2013. február 11., hétfő

4. évad 20. fejezet



Suliból hazafelé menet, mint minden nap, most is benéztem a postaládánkba. Nagyot dobbant a szívem, amikor felfedeztem a fehéren világító borítékot a postaláda mélyén. Olyan sebességgel halásztam ki, mintha a háborúban eltűnt szerelmem hollétéről várnék választ. Tulajdonképpen ez az ügy legalább annyira fontos volt nekem. 
Be sem zártam magam után az ajtót, leszegett fejjel, a levelet bámulva trappoltam be a házba, miközben letéptem a boríték szegélyét, szemügyre sem véve a címzést, de a töménytelen mennyiségben ráragasztott zöld manós matricából már kitalálhattam, ki küldte.
Beag feargach!
Most biztos a laptopodat bújod, és átkozod, hogy nincs ír szótár. Én meg épp rajtad röhögök. Tá brón a kései válaszér', de elég zűrös napoknak néztünk elébe mostanába'. A főnökasszony rájött, hogy valaki látogatja a könyvtárát, és új zárakat tetetett rá, sőt, meg is igézte, ami szívás, mert érzékeli, ha valaki próbálkozik.
De szerencsédre egy-két dolognak még utána tudtam nézni. Először is, BT, tudom, mi okozza a fejfájásod'. Lefogadom, hogy a démoni leszámolásod óta tart, igaz? A staid az, hogy az a nap volt a te kinyilvánításod. Aznap ébredt fel az erőd, és lehet, hogy te magad már megbékéltél vele, de a tested még nem fogadta be az ezzel járó változásokat. Ehhez az kell, hogy komolyan, legbelül te is átérezd ennek a jelentőségét, és mélyebben a dolgok mélyére áss. Csukd már be a szád, úgy nézel ki, mint valami fogyatékos...
Utánanéztem, és ezt régen az őseid meditálással érték el. Valószínűleg ez az egyetlen módszer a fejfájásod megszűnésére. Szóval, BT, ülj le egy csendes sarokba, ürítsd ki a fejed (tudod, mint ahogy a pubba' csináltuk... csak lehetőleg ne ájulj el) és koncentrálj a belső énedre. Arra, amelyik sidhe látó. Bonyolult ezt így elmagyarálni, de a lényeg az, hogy érezd a benned lappangó energiát... Van ott egy hely... az agyadba', hogy úgy mondjam. Onnan áramlik a te energiád, onnan kapja a parancsokat, hogy mikor és hogyan használja. Ez egy ilyen legbelső, intuitív "szoba", amelyet nagymértékben az érzéseid befolyásolnak, ahogy a kinyilvánításodkor... Ja, és ha már megtanulod kezelni, valahogy kontrollálnod sem ártana. Idézd fel, mi volt az az érzés, amely az erőd kitörését kiváltotta. Abban kell keresned a megoldást. Többet nem tudok segíteni, de remélem, sikerrel jársz! 
Remélem, azért válaszolsz, ha van valami, de az a helyzet, hogy nem tudom, fogok-e válaszolni. Ugyanarra a címre. A helyzet az, hogy Joanna (megölne, ha megtudná, hogy a teljes nevén hívtam) eltűnt. Három napja megszökött, és már sok helyen kerestem, de ahhoz, hogy messzebbre menjek, nem lenne elég pár óra, amennyi szabadidőt kapunk... Azt tervezem, hogy utánamegyek. Van pár tippem, hogy hol keressem, és ha új címem, te leszel az első, ami megtudja! És az egyetlen...
Sok sikert,
Charlie
Dylan

Túljártam Dylan eszén, mert a laptopomon behoztam a Google Fordítót, ami igenis képes lefordítani az ír halandzsát (jegyzet a fejezet alján) és elgondolkodtam azon, amit mondott. Meditáljak? Ez most komoly? Utálok meditálni. Bár azt hiszem a fő probléma az, hogy fogalmam sincs, hogy kell. Annak idején, tesi órán próbálkoztunk ilyesmivel, de általában az lett a vége, hogy kicsavarodva fetrengtem egy polifónon  és közben Chris-en röhögtem. Seamus meglepően hajlékony volt, ezért jobbjára ő röhögött rajtunk. A dolognak a neheze azonban nem is a különböző jóga-pózok felvétele (na meg a megtartása) volt, hanem az ellazulás, és a fejünk kiürítése  Akárhányszor próbáltam koncentrálni, és kikapcsolni az agyam, újra és újra megtelt zavaros gondolatokkal. Utólag nézve ezek egyáltalán nem tűnnek zavarosnak... Lényeg a lényeg, ezeket a gyenge próbálkozásokat általában öt percen belül feladtam. Volt, hogy ki is sétáltam a teremből. Mentségemre legyen mondva, akkoriban nem vettem túl komolyan a szabályokat. És most Dylan Ward arra kér, hogy hódoljak ennek a cselekvésnek, mi több, ez az egyetlen megoldás a problémámra. Ez pedig határozottan bosszantott.
Volt itt más is. Az úrnőjük - a főnökasszony, ahogy Dylan mondta -, megneszelte, hogy valaki rendszeresen belóg a titkos könyvtárába, a tény, hogy ezt meg akarja akadályozni, pedig arra enged következtetni, hogy a nagyságos asszony kétségbeesetten próbál rejtegetni valamit. Ebből következik, hogy nekünk ezt meg kell szereznünk. Bár nekem ez innen, a világ végéről eléggé nehezemre esne, Dylan még mindig a kolostorban tartózkodik. Azt viszont nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítse az úrnője bizalmát - és ezzel együtt az otthonát -, csak mert nekem próbált segíteni. 
Viszont ő maga mondta, hogy ott akarja hagyni a kolostort. Ezek szerint egy ilyen döntés meglépése örökre szól... Akkor Jo miért vágott bele gondolkodás nélkül? Igyekeztem visszaemlékezni erre a tizennégy éves, mini-forradalmárra. Igenis el tudtam képzelni, hogy megszökik a kolostorból, azért, hogy démonokra vadászhasson. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében. Már a találkozásunk idején is azt gondoltam, sok mindenben hasonlítunk. Én azonban koránt sem vagyok ilyen rugalmas; a sok költözés jobban megviselt, mint azt egy külső megfigyelő észrevehetné. Bár, ha egész életemben egy kolostorban kellene rostokolnom, valószínűleg másképp vélekednék.
Rádöbbentem, hogy féltem Jo-t. Egyedül kóborolni ír földön cseppet sem veszélytelen. Főleg egy tizennégy éves lánynak; és Jo lehet akármilyen talpraesett, akkor sem tehette ki sokszor a lábát a biztonságot nyújtó kolostori falakon kívülre. Bár lehet, hogy jobban ismeri a környéket, mint gondolnánk. Mint ahogy Dylan gondolja. Talán ezért nem sikerült még rátalálnia. Mindenesetre reméltem, hogy sikerül neki. Akkor legalább ketten lennének. És tudtam, hogy Dylan tud vigyázni magára. Ő bölcs, higgadt, és mégiscsak férfi...
Nekiálltam válaszolni a levelére. Leírtam neki a meditációval kapcsolatos aggályaimat, ugyanakkor megköszöntem a segítségét, és sok sikert kívántam neki Jo kereséséhez. Épp a kérdőjelet kanyarítottam a sidhe látók szellemlátói képességéről írt mondatom végére, amikor csörömpölést hallottam odakintről, a tetőről, majd a hangokat pillanatokon belül történések követték. Ronan szabályosan beesett az ablakomon, majd háttal elterült a földön. Káromkodott valamit egy számomra ismeretlen nyelven, majd feltápászkodott, és leporolta magát. Mindeközben én meglepetten felpattantam a székemről, és nem tudtam eldönteni, aggódjak, vagy nevessek. Az utóbbihoz közelebb álltam. 
- Jól vagy? - kérdeztem, próbálva visszafojtani a nevetésemet. A mindig ellenállhatatlan, és magabiztos Ronan Blackmore beszédül a tetőablakomon. Ezelőtt soha, egyetlen pisszenés sem jelezte az érkeztét, amin sokszor felháborodtam, de ezt az érzést általában másodperceken belül elfeledtette velem...
- Ja, megvagyok - bólintott, majd rántott egyet a bőrdzsekijén, és egy pillanatra a nyitott ablakot fürkészte.
- Hogy képzeled, hogy csak úgy beesel? - kuncogtam.
- Asszem levertem pár cserepet, de helyrehozom - intett a háta mögé a hüvelykujjával, majd ugyanazzal a mozdulattal a tarkóját kezdte vakargatni. Angyalian mosolygott.
- Na gyere ide - tettem felé pár lépést, hogy üdvözöljem - ... te két bal lábas - kuncogtam, majd a hajába túrtam, és rövid csókot leheltem az ajkaira. Épp el akartam húzódni, amikor magához rántott és visszacsókolt. Az ajkaim szétnyíltak, a nyelvünk lassú, szenvedélyes táncba kezdett. A tenyere a csípőmnél kalandozott, én pedig a mellkasának támasztottam a kezem, és háttal a falhoz löktem. Halkan felnyögött, és a csípőmnél fogva közelebb vont magához. A kezem kár az alhasánál járt, a szívverése felgyorsult. Benyúlt a pólóm alá, és a melltartómnál fogva közelebb húzott magához, én pedig egy hirtelen mozdulattal megmarkoltam a pólóját. Felszisszent, és elrántotta a fejét. 
Kérdőn rá emeltem a tekintetemet, majd egy kissé elhúzódtam.
- Mi a baj? - értetlenkedtem. 
- Semmi, semmi, bocs...
- Ronan...
- Mi az? - kérdezte ingerülten. 
- Alig értem hozzád.
Csöndesen bámult rám.
- Na jó, hadd nézzem - parancsoltam rá, amikor felfogtam, mi folyik itt, majd felé léptem, de kikerült. Elkaptam a karját, mire felnyikkant, de megtorpant. Megálltam előtte, és felhúztam a pólóját. 
- Figyelj, nem kell aggódnod, ez az egész semmiség, és...
Az alhasán egy hatalmas zúzódás éktelenkedett. Elkerekedtek a szemeim. 
- Legalább ezer ilyet túléltem már, és ez az egész...
- Ronan...
- ...nem az, amire most gondolsz.
- Honnan tudod, mit gondolok? - vontam fel a szemöldököm, miután elengedtem a pólóját, de nem fejeztem be. Abból, amit a démonok gyógyulásáról tudtam, következtettem dolgokra. A sérülései - mert biztos voltam benne, hogy több is van -, frissek voltak, mint a Mekis kaja Seamus álmaiban. Már így is gyógyulásnak indultak. Milyenek lehettek azelőtt?! - Mi a francot műveltél magaddal?
- Túlreagálod.
- Tényleg? Vedd le a dzsekidet. - Kényszeredett pillantást vetett rám, mire megkeményedtek a vonásaim, ő pedig kelletlenül lehámozta magáról a dzsekijét, és az ágyamra dobta. Az egyik felkarján ugyanolyan zúzódások éktelenkedtek,  mint az alhasán, a másik karján a kézfeje véres horzsolásokkal volt tele, amelyek arra utaltak, hogy nem rég használta, méghozzá verekedésre.  - Úristen... - Hogy nem vettem ezt észre ezelőtt?
- Csak ne kérdezz semmit, jó?
- Mégis mit gondoljak? Várj, kitalálom; kertészkedtél, és megtámadott egy hegyi kecske?!
- Ne rendezz jelenetet, a nagynénéd odalent van... - Várjunk, Annie hazajött? - Beszélned kellene vele, fel van dúlva...
- Mi...? Ne tereld el a témát! - hápogtam össze-vissza. - Ronan, vagy kibököd, ki tette ezt veled, vagy vissza se gyere - fektettem le a szabályokat, majd nyomatékosan az ablak felé böktem. Az az igazság, hogy kissé elborult az agyam. Megijedtem. Mindeddig erősen élt bennem a megnyugtató tudat, hogy Ronan legyőzhetetlen. Soha, senki nem tehet kárt benne. És az, hogy a teste zúzódásokkal és horzsolásokkal van tele, felébresztette a védelmező ösztöneimet. Nem mintha bármit is tehetnék ezügyben...
Felsóhajtott, mint akit fáraszt ez az egész, majd leült az ágyam szélére, és a combjára könyökölt. Felnézett rám. 
- Sok feszültség van rajtam mostanában... amiatt, amit korábban mondtam.
- A pasas, aki segítséget kért tőled? - kérdeztem. Bólintott. - Azt mondtad, elhagyta a várost...
- Nem mentek olyan könnyen a dolgok, mint gondoltam. Csak hallgass meg, oké? - Most rajtam volt a sor, hogy bólintsak. Már megint ilyen ködösen fogalmaz. - Tudom, mit jelent neked a futás. Régen bokszoltam. Az majdnem ugyanaz. 
Ebben erősen kételkedtem.
- Igen, tényleg. Ugyanúgy képes levezetni a feszültséget. Csak valakinek a sebesség, másoknak kocsmai verekedés formájában. 
- Szerintem nincs az a belvárosi részeg, aki képes téged ennyire elintézni - mordultam fel. 
- Mi van, ha azt mondom, hogy nem lehet részeg?
- Tudom, hogy démon volt, Ronan - egyértelműsítettem a kérdést.
- Berágott rám, amikor el akartam küldeni, de szerintem csak kétségbe volt esve, és nyugodj meg, már rendeztük a dolgokat. 
- Hogy lehet, hogy ő kért segítséget tőled, hogy ha erősebb nálad? - Láthatólag nem tetszett neki, ahogy fogalmaztam, mert elsötétült a tekintete. Elképzelésem sem volt, milyen lehet a tápláléklánc élén lenni. 
- Én nem ölök embereket - mormolta. Elkomolyodtam.
- Miért, ő igen? - kérdeztem. Éreztem a hangomból kiszűrődő megdöbbenést és ijedtséget. 
- Mondtam, hogy ő más, mint én. Onnan, ahonnan jött, ez természetes. 
- Honnan jött?
Megvakarta a tarkóját.
- Arizonából. 
Hasonló démonok ölték meg a legtöbbünk szüleit. Két családot irtottak ki, hármat megcsonkítottak. Ed anyja eltűnt, O'Connell-ék elárulták a kört miattuk... A düh hullámokban áramlott végig az ereimben. Azon kaptam magam, hogy Ronan próbálja gyengéden szétfeszíteni az ökölbe szorított tenyeremet. 
- Nem fogom hagyni, hogy bántson - suttogta. - Nem is fog rá lehetősége adódni. 
- Hány embert ölt meg? Innen, a városból? - kérdeztem.
- Nem tudom pontosan. - Nehezére esett válaszolni, és láttam rajta, hogy legszívesebben hagyná a témát a francba, de bennem süket fülekre talált. 
- Mit akar még? Miért nem megy el? 
- Nem tudom.
- Miért érzem azt, hogy valamit eltitkolsz? - Várj, mert mindig ezt csinálod! bukott ki belőlem hajszál híján, de visszafogtam magam. Ezen már egyszer túlestünk. Láttam rajta, hogy próbál megváltozni. 
- Bíznod kell bennem - fújta fáradtan. 
- Tudod, hogy bízom benned. Csak néha elég nehéz, mikor tőled nem kapom meg ugyanezt - hánytam a szemére. 
- Szeretlek, Kasey - sóhajtotta. Összeszorította a száját, és sötét, csillogó szemeivel engem méregetett. 
- Menj a francba - morogtam, majd lehuppantam mellé, és átöleltem. - Én is téged.
- Csak óvatosan - kérte, de éreztem a hangján, hogy mosolyog. Ezt a csatát megnyerte. - Elhiszed, hogy minden rendben lesz, ha azt mondom, bízz bennem? 
- Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra - dünnyögtem a vállának. Beszívtam az illatát. Óceán. Még a tél közepén is. Erre erősebben szorított. Még öt percig egyikünk sem mozdult, majd lazított a szorításán.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Fél négy, miért?
- Francba, megígértem Missy-nek, hogy találkozunk!
- Szerintem megvár... - dünnyögte huncut mosollyal. Missy Robertson nem vár senkire és semmire. Nem, ha vásárlásról van szó. 
- Megbeszéltük, hogy veszünk ruhát a karácsonyi bálra.
- Miért, mész? - kérdezte értetlenül. Tudtam, hogy az agyamat húzza.
- Úgy értem, neki... Én nem táncolok - jelentettem ki, majd halvány, de kifejező fintorra húztam a számat. 
- Miért nem? - vonta érdeklődő mosolyra a száját.
- Ellenkezik a vallásommal.
- Még velem sem? 
Ránéztem, próbálva komoly arcot vágni. 
- Ronan Blackmore egy karácsonyi bálon? Öltönyben, hátranyalt hajjal, csokornyakkendővel? Erre fogadnék - kuncogtam.
- Jó, de hátranyalt haj és csokornyakkendő nélkül - helyesbített. 
- Az öltönyt is kihagyhatod a felsorolásból - billentettem oldalra a fejem ártatlanul.
- Az jó, de akkor inkább otthon maradunk - vigyorodott el önelégülten, mint akinek a fejében éppen végigfut a... szóval... mindegy.
- Szóval, akartál mondani valamit? 
- Több öltönyt hordtam, mint gondolnád. - Elhatároztam, hogy majd megkérdezem Rebbekkah-t, majd bűntudatom támadt az egész Rebbekkah-ügy miatt, és igyekeztem elterelni a témát. Ezt Ronan is észrevette.
- De mondd meg nyugodtan, ha nem akarsz menni. Hidd el, találok jobb programot is - vigyorgott. Szerencsére most az egyszer félreértelmezte az arckifejezésemet. 
- Ki nem hagynám - vetettem rá egy kihívó mosolyt. 
- Akkor ez egy felhívás keringőre - jelentette ki ravasz mosollyal a szája sarkában. Én pedig éltem a lehetőséggel. Mindössze annyi volt hátra, hogy végigjárjam a környék összes valamire való ruhaboltját a megfelelő ruha után... De legalább nem voltam egyedül.

Beag feargach! - Kis dühös (Dylan most komolyan kis dühösnek nevezett?!)
Tá brón - bocs
Staid - helyzet
Buena suerte - Sok sikert! (Jó próbálkozás, ez spanyolul van...)


2013. február 5., kedd

4. évad 19. fejezet


4 nappal később
Megígértem Melissának, hogy segítek neki a fotózással, ha más nem, az öltözőben fogok kisegíteni, azután elmegyünk együtt vásárolni a belvárosi plázába, mert be kéne szereznem valami viselhető ruhát a karácsonyi bálra. Biztos meglepő, hogy megyek, de a helyzet az, hogy mivel én vagyok az egyik főszervező, szükség lesz rám az előkészületeknél, és azért a régi énem - annak ellenére, hogy mostanában nem igen tudja, mit érez igazán - nem tűnt el teljesen, tehát égek a kíváncsiságtól, hogy lássam a munkám gyümölcsét. 
Mellesleg a vásárlás jó ürügy volt arra, hogy több időt töltsek a nővéremmel. Azonban a hátrányokról se feledkezzünk meg: valószínűleg több órán át leszek egy légtérben Cam O'Connell-lel. Nem tudtam, ennek mi jelentősége van, ugyanis ha nem muszáj, beszélgetnünk sem kell. Erre eszembe jutott, amit Kase mondott. Ez egy jó alkalom arra, hogy jobban megismerjem, ami annyit takar, hogy kideríthetem, pontosan ki ő, és milyen szándékkal jött Santa Cruz-ba. Biztos nem a melegebb éghajlat miatt... 
Melissa elküldte a GPS-koordinátákat sms-ben, tehát kevesebb, mint fél órába telt, mire odataláltam. Oké, hétfő van. Melissa engedélyt szerzett Rodge-tól az ügynökség egyik első emeleti termének a kibérlésére, tehát csak fel kellett mutatnom a tőle kapott kártyát a recepción, és azonnal szabad utam volt az épületbe. Kisebb nehézségek árán megtaláltam a termet, majd mivel nem láttam szükségesnek, hogy kopogjak, benyitottam. 
A terem tulajdonképpen egy viszonylag nagy szobát jelentett, amelyből külön szárny nyílt, gondolom, ez funkcionált öltözőként. A falakat szürkére mázolták, a fél szoba vászonnal volt borítva, a másik felén a világításért, és egyéb technikai beállításokért felelős kamerák és állványok foglaltak helyet. 
Melissa épp akcióban volt: három modellt fotózott. Felismertem két barátnőjét, Sam-et és Jessicát, továbbá Cam-et. A kompozíció egyszerűnek tűnt: Cam a két lány között állt, és míg ők enyhén előre dőlve behajoltak, Cam-nek mindössze zsebre tett kézzel a falnak kellett dőlnie. Az arcán szokásos Mindenkit leszarok, akkora király vagyok-arckifejezése ült. Legalábbis, ahogy Kasey nevezte. Meg kellett hagyni, nagyon jól csinálta, amit csinált. 
- Végre megjöttél! Légyszi segíts rendet rakni az öltözőben! A ruhák, amik a kanapéra vannak dobálva, már nem kellenek, a zsákok a vállfákon vannak, légyszi, csomagold vissza őket! Nagyon köszi! - trillázta Melissa.
Ezzel visszatért a munkájához. Cam biccentett felém, mire visszaintettem, és elvonultam a másik szárnyba, amely egy később beépített fallal volt elszeparálva a fő helyiségtől. Azt hittem, egyszerű dolgom lesz, de ahogy a fekete bőrkanapéra pillantottam, alig bírtam megállni, hogy ne meresszem a szemeimet, mint Gülüke az Esti mesékből. Egy rakat cucc volt szétdobálva, úgy hogy jobbnak láttam nekiállni a dolognak, hogy Melissa minél előbb elszabadulhasson. 
Az erősítőnek köszönhetően még ebbe a kis helyiségbe is átszűrődött a kinti rockzene. A következő szám Green Day volt. Felismertem. Ed imádja őket, emlékszem, a tavalyi albumukat kapta tőlem karácsonyra. Egy pillanatra lemerevedtem, ezért elhessegettem az emlékeket, és újult erővel láttam neki a ruhák rendbetételének. 
Már úgy tíz perce folytattam a monoton munkát, amikor nyílt az ajtó. Kíváncsiságból felnéztem; Cam lépett be rajta, és még be sem csukta maga után az ajtót, már felgyűrte a pólóját a mellkasán, majd lehajította a többi közé a kanapéra. Egy pillanatra megfagyott az ereimben a vér. Nem tudom, miért, de megszeppentem. Cam nem jött zavarba, ami nem csoda, ha a testi adottságait vesszük figyelembe. Annak ellenére, hogy amúgy a sovány kategóriába tartozott, izmos felsőtesttel rendelkezett. Jared Leto-t juttatta eszembe. Még az a V-vonal az alhasánál is...
Elfordítottam a tekintetemet.
- Bocs, nem zavarlak, csak ezt elveszem - hajolt át a vállam fölött, majd leakasztotta az egyik fogast, amelyről egy fehér "I fix your elevator" feliratú póló lógott. Emlékeztem, hogy Melissa mondott valami olyasmit, hogy a tervező kollekciójának a kompozíciója valami Rohanó világunk hősei-féle témához kapcsolódik. Vagy a Mindennapok hősei? A lényeg, hogy ezt akarja egy vagány, rockos stílusba bújtatni. Ahogy elképzeltem Cam végzetes tekintetét a bőrcuccokkal kombinálva, azzal a felirattal, hogy "Megszerelem a liftedet", ráéreztem Melissa zsenialitására. Majdnem felnevettem, de nem akartam ennél is flúgosabbnak tűnni, úgy hogy nyeltem egyet, hogy elkerüljem a katasztrófát.
Megcsapott a mentolos rágó illat. Valamiért úgy trükköztem, hogy ne kelljen Camre néznem. Szerintem ez neki is feltűnt, mert annál inkább kereste a tekintetemet.
- Na, hogy haladsz? - kérdezte, és úgy láttam, jól szórakozik rajtam. Megint elfelejtettem, mi a feladatom.
- Jobban menne, ha nem nehezítenéd meg a dolgomat - feleltem gúnyosan, majd felrángattam a fekete pólót a kanapéról, amit az előbb lehajított, és elkezdtem kifordítani, közben vetettem rá egy célzatos pillantást. 
- Jófej vagy, hogy segítesz a nővérednek, még ha nem is fekszik ez az egész - jegyezte meg, majd rám villantott egy vigyort, és a zsebébe süllyesztette a kezét.
- Honnan veszed, hogy nem fekszik?
- Múltkor reggel nem voltál elragadtatva. - Kikerekedtek a szemeim. Ennyire átlátszó lennék?
- Biztos fáradt voltam. Összejöttek a dolgok mostanában. Amúgy, nem kéne átöltöznöd? - böktem csupasz felsőtestére, időt sem hagyva rá, hogy tovább feszegesse a témát.
- Nem sürgős, még van két kör nélkülem - vont vállat. - Miért, zavar? - kérdezte, és esküszöm, élvezte a helyzetet.
- Engem nem, ha téged sem, hogy itt meztelenkedj télen - mondtam.
- Mondtam, Santa Cruzban nincs tél - biccentett.
- Aha, ezért jöttél ide - ismételtem gépiesen, amit már egyszer hallottam a szájából, csak hogy mindvégig a szemébe néztem, jelezve, hogy nem hiszem el. Bólintott, de közben a tekintetemet fürkészte. Egy ideig álltam a tekintetét, végül én kaptam el előbb. A tekintetem a nyakában lógó ezüst keresztre terelődött. Valahogy más volt, mint a keresztény ékszereken függő vékony keresztek. A szélei ívesebbek voltak.
- Vallásos vagy? - kérdeztem, próbálva érdektelennek tűnni. 
- Nem, ez... családi örökség - mondta röviden. - Miért, kinéznéd belőlem? - kérdezte gúnyos vigyorral az arcán. 
Nem feleltem.
Továbbra is jól szórakozva a dohányzóasztalhoz lépett, és egy fekete farmer zsebében kezdett matatni, ami sejtésem szerint a sajátja volt. Előhúzott egy szál cigarettát, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne forgassam a szemem. 
Kase elmondta, mit látott Ed. Ha előtte felvállalta a képességét, akkor nekem miért ne tenné?
- Nincs egy öngyújtód? - kérdezte.
- Miért, szükséged van rá? - vontam fel a szemöldököm. A hanglejtésem mindent elárult. Egy pillanatra rajtam felejtette a tekintetét, miközben a bőrdzsekijében kotorászott, majd előrántott egyet.
- Megvan. - Ellépett mellettem, a szájába vette a csikket, és kitárta az ablakokat. Felemelte a lábát, hogy kiüljön az ablakba. Nem tudom, mikor kezdtem el remegni, de most meg se bírtam moccanni. Ez a helyzet eszembe juttatta azt a napot, amikor Ed majdnem megölte magát. Már nem emlékszem, miért mentem oda aznap, talán okom sem volt rá, csak elfogott egy érzés, hogy meg kell tennem. Belegondoltam, mi lett volna, ha nem teszem, és egyszerűen minden összeomlott. Felébredt bennem a védelmező ösztön.
- Normális vagy?! Gyere le! - parancsoltam, egy pillanatra elvesztve a kontrollt. Felkuncogott.
- Most mi van?
- Nem fogok személyleírást adni a fejedről a zsaruknak, ha szétzúzod - morogtam, majd bevágtam a zsákokat az egyik szekrénybe. Még mindig nem vett komolyan, de lemászott az ablakból.
Felvette a pólót a kanapéról, majd magára rángatta, és amikor még csak a mellkasa közepéig húzta, elhagyta a szobát. Egy valaminek a képe beleégett az agyamba. Nem, nem az, amire gondolsz. A hátán bal oldalt, keresztben egy vékony, piros heg húzódott. És elég frissnek látszott. Felszisszentem, ha belegondoltam, hogyan szerezhette.
Egyszer meggyógyítottam Ed sebét. Még azelőtt történt, hogy Kase visszajött volna. A szobájában voltunk. Felforrósodott a hangulat. Lekerült rólunk egy s más. Akkor pillantottam meg a sérülést a mellkasán. Csak egy érintés a bőrén, és eltűnt. Még mindig elképeszt, mekkora erő birtokában vagyok. Segíthetek az embereken. Most azonban nekem kéne segítség. Akkor képes voltam meggyógyítani, most pedig én vagyok az, aki bántja. 
Tudtam, hogy Melissának igaza van. Oka van annak, hogy kételkedem. Talán el kéne engednem...
- Missy, tudnál jönni egy percre? - Melissa kiáltása félbeszakította a gondolatmenetemet. Elhajítottam, ami a kezemben volt - valami hülye bőrdzsekit -, és kidugtam a fejem az ajtón.
Melissa segélykérő tekintettel loholt felém.
- Az újonc csaj lemondta a mai fotózást, szóval... kéne valaki a helyére. - Nagyot néztem. - És mivel én fotózok, arra gondoltunk a csajokkal... Nyugi, nem fognak megjelenni, ha nem akarod, csak gyakorolni kéne a többiekkel, és még van egy-két kompozíció, ami még az én fejemben sem állt össze, és segíthetnél tesztelni!
- Rendben, akkor átöltözök - mondtam megadóan.
- Komolyan? Ezer köszi! - hálálkodott, majd visszaterelt az öltözőbe. Ugyan már? Mégis ki tudna nemet mondani Melissának? Egyáltalán, erre a kérdésre lehet? 
Melissa elkezdett kutatni a még megmaradt ruhakupacban, majd előhalászott egy feszes, fényes fekete bőrnacit, egy hasonló anyagú fekete top-szerűséget, amely tulajdonképpen szabadon hagyta az egész hasamat, és inkább melltartóként funkcionált. Már, ha funkcionált egyáltalán bármire. Fogselyemnek tudtam elképzelni. Egy fényes bőrdzsekivel, és egy pár fekete, szegecses tűsarkúval is gazdagodtam. 
- Kurvának akarsz öltöztetni, nővérkém? - gúnyolódtam.
- Na! - ciccegett, majd beparancsolt a paraván mögé. Visszahívta a sminkest, aki füstös szemeket varázsolt nekem, és a fodrászt, aki kegyetlenül megtupírozta a hajam. 
Kevesebb, mint húsz perc múlva készen álltam a fotózásra. Illetve, mégsem. Melissa közölte, hogy Cam-mel leszek párban. Aki immár csupán egy fekete bőrdzsekiben feszített. Na jó, nadrág is volt rajta. 
Először borzasztó furcsa volt. Ott állsz a vászon előtt, a szemedbe egy csomó fény világít minden irányból, az utasításokat alig hallod, és totál kiszolgáltatottnak érzed magad.
Melissa először csinált pár képet rólam, hogy feloldódjak, néha megparancsolta, hogy tartsam a fejem, hová rakjam a kezem, satöbbi. Kezdtem belejönni.
 Akkor került be a képbe Cam. Melissa közölte, hogy dőljek a falnak, Cam a kezével támaszkodjon a fejem mellett, majd fel kellett emelnem a bal lábam, Camnek pedig a térdhajlatomnál kellett tartania. Csakhogy elfelejtettem szólni, mennyire csikis vagyok, így hát felsikoltottam. 
Cam azonnal elengedett, majd védekezőleg feltartotta a kezeit.
- Nyugi, nem harapok. 
- Rájöttem - morogtam. 
- Próbáljuk inkább a következőt? - kérdezte Melissa kérdően, de azért megmosolyogta a helyzetet. Kisebb korunkban imádta kihasználni ezt a gyengeségemet, így aztán a párnacsaták végül csikizéssel végződtek. És rendszerint én jártam rosszul. 
Arra gondoltam, vajon milyen lehet a következő?
- Menni fog - makacsoltam meg magam. - Csináljuk újra.
- Jó, de most lassabban - adta ki az utasítást Melissa, majd intett, hogy vegyük föl a pozíciót. 
- Szóval, lassan szereted - mormolta Cam, a lehelete simogatta az arcomat, mert a kép miatt közel kellett hajolnia hozzám. Mentol. Bruno Banani. Veszélyes kombináció.
- Nem akarom tudni, miről beszélsz - morogtam fennhangon. Válaszra nyitotta a száját, de elhallgatott, mert Melissa kattintgatni kezdett.
- Szemkontaktus! - kiabálta félpercenként. Felnéztem rá. Immár meg tudtam állapítani a szeme színét. Sötétbarna volt, de a pupillái kitágultak. Az ajkai nem értek össze, és minden egyes lélegzetvétele tükröződött az arcomon. 
- Szenvedély! Ez a kulcs. Vigyetek bele egy kis szenvedélyt! Érzéseket szeretnék látni. - Melissa leírta, hogy pontosan milyen érzéseket, de nem igazán figyeltem rá. Ennyi mindenre lehetetlenség koncentrálni.
- Csináltál már ilyet korábban? - kérdezte Cam. 
- Nem. Miért? - kérdeztem értetlenül.
- Csak mert elég élethű - mondta. Felkuncogott. Gondolom, az arckifejezésem volt rá ilyen hatással.
- Te?
Megrázta a fejét.
- Nem az én világom. Sokkal inkább olyannak tűnik, mint a te világod.
- Miért, milyen a te világod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A hangom suttogássá halkult, Cam pedig közelebb húzódott hozzám. Továbbra is a tekintetemet fürkészte. A rádióból Pink Try című számának dallamait hallottam kiszűrődni. 
Where there is desire, there's gonna be a flame. Where there is a flame, someone's bound to get burned. 
Milyen találó. 
But just because you burned, it doesn't mean, you gonna die. You gotta get up, and try...
- Nem biztos, hogy neked való - suttogta válaszul, majd kárörvendő mosolyra húzódott az ajka. 
- Rám nem hatnak a kihívások - hazudtam. Valójában nagyon is bökte a csőrömet, hogy ennyire felszínes velem kapcsolatban. 
- Mondogasd magadnak, talán elhiszed - felelte, majd elengedett. Először lefagytam, majd Melissa felé fordultam, aki már az utasításokat kezdte el osztogatni. 
- Állj be a srác elé háttal, nyúlj hátra, és kulcsold át a karod a nyakán. Oké, rendben. Szuperek vagytok.
Ez így ment még negyed óráig, bár nekem hosszabb időnek tűnt. Végül Melissa kiadta a parancsot, hogy mehetünk átöltözni, és én mára végeztem. Már most úgy kezelt, mintha a modellje lennék.  
Cam-mel együtt vonultunk be az öltözőbe, ami egy cseppet sem tetszett. 
Felnyaláboltam a ruháimat a dohányzóasztalról, majd szó nélkül bevonultam a paraván mögé, tehát Cam-nek maradt az előtér. Már majdnem végeztem, de nem találtam a fülbevalómat - mert a fotózáshoz Melissa berakott nekem valami orbitális villámalakút, ami totál Lady Gagás volt -, ezért kitrappoltam a paraván mögül. Cam nekem háttal állt, immár a saját nadrágjában, de a felsőteste még mindig csupasz volt. A telefonjával babrált. A hátán egy keresztben elterülő, hatalmas, vastag rózsaszínes heget pillantottam meg. Pontosabban, kiszúrta a szememet.
Mielőtt befoghattam volna a szám, a kíváncsiságom megelőzött.
- Hol szerezted a heget? - kérdeztem, próbálva semleges hangot megütni. Hátrafordult. - A hátadon.
- Mondtam, hogy az apám nem volt elragadtatva - mondta, keserű félmosollyal az arcán. 
Eltátottam a szám. Milyen szülő az, aki bántalmazza a gyerekét? Rendben van, kirúgták a sulijából, elcsattanhat egy-két pofon, de ez... Elképzelésem sem volt, mivel lehet ekkora sérülést okozni. Volt annyi eszem, hogy nem kérdezem meg.
- Feszítővas. - Immár ismét nekem háttal felelt néma kérdésemre, mintha olvasna a gondolataimban. Bár az arcomon ülő érzésekből is mindent kiolvashatott. Az utóbbi időben rájöttem, hogy régen akármennyire is ment az emberek megtévesztése, mert a helyzet megkívánta, mostanában elgyengültem.
- Látta még valaki rajtam kívül? - kérdeztem furcsán.
- Öö... nem. Mert?
Közelebb léptem hozzá, és a tenyeremet rezzenéstelenül a hátára helyeztem. 
- Mit...? - Cam nem tudta befejezni a mondatát, mert a tenyerem felizzott, én pedig minden erőmet őrá összpontosítottam, és hagytam, hogy az ige felizzon a tenyeremben. Ekkor olyan történt, amire nem találtam magyarázatot. Hangos káromkodásban tört ki, és elhúzódott tőlem. Először fel sem fogtam, ami történik, aztán meghökkenten visszahúztam a tenyeremet. 
- Mi a jó büdös francot művelsz? - meredt rám először dühösen, majd a hátát kezdte fixírozni a tükörben.A seb rosszabb lett, mint volt, felszakadt és vérezni kezdett. 
- Csak tisztázni akartam a helyzetet... - böktem ki. Mi a fene folyik itt? Meg kellett volna gyógyítanom. Akkor meg mit műveltem? Hogy csináltam, és miért? Gyógyító vagyok, nem pusztító. Megváltoztam, aláírom. De az erőm nem változhatott velem együtt, főleg nem ennyire rossz irányba. Igaz?
- Baszki, mert ez a legjobb módja a tisztázásnak?! - mordult fel. 
- Nem értem, miért nem működött - vágtam vissza.
- Ó, dehogynem működött. Rántotthusit csináltál belőlem, drágám - füstölgött továbbra is, majd elővett a kabátzsebéből egy zsebkendőt, és elkezdte letörölni a vért, ami időközben szivárogni kezdett. Borzasztóan sajnáltam, amit tettem, de az még jobban aggasztott, hogy nem tudtam a dolog okát.
- Nem érted. Meg kellett volna gyógyítanom téged... - magyarázkodtam.
- Tényleg? Akkor miért pörköltél meg? - vonta fel a szemöldökét, mintha én lennék a hülye. És akkor bekattant valami. Nem velem van a baj. Nem én vagyok a pusztító. Gyógyító vagyok. És az egyedüli élőlények, amelyeket taszítja egy gyógyító érintése: a démonok. 
- Mondd meg te - vágtam rá mindentudóan.
- Szépen is intézhettük volna a dolgokat... - válaszolt rövid szünet után, még mindig nekem háttal állva.
- És ez nálad mit is jelent pontosan? - kérdeztem élesen. 
- Hát nem azt, hogy hátba támadsz - fordult immár felém, és ahhoz képest, amire egy démontól számítottam, egész nyugodt volt.
- Inkább vártam volna, mikor támadnak engem hátba? - fordítottam meg a kérdését.
- Mi a szarról beszélsz? - fakadt ki.
- Ha szépen akartad volna intézni a dolgokat, nem hazudtál volna... Egyáltalán mi volt igaz abból, amit mondtál? 
- Ha el akarok titkolni valamit, nem hazudok, hanem csak simán nem beszélek róla - morogta, mint akit untat a beszélgetés.
- Utálom a telet - idéztem Cam "Mindenkit leszarok, akkora király vagyok" - hangszínén.
- Te biztos jobban tudod... - vont vállat. 
- Miért jöttél Santa Cruzba? - szegeztem neki a kérdést. 
- Hé, lassíts már. Honnan veszed, hogy vannak hátsó szándékaim? Szerinted úgy nézek ki, mint aki meg akar ölni?
- Te mondtad.
Felkuncogott.
- Ide figyelj. Ha azt hitted, könnyű dolgod lesz, felejtsd el. Nem tudod, miken mentünk keresztül. Nem fogom hagyni, hogy mindent tönkretegyél.
- Tudod te, miről beszélsz? - rázta a fejét először vigyorogva, majd hitetlenkedve.
- Ha te, vagy bárki a fajtádból bántja a barátaimat, megöllek - mondtam komolyan.
- Ácsi...te... 
- Mi van? - förmedtem rá. Ez a nap hosszabb, mint amilyennek lennie kellene.
- Missy... 
 Karba font kézzel vártam. Az igazság az, hogy nem féltem tőle. Ha bántani akart volna, már megtette volna. Mégsem volt kiakadva, hogy megtudtam az igazságot... Akkor miért titkolta, és miért várt napokig? Mindenesetre, vártam a magyarázatot.
- Ez olyan dolog, amiről nem beszélhetek - folytatta. Mi van?!
- Persze, hogy az! - forgattam a szemem. - Miért, akkor talán meg kellene ölnöd?
- Én halnék bele - dünnyögte, bosszús arcán egy pillanatra megvetés árnya suhant át. - Mennyit tudsz a boszorkányságról? 
Elkomorultam. Ezt eddig soha, senki sem kérdezte tőlem. Aminek örültem, mert a válasszal nem voltam különösebben elégedett. Tudtam, hogy ha egy kör tagja lennék, szinte bármilyen varázslat végrehajtására képes lennék, de jelenleg meg van kötve a kezem, és minden erőm a gyógyításra koncentrálódik. Kivéve, a démonokkal. 
- Miért, te mennyit tudsz róla? - tértem ki a kérdése elől, mire mindentudóan a fejét kezdte csóválni. Hihetetlen, hogy az öntelt mozdulatai mennyire tűzbe tudnak hozni. Rossz értelemben. Legalábbis, azt hiszem. Mert így van.
- Vannak nagyhatalmú banyák, akik képesek igét mondani rád, ami megelőzi, hogy eljárjon a szád egyes dolgokról. Illetve, a tény, hogy ha beszélsz, meghalsz. Értik a dolgukat. - Eltátottam a szám. Sosem akartam ekkora hatalmat tudni a kezemben. Azzal is beértem volna, ha újraéleszthetem a haldokló kaktuszaimat...
Megijedtem. Mégis mi késztethet valakit arra, hogy ilyen varázslatot alkalmazzon egy emberen? Valami nagyon fontos dolgot akarhatnak titokban tartani. Ha úgy vesszük, Cam nem is ember...
- Azt hitted, nem jövünk rá az első pillanatban, mi vagy?
Felnevetett.
- Szóval, szerinted mi vagyok? 
A szemöldökömet ráncoltam. 
- Tudod te azt magadtól is. 
- Csak mondd ki - bökött felém az állával. 
- Ez nem az Alkonyat - forgattam a szemem. Jól szórakozott.
- Mi van, nem mered? - hergelt. 
- Nagy badassnek képzeled magad, csak mert démon vagy, mi? - bukott ki belőlem.
- Féldémon - javított ki egy másodpercen belül. Nem tehettem róla, de tetőtől talpig végigbámultam.
- Tetszik? - kérdezte fél perc után. Elfordítottam a tekintetem, és az arcára koncentráltam. 
- Hogyan lehetséges ez? - hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzését.
- A barátnőd is félig sidhe látó, nem? Hát úgy...
- Honnan tudod? - kértem számon. Valójában meg voltam ijedve. Mit tudhat még? És legfőképpen, honnan? Célzatosan bámult vissza rám, amiből tudtam, hogy ebben a kérdésben is meg van kötve a keze. Egyre ingerültebb lettem. 
- Melyik szülőd démon? - kérdeztem egy ártalmatlanabbnak tűnőt.
- Apám - vetette oda, mintha utálná a tényt. Hogy milyen ember képes ilyen sérülést okozni a fiának? Persze, hogy nem ember... - Anyám is az lett, de csak miután megszülettem.
- Miért hazudtál, ha tudtad, hogy úgyis tudjuk az igazat? - kérdeztem. - Majdnem az igazat - javítottam ki magam, amikor közbe akart vágni.
Úgy tűnt, mint aki tényleg elgondolkozik. - Ez így nagyobb flash. 
Megsemmisülten meredtem rá. 
- Ne csináld már, olyan jót szórakoztam! Hogy hívják az exedet? Edwin, vagy Edward...? 
Elkomorodtam. 
- Ed - suttogtam. 
- Olyat nézett, mintha a focicsapat sztriptízelni kezdett volna előtte - mondta, majd röhögni kezdett a saját hasonlatán. 
- Szóval ezért jöttél ide? Hogy szórakozz? - kérdeztem.
- Mondtam, hogy nem mondhatom meg. De annyit igen, hogy nem fogok megölni senkit - biztosított szórakozottan. - Ha jól tudom, nem én vagyok az egyetlen, akivel békét kötöttetek. - Tudtam, hogy Ronan-re céloz. 
Bólintottam. Meglepődtem, mennyire nehezemre esik ez az aprócska mozdulat. Nem tudtam, hogy egy ilyen fotózás ennyire kimerítő, de az volt. Lelkileg és testileg is. Nem beszélve az utána következő dialógusról... Vajon mióta állunk már itt? - Most megyek, további jó szórakozást - mormoltam, majd felkaptam a táskámat a kanapéról, és kimasíroztam az ajtón, anélkül, hogy még egyszer utoljára ránéztem volna. 
Csakhogy a terem üres volt. Az állványok a helyükön voltak, de a fények kialudtak, a termet halvány szürkeség lengte körül, mindössze egy kislámpa égett. Teljes csönd uralkodott a helyiségben, én pedig megkövülten meresztettem a szemem a közepén. Másodpercekkel később hallottam Cam lépteit, majd csatlakozott hozzám; immár pólóban és bőrdzsekiben. 
Őt nem igen lepte meg a helyzet, csak az egyre tanácstalanabb arcomat fürkészte. Persze, hisz nem neki ígérte meg a nővére, hogy munka után elviszi vásárolni a plázába. 
A tekintetem megakadt egy fehér cetlin az ajtón. 
Van még egy kis elintéznivalóm. Bocsi a máért, bepótoljuk, ígérem! Szerintem lesz, aki hazavisz... xoxo, Melissa
Elfogott a düh. Egy kis elintéznivaló, mi? Átvert. Egész végig ezt tervezte. Tudtam, hogy fontos neki a boldogságom, és azt hiszi, azzal, ha összeboronál Cam-mel, tehet érte...
- Szóval fuvar nélkül maradtál... - mondta ki hangosan a tényeket Cam. 
- Felhívok valakit, hogy jöjjön értem - mondtam higgadtan, majd a táskámban kezdtem kutatni a mobilom után. Egyre intenzívebben túrtam a maxitáskát. A készülék eltűnt. Melissa.
- Na? Kit hívsz fel? - kérdezte a hüvelykujja körmét fixírozva, holott már rég tudta, hogy áll a helyzet. Csak bosszantani akart.
- Mindegy, hazasétálok - határoztam el, majd makacsul az ajtó felé léptem. De előtte még letéptem a cetlit, és apró darabokra szaggattam. A fecnik a kukában landoltak.
Átvágtam a sötét épületen. Cam jött utánam. Amíg én megtetettem két lépést, neki mindössze egyre volt szüksége, hogy tartsa a tempót. 
- Nem gondolod komolyan, hogy sétálni fogsz - kuncogott. Rámeredtem. Halálosan komolyan gondoltam. - Sötét van és... este nyolc - pillantott az órájára. - Legalább kilenc lesz, mire hazaérsz - sorolta a tényeket. - A nővéred mondta, hogy a belvárosban laktok. 
Ha hazaértem, meg fogom ölni Melissát. Ha hazagyalogoltam... 
Kiértünk az utcára. Tényleg sötét volt, bár a lámpák fénye valamelyest világította az utat, mégis... rengeteg sötét sikátor akad útközben. 
Az egyik utcai lámpa alatt egy fekete motor állt. Nem értettem hozzájuk, de a fények segítségével leolvastam a feliratot: egy Honda volt. Cam lazán mellélépett, és leakasztotta a bukót a hogyishívjákról... kormányról, azt hiszem. Felém nyújtotta. 
- Nem ment el az eszed - próbált győzködni. - Egyébként, hány centis az a magassarkú, tizenöt? - bökött a lábbelimre. Nem tévedett nagyot. Szinte láttam magam előtt, ahogy a macskaköves utcákon botladozok a fekete magassarkúban, ő pedig kárörvendő mosollyal az arcán elrobog mellettem. E között a kép között, és a bukó között váltakozott a tekintetem. Nem tudtam, melyik lehetőség a rosszabb. 
Miért kell ennyi nehéz döntést hoznom? Lassan a macskaköves utcák helyét Ed tengerkék szeme vette át, és a furcsa, bizsergető érzés emlékei, amikor vele vagyok. Apró foszlányok csupán, de ki akartam törölni őket. Felülírni. És erre jelenleg egy megoldást láttam.
Elvettem a bukót. Cam győzelemittasan elmosolyodott, majd felült a motorra, és lerúgta a kitámasztót. Beindította a masinát. Rám nézett. Észbe kaptam, és a fejemre húztam a bukósisakot, majd a Honda mellé léptem. A jobb lábammal felléptem a lábtartóra, a balt pedig átlendítettem a túloldalra. Mikor már biztosan ültem, a kezemmel kapaszkodó után kutattam, de hiába. Cam a bal tenyerével elkapta a kezem, és a derekára irányította. Bizalmatlanul átkaroltam mindkét karommal, és közben a bukó alatt igyekeztem kelletlen arckifejezéssel mutatni, hogy ez az egész nincs ínyemre.
Gázt adott, és mire észbe kaptam, már az úttesten repesztettünk, miközben a szomszéd város ódon kőtömb épületei fénysebességű mozgólépcső gyorsaságával suhantak el mellettünk. A kinti hűvös levegő megcsapta az arcomat, a szememet pedig hunyorgásra kényszerítette a szél. Arra gondoltam, hogy Cam-en nincs bukósisak. Aztán arra, hogy miért érdekel ez engem. Talán mert ha nem lát rendesen, még nekimegyünk valaminek...
Miután elfeledkeztem róla, hogy a derekát szorongatom, kezdtem felfigyelni a környezetre. Az utcai lámpák aprócska fénysugarakként suhantak el mellettünk, és vesztek a távolba, de a helyükbe mindig újak és újabbak léptek. Valami furcsa, idegen érzés kezdett szétterjedni a mellkasomban, és azon kaptam magam, hogy a szívem ezerrel lüktet. És legbelül tudtam, hogy ez nem a félelem miatt van. Ez valami más. Egy megmagyarázhatatlan érzés, amelyet az észveszejtő sebesség váltott ki belőlem.
Nagyon régen nem ültem motoron. Utoljára apa Suzukiján, azóta nem voltam hajlandó felülni egyre sem. A múlandóságot jelképezte számomra. Egy pillanatot, amit meg kell ragadni; kiélvezni, mielőtt elveszíted. És én nem akartam többé veszíteni. Már-már betegesen ragaszkodom az állandó dolgokhoz; ahhoz, hogy felkeljek, és a dolgok ugyanúgy fogadjanak ahogyan tegnap, tegnapelőtt... Biztonságra volt szükségem, hogy pótolja azt a félelmet és bizonytalanságot, amelyet a szüleim elvesztése okozott. Ed is az állandó dolgokhoz tartozott. Az elvesztése kizökkentett az egyensúlyomból, és olyan dolgokra késztet, amelyeket korábban nem lettem volna hajlandó megtenni. Most először, átsuhanva a fényes éjszakai városon, Cam derekát fogva éreztem azt, hogy ez jó dolog. Kiléptem a komfort-zónámból, a szürke állandóságból, amely körülvett, és hajlandó vagyok a változásra. Ennek jó dolognak kell lennie, ha most ennyire felszabadultnak, és... boldognak érzem magam?
Végig sem gondoltam, mit művelek, és elengedtem Cam derekát. Széttártam a karomat, mintha csak szárnyak lennének, amelyekkel felemelkedhetek, elszállhatok egy jobb világba, én pedig megtettem. Hallottam Cam halk nevetését, mielőtt a gázra taposott volna, én pedig hirtelen visszarántottam a kezemet. Egy pillanatra a combomra helyezte a tenyerét, én pedig azon tűnődtem, vajon mit akart ezzel közölni. Bocsánatot kért a hirtelen sebességváltásért, vagy meg akart nyugtatni... talán felbosszantani? Nem tudtam, de nem bántam. Semmi sem érdekelt többé, csak a talaj, amely kicsúszott a lábunk alól, és a csillagok odafönn, amelyek táncot jártak a sötétkék, tiszta égbolttal. Én is felnevettem.
Mint mindennek, ennek a pillanatnak is vége szakadt. Hamarabb érkeztünk meg kis belvárosi lakásunk elé, mint szerettem volna. Mint gondoltam volna, hogy szeretném. Szédülten kászálódtam le a motorról, lecsatoltam magamról a bukót, és kábán bámultam először magam elé, majd Cam-re, aki a kezét nyújtotta a sisakért, én pedig egy rövid mosoly kíséretében átadtam neki. A kormányra akasztotta, majd visszafordult hozzám. Fekete haja most kócosan meredezett az ég felé, akárcsak egy villámcsapás után.
- Hát, kösz hogy hazahoztál - mondtam, miközben bozontos, tupírozott hajamat rendezgettem, majd vetettem egy pillantást a hívogató, meleg lépcsőház felé. Időközben rohamosan csökkenni kezdett a kinti hőmérséklet.
- Ugye, hogy megérte? - vigyorodott el mindentudóan.
- Hé, nem volt más választásom - játszottam az önfejűt, holott mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.
- Mindig van választásod. De hízelgő, hogy így döntöttél - vont vállat egy beképzelt mosoly kíséretében, majd kinyújtotta a nyelvét és grimaszolni kezdett. Letöröltem a savanyú arckifejezésemet, és felnevettem. Miután elhallgattunk, megszólaltam.
- Nem vagy te olyan rossz, mint amilyennek látszol - állapítottam meg, mire elkomolyodott.
- Mert, milyennek látszom? - kérdezte, fényes fekete pillantása elnyelt mindenféle fénycsóvát. Meghökkenten bámultam a meleg sötétségbe.
- Amilyennek mutatod magad - feleltem. Ma este egy másik arcát ismerhettem meg. Eddig mintha titkolt volna valamit, vagy próbált volna egy álarc mögé rejtőzni. Akárhányszor pillantottam rá, ott volt az a sötét fal, amelyet maga köré emelt. Ma este ez, ha csak félig is, de lehullott.
- Francba, én akartam lenni a csúnya démonfiú. Ezt elhibáztam - vakargatta a tarkóját tettetett bosszússággal.
- Abból már van egy a városban - vigyorodtam el. Elindultam a bejárati ajtó felé, ő pedig a motornak dőlt. - Megleptél ma este - fordultam vissza alig fél méterre a kapucsengőtől. 
- Azt hiszed? - vonta fel a szemöldökét. - Akarod tudni, milyen az, ha megleplek?
- Úgysem tudnál...
- Eljössz velem a bálba szombat este?
- ... meglepni. Várj, mi?
Elégedett mosolyra húzódtak az ajkai. - Hallottad.
Csak bámultam rá, kezemben a kulcscsomómmal. Elmenni a karácsonyi bulira, Cam O'Connellel, szombat este. Belegondoltam, milyen lenne, ha belemennék. Az évfolyam 99%-a azt gondolná majd; Missy Robertson és az újfiú összejöttek. Elgondolkoztam, mit látnak azok, akik számítanak. Kasey és... jó, inkább csak Kasey. Vajon haragudna rám? Árulásnak venné? Tudom, hogy azt szeretné, ha mi Ed-del újra összejönnénk. De Melissának igaza van; ki kell lépnem a komfortzónámból, nem menekülhetek vissza örökké az ismerős, sötét sarokba. Kasey pedig egyértelműen azt szeretné, hogy boldog legyek. 
Mellesleg, ez az egész nem jelentene semmit, nem igaz? Még csak nem vagyok köteles randinak hívni.
- Legyen - egyeztem bele, majd, talán hogy magamat is győzködjem, rábólintottam a dologra.
- Király. 
- Cam O'Connell egy bálon. Nem gondoltam volna pont rólad. 
- Lehet, hogy van még mivel meglepjelek - vont vállat rejtélyesen, mire a fejemet kezdtem csóválni, és az ajtó felé fordultam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és mire hátrafordultam, Cam már a motoron ült, és lerúgta a kitámasztót.
- Jó éjt - intettem némán, ő pedig beindította a motort, és bukósisakkal a fején biccentett. Tényleg meglepett. Elmosolyodtam, majd a fejemet csóválva becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és amennyire csak a fekete tűsarkúm engedte, felvágtattam a lépcsőn.