Ronan megint késve érkezett irodalomra, de már megszoktam. Lazán ledobta oldaltáskáját a pad mellé, még arra sem vette a fáradtságot, hogy kipakoljon. Megcsapott az ismerős óceánillat. Collins épp a Rómeó és Júliából idézett, mikor éreztem, hogy valaki megrángatja a felsőm sarkát. Meglepetésemre Ronan volt az. Mi ez a dedós megoldás? Egy sima oldalba bökés is megtette volna, bár akkor lehet, hogy leütöm. De azért annál keményebb csávónak látszott.
- Középre tudnád rakni a könyvedet? Otthon hagytam az enyémet - nézett rám bocsánatkérő pillantással, száját félmosolyra húzva.
- Ö... aha - válaszoltam meglepetten.
- És... milyen napod van ma? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire elnevettem magam.
- Mi van azzal, hogy nem szólsz hozzám? - válaszoltam gunyorosan, mire elakadt a szava.
- Mondtam ilyet?
- Pont ez a lényeg. Nem mondasz semmit, csak a radíromat gyilkolod - mondtam, és felmutattam a radíromat, ami már a harmadik ezen a héten.
- Nem mondtad, hogy zavar - vigyorodott el. - Egyébként szép a nyakláncod. Honnan van? - kérdezte.
- Még az apámtól kaptam... - mondtam, és megérintettem a hideg obszidián követ. Percekig nyúló csönd állt be közöttünk, ő pedig egyre csak a medálomat nézte. Ötletem sem volt, mi ilyen érdekes benne, de még jobban érdekelt, hogy mire fel ez a nagy pálfordulás. Többet beszéltünk ezalatt az öt perc alatt, mint találkozásunk óta bármikor. Kíváncsiságból Ed felé pillantottam, aki elsötétült tekintettel firkálgatott valamit a füzetébe. Pár napja leadta a társadalomismeretet, és felvette helyette az irodalmat, emelt óraszámban. Ez volt az egyetlen óra, ahol Ronan mellett ültem, így kicsit furcsálltam a dolgot. A sikátorban történtek óta folyton összeesküvés-elméleteket gyártok. Az óra lassan telt, és Ronan folyton nézett. Eléggé idegesített, így próbáltam nem rá nézni, csak merev tekintettel meredtem előre. Mikor Collins felszólított, mégsem tudtam válaszolni a kérdésére. Ronan elmosolyodott mellettem, én pedig zavartan meredtem Mr. Collinsra. Órák után kezemben tálcával masíroztam a szokott asztalunk felé, az ebédlőben. Pár napja Ed is csatlakozott hozzánk, annak ellenére, hogy az itteni kaját generációnk legnagyobb szégyenének tekintette. Ma hamburger volt a menü, bár koránt sem nyújtott olyan csábító látványt, mint a McDonald's-ban. Kihalásztam belőle a húspogácsát, és Ed tányérjára dobtam.
- Mi volt ez a bájcsevely Blackmore-ral? - turkálta a tányérján lévő borzalmat Ed.
- Nem tudom, miről beszélsz - fordultam felé meglepetten.
- Dehogynem. Miről beszélgettetek?
- Megosztottam vele az irodalomkönyvemet, és a medálomról kérdezett - vontam meg a vállam. - De miért érdekel?
- Kíváncsiság... egyébként honnan van a medálod? - kérdezte mellékesen.
- Fogalmam sincs. Miért érdekel ez mindenkit? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, de csak egy váll-vonogatást kaptam válaszul. Missy feltűnően csöndes volt ma.
- Mi van ma veletek? - csattantam fel.
- Ed szerint Ronan rossz hatással van rád - szólalt meg először Missy.
- Ez nevetséges. Nem is ismerem - ráztam meg a fejem elképedve. Kicsit idegesített, hogy beleszólnak a dolgaimba.
- Még... - tette hozzá Ed.
- Ezt hogy érted? - vontam fel ismét a szemöldökömet.
- Mindig megszerzi, amit akar. Én a helyedben nem vennék részt az idióta játékaiban - közölte, mire elkerekedtek a szemeim.
- Azt hiszem, tudok magamra vigyázni, de azért kösz - nem akartam bunkó lenni, ugyanis ők az egyetlen barátaim ezen a helyen.
- De nem veszed észre, mit művel?
- Miért olyan nehéz felfogni, hogy nekem nem tetszik Ronan Blackmore?! - csattantam fel, mire torokköszörülést hallottam a hátam mögül.
- Leülhetek? - kérdezte Ronan, gunyoros vigyorral az arcán. Elvörösödött az arcom.
- Csak nyugodtan - bólintottam, csak hogy Ed-et bosszantsam. Az ebéd hátralevő részében kissé fagyos volt a hangulat. Ronan nem evett semmit, csak egy flaskából szürcsölt valami italt, ami a szagából ítélve gin-tonik lehetett. Chris és én tudnánk mesélni róla. Fogalmam sincs, hogy csempészett alkoholt egy iskolába - amit ráadásul nyilvánosan iszogat -, de Ronan-nel kapcsolatban már semmin sem lepődöm meg. Kiderült, hogy Missy-nek valamilyen diákköri megbeszélése van, így ma én fuvarozom Eddie-t.
- Mi bajod Ronan-nel? - kérdeztem az anyósülésen terpeszkedő Ed-től.
- Már mondtam. Egy paraszt - ő lezártnak tekintette a témát, de én nem hagytam annyiban a dolgot.
- Tudom, hogy több is van emögött - néztem a szemébe, de ő csak a cipőjét bámulta.
- Ezt miből gondolod? - motyogta, én pedig úgy döntöttem, őszinte leszek.
- Hallottam a beszélgetéseteket a sikátorban... - Erre Ed felkapta a fejét.
- Mi-mit kerestél ott? Várj... te hallgatóztál?!
- Én nem akartam, de azt hiszem, rólam volt szó, és kíváncsi voltam... - meredtem az út irányába.
- Akkor is. Nem illik kihallgatni mások beszélgetését - kissé idegesnek tűnt.
- Jól van na, sajnálom, Madame - vontam meg a vállam. - De akkor rólam volt szó?
- Nem - mondta röviden.
- Ugyan már, hallottam a nevemet. Vagy talán ismertek más Kasey-t is? - vontam fel a szemöldökömet ma már sokadszorra. Ha így folytatom, húsz évesen már olyan ráncos leszek, mint... valaki, aki ráncos.
- Ha rólam volt szó, jogom van tudni róla - forszíroztam.
- Rendben, igen. Csak azt akartam, hogy szálljon le rólad - jelentette ki.
- Valami döntésről beszéltetek. Meg hogy elhalász előletek...? - idéztem a beszélgetésük foszlányait.
- Félrehallottad - rázta meg a fejét, de legalább olyan rosszul hazudott, mint Pinokkió. Szőke haja szokás szerint a szemébe lógott, és pislogott, mint hal a szatyorban.
- Tudod, milyen sután nézel ki? Ha hazudsz, többet pislogsz, és feszültebb a hangod.
- Innen már hazatalálok - elfordította a fejét, és az elhaladó házakat kezdte bámulni.
- Jól van, Edward. Akkor magamnak kell kiderítenem, hogy mi folyik itt - határoztam el, majd kitettem a járdára. Késő délután úgy döntöttem, lemegyek a partra. Vittem magammal egy jegyzetfüzetet, amibe firkálgatni szoktam. Nem rajzolok kifejezetten jól, de időtöltésnek megteszi. Bepattantam a Camaro-ba, így percek alatt a tengerparton voltam. Volt pár sziklatömb, amelyet nem értek el a hullámok, így letelepedtem a peremükre és rajzolgatni kezdtem. Teljesen belemerültem a munkába, így az ütő is megállt bennem, mikor Ronan a fülembe duruzsolt.
- Elképesztően jól rajzolsz - közölte, mire kiejtettem a kezemből a vázlatfüzetet, amely a vízbe csobbant.
- Te jó ég! Nem tudsz vigyázni? Egyáltalán minek settenkedsz? - csattantam fel, miközben szaporán vert a szívem.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ilyen ijedős vagy - vette elő féloldalas mosolyát. - Felhoznám neked, de így már úgysem veszed sok hasznát - pillantott a mélybe.
- Hála neked... - morogtam.
- Tényleg sajnálom. Kárpótollak, mondjuk... vacsorával? - nem hagyta abba a mosolygást, amitől megdobbant a szívem.
- Ne csináld ezt! - csattantam fel.
- Mit ne csináljak? - vigyorgott.
- Tudod, ezt a... féloldalas mosoly izét! Fejezd be - magyaráztam, bár kissé hülyén éreztem magam, mert elnevette magát.
- Nem csinálok semmi ilyesmit - döntötte meg a fejét.
- Ó, dehogynem - ragaszkodtam az igazamhoz.
- Na, akkor eljössz velem vacsorázni? - tért vissza a tárgyhoz.
- Hát, nem tudom. Nem is ismerlek... - vetettem fel, bár tudtam, hogy nevetségesen hangzik.
- Nyugi, nem foglak megenni.
- Ed szerint félnem kéne tőled - vetettem rá egy rejtélyes pillantást.
- McCeightly mindentől fél... - vonta meg a vállát, mire oldalba böktem.
- Az lehet, viszont a haverom, úgy hogy ne cikizd.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre - emlékeztetett.
- Rendben, legyen - adtam be a derekam.
- Mehetnénk a te kocsiddal? - kérdezte, mikor a parkolóba értünk.
- Gyalog vagy? - kérdeztem meglepetten, mire bólintott. Nem értettem, hogy ha valakinek ilyen luxus járgánya van, minek jár gyalog? Ronan egy tűzpiros Porsche tulajdonosa volt. Illett hozzá, pont olyan felvágós volt.
- Én vezetek - jelentette ki. Épp ellenkeztem volna, mikor megszólalt:
- Tudok egy jó helyet - tette hozzá, én pedig ráhagytam. Csöndben volt, miközben vezetett, de néha vetett rám egy pillantást. Elhajolt előttem, hogy megigazítsa a tükröt, aztán a műszerfalon kezdett matatni.
- Figyeld az utat! - intettem, mert láttam, hogy bekanyarodik egy kamion.
- Nyugi, nem lesz semmi baj - mondta lazán, de azért megfogadta a tanácsomat.
- Messze van az a hely? - kérdeztem, mert nem bírtam a kínos csöndeket.
- Mindjárt ott vagyunk - válaszolta. Hátradőltem, és lehunytam a szememet. Bekapcsolta a rádiót, és a kedvenc adómra tekert. Nahát, mégiscsak van bennünk valami közös. Már majdnem elnyomott az álom, amikor a hangja felrázott.
- Itt vagyunk - jelentette ki, majd másodpercekkel később beparkolt a Camaro-mmal, és lefékezett. Kiszállt a kocsiból, majd elindult az étterem felé. Egy ideig azt hittem, kinyitja nekem az ajtót, de rá kellett ébrednem, hogy Ronan Blackmore-ral állok szemben. Megcsóváltam a fejem, és követtem. Egy csinos, jómódú étterem állt velem szemben, ami mediterrán stílusúra volt berendezve. Mint amúgy minden Kaliforniában... Ahogy beléptünk az ajtón, isteni illatok csapták meg az orromat. Ronan az egyik eldugott sarokhoz vezetett, majd letelepedtünk egy asztalhoz. Egy percre rá megjelent a pincérnő, és kedvesen köszöntött minket. Bár a mosolyát főképpen Ronan-nek szánta.
- Rég láttalak, Ronan. Mit hozhatok nektek? - kérdezte csábos pillantásokkal. Úgy tűnt, régóta ismerik egymást. Azon tűnődtem, Ronan vajon hány lányt hozott már el ide előttem? Rám nézett, én pedig gyorsan átlapozgattam az étlapot.
- Rántott sajtot rizzsel és áfonyamártással - kértem. Egész kiskorom óta vegetáriánus vagyok. Nem bírom elviselni a húst, mert ahogy megpillantok egy csirkecombot, vagy egy pulykamellet, rögtön a döglött állat képe jelenik meg előttem. Annie-ét is csak udvariasságból kóstoltam meg.
- Valamit inni?
- Egy kólát - adtam le a rendelést.
- Nekem a szokásosat - Ronan enyhén oldalra billentette a fejét, mire a pincérnő bólintott.
- Te nem eszel? - vontam fel a szemöldökömet meglepetten.
- Á, nem vagyok éhes - rázta meg a fejét.
- Gyakran jársz ide? - kérdeztem.
- Minden héten benézek - felelte. Nagyon gyorsan meghozták a kaját, így nekiláttam. Furcsa volt, hogy ő csak nézi, ahogy eszek. - Mesélj a családodról. Honnan származtok?
- Apám apai ágon ír származású, anyám amerikai... volt - furcsa volt ezt így kimondani, és éreztem, hogy egy kicsit elvékonyodik a hangom. Nem erőltette tovább ezt a témát. - És veled mi a helyzet?
- Az őseim ausztrálok voltak, egyébként uncsi amerikai vagyok. - Szája félmosolyra húzódott, én pedig úgy éreztem, felforrósodott a levegő. Bevallom, nagyon helyes volt, rövid, de égnek meredő szőkésbarna tincseivel, és most volt időm jobban megnézni a szemeit is. Nem tudtam eldönteni, milyen színű; a zöld, és a kék árnyalatait is megleltem benne, bár mikor rám nézett, a szemeiben egy rejtélyes fekete fény játszott. Nem tudtam hová tenni, ezért betudtam annak, hogy csak képzelődtem. Lazán iszogatta a gin tonikot, én pedig nem bírtam tovább, kiböktem, amin már régóta jár az eszem.
- Na jó, miért csinálod ezt? - vontam fel a szemöldököm.
- Mit miért csinálok?
- Hetekig hozzám sem szóltál, és bunkóztál, most pedig elviszel vacsorázni? Ez elég fura. Mi történt? - kérdeztem gyanakvóan.
- Kárpótollak a viselkedésemért - jelentette ki egyszerűen. Általában átlátok az embereken, de valami azt súgta, hihetek neki. - Nem bízol bennem?
Meglepett a kérdése, de higgadtan válaszoltam.
- Ahogy már mondtam, nem ismerlek - vontam meg a vállam.
- És szeretnéd, hogy ez változzon?
- Az attól függ....
- Mitől? - nevette el magát.
- Tőled.
- Ezt hogy érted?
- Még én sem tudom - vontam meg a vállam. Hümmögött, és belekortyolt az italába. Mikor végeztünk, fizetett, majd távoztunk. Időközben besötétedett, ő mégis egy pólóban mászkált, míg én magamra húztam a kapucnis pulcsimat.
- Nem fázol? - kérdeztem, mire legyintett. Türkizkék rövid-ujjú volt rajta, ami jól kiemelte napbarnított bőrét. Feleszméltem, hogy a bőrét nézegetem, majd gyorsan bepattantam a kocsimba, és hagytam, hogy vezessen. Kezdtem elálmosodni, ezért az ablaknak támaszkodtam, és lehunytam a szemem. Mire kinyitottam, Ronan lefékezett a házunk előtt. Kinyitotta nekem az ajtót, és elkísért a kapuig. Ekkor belém nyilallt a felismerés.
- Hé, nem is mondtam, hogy hol lakunk - mondtam elgondolkozó pillantással, mire lefagyott a mosoly az arcáról.
- Láttalak már, mikor hazafelé jössz - vonta meg a vállát. Bólintottam, de össze voltam zavarodva.
- Akkor holnap találkozunk.
- Aha, kösz a vacsorát - mondtam, majd elköszöntünk, és becsuktam a bejárati ajtót. Épp elindultam volna a szobám felé, amikor Annie állta utamat.
- Te meg hol voltál? - kérdezte felháborodva.
- A parton - feleltem zavartan.
- Miért nem szóltál, hogy elmész? - kérdezte csípőre tett kézzel. Nagyon úgy nézett ki, mint anya, amikor mérges.
- Nem voltál otthon ... - vontam meg a vállam.
- Hagyhattál volna üzenetet! - makacskodott.
- Eddig nem zavart, ha elmegyek - értetlenkedtem.
- De most már zavar. Nem mászkálhatsz egyedül az éjszakában - emelte fel a hangját. Tudtam, hogy csak vigyázni akar rám, de igazságtalannak tartottam a helyzetet.
- Nem vagy az anyám, úgy hogy ne mondd meg mit csináljak - csattantam fel, de rögtön meg is bántam.
- Tudod... nem csak te vesztetted el a szerettedet. Emily a nővérem volt - mondta halkan, majd elvonult a hálószobába. A bűntudattól mardosva baktattam fel a lépcsőn, és ledőltem az ágyamra. Hálatlan vagyok. Ha Annie nem fogad be, már nevelőszülőknél lennék... Elhatároztam, hogy másnap reggel bocsánatot kérek, majd lehunytam a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése