2. évad 31. fejezet

 Szombat délelőtt. Életem legrosszabb napja előtt állok, ezért nem meglepő, ha nem akarok felkelni az ágyból. Olyan szép az élet; a kaliforniai madárkák csicseregnek, a tetőablakon keresztül napsugarak ezrei nyaldossák az arcomat, és a puha takaró is megvéd. Illetve védene, ha nem dobtam volna már rég a sarokba, ugyanis vagy 35 °C van odakinn. 

 Végül Annie unszolására kikászálódtam az ágyból, mondván minél hamarabb kezdődik, annál hamarabb ér véget. Ez volt a mottóm, és ezt mondogattam magamnak, míg bemásztam a zuhany alá. A hideg víz felpezsdítette, élettel töltötte fel a testem, amitől egy fokkal jobban éreztem magam. Mikor kikászálódtam a kádból, és magamra csavartam egy törölközőt, az órára pillantottam. Te jó ég, már fél tizenegy! Annie azt mondta, ebédre megyünk. Lassan vége a nyugalmamnak... Egyenlőre otthoni ruhába öltöztem és letrappoltam a konyhába. Vajon mit csinált nekem ma Missy? Meglepetésemre Annie-t egyedül találtam a konyhában. Az asztalnál ült, a kávéját szürcsölgetve és újságot olvasgatva.

- 'Reggelt! Missy? - tudakoltam barátnőm hollétét.

- Jó reggelt! Kora reggel elment Ed-hez - válaszolta. 

- Korán? Minek? - vakargattam a tarkómat, majd a tányéromra pakoltam pár croissant-t, amit a belvárosi látványpékségben szokott beszerezni. Mike fenyegetése óta nem szeretem, ha Annie a városban tartózkodik, de most kifejezetten örültem a nutellakrémes és lekváros finomságnak. 

- Azt mondta, ma van a szülinapja - hadarta Annie. Nem kellene annyi kávét innia, már így is eléggé fel van pörögve. Ellentétben velem, akinek majd' lecsukódnak a szemei. Eddig a pillanatig, ugyanis most felpattantak az infó hallatára. 

- Te jó ég, tök kiment a fejemből - csaptam a homlokomra.

- Még nem késtél el. Most keltél... - vonta meg a vállát. 

- Gyorsan dobok neki egy sms-t. Köszi, hogy szóltál - mondtam, majd puszit nyomtam a nagynéném arcára. Előkaptam a telefonom a zsebemből. Új üzenetem érkezett. A csókokat tartogasd nekem. Megrándult a szám széle.

- Mi történt? - kérdezte Annie.

- Semmi. Lassú ez a vacak - hazudtam. Küldtem egy susmust Eddie-nek (de rég hívtam így) majd hozzáláttam a készülődéshez. 

- Hé, nem is eszed meg? - bökött Annie zavartan a félbehagyott croissant-omra.

- Nincs étvágyam - kiáltottam a vállam fölött. Tényleg nem volt, és háborgott is egy kicsit a gyomrom. Félek, ha eszek most valamit, kihányom. Mike biztosan tartogat valamit mára. Ez vihar előtti csöndnek tűnik. Annyira elgondolkoztam, hogy kétszer is arcot mostam. Kezdek megőrülni? Vagy legalábbis napról napra egyre paranoidabb vagyok. Elterelésképp kitártam a ruhásszekrény ajtaját. Tanácstalanul kotorásztam a ruhadarabjaim között. Ugyan kit érdekel, hogy nézek ki? Smith-ék miatt nem éri meg készülődéssel vesztegetni az időmet. De mégis mit tudnék csinálni? Ez legalább eltereli a gondolataimat. Megfontoltan méregettem a felsőimet, végül a virágos tunikám mellett döntöttem, ami az első napomon volt rajtam. Alá fehér, háromnegyedes cicanadrágot vettem, az alján csipkével. Lábbelinek a fehér sarumat választottam, a hajamat pedig befontam, majd a fejem hátulján kontyba tekertem. A fufrum, és pár oldalsó tincs kilógott. Felvittem egy kis szempillaspirált és szájfényt. Csak a szokásos... Azon kaptam magam, hogy kész vagyok és zaklatottan toporgok az ajtóm előtt. Raktam be a fehér válltáskámba egy kardigánt, bár reménykedtem, nem maradunk olyan sokáig, hogy szükség legyen rá. Mikor már nem tudtam mivel lefoglalni magam (a körmeimet tövig rágtam) levágtattam a lépcsőn. Annie indulásra készen állt. Nagyon csinos volt modern szabású, piros kisruhájában. Még mindig az volt a véleményem, hogy egy ilyen Smith-féle nem érdemli meg a nagynénémet, de már beláttam, hogy nem tudom eltántorítani. 

- Indulhatunk? - kérdezte lelkesen, felkapva a hűtőtáskát, amiben sejtéseim szerint az ebédünk volt. Kelletlenül bólogattam.

- Ha ez Smith házavatója, miért te csinálod a kaját? - értetlenkedtem.

- Jaj, Kase! Megkért, hogy segítsek be. Ők a bográcsért felelnek - magyarázta.  - Egyébként... nem hívhatnánk Matthew-nak? Legalább magunk között... A Smith olyan hivatalos. 

- Nekem mindegy - forgattam a szemem, miután betelepedtem az anyósülésre. A piros Chevrolettel mentünk, amit most kivételesen nem bántam, ugyanis minél lassabban érünk oda, annál jobb.

- Mit is mondtál, hol van a nyaraló? - kérdeztem, miközben a letekert ablakot fixíroztam, az esélyeimet latolgatva, hogy vajon ki tudnék-e ugrani.

- Nem mondtam. Amúgy San Jose-ban, ami nincs olyan messze - válaszolta. Remek, akkor nem fenyeget a veszély, hogy ott kell aludnunk a távolság miatt. Bekapcsoltam a rádiót, s miközben a zene átjárta a kocsi minden egyes zugát, idegesen doboltam az ablaküvegen. Csak pár percnek tűnt az út, de ekkor Annie a főútról lekanyarodott San Jose üdülőövezetébe. VIII. utca, IX. utca... 

- Ez lesz az - kanyarodott be a nagynéném a X. utcába. Előre pillantottam. A tengerpart közvetlenül a házak mögött terült el. Talán hazaúszhatok, mielőtt ezekkel a nyomikkal kell beszélgetnem. Annie sejtette, hol járnak a gondolataim. Bár, világos volt. Elég volt csak egy pillantást vetni savanyú arcomra.

- Legalább egy mosolyt erőltethetnél magadra - csóválta a fejét. 

- Meg lesz, főnök - vigyorogtam kelletlenül. Megálltunk az egyik nyaraló előtt. Hű, Annie jó munkát végzett. A magas, háromszögtetős épület falait sárgára mázolták, míg a padlástér fa-berakása vörösesbarna színben játszott. Nem volt túl nagy, de nyaralónak tökéletesen megfelelt. Volt egy kis terasza, rajta egy kis reggeliző asztallal és székekkel, továbbá egy régies hintaszékkel. A frissen nyírt, élénkzöld pázsitot néhol színes virágok tarkították. A kerítésen kívül egy sor bokor foglalt helyet. Az elülső tér elég apró volt, így sejtésem szerint hátul van az udvar. A ház mellett a virágágyás közepén állt egy hatalmas nyírfa, amelynek a lombjai teljesen elfedték a kilátást hátsó udvartól. Meglepetésemre Annie előbányászott egy kulccsomót a zsebéből, és az egyik kulccsal kinyitotta a nyaraló kapujának ajtaját. Gyanakvóan követtem. A ház mellett futó beton járdán lépkedtünk, egészen a hátsó udvarig. Jól sejtettem; itt egy hatalmas, füves tér terült el, a közepén bográccsal, amiben már főtt az ebédünk. Smith a kert végi kisházban pakolászott, egy barna hajú srác pedig az égő fadarabokat böködte a bogrács alatt. Láthatólag nem vettek minket észre. Épp azon voltam, hogy hazaosonok, mikor Smith megfordult, és lelkesen integetni kezdett. 

- Sziasztok. Örülök, hogy eljöttetek - termett ott mellettünk, majd megcsókolta a nagynénémet. Épp használható fegyver után kutattam, mikor a barna hajú srác is felpattant.

- Jonah, gyere egy percre! - intett a fiú felé, aki nem lehetett más, mint a fia. Odasprintelt az apja mellé, és vidáman üdvözölt minket. - Ő itt a fiam, Jonah. Jonah, Annie-t már ismered, ő az unokahúga, Kasey - mutatott be minket egymásnak. Rosszabbra számítottam. Bevallom, a srác elég helyes volt csillogó barna szemeivel, borzos barna hajával, és telt ajkaival. Egy fejjel lehetett magasabb nálam, egy piros-fehér kockás inget viselt alatta fehér trikóval. Ezen kívül fekete csőfarmer és tornacipő volt rajta. Hogy nem sül meg?! Végső soron, biztos nem az apjára ütött...

- Szia - mosolygott rám. Az első fogai elég hegyesek voltak, így elsőre Edward jutott róla eszembe. Mármint, nem az én Edwardom, hanem a vérszívó Edward. 

- Hello - köszöntem vissza, de elfelejtettem mosolyogni, így elég bunkónak tűnhettem. Állj, engem úgysem érdekel, mi a véleményük rólam. Akkor minek öltöztél ki, ember? - szólalt meg a belső hangom. Nem vettem tudomást róla, csak tovább fürkésztem a helyet.

- Már csak órák kérdése, és kész a kaja - bökött hüvelykujjával a bogrács felé. Mélyebb volt a hangja, mint ahogy azt a babaarca alapján képzeltem. Babaarca? Kit érdekel, milyen arca van ennek a gyereknek, akkor is kapcsolatban áll az ellenséggel, aki jelen esetben Smith. 

- Gyertek, üljetek le! - invitált Smith a ház teraszára. Jonah-val odahordtak még két széket a reggelizőasztalhoz, ami nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek elsőre látszott. Letelepedtünk a székekre. Én Jonah mellett kaptam helyet, velem szemben Annie ült, mellette Smith. 

- Látom, megfogadtad a tanácsomat a függönyökkel kapcsolatban - mosolygott a nagynéném, miközben az üveg bejárati ajtót eltakaró vajszínű függönyt pásztázta.

- Bízom az ízlésedben - bólogatott Smith. - Kértek valamit inni? - kérdezte, mire Jonah választ nem várva felpattant, és eltűnt a házban. Másodpercekkel később egy tálcát cipelve jelent meg, amelyen egy csomó gyümölcslé, szénsavas üdcsi és sör sorakozott. Elég vézna volt, de ahogy a tálcát cipelte, megfeszültek a karizmai. 

- Fogyassz, kérlek - idézett az egyik kedvenc filmemből Jonah, majd letette a tálcát az asztalra. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Elhatároztam, hogy bunkó leszek. Bunkó Kase, bunkó Kase, gyerünk már... Már egy ideje szemeztem a grapefruit-os sörrel és a narancslével, így most mindkettőt magam elé pakoltam, és elvettem egy poharat. Félig öntöttem az alkoholmentes sörrel, majd hozzáadtam a narancslevet is. Mikor elkészültem, elégedetten iszogattam az új kreálmányt. Mikor felnéztem, észrevettem, hogy Jonah tágra nyílt szemeket mereszt rám.

- Miva'? - kérdeztem meglepetten. 

- Azt hittem, csak én kutyulok ilyen marhaságokat - vigyorgott. Ezt vajon dicséretnek szánta? 

- Hát... nem - vontam meg a vállam. Idegesített, hogy ilyen kedves, mikor én láthatólag nem kedvelem. Továbbra is mosolygott, majd összeöntötte a cherry kólát az eperlével. 

- Ez tényleg finom? - hitetlenkedtem a barnás-rózsaszín löttyre bökve.

- Aha. Megkóstolod? - nyújtotta felém a poharát. Mit veszíthetek? Ittam pár kortyot. Basszus, ez isteni. - Na, milyen? - vigyorgott.

- Nem rossz - bólogattam elismerően. 

- Szerintem kész a kaja - motyogta, majd elsprintelt a bográcshoz. Igaza volt, ezért nekiálltunk ebédelni. Bevallom, nagyon finom volt a bográcsos kaja, és a sütik is, amiket Annie hozott. Lementünk a partra is, bár én inkább csak napoztam. 'Otthon' mindenki felszabadultan beszélgetett, csak én nem tudtam hozzászólni semmihez. Illetve, meglepően sok hozzáfűznivalóm lett volna a dolgokhoz, de mégsem szóltam semmit, mert véletlenül sem akartam kedvesnek tűnni. Annie és Smith láthatólag kettesben szeretett volna lenni, amit Jonah is észrevett.

- Hé, nem megyünk hátra? Hagyjuk őket turbékolni - duruzsolta mellettem.

- Ö, kösz nem. Én inkább maradnék - legyintettem. Zörgött a mobilom, jelezve, hogy sms-em jött. Rossz döntés. Három...kettő...egy... Sejtettem, hogy túl szép ez a nap.

- Várj, tudod mit? Menjünk - egyeztem bele, mire felcsillant a szeme. 

- Hozom a gitáromat - pattant fel, majd eltűnt a házban. Gitározik? Jé. Kit érdekel? Vállán a gitárral jött ki, és elindult hátra. Felkaptam egy sörösüveget, és követtem. Letelepedtünk a tűz köré. 

- Szóval, a Harborba jársz? - kérdezte. - Egyszer láttam, mikor apa a dolgozatodat javítja...

- Akkor nem lehetsz túl jó véleménnyel rólam - mondtam cinikusan, majd meghúztam a sörösüveget. 

- Ne már, a világ háromnegyede nem érti a matekot, a többi meg ufó - vígasztalt. - Én művészetis vagyok... 

Bólogattam. Nem lehetek túl érdekes társaság, de nem is érdekelt. Mire készül Mike? Ismét zörgött a mobilom: Tudod, Szibériában hogyan vették rá az embereket, hogy beszéljenek? - állt az sms-ben.

- Szóval... mióta gitározol? - kérdeztem, próbálva érdeklődő hangszínt megütni. Meglepte a hirtelen hangulatváltásom.

- Tíz éves korom óta. Te játszol valamilyen hangszeren? 

- A-a. Én inkább sportoló alkat vagyok - válaszoltam. Nem tudom; a sör vagy a fenyegetés tette-e, de megeredt a nyelvem.

- Komoly? Mit csinálsz?

- A régi sulimban röpiztem. Most futok - válaszoltam, majd meghúztam a sörösüveget. Kezdett kifogyni. 

- Miért jöttél el az előző sulidból? - érdeklődött.

- A szüleim... meghaltak - böktem ki. Ezt sosem mondtam még így el senkinek. Kicsit megkönnyebbültem, bár ezt magamnak sem mertem bevallani.

- Francba, sajnálom - vakargatta a tarkóját.

- Á, nem te tehetsz róla - csóváltam a fejem. Miért próbálom megnyugtatni?

- Akkor ezért élsz a nagynénéddel... Engem is itt hagyott az anyám. Tizenkét éves koromban - dünnyögte.

- De az én szüleim nem szándékosan hagytak itt - feleltem talán túl nyersen.

- Sajnálom, igazad van - mondta még mindig kedvesen. Mennyi kell ennek, hogy a földhöz vágja a gitárját? Egy ideje már az üres sörösüveget szorongattam. - Van itt még, ha kell - dünnyögte, majd kinyitotta a hűtőtáskát, és kivett egy dobozos sört. 

 Nem tudom, mennyit ihattam, talán ötöt-hatot? Fogalmam sincs, de túlzába vihettem, mert elkezdtem vicceket mesélni. Jonah mindegyiken röhögött, azon is amelyik nem volt vicces, én pedig jót derültem a ciki sztorijain. Ő is eléggé becsípett. Kitaláltunk valami idióta dalszöveget, és azt énekeltük, miközben gitározott. Jól csinálta, de én folyton csuklottam. Épp valami gáz történetet mesélt Smith-ről, mikor érkezett egy sms-em. Nincs kedved smárolni? Várj, nincs választási lehetőség. Megmerevedtem, és elfelejtettem nevetni. Az sms hideg zuhanyként ért, és éreztem, hogy lüktetni kezd a fejem. Erre nem fog rávenni. 

- Mi a baj? Történt valami? - kérdezte Jonah. 

- Semmi semmi - mondtam, majd határozottan a zsebembe csúsztattam a mobilomat. Ekkor valami pukkanó, csörömpölő hangot hallottam a terasz felől, majd Annie sikítását. Azonnal felpattantam, de utána csönd lett, és Annie-ék nevetni kezdtek. 

- Mi történt? - kérdeztem ingerülten.

- Á, semmi, csak kiégett a lámpa. Mekkorát robbant már! - hallottam Annie csodálkozását. Tudtam, hogy a lámpa nem magától robbant fel, és ettől egyre gyorsabban vert a szívem. Már csak két sör maradt a hűtőtáskában, így elvettem az egyiket. Ketyeg az óra... 

- Bazdmeg... - morogtam a bajszom alatt. 

- Tessék? - kérdezte Jonah. 

- Semmi, nem lényeg - legyintettem, majd meghúztam az üveget. Kicsit fájt a fejem, így megmasszíroztam a halántékomat. 

- Fáj a fejed? Várjá' van valamim ami elmulasztja - mondta Jonah csuklások közepette, majd elővett a zsebéből egy kicsi, piros dobozkát.

- Júj, ez az a svédkeserű krém izé, ugye? - hebegtem. Anya is mindig ilyet használt...

- Aha, mentolos és a homlokodra kell kenni, attól elmúlik. Gyógyszert most ne vegyé' be - dünnyögte, majd a kezembe nyomta. Próbáltam kinyitni, de akárhogy erőlködtem, nem ment. Szerintem az sem segített, hogy kettőt láttam belőle.

- Hagyd, majd én - mondta Jonah, majd elvette, és kis erőfeszítés árán kinyitotta. Felvitt belőle egy kicsit a mutatóujjára, és elkezdte kenegetni vele a halántékomat. Feszülten figyeltem az ajkait. Úgy sincs más választásom. Felé hajoltam, és lefogtam a karját. Először meglepődött, de nem ellenkezett. Megcsókoltam, ő pedig visszacsókolt. Hányni tudtam volna, de mégis jólesett. Amikor felnyögött, rájöttem, mit csinálok, és ellöktem magamtól. Láthatólag ő sem tudta, mi a fene történik, mert csak a tarkóját vakargatta. Mi a jó büdös francot művelek?! Felpattantam, felkaptam a táskámat és előre viharzottam a kocsihoz. 

- Kasey, hova mész? Még korán van... - kiáltotta utánam Annie. Időközben Jonah is előtántorgott. 

- Tudom, de... Annie, menjünk! Megfulladok - ráztam a fejem, majd feltéptem a hátsó ajtót. Motyogott valamit.

- Rosszul van. Nem 'tom, lehet a bográcstól van - magyarázta Jonah. Annie felsóhajtott, majd elköszönt Smith-éktől és elindult a kocsi felé. Elterültem a hátsó ülésen, mert úgy lüktetett a fejem, hogy azt hittem, mindjárt felrobban. Annie beindította a motort, és kihajtott az utcából. Nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne hányjam tele a kocsit. 

- Nem is ettél olyan sokat... Nem tudom, mi történhetett. Majd veszek neked Buscopan-t, jó? - mondta izgatottan, mint egy aggódó anyuka. Miért ilyen kedves velem mindenki, mikor rohadtul nem érdemlem meg? Folyton hazudok mindenkinek, akit szeretek és... az előbb megcsaltam Ronan-t. Felfordult a gyomrom az egésztől. Az út további részében nem igazán voltam magamnál, csak annyira emlékszem, hogy mikor megérkeztünk, kihánytam az egész napi kaját...