velük ráérek később is foglalkozni, most viszont el kéne tüntetni a nyomokat, mert a környék úgy nézett ki, mint egy tetthelyszín a CSI-ban. Furcsa módon senki sem volt a parton, már órákkal ezelőtt sem. Sutton ezt jól elintézte. Háromra megemeltük Ed-et, aki meglepően könnyű volt, és elcipeltük Missy szürke BMW-jéhez. Befektettük a hátsóülésre, én pedig visszamentem a partra. Meglepetésemre Ronan állt velem szemben. A válla mögé pillantottam, de minden nyom eltűnt. Ötletem sem volt, mit csinált azzal a sok vérrel. Követte a pillantásom.
- Elintéztem - mondta megnyugtatóan.
- Hol van Sutton? - kérdeztem.
- Jó helyen - mondta tömören. Nem kérdezősködtem tovább, mert megutáltam a tudatlan kicsi lány szerepét. Ronan a homokot fürkészte, én pedig követtem a pillantását, majd megpillantottam a talizmánt. Te jó ég, majdnem megfeledkeztem róla! Sietve felkaptam, és a nyakamba akasztottam. A BMW felé pillantottam, ami körülbelül harminc méterre helyezkedett el tőlünk, kicsit magasabban, mint a part. Missy-t pillantottam meg, amint vadul integet.
- Most mennem kell - intettem a hátam mögé. Ronan csak állt, én pedig hátat fordítottam neki, és elindultam. Megtorpantam, és visszafordultam felé. Zöldeskék szemébe bámultam.
- Köszönöm - jelentettem ki. Komolyan gondoltam. Hálával tartozom neki, vagy legalábbis életem végéig az adósa leszek. Nyomasztott a tény, hogy tartozom neki, de jelen pillanatban nem foglalkoztam ezzel. Bólintott. Elsétáltam. A dombtetőről még hátrapillantottam, de Ronan köddé vált. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Akarod, hogy vezessek? - néztem gyengéden Missy-re. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban neki kellene a volánnál ülni. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elájulhat. Bólintott, és bemászott a hátsó ülésre, Ed-hez. Időközben teljesen besötétedett. A gázra tapostam, immár betartva a normál sebességet. Negyed óra alatt elértük Ed nagymamájának a házát. Eltotyogtam a bejárati ajtóhoz, és becsöngettem. Marie azonnal ajtót nyitott.
- Szia, szívem. Ed veletek van? - tekintgetett a vállam fölött.
- Igen, öö... az a helyzet, hogy. Bemehetnénk? - dadogtam.
- Persze, de mi történt? - kérdezte aggódva.
- Egy pillanat - tartottam fel a mutatóujjamat, és visszarohantam a kocsihoz. Missy-vel együtt kiemeltük Ed-et a hátsó ülésről, és becipeltük a házba. Marie elkerekedett szemmel bámult minket. Lefektettük Eddie-t a kanapéra, majd magyarázkodni kezdtünk.
- M-mi történt? Jól van? - kérdezte Marie. Szerettem volna megnyugtatni, ezért hamar belekezdtem a magyarázatba.
- Nagyon hosszú történet, de Ed jól van. Megsérült a csuklója, és sok vért vesztett. - Marie távolságtartóan méregette Missy-t, aki még mindig Ed kezét fogta.
- Ha nem lett volna ott Missy, hogy meggyógyítsa, ki tudja, mi történt volna... - siettem barátnőm védelmére.
- Ez igaz? - kérdezte Marie halkan. Missy szerényen bólintott.
- Nos, akkor hálával tartozom neked - mondta, majd átölelte Missy-t, aki mosolyogva viszonozta a gesztust. Feltartottam a hüvelykujjam, úgy hogy Marie ne lássa. - De most meséljétek el azt a hosszú történetet.
Terítettünk egy plédet Ed-re, aztán kiballagtunk a konyhába beszélgetni. Mindent elmeséltünk Ronan-ről és Sutton-ról, arról, mit csináltunk egész délután.
- Te jó ég, mostantól jobban kell vigyáznotok! - intett minket Marie.
- Egy valamit nem értek... - Beugrott, hogy odaadtam Ed-nek a medált.
- Mielőtt elmentek Suttonnal, Ed-nek adtam a talizmánomat. Viszont nem úgy tűnt, mintha használt volna...
- Ó, kincsem. Értékelem a gesztust, de tudnotok kell valamit. A talizmánt egy bizonyos valakinek készítik. Nem hatásos mindenkinél - magyarázta az idős hölgy.
- De ez az apámé volt. Hogy működhet nálam is? - csodálkoztam.
- Egy vérvonalból származtok - mondta, mintha ez nyilvánvaló lenne.
- Ó... és hogy lehet ilyen talizmánokat készíteni? - érdeklődtem, ugyanis elkelne most nekünk egy pár.
- Csak a legerősebb boszorkányok képesek rá. Vagy egy erős, szilárd kör - elmélkedett.
- Kör? - értetlenkedtünk Missy-vel. Eszembe jutott, amit Ed mondott a családjainkról, és hogy ugyanannak a körnek voltak a tagjai.
- Egy boszorkányszövetség. A körnek hat tagja van. Régen a családotok is egy ilyen körbe tartozott. A fiam, az apukád, Kasey és a te édesanyád, Missy.
- De ha a körnek hat tagja van, akkor kik a többi három? - ráncolta a homlokát Missy.
- Közülük két család a démonok áldozata lett. McKeltarék, és Ericksonn-ék.
- És, a harmadik...? - kérdeztem óvatosan.
- O'Conell-ék elárulták a kört, és a démonok oldalára álltak. Azóta senki sem látta őket... - rázta a fejét Marie. Látszott rajta, hogy még most is mélyen érintik a történtek. Láttam rajta, hogy elfáradt, és őszintén, mi is elég álmosak voltunk.
- Ideje lenne mennünk. Nem szóltam a nagynénémnek, hogy elmegyek... - mondtam feltápászkodva.
- Biztosan aggódik már érted. Vezessetek óvatosan! - intett, majd mindkettőnket átölelt. - Köszönöm, amit a fiamért tettetek - mondta meghatottan, különösen Missy-re nézve. Még vetettünk egy pillantást Ed-re, aztán elbúcsúztunk.
- Nem aludhatnék ma nálatok? - kérdezte Missy, mikor már a kocsiban ültünk.
- Dehogynem. Örülnék neki - mosolyogtam rá.
- Szar lenne most egyedül lenni... - motyogta.
- Egyébként... kivel laksz? - kérdeztem, ugyanis rájöttem, hogy még sosem jártam náluk.
- A nővéremmel, Melissával. Négy évvel idősebb nálam. Van egy galériája a szomszéd városban. Állati jó képeket fest és modellkedik is. Nagyon elfoglalt, ezért ritkán van otthon.
Beszélgettünk, aztán lefékeztem a nagynéném háza előtt. Annie a konyhaasztalnál ült, és a telefonjával babrált. Eszembe jutott, hogy indulás előtt lenémítottam a mobilomat, ezért gyorsan a képernyőre néztem. Tizenkét nem fogadott hívás.
- Szia, Annie! Sajnálom, hogy nem vettem föl a telefont... - kezdtem magyarázkodásba. Fáradt tekintettel meredt rám.
- Sziasztok! Merre jártál Kasey, még üzenetet is hagytam... - nézett rám szemrehányóan, de örült, hogy itt vagyok.
- Öö, a parton. Hamar elment az idő... - Utáltam, hogy folyton hazudok neki, de jobban jár, ha ebből kimarad. Pillantása a bal karomra terelődött, majd elkerekedtek a szemei.
- Hová lett a gipszed?! - kérdezte megrökönyödve. Basszus...
- Visszamentünk az orvoshoz, és azt mondta, leveheti. Holnap vissza kell mennünk egy kisebb kötésért, csak ma kifogyott. - Missy hidegvérrel megmentette a helyzetet. Annie úgy tűnt, hitt nekünk, legalábbis nem magyarázkodott. Ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
- Ó, és Annie, ő itt Missy, a legjobb barátnőm - mutattam be őket késve egymásnak.
- Örülök, hogy megismerhetlek - mosolygott a nagynénémre Missy.
- Viszont - mosolyodott el Annie is. Missy mindenkit elbűvöl.
- Nem gond, ha ma itt alszik? - kérdeztem, mire a fejét rázta.
- Érezd otthon magad - kacsintott Missy-re. - Én viszont most megyek, lefekszem. Holnap nehéz napom lesz - legyintett, majd eltűnt a hálószobájában.
- Júúúj, megmutatod a szobádat? - tért vissza Missy lelkesedése, bár ki volt merülve.
- Persze - nevettem, majd felvezettem az emeletre, és kinyitottam a szobám ajtaját. Még mindig elakad a lélegzetem, ha belépek ebbe a helyiségbe. Missy "Azta", "Fhú", "Szent Isten" kifejezések közepette rohangált a szobámban, minden egyes porszemre rácsodálkozva.
- Ez eszméletlen! - kiabált az ágyon ugrálva.
- Nekem is tetszik - mosolyogtam. - Megyek, lezuhanyzom, mert bűzlök, mint egy komplett szeméttelep - intettem a külön fürdőszobám felé, majd elvonultam becsukva magam után az ajtót. Megnyitottam a csapot, és beálltam a forró víz alá. A kinti langyos levegő ellenére is jól esett, ahogy a meleg víz felmelegíti a testem, élettel feltöltve azt. Elnyújtottam a zuhanyzást, és hajat is mostam. Ki tudja, hány óra után kiléptem a zuhany alól, és megtörülköztem. Turbánba csavartam nedves hajamat, és magamra kaptam a pizsamámat. Kiballagtam a fürdőszobából. Missy-t az ágyamon ülve találtam, egy családi albumot lapozgatva. Észrevette, hogy nézem, ezért lesütötte a szemét.
- Ne haragudj, nem akartam kutakodni - mondta bűnbánóan.
- Ugyan már, semmi baj - ráztam meg a fejem. Tényleg nem haragudtam. Ő is elment zuhanyozni, én pedig lepihentem az ágyamra. Hatalmasat ásítottam, de mégsem tudtam elaludni. Ronan segített nekem. Ingyen. De miért tette? Biztosan számon kéri majd tőlem... Missy félbeszakította a gondolatmenetemet, amikor lehuppant mellém.
- Tudod, amikor a szüleim meghaltak, magamat hibáztattam. Mindig arra gondolok, hogy megakadályozhattam volna a halálukat. Ha őket is meggyógyítom... - könnyek gyűltek a szemébe.
- Nem a te hibád volt. Mindannyiukat úgy sem tudtad volna megmenteni. Ed meggyógyítása is kivette az erődet, hát még életek megmentése... Te is majdnem meghaltál! - vígasztaltam, de szeméből mély fájdalom tükröződött.
- Amikor ma láttam Ed-et... Úgy... Én... féltem, hogy megint kudarcot vallok. Nem bírtam volna elviselni, ha ő is meghal... - rázta a fejét, mire átöleltem.
- Megcsináltad. Sikerült! - vígasztaltam. Egy ideig csöndben maradtunk, ami ritkán szokott előfordulni velem Missy társaságában.
- A nővérem nem volt velünk aznap. Szerintem engem hibáztat a balesetért...
- Ez hülyeség, te is tudod.
- Nem mutatja ki, de nem hinném, hogy úgy tud rám nézni, mint azelőtt - mondta búbánatos tekintettel.
- Szeret téged, mert a testvére vagy és te maradtál az egyetlen rokona. Vigyázni fog rád, hidd el - bíztattam.
- Ez olyan igazságtalan. - Kérdő tekintettel néztem rá. - Hogy a boszorkányokat úgy irtják, mint a bokrot, nekünk viszont gőzünk sincs, hogy kell megölni egy démont. Szemétség.
- Majd kitaláljuk - bólogattam.
- És mégis hogyan? - nézett rám elképedve.
- Sutton-on fogunk kísérletezni... - pillantottam rá komolyan, mire mindketten nevetésben törtünk ki. Jól esett végre röhögni a semmin, ennyi feszültség után.
- Egyébként Melissának mi a különleges képessége? - kérdeztem.
- Lebegtetni tud dolgokat.
- Hű, ez tök király! - vigyorogtam. Az este hátralevő részében csak könnyedebb témákról beszélgettünk, míg mindketten el nem szundítottunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése