(Csütörtök)
Otthon szokatlanul elvarázsolt voltam, amit Missy ki is szúrt.
- Mitől vagy ilyen jókedvű? - gyanakodott.
- Találkozom Ronan-nel - vallottam be feldobódva. - Mikor indultok lakást nézni?
- Most hívott Melissa. Azt mondta, fél óra múlva itt van - mondta. Ezidő alatt csináltunk valami háziféleséget és tanultunk, mert mostanában rengeteg dogát írunk. De jó dolga lehet ilyenkor Ronan-nek... Elég, ha visszaidézi az emlékeit, és zsigerből ír egy ötöst. A gondolataim ismét felé terelődtek, s mire feleszméltem, csöngettek.
- Ez Melissa lesz - kiáltotta Missy a tankönyvhegyek alól, majd felpattant ajtót nyitni.
- Este találkozunk! - köszöntem el tőle. Hamarosan feladtam a stréberkedést, és elterültem az ágyon. Megcsörrent a telefonom. Kíváncsian a kijelzőre pillantottam, amelyen ott virított Chris száma.
- Szia! - szóltam bele vidáman, majd eszembe jutott Louis, és lehervadt a mosolyom.
- Hello, mizu? - kérdezte lazán. Ezek szerint a haverunk jól van.
- Semmi különös, épp a könyvek fölött güzülök. Kösz, hogy megmentettél - mosolyogtam.
- Semmiség. Lou-t ma engedték ki - váltott témát, és egy kicsit komolyabbá vált a hangja.
- Júj, és mondtak valamit az orvosok? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
- Már beszéltek az edzővel. Felfüggesztést kapott, és ha nem javul magától, elvonóra fogják küldeni.
- Akkor nem rugják ki véglegesen, igaz? - aggódtam. Az csak nagyobb lökést adna neki, hogy lecsússzon a lejtőn.
- Nem, de az edző nagyon bepöccent. Sokat kell bizonyítania, ha vissza akar kerülni - mondta.
- Mondd, hogy puszilom! - üzentem.
- Átadom. Veled mizu mostanság? Mit csinálsz ma? - kérdezte, mire hallgatásba merültem. - Várj... kitalálom. Találkozol azzal a sráccal. Hogy is hívják...Ronald?
- Ronan. És igen. Ennyire átlátszó vagyok? - nevettem.
- Mint állat - helyeselt.
- Mesélj inkább magadról! Milyen a suli nélkülem? - Rég hallottam a magánéletéről. Utoljára márciusban volt barátnője, de az is csak futó kaland volt. A csaj utána összejött az egyik csapattársával. Te jó ég, már október van... Október 20.
- Nincs semmi extra. Vagyis... - kuncogott.
- Na, mesélj! - nevettem. Olyan édes, mikor röhög, és nem bírja abbahagyni. Felvillant egy emlékkép, mikor a földön fetreng a szürke melegítőjében, és a szemét lehunyva viháncol. Erre az édes emlékre elfogott a sírás. Magamat is megleptem vele, de potyogni kezdtek a könnyeim.
- A pénteki bulin Olivia... Úristen - nevetett hangosan. Olivia a suli hivatásos ... sarkon álló emberkéje volt, szinte már az egész baseball csapattal lefeküdt, sőt, a fél sulival. Olyan volt, mint ideát Nikole. Hehe.
- M-mit csinált? - kérdeztem, s kicsit elcsuklott a hangom.
- Megpróbált... várj, te sírsz? - hitetlenkedett.
- Én...n-nem. Folytasd! - védekeztem, s próbáltam visszatartani a bőgést. Gyorsan elővettem egy zsebkendőt, mert az orrom is folyni kezdett. Ott ültem kisírt szemekkel, és taknyos arccal. Én, akinek pár óra múlva randija lesz... Remek.
- Kase... mi a baj? - komolyodott el. Olyan édes, hogy egy ilyen idiótával foglalkozik.
- S-semmi, csak... hiányzol - nyögtem két hüppögés között. Kár volt felhozni, nem akarom, hogy félreértse.
- Te is nekem, de hé... Nem akarsz úgy kinézni a randidon, mint az orkok, igaz? - elnevettem magam. Mindig fel tudott vidítani.
- Falj be egy doboz jégkrémet, aztán csípd ki magad, és mulass - tanácsolta derűsen, s sikerült mosolyt csalnia az arcomra.
- Aztán meg depizhetek, hogy meghíztam... - forgattam a szemem.
- Képtelenség. Tudod, hogy úgy is jól néznél ki - mondta. Tudtam, hogy csak egy ártatlan megjegyzés, de mégis aggódni kezdtem. Nem érez már irántam semmit, ugye? Paranoiás vagyok...
- Köszi, Chris - mosolyogtam.
- Majd még beszélünk, okés? Szia! - köszönt el.
- Szia. Üdvözlöm Louis-t. - Elköszöntünk, majd letettem a telefont, és nekiálltam emberi kinézetet varázsolni magamnak. Közel sem volt egyszerű feladat.
Egy óra múlva ott álltam a tükör előtt egy virágos nyáriruhában, alatta bikinivel (ki tudja, mire készül Ronan), a hajamat begöndörítettem, és felkaptam a fehér sarumat is. Az órára pillantottam, amely épp hármat ütött. Ronan-nel ekkorra beszéltük meg a találkozót, vagyis azt mondta, értem jön kocsival. Mikor már eltelt negyed óra, kezdtek beborulni a gondolataim. Megint Mike-kal lóg? Legalább felhívhatna, hogy késik, vagy mondja le. Csalódottan kimásztam a tetőre, és a derűs, napsütéses kaliforniai eget fürkésztem, amely közel sem türközte jelenlegi lelkiállapotomat. Épp megcsörgettem volna Ed-et, hogy menjünk el valahová, mikor az úton megpillantottam Ronan tűzpiros Porsche 911-jét. Dudált, mintha érezte volna, mire készülök. Az órámra pillantottam. Húsz perc telt el. Ráérősen visszamásztam a szobámba, és lecaplattam kinyitni az ajtót. Ahogy kitártam, Ronan a nyakamba zúdította a kifogásait.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem. De itt vagyok, és... fhú, bocs, nincs mentségem - vakargatta a tarkóját. Megfogadtam, hogy én nem leszek a számonkérő, kérdezősködő barátnő, ezért visszafogtam magam. Úgyis tudtam, hogy Mike-kal volt. Szinte száz százalékig biztos voltam benne.
- Jól van, megbocsátok! De majdnem elindultam más programot keresni... - dünnyögtem.
- Sajnálom, de ígérem, megéri - vigyorgott. A megszokott féloldalas mosolyával ismételten levett a lábamról, bár még mindig nehezteltem rá. Bepattantam az anyósülésre.
Mikor már fél órája autóztunk, kezdtem türelmetlenkedni.
- Hová megyünk? - kíváncsiskodtam, miközben a rádióállomások között szörföltem.
- Majd meglátod - vigyorgott, miközben az utat fixírozta.
- És mikor érünk oda? - húztam az agyát, miközben az ablaküvegen doboltam. Ha már késett, bűnhődjön. Úgy tűnt azonban, cseppet sem zavarja a sercegő hang.
- Nem sokára - támaszkodott az ablaknak. Megálltam a kedvenc rádió adómon, és feltekertem a hangerőt. Erre Ronan lehúzta az ablakot, mire - mivel százzal repesztettünk -, a menetszél hatására az egész, vörösesszőke hajtömegem az arcomba hullott. Úgy nézhettem ki mint Chubakka.
- Hé! - kiabáltam, miközben kisöpörtem a tincseket a képemből. Csak kuncogott azzal az édes nevetésével, miközben kivillantak hófehér fogai. Fogalmam sem volt, hogy tudtam rá valaha haragudni. A szememet forgatva támaszkodtam az ablaknak, és az elsuhanó tájat kezdtem fürkészni. A nap kitartóan sütött, bár szerintem Kaliforniát még nem hagytuk el. Egy ideje már nem az óceán mellett haladtunk, hanem rátértünk a főútra. Körülöttünk kihalt puszta terült el jobbra-balra, de a környezet egyáltalán nem volt borús. Úgy éreztem magam, mint egy amerikai filmben. Nem sokára ráhajtottunk a négysávos autópályára, felettünk pedig egy elhaladó zöld táblát pillantottam meg, melyen fehér betűkkel virított; Los Angeles.
- Los Angelesbe megyünk? - érdeklődtem.
- Majd meglátod - hajtogatta Ronan, s látszott, hogy nagy erőfeszítésbe kerül visszatartani a nevetését. Vicces lehettem elgondolkozó arcommal, ahogy kombináltam, vajon hová is mehetünk. Nem sokkal később tényleg megjelent egy zöld tábla, amely szerint hivatalosan is Los Angeles-ben vagyunk. Ronan jobbra hajtott, a Kijárat felé, majd egy kacskaringós úton haladtunk tovább.
- Hova a túróba viszel? - dünnyögtem, csak úgy magamban.
- Majd... - kezdett bele a monológjába.
- Tudom, tudom - forgattam a szemem. A pálmafák egyre sűrűsödtek, az orromat óceán illata csapta meg. Ronan-re pillantottam, de biztos voltam benne, hogy nem csak az ő illatát érzem, hanem valóban óceán van a közelben. Másodpercekkel később a fejünk fölött elhaladt egy az utat átívelő, sötétkék, fehér oszlopos lábakon álló tábla, fehér felirattal.
- Santa Monica? - böngésztem a betűket.
- Talált, süllyedt - csóválta a fejét Ronan.
- Los Angeles egyik leghíresebb tengerparti negyede? - kiáltottam fel, majd a nyakamat nyújtogatva bámultam az elhaladó tájat. Ronan csak mosolygott a lelkesedésemen. Olyan úton hajtottunk, ahonnan egyenes kilátás nyílt a tengerpartra, amelyen turisták ezrei lézengtek, a vizet is alig lehetett látni a sok fekete pontnak tűnő alak miatt. Sokan szörföltek, de vitorlásokat is megpillantottam a víz felszínén.
- Ez állati! - lelkesedtem.
- Várd ki a végét - húzta száját féloldalas mosolyra.
- Mi lehet még ennél is jobb? - kételkedtem. Hamarosan egy nyüzsgő városrészbe hajtottunk, annak is a szélére, ahol egy hatalmas, dizájnos épület foglalt helyet. Első látásra látszott rajta, hogy szálloda. Méghozzá a luxus fajtából. Fehér falai voltak, de milliárdnyi erkély tarkította, fényes fa gerendákból készült korláttal. Ronan behajtott a hatalmas parkolóba, majd leállította a motort az egyik luxusjárgány, egy fehér Mercedes mellé. Kiszállt, megkerülte a Porschét, és kinyitotta nekem az ajtót. A kezét nyújtotta, de ekkor mindkettőnknek bekattant valami.
- Figyi, leveszed azt az izét? - bökött a talizmánom felé. Mindig így hívta, mintha egy zavaró tényező lenne. Valóban az volt, így nem is foglalkoztam vele, csak az oldaltatyóm mélyére süllyesztettem. Ronan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta felém, én pedig hagytam, hogy felhúzzon. Kézen fogva léptünk be a hatalmas hotelbe, majd Ronan a recepció felé irányított.
- Hello, foglaltam egy szobát ma délutánra - magyarázta a pultos nőnek, aki annyi idős lehetett, mint Missy nővére, Melissa. Tudtam, milyen hatással van Ronan az emberekre, így meg sem lepődtem azon, hogy a csaj réveteg tekintettel mered Ronan kék/zöld szemeibe, s közben összefüggéstelenül gügyög valamit.
- Tessék? - kérdezett vissza Ronan.
- Ö... milyen névre? - pislogott a nő.
- Blackmore - dünnyögte Ronan, mire a nő lekapott egy kulcsot a sok közül, melyek egy üveges szekrényben sorakoztak, a falon.
- Öö, csak hét utánra vették ki - ráncolta a homlokát értetlenül a szőkeség. Vajon mit fogunk addig csinálni? Ezen a helyen biztosan nem unatkozik az ember.
- Igen, csak lepakolnánk a cuccainkat - mosolygott Ronan bocsánatkérően oldalra biccentve a fejét.
- Persze, természetesen - hápogta a recepciós. - Megmutatom, merre van.
Kitámolygott a pult mögül hatalmas magassarkújában, majd intett, hogy kövessük. Beszálltunk a lifbe, majd kiléptünk a második emeletre.
- A 111-es lesz a tiétek - magyarázta a nő, majd a szobánk elé vezetett. - Itt van a kulcs, és egy tájékoztató - nyomott a kezembe egy kiskönyvet. Hé, ember, nem művelődni jöttem! - Ha bármire szükségetek van, szóljatok! - villantotta ránk ezer wattos mosolyát, majd eltipegett. Ronan elfordította a kulcsot a zárban, majd intett, hogy menjek előre. Egy kis előszoba fogadott, egy tükrös szekrénnyel, tőle jobbra pedig egy hatalmas fürdőszoba foglalt helyet. Ledobtam a sarumat, és beljebb merészkedtem. A "nappali" egy hatalmas, modern franciaágyból, két fotelből, két éjjeliszekrényből, és egy hatalmas tv álványból állt, rajta egy széles plazma tv-vel. Gondolkodás nélkül levetettem magam az ágyra.
- Ez... metállat! - robbant ki belőlem, mire Ronan értetlenül nézett rám.
- Az meg mi? - ráncolta a homlokát.
- Még egy barátommal találtuk ki ezt a szót, és az ilyen eszméletlen dolgokra szoktuk mondani - nevettem. Christopherrel imádtunk új szavakat létrehozni, szinte saját nyelvünk volt az ilyen idétlen összetételekből.
- Örülök, hogy tetszik - vigyorgott, majd lehuppant mellém. A tincseimmel babrált, én pedig a mellkasába temettem az arcom, és beszívtam az illatát. Puszit nyomott a homlokomra, aztán csókolóztunk. Amikor épp szünetet tartottunk, a szemem megakadt egy üvegajtón az ablakok mellett.
- Erkély? Király! - kiáltottam, majd felpattantam az ágyról, és elviharzottam meglesni a kilátást. Elképesztő látvány tárult elém. A szobánk pont a tengerpartra nézett, de nem a turistáktól hemzsegő részére, hanem egy kikötőre. A nap még mindig kitartóan sütött, Ronan pedig észrevétlenül mögém lépett, és belecsókolt a nyakamba.
- Egész nap eltudnék itt lenni - dünnyögtem.
- Akkor rossz hírem van - komolyodott el, mire a homlokomat kezdtem ráncolni. - Nem maradunk itt.
- Miért, hova megyünk? - kíváncsiskodtam. - Várj..., majd meglátom, igaz?
A fejét csóválva kézen fogott és kivezetett a szobából. Elképzelésem sem volt, mi múlhatja mindezt felül, de kíváncsian vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése