Förtelmes kornyikálásra ébredtem, aztán rájöttem, hogy ez csak az ébresztőm. Ahogy jobban megfigyeltem a mobilom kijelzőjét, elkerekedtek a szemeim. Elaludtam! Te jó ég, el fogok késni! Na jó, időben voltam, de kapkodnom kellett. Gyorsan magamra kaptam egy farmer rövidnadrágot és egy piros-fehér csíkos topot, (Santa Cruz-ban szokás szerint verőfényes napsütés uralkodott) megfésültem a külön életet élő vörösesszőke madárfészket a fejemen, majd egy laza kontyot kötöttem magamnak. Felkaptam a táskámat, és letrappoltam a lépcsőn. Csak megragadtam a croissant-t és az üdítőt, amit Annie készített ki nekem, kiléptem a házból és bezártam magam után az ajtót. Meglepetésemre Missy szürke BMW-je a házunk előtt parkolt. Csodálom, hogy a tegnapi után nem mondta le a fuvarozgatásomat. Megértettem volna. Bunkó voltam velük, de az agyamra megy a folytonos parancsolgatásuk. Az én döntéseimet ne befolyásolják.
- Hello! - mondtam egyhangúan, majd betelepedtem a hátsó ülésre. Viszonozták a köszönést, de ezek után behalt a társalgás. Remek, szóval nekem kell bocsánatot kérnem.
- Figyeljetek... sajnálom, hogy olyan bunkó voltam tegnap - böktem ki, mert nem bírtam tovább fasírtban lenni velük. Ráébredtem, hogy túl fontosak nekem ahhoz, hogy ilyen piti dolgok miatt elveszítsem őket. Egy pillanatig csönd honolt a kocsiban, ezért folytattam a monológomat.
- Bocsánatot kérek - tettem hozzá tömören.
- Kase, mi nem haragszunk - vette át a szót Ed. - Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy Blackmore-ral lógj, de ...
- A te döntésed, és nekünk nincs jogunk beleszólni - fejezte be a mondatot Missy.
- Végre rájöttetek. De komolyan, nagyon megkedveltelek titeket, és fontosak vagytok nekem, úgy hogy nem akarok ilyen gyerekes dolgok miatt haragban lenni, de azt meg kell értenetek, hogy ez a saját életem, és az agyamra megy, amikor ítélkeztek felettem.
- Mostantól egy szót se Blackmore-ról - zárta le a témát Ed.
- Akkor szent a béke? - kérdezte Missy, mire mindannyian bólogattunk. Megkönnyebbültem, hogy ezt megbeszéltük, de szembe kellett néznem még egy kihívással. Kideríteni, hogy Ronan vajon ma méltóztatott-e suliba jönni, és ha igen, akkor vissza kell kérnem tőle a medálomat. Még mindig zavarodott voltam az elválásunk miatt, de igyekeztem nem túlpörögni a dolgokat. Hétfőn az első óránk szokás szerint irodalom volt, így egy mély levegővétel után feltéptem a 102-es terem ajtaját. A tekintetem azonnal Ronan-t kereste, de a padunk üresen állt. Ez még nem jelent semmit; lehet, hogy óra közepén toppan be. Ledobtam a cuccomat, és türelmesen vártam az óra kezdetét. Meglepetésemre a jelző csengő előtt öt perccel beesett az ajtón, és a szokásos laza lépteivel elindult felém - legalábbis azt hittem, amíg meg nem állt balra, a második padnál (én a harmadikban ültem, a középső sorban) és bájcsevelybe nem kezdett Nikole-lal, a többi ribanccal és a menő csávókkal. Még csak felém sem nézett, hiába szuggeráltam. Most mi a fenét művel? Azt hittem, utálja ezeket az embereket. Megrökönyödve fordítottam el a tekintetemet, amikor elkezdődött az óra. Nem a helyére ült, hanem letelepedett Nikole mellé, aki hátraküldte egy szőke "barátnőjét", jelezve, hogy lecserélte. Ronan valami nagyon vicceset mondhatott, mert Nikole a haját hátradobva nevetett. A szememet forgatva elfordultam, és az óra hátralevő részében rájuk se hederítettem. Már megint nem tudok kiigazodni rajta.
A hosszú és fárasztó órák után a suli előtt ismét megpillantottam Ronan-t az új társaságával. Rendben, hogy semmi érdeklődést nem mutat irántam, majd valahogy túl teszem magam rajta, de a medálomra szükségem van, és kész.
- Mindjárt jövök - mondtam Ed-éknek, majd választ nem várva elindultam Ronan, és a röhögő banda felé.
- Ronan! - szólongattam, de rám se hederített.
- Hahó! Beszélhetnénk?! - kérdeztem, fokozva a hangerőt, majd megböködtem a vállát. Végre rám nézett, de bárcsak ne tette volna. A tekintetéből mély megvetés tükröződött, lesajnálóan tekintett rám, mintha csak egy porszem lennék ezen a világon. Akit a hétvégén még boldogan lesmárolt...
- Mivan? - kérdezte nemtörődöm pillantással.
- Beszélnünk kell - mondtam tömören.
- Most nem érek rá - vonta meg a vállát.
- Túléled - mondtam morcosan, majd magammal rángattam az iskola épülete mögé. Vigyáznom kéne, mielőtt magamra haragítok egy démont, de meglepetésemre nem ellenkezett. Talán mégis jelentettek neki valamit a történtek?
- Mondd gyorsan - mondta, a szeme sarkából a környéket fürkészve.
- Nyugi, nem fognak meglátni velem. Csak egy perc - forgattam a szemem. - Szóval, kérem a medálomat! - Rövidre fogtam, mert féltem, hogy gyengének látszom. Úgy tűnt, mint aki számított a dologra, mert reflexből a farzsebébe nyúlt, és a kezembe nyomott egy bőrszütyőt. Kérdően felvontam a szemöldökömet, mire "mi lesz már?" tekintettel bámult rám. Leesett a dolog. Nem érhet hozzá, még a hiper-szuper holdköves varázslataival sem. Csak az obszidián talizmán nem érzékeli, de ettől függetlenül ugyanúgy veszélyes rá nézve. Éppen kibontottam volna a zsákot, amikor megfogta a kezemet.
- Ne itt vedd fel - mondta, mélyen a szemembe nézve. Most vettem csak észre, hogy a fekete árnyék intenzíven elnyomja a kék/zöld színeket a szemében. Elég éhes lehet.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Csak... ne valami forgalmas helyen. És sose vedd le! - kötötte a lelkemre. Lett volna hozzá egy-két szavam, de gyorsan lerázott.
- Mennem kell. És Kase, ne keress - mondta, nyomatékos pillantást vetve hitetlenkedő arcomra. Nem vettem a fáradtságot, hogy visszakérdezzek, mert tudtam, úgysem válaszol, ha nem akar. Laza, de sietős léptekkel elcaplatott mellettem, én pedig földbe gyökerezett lábbal álltam, a falnak dőlve. Ez meg mit jelentsen? Elmerengtem, de a mobilom csörgése kizökkentett. Missy keresett.
- Szia, egy perc és megyek - mondtam.
- Az jó, mert vár itt rád valami - mondta sejtelmesen. Lövésem se volt, mit jelenthet ez, de összeszedtem magam, és a parkoló felé vettem az irányt. Ed és Missy már messziről integettek, és egy ismeretlen járműre mutogattak, amely Missy szürke BMW-je melett állt. Nem mondom, állatira jól nézett ki. Egy sötétkék Maserati GranTurismo állt előttem. Még a Camaro-mnál is jobban nézett ki, ami azért nagy szó.
- Hello! - köszöntem rájuk, értetlenül szemlélve ahogy a kocsi körül ugrálnak. - Mi az ábra ezzel a kocsival?
- Olvasd el! - mutogatott Ed egy cetlire a Maserati szélvédőjén. Odaballagtam, és lekaptam a rózsaszín cetlit, amelyen azonnal felismertem Annie hurkos gyöngybetűit.
Kedves Kasey! Remélem, ez pótolja a szülinapi ajándékodat. Használd egészséggel! ;) - állt a levélben.
- Neem! - kiáltottam fel hitetlenkedve. Ez a gyönyörűség nem lehet az enyém.
- De bezony - kacsintott Ed. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtaját. A kulcs már a helyén volt, szóval Annie nem rég hagyhatta itt. Mi lett volna, ha ellopják?!
- Holnap találkozunk! - intettem ki nekik a vezető ülésről.
- Várj, Kase! - kiáltott utánam Missy.
- Igen? - kérdeztem, de nem igazán tudtam figyelni, mert a tekintetem épp a műszerfalat és a finom tapintású bőrüléseket fürkészte.
- Nem aludnál ma nálam? - húzta száját kérlelő félmosolyra.
- Megdumáltuk - mosolyogtam, majd megbeszéltük, hogy hétre odamegyek, mert be akar mutatni a nővérének is, Melissának, aki nem alszik itthon. Elköszöntem mindkettőjüktől, majd beindítottam a Maseratit. Hetek óta nem vezettem, így hatalmas pillanat volt ez számomra. A gázra tapostam. Egy óra alatt körülbelül kétszer végigfurikáztam a várost, a főúttal és a part menti földúttal egyetemben. Sajnos még a csodaautóm sem tudta elterelni a gondolataimat Ronan-ről, aki újra és újra belemászott az agyamba. Az utolsó mondata beleégett a tudatomba. Ne keressem? Nem mintha én futnék utána, valahogy ő bukkan fel mindig... Nem fért a fejembe, miért viselkedett ma így. Mi változott hétvége óta? Lövésem sem volt, de dühös voltam rá. Amikor már csillapodott a dühöm, hazafelé vettem az irányt. Óvatosan beparkoltam a Maseratit a garázsba, nehogy porosodjon, vagy leszarja egy madár. Még öt percig csodáltam, ahogy a sötétkék festéken megcsillan a napfény, majd tudattam magammal, hogy holdkóros vagyok, és beléptem a házba. Annie a konyhában ült, és épp ebédelt. Újra előjöttek a kocsival kapcsolatos érzéseim, így felspanolva ugrottam a nyakába, hogy majdnem félrenyelte a csirkecombot.
- Köszönöm, köszöszöm, köszönöm! - kiabáltam, mint egy idióta - de egy boldog idióta. Ami, valljuk be, nem sokat voltam mostanában.
- Használd egészséggel! - mosolygott. - Még el kell mennem bevásárolni a vacsorához. Ott találkozunk - kacsintott rám, majd felállt az asztaltól. Lefagyott a mosoly az arcomról. Boldogságomban meg is feledkeztem az esti keserves vacsoráról, amelyet a nagynéném és Mr. Smith társaságában kell eltöltenem. Álljunk csak meg! Megígértem Missy-nek, hogy ma este nála alszom. Ezzel majd később foglalkozom, most fel kell hívnom Christophert. Egy pittyegés után felvette.
- Chris! - kiabáltam a telefonba.
- Na, mizujs csajszi? - kérdezte feldobódva. Ekkor beugrott a korábbi rosszul végződött beszélgetésünk, és hogy Chris talán még mindig érez irántam valamit. Ezt gyorsan kivertem a fejemből.
- Tudod, mi történt ma? - kérdeztem sejtelmesen.
- Csak nem autóbaleseted volt? - kérdezte csípősen.
- Vicces. Nem, kaptam egy Maseratit! - kiabáltam.
- Neee! Lepadlózok. Ez a második luxusjárgányod ebben az évben. Állj, ebben a hónapban! Én miért nem kapok semmit? - kérdezte tettetett felháborodással.
- De hát ott van a motorod... - vontam meg a vállam.
- Az egy ősrégi Simson, még a sarkra se merek kimenni vele, mert darabokra esik. Eladhatom alkatrésznek - felelte. - Szóval, milyen típusú? - kérdezte, majd fél perc múltán leesett, hogy a kocsimról beszél.
- Sötétkék GranTurismo! Látnod kell, holnap küldök képet - ígértem.
- Ahogy ismerlek, már rég körbefotóztad - vihogott a vonal túloldaláról.
- Csak azért nem tettem meg eddig, mert a fényképezőmet nálad hagytam - emlékeztettem, hogy a nyár utolsó napjait örökítettük meg épp Christopher szobájában, amikor ott felejtettem nála a fényképezőgépemet.
- Kasey, hiányzol - mondta. Ebben a hónapban másodszorra hozza ezt föl, pedig Chris nem egy érzelmes ember. Aggódni kezdtem.
- Te is nekem, de ígérem, hogy hamarosan meglátogatlak titeket - bíztattam, bár fogalmam sem volt, mikor kerül erre sor. - Viszont most mennem kell, mert el kell rendeznem egy kis zűrzavart.
- Mi történt? - kérdezte.
- Pár napja megígértem a nagynénémnek, hogy vacsorázom vele és az új pasijával - aki a matek tanárom -, de ma megígértem Missy-nek (már meséltem neki róla) hogy átmegyek hozzá 7-kor és ott alszom - panaszoltam.
- Ez könnyű. Elmész a vacsorára, utána pedig kis késéssel, de átmész a barátnődhöz - mondta lazán, örülve magának, hogy ilyen fantasztikus ötletei vannak.
- Mi lenne velem nélküled... - merengtem mosolyogva.
- Miért, most mi van veled? - kérdezte. Igaza van, most sincs itt; fizikailag. Elgondolkoztam, mit válszoljak erre a kérdésre. - Csak... nézz hülyének, de úgy érzem, valamit nem mondasz el nekem - mondta. Továbbra is hallgattam.
- Ezt miből gondolod? - kérdeztem tettetett meglepődéssel.
- Furcsa vagy, és... megváltoztál - motyogta.
- Chris, ezt már egyszer megbeszéltük. Az emberek változnak. De közöttünk nem változott semmi, ugye? - tereltem el a témát észrevétlenül.
- Persze. Bocs, hülye vagyok - mondta.
- Te vagy az egyetlen ember, akinek mindent elmondhatok - Hazug! - Viszont most már tényleg mennem kell. - Elköszöntünk egymástól. Nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy hisz nekem, de leraktam a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése