Harmadik napja voltam kórházban - a combsérülésem súlyosabb, mint gondoltam. Ed és Missy mindennap meglátogattak, de a nap nagy részét így is egyedül töltöttem. Végső elkeseredettségemben épp Spongyabob-maratont néztem, amikor eszembe jutott a samhain-ról szóló könyv, amit Marie adott. Nem kellett sokat keresgélnem, az egyik ágyam melletti széken megtaláltam a sötétkék oldaltáskámat. Fogalmam sincs, Ronan-nek hogy jutott eszébe ezt is utánam hozni, de örültem neki. Azonnal a kezembe akadt a sötétzöld színű, bőrkötéses könyv, amely ugyan feleakkora volt, mint a "boszorkánybiblia", de legalább olyan vastag. Majd megölt a kíváncsiság, ezért lapozgatni kezdtem. Rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy kelta ünnep.
A szó jelentése a sam ('nyár') és fuin ('vég') összetevőkből: nyárvég. A keltáknál az év két fő részre volt osztva. Samhain jelentette az újév, valamint a tél kezdetét, hiszen ezeknél a népeknél a sötétség (sötétedés) megelőzte a világosságot. Az év másik fele Beltaine (Cétshamhain) ünnepével kezdődött, május 1-jén. Ezen az éjszakán a világ rendje felborul, fellibbennek az evilág és a túlvilág (természetfeletti) közötti határok. Megnyílnak a sídhk (tündérdombok), és az emberfeletti lények, valamint a halottak szabadon járhatnak köztünk. De nemcsak a holtak jutnak fel az evilágba, ilyenkor evilági hősök is könnyen bejuthatnak a sídh birodalmába.
Te jó ég, ez ijesztő.
Samhain ünnepéhez számtalan szertartás kapcsolódik, hiszen a pogány kelta hit szerint ez az év legmágikusabb éjszakája. Szokás volt örömtüzek gyújtása...
Kinyílt a kórházi szobám ajtaja, én pedig reflexből becsuktam a könyvet és ijedten bámultam a jövevény felé.
- Jól vagy? - szörnyülködött egy fiatal nővérke, amint megpillantotta ijedt arcomat. Gyorsan mosolyt erőltettem magamra, és válaszoltam.
- Igen, én csak...
- Olvasnivaló? - bökött a könyvemre, mire bólintottam.
- Réginek tűnik, miről szól? - érdeklődött.
- A nagymamámtól kaptam, régi receptek vannak benne. - Ez volt az első marhaság, ami eszembe jutott. - Mikor mehetek haza? - kérdeztem, ami a legjobban érdekelt.
- Ó, majdnem elfelejtettem. Azért jöttem, mert nem sokára elhagyhatod a kórházat. Persze, csak ha tényleg jól vagy - pillantott a sérüléseimre. Hálásan bólintottam, és hogy bebizonyítsam, megmozgattam a lábamat, ami már nem sajgott annyira.
- Készen állok, hogy elhúzzak innen - jelentettem ki határozottan, de elbizonytalanodtam. - És hogyan fogok hazajutni? - Annie dolgozik, Missy-ék suliban vannak. Hacsak...
- A fiatalember, aki behozott téged, megadta az elérhetőségeit, így őt értesítettük - közölte.
- De miért? - értetlenkedtem. Nem hiszem, hogy az Ronan álma, hogy délelőtt engem furikázzon. Nem mintha megzavarnám valami fontos tevékenységben, mert a sulit bűntudat nélkül kihagyja, ezért már bebizonyította.
- Valakit muszáj értesíteni a hogylétedről, és ilyenkor kötelező... - mondta vállvonogatva. Nem hinném, hogy Ronan-t érdeklik a szabályok. Akkor mégis miért...? Nem gondolkozhattam sokat a dolgon, mert Ronan egyszercsak ott állt az ajtóban, teljesen meglepve a nővért - nem beszélve rólam.
- Ó, már itt is van - hebegte a nővér. Látszott, hogy teljesen Ronan hatása alá került. Ronan felém pillantott, de nem az arcomra. Eszembe jutott, hogy a könyv még mindig az ölemben fekszik, ezért gyorsan lesöpörtem onnan.
- Indulhatunk? - kérdezte az ajtónak támaszkodva.
- I-igen, csak felöltözök - bólogattam. A nővér kitessékelte a folyosóra, majd becsukta az ajtót. Annie hozott nekem váltásruhát; egy farmer rövidnadrágot, és a kék-fehér csíkos toppomat. Lehajítottam a fehér, kórházi lepedőt és átöltöztem. A hajamat befontam, és a vállamra terítettem. Felkaptam a cuccomat, ami mindössze a sötétkék oldaltáskámból állt, és kiléptem a fehér börtönből. Egy ideig szótlanul lépkedtünk egymás mellett, én kicsit bicegve, majd beültem a tűzpiros Porsche 911 anyósülésére. Meglepetésemre a műszerfalon az obszidián medálom pihent.
- Ez... hogy? - Mostanában nem telik tőlem értelmesebb mondatokra...
- McCeightly kérte, hogy hozzam el neked - mondta, érezhető távolságtartással bökve a talizmánomra, amire az elmúlt pár napban nagy szükségem lett volna.
- Beszéltetek Ed-del? - csodálkoztam, miközben a medálért nyúltam. Megszorítottam, majd a nyakamba akasztottam. Rögtön jobban éreztem magam. Enélkül mintha mesztelen lennék, ráadásul egyáltalán nem érzem magam biztonságban.
- Nem nevezném beszélgetésnek - húzta száját félmosolyra. Ed, amint rábízza a medálomat a legkiszámíthatatlanabb emberre, akit ismerek? Ez meghaladta a képzelőerőmet.
- Mostantól ne vedd le! Megértetted? - parancsolta.
- Köszönöm - csúszott ki a számon.
- Nincs mit - vonta meg a vállát.
- Nem, úgy értem... mindenért - néztem rá most először.
- Hanyadjára mentelek meg? Ha jól számolom, ez a harmadik alkalom - mondta gúnyosan, amire aztán a maradék büszkeségem segítségért kiáltott.
- Ahelyett, hogy felhánytorgatod, inkább mondd el, miért csinálod - bukott ki belőlem.
- Mit miért csinálok? - vonta fel a szemöldökét.
- Folyton megmentesz, ott vagy, amikor majdnem meghalok. Miért? Nem kérsz cserébe semmit... Inkább nyírj ki, és felejtsük el. Számolni sem tudom, hány szívességgel lógok már neked. - Ömlöttek belőlem a szavak. És még nem volt vége. - Miért hoztad vissza múltkor a medálomat? Miért hoztál haza a folyóparti este után? Miért...?! - Nem szólt semmit, csak bámult rám öntudatosan.
- Befejezted? - kérdezte, mintha untatnám. Időm sem volt felháborodni, úgy meglepődtem, ezért csak zavarodottan bólintottam. - Akkor vedd le azt az izét! - kérte, a medálomra bökve.
- De az előbb azt mondtad... - Mit akar ezzel?
- Nem bízol bennem? - vonta fel a szemöldökét. Hangja kicsit rekedtes volt, lassan suttogásba váltott.
- Persze, hogy nem - csattantam fel.
- Akkor is vedd le - közölte. Nem tudom, miért vagyok ilyen idióta. Nem gondolkodtam, csak kikapcsoltam a láncot, és a műszerfalra ejtettem. Ronan végignézett rajtam, majd a sérült combomra tette a kezét. Az érintésétől kirázott a hideg, de mégis elöntött a forróság. A keze lassan átvándorolt a derekamra. A szemein átúszott az ismerős fekete fény, én pedig beszippantottam óceánillatát. Épp erőt gyújtöttem, hogy megszólaljak, amikor a torkomra forrasztotta a szót. Az ülésnek támaszkodott, és megcsókolt. Először el akartam húzódni, de nem voltam ura saját magamnak, így azon kaptam magam, hogy beletúrok a hajába. Nem csak egyszerűen megcsókolt... Megszűnt a külvilág, és kikapcsolt az agyam. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mert teljesen csődöt mondott az időérzékem. Egyszerre húzódtunk el egymástól. Visszapattantam az ülésre, és kibámultam az ablakon. Láttam, hogy ő is ezt teszi. Mindkét kezével markolta a kormányt, és az utat bámulta. Feltűnt, hogy még mindig a kórház előtt állunk.
- I-indulnunk kéne - böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, mire beindította a Porschét, és olyan erővel taposott a gázra, hogy az ülésnek csapódtam.
- Óvatosabban - kiáltottam, mert majdnem bevágtam a fejem.
- Ezt pont te mondod? - vigyorgott féloldalas mosollyal. Még mindig szaggatottan vettük a levegőt, de megcsóváltam a fejem, és a pálmafákat kezdtem bámulni.
- Ez válasz a kérdésre? - törte meg a csöndet. Tudtam, melyik kérdésre gondol, annak ellenére, hogy vagy ezret feltettem mostanában. Bólintottam. Ez több volt, mint amit vártam. Fogalmam sem volt, mit vártam, de... ez határozottan jobb volt mindennél.
Túl hamar értünk a házunk elé. Leállította a motort, majd hátradőlt az ülésen. Ed-éknek még legalább három órán keresztül suliban kell lenni, Annie pedig csak késő este ér haza. Már belenyugodtam, hogy az egész napot egyedül töltöm, amikor megszólalt a telefonom. Mikor Annie meglátogatott a kórházban, utánam hozta. Megfogadtam, hogy mostantól mindig magamnál hordom. Sejtelmem sem volt, ki kereshet ilyenkor, míg meg nem pillantottam Chris nevét a kijelzőn. Épp elfordítottam volna, de elkéstem, mert Ronan már meglátta. Na és? Azt sem tudja, ki ő. Akár a bátyám is lehetne. Fogadtam a hívást.
- Szia, Kase. Mi újság? - tudakolta lazán, én pedig azonnal az órára pillantottam. Délelőtt 11.
- Miért hívogatsz suliidőben? - kérdeztem, készülve a leteremtésre, azonban kellemeset csalódtam.
- Lyukas óránk van, mert Fitz-nek lerobbant a kocsija, és nincs helyettesítő tanár. Lefogadom, hogy Miss Roberts is abban a kocsiban ül - kuncogott. - És te hogy hogy felveszed ilyenkor a telefont? - kapott észbe.
- Hosszú történet. Megint autóbalesetem volt, és ma engedtek haza a kórházból... - magyaráztam.
- Kasey, egy állat vagy - nevetett.
- Tudom, egy hónap alatt két autót vertem szét, nem kell a szemrehányás - forgattam a szemem, de azért elmosolyodtam.
- De ugye nem sérültél meg súlyosan? - érdeklődött. Chris mindig vigyáz rám. Ha valaki beszólt, megverte. Igen, olyan volt, mintha a bátyám lenne, épp ezért taglózott le, hogy belém zúgott.
- Csak egy kis combsérülés, egy törött kar, és egy szép seb a fejemen - soroltam a károkat.
- Fhú, nem semmi. Hát, jobbulást.
- Köszi. Figyelj, visszahívlak, okés?
- Miért? Van veled valaki? - kérdezte.
- Öö... igen.
- Ki az, aki miatt lerázod a legjobb barátodat? Csak nem bepasiztál? - nevetett.
- Majd beszélünk, szia - mondtam fülig pirulva, és letettem a telefont. Tisztában voltam vele, hogy Ronan a démoni röntgen-hallásával minden szót hallott.
- Ki volt az? - tettette az ártatlant.
- Christopher. Egy haverom Portlandből - legyintettem.
- Nagyon aggódik érted... - jegyezte meg mellékesen.
- Régóta ismerjük egymást - vontam meg a vállam.
- Figyelj! Biztos, hogy haza akarsz menni? - húzta száját rosszfiús félmosolyra. Újra a régi volt.
- Azt hiszem, a friss levegő jót tenne most nekem - vigyorogtam.
- Van egy ötletem... - mondta, majd választ sem várva a gázra taposott. Az utcánkon keresztül lehajtott a főútra, és a belvárost megkerülve egy számomra ismeretlen környék felé vette az irányt. Először azt hittem, a partra megyünk, de végül továbbhaladtunk a strand mellett. Leengedtem az ablakot, így megcsapott a friss óceán levegője. Az ég tiszta kék színben játszott, egyetlen felhő sem borította. Majd megvakultam a szikrázó napsütéstől. Nem sokkal később letértünk egy földútra, majd egy kisebb, homokos part terült el előttünk. Ha a távolba bámultam, egy modern lakóparkot pillantottam meg, de állt előttünk egy hatalmas ház, amely egyedül árválkodott. Sosem tűnődtem azon, hol lakik Ronan, de erre azért nem számítottam. Első pillantásra is luxusvillának nézett ki. Modern volt, az emeletet falának háromnegyedét tágas ablakok foglalták el. Mint egy óriási, luxus üvegház. Ronan kiszökkent a kocsiból, és megkerülte a Porschét. Kinyitotta nekem az ajtót, és felsegített. Nem mozogtam még olyan könnyedén a sérült lábammal, de a vállára támaszkodva percek alatt elértük a bejáratot. Beléptünk az ajtón, ahol rögtön egy tágas nappali fogadott minket, modern berendezéssel. Kissé elszeparálva egy hatalmas konyhát pillantottam meg, ebédlővel, de nem úgy tűnt, mintha sűrűn használták volna. Feltűnően nagy volt a csend a házban.
- Egyedül élsz? - kérdeztem, mikor túl voltam az első sokkon.
- Igen, a szüleimmel régóta nem tartjuk a kapcsolatot - magyarázta. Ezen meglepődtem, mert én biztosan nem bírnám ki nélkülük. Kivéve, hogyha rá lennék kényszerítve. Vagyis, a jelenlegi helyzetemben.
- De... ez a ház bazinagy! - hitetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy van ennyi pénzve, ha még a szülei sem támogatják.
- Régebb óta élek itt, mint hinnéd - vakargatta a tarkóját.
- Pontosan mióta? - kérdezősködtem óvatosan, miközben helyet foglaltunk a kanapén.
- Egy éve költöztem Santa Cruz-ra... - kezdett bele.
- Az nem is volt régen - értetlenkedtem.
- Akkor félreértettél. Régebb óta élek a Földön, mint hinnéd - kissé elkomolyodott, de még mindig megmaradt féloldalas mosolyának árnyéka.
- Ne már, elmúltál húsz? - ironizáltam, majd nevetve oldalba böktem.
- Aha, legalább másfél évszázada... - mondta lazán, de kissé megilletődött az elképedésemen. Gyorsan becsuktam a szám, mielőtt leesik az állam.
- Akkor...mi?! - Ez nem volt benne a forgatókönyvben. A démonok halhatatlanok?
- Nálunk egy bizonyos idő után eldöntheted, mikor állsz meg. Én tizenhét voltam - mondta, és elterült a fehér bőrkanapén.
- Megállni, mármint... Nem öregszel tovább? - kérdeztem.
- Aha - bólintott elégedetten.
- Hány éves vagy pontosan? - Visszatartottam a lélegzetem a válaszig.
- 178. - Próbáltam lazán kezelni a dolgot, de ez mellbe vágott. - 1834-ben születtem Newcastle-ben, Ausztráliában. 1851-ben kitört az aranyláz, így túl nagy figyelem terelődött a démonokra. Innentől utazgatni kezdtem. Ekkor szakadt meg a kapcsolatom a családommal. - Olyan dolgokról beszélt, amelyeket én csak a történelem könyvből ismerek.
- Hű. Akkor már értem, honnan van ennyi pénzed. És hogy miért lógsz annyit a suliból... Már vagy 40-szer leérettségizhettél, biztos unod bár - elmélkedtem.
- Már kívülről fújom Smith szánalmas másodfokú egyenleteit, a töri óra pedig nekem olyan, mintha a veréb tanítaná a sast repülni - legyintett. Sokkal többet tud a történelemről, mint maga Mr. Solomon a két diplomájával...
- Wow - sóhajtoztam. - És mit csináltál az elmúlt... évszázadokban? - Próbáltam feldolgozni a hallottakat.
- Egy ideig csak utazgattam, a 19. században bejártam egész Európát. Szó szerint, minden egyes zugát.
- Melyik a kedvenc helyed? - kérdeztem kíváncsian.
- Írország.
- Komolyan?! Miért? - Én is szeretem az országot, de nem gondoltam, hogy egy külföldit is ennyire megfog.
- Az egész helynek van egy bizonyos varázsa. Sokkal lazábbak és viccesebbek ott az emberek, mint mondjuk Franciaországban. Tetszik, hogy mennyire harcoltak a szabadságukért. És a pubjaik is sokat dobnak a hangulaton - vigyorgott.
- Várjunk csak... Írország a lehető legveszélyesebb hely a démonok számára, nem? Hol máshol lennének shide látók, ha nem ott? - értetlenkedtem.
- Igaz, de részben ezért mentem oda. Unatkoztam, és kockáztatni akartam egy kicsit. Találkoztam is egy shide látóval... - Tudtam! Akkor élnek még mások is, rajtam kívül. Biztosan vannak leszármazottai, akik talán még most is ott élnek.
- Hogy hívták? - kérdeztem csillogó szemmel.
- Rebekah McLane - mondta, jelentőségteljesen rám pillantva.
- Ő az ükanyám! - kiáltottam fel, mire bólintott. Emlékeztem rá, még a családfakutatásról, amit a régi sulinkban végeztünk irodalom órán. Kicsit csalódott voltam. - És, akkor, hogy hogy még itt vagy?
- Megvettem a házát, bár elég nehezen akarta eladni nekem. Ugyanolyan makacs volt, mint te, de nem akart ártani senkinek. - Megsemmisült pillantást vetettem rá, de nem szakítottam félbe. Jólesett, hogy végre valaki mesél nekem ezekről a dolgokról. - Lázadt az egész shide látó rendszer ellen, azt mondta, ő nem gyilkol meg senkit, ha nem muszáj - magyarázta. - Egész jól kijöttünk...
- Mi történt vele? - érdeklődtem. Emlékszem, hogy nagyon fiatalon meghalt.
- Megölték, miután megszületett a gyereke... Sutton tette. Ki akarta irtani az egész vérvonalat, de nem sikerült neki. Megkért, hogy bújtassam el a fiát, aki a te dédnagyapád volt. Csak ez számított neki... - megbabonázva hallgattam. Már egyáltalán nem sajnáltam Sutton-t. - Akkor már szétmentünk Sutton-nal, így még inkább keresztbe akart nekem tenni.
- Nem igazán tudta túltenni magát a szakításon - gondoltam végig, amit az elmúlt rövid idő leforgása alatt művelt.
- Többet képzeld a dologba, mint ami valójában volt - mondta határozottan, de nem akartam többet hallani Sutton-ról. Kezdtem kicsit megéhezni. Megkordult a gyomrom, amit Ronan is észrevett.
- Mondanám, hogy szolgáld ki magad, de... - nézett rám bocsánatkérően.
- Semmi gond. Rendeljünk pizzát! - vetettem fel az ötletet, majd a mobilomért nyúltam. Ronan zavarodottan pillantott rám. Felhívtam a Don Carlos Pizzázót, és kértem egy hawaii pizzát.
- Tudtad, hogy a hawaii pizzát Kanadában találta fel két görög származású férfi? - tett fel egy költői kérdést Ronan.
- Ne már, komolyan? - nevettem. Mi mindent tudhat még? Ronan a nappali sarkában lévő csúcstechnológiás hifi felé vette az irányt, majd berakta a száz cd egyikét, amelyek szétterítve feküdtek a lejátszó körül. Az otthona bármelyik dúsgazdag fiatal srácé lehetett volna, semmi sem árulkodott arról, hogy ő más, mint a többiek. Nem így képzeltem el egy veszedelmes démon lakását. Egy dologra voltam még kíváncsi...
- Megmutatod a szobádat? - kérdeztem kíváncsian, majd rájöttem, milyen furcsán hangzik ez a kérés.
- Persze - mondta, majd kézen fogott, és felvezetett a keskeny csigalépcsőn. Körülbelül öt ajtó sorakozott az emeleten, de ő a jobb oldaliak közül az egyikhez húzott, és kinyitotta. A szoba alig volt nagyobb, mint az enyém. Világos színek domináltak, a falak homokszínben játszottak. A tágas ablakokat nem tarkította függöny, így a nap minden fénye beáramlott a szobába, élénkséget kölcsönözve neki. Közvetlenül az ablak alatt helyet kapott egy narancssárga heverő, továbbá volt még egy falba épített szekrény, rajta fényképekkel és poszterekkel. A sarokban egy fa íróasztalt fedeztem föl, rajta mindenféle papírfecnivel, jegyzetfüzettel. Természetesen tankönyveknek nyomát sem láttam. Egy puha, tengerészkék szőnyeg terült el a padlón. Az egész szoba úgy nézett ki, mintha az IKEA újság egyik oldalát látnám, mégis egy különös otthonérzete volt itt az embernek.
- Ez elképesztően jó - nyögtem ki, miután viszonylag mindent felfedeztem. Kíváncsian a szekrény felé léptem, és nézegetni kezdtem a fényképeket. A legtöbbjük a tengerparton készült, továbbá szörfdeszkákat és sziklákat ábrázolt, vagy egzotikus tájak voltak megörökítve rajtuk, de volt köztük pár, amin Ronan-t is felfedeztem. Egy fekete-fehér, megsárgult fotón elidőzött a tekintetem. Ronan egy fiatal lányt átkarolva állt, akinek a vonásai a sajátjaimra emlékeztettek.
- Ő Rebekah - mutatott a lányra Ronan, aki egyszercsak a hátam mögött állt, pár centire az arcomtól. Hatalmasat dobbant a szívem, mint minden alkalommal, amikor a közelemben van.
- Nagyon szép - bólogattam elismerően. Régies ruhákban álldogáltak; Rebekah lovaglónadrágot, és fodros inget viselt, míg Ronan egy felgyűrt, félig kigombolódott inget, de a haja ugyanúgy égnek meredt, nyoma sem volt rajta a régi divatnak, miszerint a férfiak hosszú hajjal járkáltak.
- Nem hiába vagytok rokonok - húzta száját a már ismerős félmosolyra, amire csak egy szemlesütéssel tudtam válaszolni, miközben fülig pirultam.
- Rebekah a legjobb barátom volt. Olyasmi, mint neked Christopher - tette hozzá elgondolkozóan. Ma már másodszor hozza szóba Chris-t. - Mindig ott volt, hogy észhez térítsen, és még a legnehezebb helyzetekben is kitartott mellettem. Őszinte volt, és nagyon önfejű. A saját útját járta.
- Nem érdemelte meg, amit Sutton tett vele - rándult meg a szám széle. Tudom, Sutton megbűnhődött a tetteiért, de akkor is fájt ez az igazságtalanság.
- Azt hiszem, megjött a pizza - váltott témát Ronan a fülét hegyezve. Elindultam az ajtó felé, de leintett.
- Maradj csak, mindjárt jövök - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött. Gondoltam, kicsit körülnézek, de nem akartam kutakodni. Épp faképnél hagytam volna a fotókat, de egyen mégis megakadt a tekintetem. Ronant és egy ismeretlen srácot ábrázolta. Később készülhetett, valamikor a második világháború idején. Az ismeretlen annyi idős lehetett, mint Ronan. Sötét, borzos haja, amely oldalt kissé rövidebb volt mediterrán származására engedett következtetni, amelyet fekete szeme, és barnás bőre is igazolt. Ronan felszabadultan vigyorgott, míg a barna srác gunyorosan mosolygott. Épp azon gondolkoztam, ki fényképezhetett, mikor Ronan toppant be az ajtón, egy finom falatokat sejtető pizzás dobozzal a kezében. Megkordult a gyomrom a látványtól, emlékeztetve a tényről, hogy reggel óta nem ettem. A kezembe nyomta a dobozt, én pedig hálásan felnyitottam a tetejét. Azonnal megcsapott a pirított sonka, a gőzölgő sajt és a friss ananász egyvelege. Ronan az ablakhoz lépett, amelynek az egyik feléről kiderült, hogy erkélyajtó. Kinyitotta, és kisétált a teraszra. A pizzás dobozzal a kezemben követtem, majd megtorpantam a bal oldalán, a kezem megállt menet közben, a pizza félúton a kezemben. Elképesztő kilátás nyílt az óceán partjára, alattunk sziklákkal és homokkal, szemben a lemenő nap fényével, amely tükröződött a víz hullámain.
- Ez gyönyörű - ámuldoztam tátott szájjal, majd a tekintetem a korlátnak támaszkodó Ronan-re terelődött. Engem nézett, és mosolygott. - Mi az? - vontam fel a szemöldökömet.
- Gyönyörű vagy - válaszolta egyszerűen. A parti szél belekapott a hajamba, majdnem az egészet az arcomba fújva, amit gyanúm szerint paradicsomfoltok tarkítottak. Képzelem, milyen gyönyörű lehettem. Nem tudtam mit válaszoljak erre, mert nem akartam önértékelési zavarokkal küszködő tinilánynak tűnni, de beképzeltnek sem. Végül halványan elmosolyodtam, és az óceán határtalan messzeségét kezdtem fürkészni. Az egész örökkévalóságot el tudtam volna tölteni itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése