Sikerült rájönnöm a jelszavamraaa! :D Jó olvasást! Már ha valaki van még itt! :)
Egy villámcsapás ébresztett fel az álomból. Meredtem
bámultam az ablak felé, amelyet esőcseppeknek álcázott keserű könny pettyezett.
Hát vége. Ronan és köztem mindennek vége. Az együtt töltött idő most mind meg
nem történtnek tetszett. Valahogy annyira szürreális volt az egész. Az egyik
pillanatban még feltenném rá az egész életem, a másikban pedig már messze jár.
Lefogadom, hogy a szakítás után semmi értelme bejárnia a suliba, vagy
egyáltalán Santa Cruzban élnie… Szünet. Így fejeztük ki tegnap magunkat. Szünetet
tartunk. De valahol legbelül, mélyen tudtam, hogy az ilyesmi nem létezik. Én
magam sem hittem benne. Ha távolságra van szükséged attól, akit szeretsz… az
egyszerűen nem lehet szerelem. Talán csak nem mertük kimondani. Vajon ő mit
gondol erről? Időm sem volt megkérdezni - jutott eszembe. Bár, az is eszembe
jutott, hogy valószínűleg nem is válaszolna rá… Nagyon ritkán osztotta meg
velem a gondolatait. Úgy értem, az igaziakat. Hogy mik aggasztják valójában.
Mit remél az élettől, vagy a kapcsolatunktól… Nem, egyáltalán nem arról van
szó, hogy mekkora esküvői tortát vagy hány gyereket szeretne… Nem. Egyszerűen
csak tisztában szerettem volna lenni vele, hányadán állunk. Mikor lettem én
ennyire nő?
Annyira sötét volt odakint. A szobában is… Magamra húztam a
takarót, de melegem volt. Ha viszont lehúztam magamról, fáztam. Elöntött a
hideg verejték, a homlokomat a kezembe temettem. Tűzforró volt. Valami
ismeretlen eredetű feszültség járt át, majd ingerülten lerúgtam magamról a
takarót. Sikítani akartam. Az ablakhoz rohantam, hogy kinyissam, és mire
ráeszméltem, mit csinálok, már az ablakban ültem, a jéghideg esőcseppek az
arcomat áztatták. A nadrágom átázott a párkányon összegyűlt csapadéktól.
Odakintről zajok szűrődtek fel az emeletre. Léptek moraját hallottam, majd
nyílt az ajtó. Összefüggéstelen, ordítozással vegyes sikolyok kakofóniája járta
át a fülemet. Zavartan fordultam hátra.
- Kasey! Kasey, mit művelsz?! – Missy eszét vesztve kiabált,
a hangszíne szinte hisztérikusba váltott.
- Majd’ szétrobban a fejem! – tört ki belőlem, hátha végre
észreveszik magukat, elhallgatnak, és elmondják, mi a fene folyik itt. Nem
tudom, milyen hangosan kiálthattam, mert befogtam a fülem. Missy, Ed és… Ronan
állt az ajtómban, hátuk mögött a megrökönyödött Annie-vel.
- Kasey, kérlek, szállj le az ablakból. – Ez a hang.
Istenem. A legmegnyugtatóbb a világon, ugyanakkor a legfelkavaróbb. Ronan
próbálta velem felvenni a szemkontaktust, de én egyre csak a nagynénémet
szuggeráltam. Miért ilyen riadt a tekintete? Minden olyan zavaros volt…
- Te mit keresel itt? – fakadtam ki.
- Kasey, beszéljünk normális emberek módjára… Kérlek, szállj
le az ablakból. – Hogy lehet ennyire piszkosul nyugodt?!
- Emberek módjára! – ismételtem szarkasztikusan. – Azt
mondtad, teret adsz nekem! – Beharaptam az ajkamat. Mi a fenét művelek? Miért
ordibálok? Megremegett a szám. Kirázott a hideg az egyik nyakamra hulló
esőcsepptől. Végiggördült a gerincemen. Pislogtam. Leszálltam az ablakból. Az
előttem álló, kővé dermedt csapat egy emberként lélegzett föl. Nem tudtam mire
vélni a reakciójukat.
- Mit gondoltatok, mit művelek? Leugrom? Csak melegem volt,
és…
- Kiültél a szakadó esőbe levegőzni? – kérdezett vissza
hitetlenül Ed, enyhe szarkazmussal a hangjában. Bántott a hangszíne.
-Te jó ég, ti komolyan azt hiszitek, hogy… - Időm se volt
befejezni a mondatot, fél másodperccel később ugyanis egy szőke hajzuhatag
libbent el a szemem előtt, és a hozzá tartozó lány bombaként csapódott hozzám.
Missy olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.
- Mi azt hittük…
- Mit hittetek? – kérdeztem döbbenten. Azt hitték,
öngyilkosságot akartam megkísérelni? Mégis miért…
- Az elmúlt két nap után… - habogott Missy. Ronanre néztem.
Engem bámult. De ez nem a szokásos, lassú szemügyre vétel volt, hanem olyan,
amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Analizált a tekintetével. Megmozdítottam a
karom, hogy megigazítsam az ázott tincseimet. A szeme megrebbent. Minden egyes
rezdülésemet érzékelte.
- Na jó, mi a franc folyik itt? – tört ki belőlem a kérdés,
amelyet eleinte Ronannek szántam, de aztán kezdtem rádöbbenni, hogy az egész
helyzet nagyon furcsa.
- Te… nem emlékszel? – kérdezte Ed. Nem is kérdés volt ez,
inkább megállapítás, de mintha cáfolatra várna.
- Mégis mire, Edward? – kérdeztem ingerülten. Nyolc riadt
szempár meredt rám. Mindannyijuk tekintetében felismertem azt az aprócska
furcsaságot… Ahogyan egy bíró nézi a vádlottat, a pszichológus a páciensét…
Mintha… bármelyik pillanatban robbanhatnék. Azt hiszik, szakítottunk Ronannel,
és én máris véget akarok vetni az életemnek? Ahogy belegondoltam, elszégyelltem
magam. Ha az ő szemükkel néztem magam, az egész annyira szánalmasnak tűnt. Fel
akartam világosítani őket, hogy tévednek. Hogy nem tennék ilyesmit. Hogy majd
egyszer túllépek rajta - Ronanre
sandítottam -, de nem úgy, hogy ő is itt van, és végighallgatja az egészet.
Azt hiszem, megsejtette a gondolataimat, mert tett egy
tétova lépést hátrafelé, majd az ajtófélfát kezdte fixírozni. Leültem az ágyra.
Mind a négyen összerezdültek a hirtelen mozdulat láttára.
A szememet forgattam. Komolyan?
Továbbra is Ronanre szegeztem a tekintetemet. Ed halkan
odaszólt neki, mire Ronan újra a szemembe nézett.
- Lent leszek a nappaliban – jelentette ki. Annie tett egy
lépést Ronan irányába.
- Azt hiszem én is… nekiállok mosogatni – mondta, szinte
suttogva. Kérdően meredtem Edre és Missy-re. Ronan és Annie elhagyták a szobát,
csukódott az ajtó.
- Na jó srácok, tudom, hogy most aggódtok értem, de csak
mert Ronannel szakítottunk, még nem azt jelenti, hogy valami… hülyeséget fogok
csinálni – magyaráztam nekik hihetetlen gyorsasággal. Magam sem tudom, miért
hadartam a szavakat, és miért ugrott meg a pulzusom hirtelen, de úgy éreztem,
valami nagyon nincs rendben.
- Mi nem Blackmore miatt aggódunk – csattant fel Ed. Kérdően
meredtem rá. – Az elmúlt két nap…
- Mondjátok már el, légy szíves, mi van az elmúlt két
nappal, mert egyre inkább kezdek összezavarodni – csattantam fel.
- Úgy tűnik, tényleg nem emlékszel… - állapította meg Ed.
Felvontam a szemöldököm. – Azt hittük, megőrültél. Tegnap beállítottál
Missy-ékhez.
- Valaki dörömbölt az ajtón, én meg kinyitottam – vágott
közbe Missy. – Aztán megláttalak téged, autóval voltál és… - Missynek
elcsuklott a hangja.
- Elmondtad, hogy Ronannel szakítottatok…
- … össze-vissza beszéltél…
-Na jó srácok, ne párhuzamosan oké? – kértem, de magam sem
hallottam elhaló hangomat. Próbáltam erősen koncentrálni a tegnap délutánra.
Arra, hová mentem, miután eljöttem a tengerpartról. Megráztam a fejem. Nem
emlékeztem. Nem emlékeztem arra, hová mentem, sem arra, mit csináltam az este
további részében.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott.
- Csak beszéltél és beszéltél, artikulálatlanul, majd a
kocsidhoz szaladtál, és elhajtottál.
- Azt se tudtam, hová mész. – Missy elsírta magát. – Annyira
zavart voltál, nem akartam, hogy kocsiba ülj… Akármi történhetett volna! –
zokogott.
- Missy felhívott, hogy láttalak-e, mire én felhívtam a
nagynénédet. Azt mondta, visszahív, ha hazaértél. Tíz perccel később hívott, mi
pedig átmentünk megnézni, mi a helyzet, de nem voltál hajlandó beszélni velünk.
Csak feküdtél az ágyadon és sírtál. Azt hittük, csak para van Blackmore-ral… -
megremegett a szám. – Mármint… nem úgy értem… Érthető lett volna… Szakítottatok
és… - Missy oldalba bökte. – Szóval, másnap nem jöttél suliba. Kezdtünk
megijedni. Missy rákérdezett Blackmore-nál erre az egészre… Akkor kezdtünk
igazán megijedni. Nagyon kiakasztott, amit mondott.
-Nyögd már ki, hogy mi van! – csattantam fel. Elszégyelltem
magam, amiért már megint kiabálok, de annyira tudni akartam, mi ez az egész…
Úgy éreztem, mindez csak időhúzás, és körítés, ahelyett, hogy kibökné, mi a
helyzet.
- Azt mondta két nappal ezelőtt elmentél hozzá. Nagyon
furcsán viselkedtél. Ordibáltál, meg…
- McCeightley, legyél szíves, és hagyd ezt rám. – Nagyot
ugrottam ijedtemben. Ronan állt az ajtóban. Fogalmam sem volt, mikor tért
vissza. Megszokhattam volna már. Ed mély levegőt vett, egy rövid pillanatig
Ronant pásztázta, mintha próbálná felmérni, milyen következményekkel jár, ha
egy szobában hagy minket.
- Magunkra hagynátok egy pillanatra? – léptem közbe.
Próbáltam megnyugtató arcot vágni, hogy megértessem velük, nincs mitől félniük.
Ed és Missy kiszivárogtak a szobából. Egész örökkévalóságnak tűnt, mire Ronan
leült velem szembe a székre. Úgy láttam, egy pillanatig elgondolkozott,
leüljön-e mellém az ágyra, végül úgy döntött, nem teszi. Szólásra nyitotta a
száját, majd becsukta. Közben végig a padlót fixírozta.
- Csak… kérlek, mondd el , mi ez az egész, nem kell a
körítés, ne fogalmazd át kérlek, csak mondd! – tört ki belőlem.
- Ordítottál velem. Az egyik pillanatban kedves voltál,
aztán úgy néztél rám… mintha a legutolsó szemét lennék ezen a bolygón.
Dühöngtél, és ordítottál. Azt mondtad…
- Tudom, mit mondtam. Ott voltam – válaszoltam monotonon. –
Még mindig úgy gondolom – tettem hozzá.
- Kasey, nem érted… Össze-vissza beszéltél… Azt kérdezted,
miért nem mondtam el, hogy van egy húgom.
- Hát ha nem lenne egyértelmű…
- Kase, nekem nincs húgom – csattant fel. Elhallgattam. –
Nincsen testvérem. Nem aludt senki az ágyamban. Egyedül voltam.
- Hát ezt nem hiszem el! – nevettem. Magam is meglepődtem,
mennyire hisztérikus ez a nevetés.
- Azt hiszed, hazudok – suttogta.
- Nem fogod velem… velük – kiabáltam – elhitetni, hogy
megőrültem! Mit akarsz ezzel elérni? Magadhoz akarsz láncolni?! Azt akarod,
hogy megbocsássak?! Mert akkor kettőnk közül te vagy az őrült! – vádoltam.
- Kasey… - a kezem után nyúlt, de elkaptam. Felugrottam az
ágyról. – Meg kell hallgatnod. Előálltál
ezzel a képtelenséggel, hogy van egy húgom, olyan volt, mintha… látnád őt… azt
kérdezted, mit keres az ágyamban, majd elrohantál… Azt hiszem, először azt
hitted… hogy nem is a húgom… Szerettem volna beszélni, de elrohantál. Azt
mondtad vége, nem akarsz többet látni… Akárhányszor beszélni próbáltam,
félbeszakítottál, majd kocsiba ültél és elhajtottál. Nem hagytál időt
magyarázatra.
- Dehogynem hagytam – csattantam fel. – Te is tudod… Másnap
volt elég időd megmagyarázni.
- Nem, Kasey – suttogta. – Elmentem hozzátok, Annie
beengedett, kopogtattam az ajtódon, de nem engedtél be. Mégis bementem. A
reakciódból levettem, hogy nem akarsz látni… - Próbálta felidézni azt a napot.
Lerogytam az ágyra… A fejemet ráztam. Nem, ez nem lehet. A fejem majd szétrobbant,
annyira próbáltam visszaemlékezni, de a tengerparti beszélgetésünkről szóló
képek egyre inkább kezdtek elhalványulni… Kétségbeesetten kapaszkodtam az apró
emlékfoszlányokba, de elillantak, mint a füst… Mintha mindaz meg sem történt
volna. Már magam sem tudtam, mi a valóság.
- Én… - Sosem éreztem még ennyire gyengének, és védtelennek
magam. – Hallucináltam? – kérdeztem, de annyira abszurd volt a kérdésem, hogy a
szemébe se mertem nézni. Ha ez mind igaz, én… őrült lennék?
- Nem tudom, Kasey. Azt tudom, hogy megijedtem. Őszintén
megijedtem. Annyira zavarodott voltál… Mintha félig álmodnál. Olyanokat
mondtál, ami…
- Emlékszem néhány dologra – bólintottam. Nem szerettem
volna hallani tőle azokat a szavakat.
- Nem azzal teszel tönkre mindent, ha beszélsz róla, hanem
hogy nem teszed. Nem tudok benned bízni többé… - idézte szárazon, hangsúly
nélkül. Nem kellett mondania, tudtam, hogy a lelkébe égett. – Azt mondtad, szünetet akarsz tartani…
megkérdeztem, szakítani akarsz-e.
- Erre én nem így…
- Azt mondtad, igen. Hogy soha többé nem akarsz látni –
tette hozzá. A tekintete elsötétült. Nem nézett rám.
- Én erre nem így emlékszem… Azt mondtad, adsz egy kis időt,
hogy átgondoljam ezt az egészet – hebegtem. Úgy hangzott, mintha
magyarázkodnék. Akár azt is hozzá tehettem volna, hogy sajnálom… Holott
voltaképp ez volt a lényege. Szakítottam.
- Figyelj… nem tudom, mi váltotta ki ezt nálad. Ha történt
bármi az elmúlt napokban, ami… nagy hatással volt rád...
- Nem emlékszem semmire – vágtam rá dühösen.
- Ha mégis, akkor tudnod kell, hogy itt leszek neked, hogy
segítsek. Csak kérlek, beszélj róla…
- Ronan, nem emlékszem semmire! – Zokogni kezdtem. Nem
tudom, hogy kerültem az ölébe, de másodpercekkel később a karjai már erősen
szorítottak, én meg a mellkasába temettem a fejem. Hallottam magam, ahogy
zokogok. Hisztérikus volt, és elkeseredett. Nem tudom, mi történt velem. Az
elmúlt két napról szóló emlékeim hamisak voltak. Nem emlékszem, mit műveltem
valójában. Illetve, most már igen. De csak az alapján amit Ronan elmondott.
Ezek nem az én emlékeim… Nem emlékszem rájuk…
- Mi a fene történik? – zokogtam.
- Nagyon sok minden történik veled. Aminek nem szabadna,
vagy nem szabadott volna megtörténnie. Sokkal több terhet cipelsz, mint más,
átlagos tizenhét éves. – A közelsége ellenére hirtelen távolabb került tőlem,
mint valaha. Éreztem a köztünk lévő korkülönbséget. Sokkal fiatalabb vagyok,
mint ő… Egyenesen gyerek hozzá képest… Gyenge vagyok mindehhez…?
- Szerinted gyenge vagyok?
- kérdeztem halkan. A tekintetem homályosodott, hirtelen szörnyen
álmosnak és kimerültnek éreztem magam.
- Az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek – mondta. Az
állát a fejem búbján nyugtatta. Jólesett a mellkasának dőlni. Egy pillanatra
biztonságban éreztem magam. – A külvilág felé is ezt mutatod.
- De én nem... Nem játszom meg magam – bizonygattam.
- Nem mondtam, hogy tudatosan. De a kimondatlan szavak előbb
vagy utóbb a felszínre buknak – mondta. Mély szomorúság volt a hangjában.
Tudtam, hogy azokra a mondatokra gondol, amiket a fejéhez vágtam. És komolyan
is gondoltam őket…
- Nehéz időszakon mentél keresztül. Érthető, hogy valahogy
kijön rajtad.
- Úgy beszélsz, mint egy pszichológus – nyögtem. – Vagy egy
aggódó szülő. – A szemeim kezdtek lecsukódni. Aludni akartam. El akartam menekülni
minden elől. Ez elől az egész zavaros kavalkád elől, amelyet jelen pillanatban
az életemnek nevezhettem.
- Igazad volt… - mondta. A hangja, és az érintései egyre
távolodtak tőlem. A hátamat simogatta, közben hagyta, hogy elfeküdjek az ágyon.
Meg akartam kérdezni tőle, miben volt igazam, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy
kinyissam a számat. – Mindenben, amit
mondtál. Nem adtam rá okot, hogy megbízz bennem. Többet érdemelsz ennél…
Érdemelsz magyarázatokat, Kasey, sokkal többet érdemelsz. Aggódom érted, de a
józan eszemmel tudom… - megköszörülte a torkát. – Nem zárom ki a lehetőségét
annak, hogy mindehhez, ami veled történt… történik, nekem is közöm van. Tudom,
hogy megnehezítettem az életed. Ha tudtam volna, hogy ez fog történni én… Én
ilyen vagyok Kasey. Nem tudom, miért… Én tényleg nem voltam tudatában… Olyan
fontos vagy nekem. Fontos, hogy rendbe jöjj. Távol kell tartanom magam tőled.
Igazad volt. Időt kell hagynom neked, hogy egyenesbe jöjjön az életed. Nem
tehetlek ki ennek. – Hallottam, amit mondott. De nem voltam képes felfogni. A
hangja halk motyogássá tompult, a szemeim ólom-nehezekké váltak, és
lecsukódtak.
-Eltűnök az életedből. De sosem hagyom, hogy bántódásod
essen. Ott leszek, tudni fogom, ha valami baj van. De nem avatkozom bele az
életedbe. Kivéve, ha veszélyben van. Kérlek, jöjj rendbe… A barátaid vigyázni
fognak rád. Túl fogod tenni magad rajtam. Mindenki túlteszi magát rajtam…