Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek, és nem is akartam. Azt mondják a kapcsolat gyászának öt fázisa van: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, a belenyugvás. Úgy éreztem, örökre leragadtam. Nem tudok továbblépni. Még mindig az első fázisnál toporgok, és nem tudok kilábalni ebből a jó adag sötétségből, ami a nyakamba zúdult. Fájt a szívem, a lelkem, minden létező testrészem. Az arcomat elborították a keserű könnyek, a visszapillantóból egy teljes idegroncs nézett vissza rám. Csak árnyéka voltam önmagamnak, mint anyáék halála után. Akkor próbáltam elfolytani az érzéseimet, de most átadtam magam a maró, örökké tartó fájdalomnak. Megkeseredetten markoltam a kormányt, mintha egy kapaszkodó lenne, ami segít - legalább túlélni, ami történik. Most azonban azon is eltűnődtem, érdemes-e az erőfeszítés. Mindent elveszítettem, ami fontos volt nekem, és mindez az én hibám. Miért vagyok egyáltalán a világon? Fájdalmat okoztam Ronan-nek, a barátaimnak, a családomnak; már ami megmaradt belőle. Már megbántam, hogy csak úgy otthagytam Chris-t. Minek kellett egyáltalán idejönnöm?! A helyzet csak egyre rosszabbá vált, minél több időt töltöttem távol az otthonomtól, itt Santa Cruzban. Egy kósza gondolat suhant át az agyamban, amely miatt azonnal elszégyelltem magam, és gondolatban adtam magamnak egy pofont. Arra gondoltam, hogy ha Nora néni előbb felbukkan, és elvisz magával, nem kellett volna Annie segítségére szorulnom. Most még jobban utáltam magam. Nem csoda hogy elhagyott; jól teszi ha távol tartja magát tőlem. Most az ő vállára nehezedik a teher, hogy befogad az életébe, ezzel vállalva a lehetséges mellékhatásokat.
Nem tudom mennyi idő telt el: tíz perc vagy fél óra, nem számított. Mikor azonban felébredtem az önostorozásból, ráébredtem, hogy még mindig Ronan háza előtt állok. Nem bajlódtam azzal, hogy letöröljem a könnycseppeimet, tudtam hogy hamarosan ezer meg ezer követi. Olyan erővel tapostam a gázra, hogy attól féltem, megadja magát a motor. Lövésem sem volt, hova induljak most. Nem volt erőm Missy-ékkel találkozni; az az igazság, hogy féltem a búcsútól. Biztosan józan magyarázatot várnak tőlem, amit nem tudok megadni nekik. Nem értenék meg. Amúgy is csak egy pillantás kérlelő arcukra, a felismerés, hogy megint cserbenhagytam azokat, akiket szeretek, és azonnal megfutamodnék.
Ösztönösem hazafelé vettem az irányt, és mire feleszméltem, a felhajtón álltam, a házunk előtt. Határozottan megdörzsöltem a szemeimet, hogy véget vessek a kitartó könnyáradatnak, de ezzel csak annyit értem el, hogy az arcom még vörösebb lett. Adtam magamnak pár percet, hogy lehiggadjak, elhalványuljanak vörösen izzó szemeim. Még mindig látszott, hogy sírtam, de nem bírtam tovább a tétlenséget, ezért erőt vettem magamon, feltéptem a kocsi ajtaját, és végigsétáltam a kövekkel kirakott járdán, egészen a biztonságot nyújtó bejárati ajtóig. Remegő kezeimmel öt percig tartott, mire a kulcsom beletalált a zárba, de végül sikerrel jártam. Észrevétlenül fel akartam surranni a szobámba, de megfeledkeztem a nagymamámról, aki békésen üldögélt az egyik fotelban, egy könyvet olvasva. Régies, szarukeretes szemüvege az orrára csúszott, de annyira belemerült az olvasmányba, hogy nem fáradt a megigazításával.
- Megjöttél, kincsem? - kérdezte. Sosem értettem, miért kérdeznek ilyet a nagymamák, mikor láthatóan így volt.
- Szia, nagyi - üdvözöltem, erőt véve magamon, nehogy kérdezősködni kezdjen. Gondolatban megveregettem a vállam, amiért sikerült egész emberi hangot megütnöm.
- Felmegyek, oké? - böktem az emelet irányába.
- Rendben, aranyom. Majd szólok, ha kész a vacsora! - mormolta kedvesen, de láthatóan minden figyelmét lefoglalta a kezében lévő többszáz oldalas regény. Más körülmények között megkérdeztem volna, mit olvas, de most féltem, hogy elsírom magam - nem bírtam volna megjátszani magam egy egész beszélgetés erejéig. Márpedig ha nagymama mesélni kezd, annak se eleje, se vége. Felcaplattam az emeletre, sietve becsuktam magam után az ajtót, mielőtt összeomlok. Azonnal előtörtek a könnyeim, ismerős nedvességgel árasztva el az arcomat. Erőtlenül csúsztam le a padlóra, átkulcsoltam a térdeimet és az ölembe temettem az arcomat. Némán sírtam. Itt az ideje a jó öreg Rammstein-nak. Elvánszorogtam az íróasztalomig, megragadtam az mp4-emet, és felvonszoltam a seggem a tetőre. Fogalmam sem volt, hogy lehet az időjárás ennyire ellentétes a hangulatommal; most is hét ágra sütött a nap, a levegő fullasztóan melegnek bizonyult. Dühös voltam arra a fényes gömbre, amiért ennyire kitartóan pislákol, sosem adja fel, amíg el nem jön az idő. Az az igazság, hogy csodáltam. A madarak felszabadultan csicseregtek. Bedugtam a fülest, és elindítottam egy számot. A vad ritmus elnyomta élénk, pergős dallamukat. Csak a német nyelv tudja ilyen nyersen és őszintén kifejezni azt, amit érzek. Igaz, egy kukkot sem értettem a szövegből, de teljesen bele tudtam élni magam. Belefáradtam a szépséges panorámába, és inkább becsuktam a szemem, átadva magam a sötétségnek.
Még a lüktető hangerő mellett is érzékeltem az ismerős robajt, ahogy a piros Chevrolet beáll a felhajtóra. Annie hazaért. Visszamásztam, mielőtt rajtakap, hogy itt ücsörgök. Még a végén azt hiszi, öngyilkosságra készülök. Akármennyire is el voltam keseredve, ezt az egyet sosem tettem volna meg. Nem bírnék ekkora fájdalmat róni a szeretteimre. Utáltam az olyan önző embereket, akik viszont képesek ilyesmire. Úgy éreztem, le kell foglalnom magam valamivel, mert perceken belül felőröl a tehetetlenség és a semmittevés. A megoldás azonnal felvillant lelki szemeim előtt: futás. Nem haboztam, percek alatt magamra rángattam a futófelszerelésemet, magamhoz vettem az mp4-emet, és próbáltam hangtalanul letipegni a lépcsőn. Átfésültem a nappalit, Annie után kutatva, de sehol sem leltem. Gondolom bevonult a dolgozószobájába... Marie is eltűnt, talán elfoglalta a vendégszobát. Ez kapóra jött ahhoz, hogy feltűnés nélkül ki tudjak surranni a lakásból. Kitártam a bejárati ajtót, majd hangtalanul elhagytam a házat. A kulcsomat a zsebembe süllyesztettem, beraktam a Kidz-t a Take That-től, és felvettem az utazósebességet. Ideje rendezni a gondolataimat. A járókelők zavartan álltak félre az utamból, ugyanis eléggé őrült tempóra váltottam. Nem érdekelt, mit gondolnak. Pár nap, és eltűnök innen, soha többé nem látom őket az életben. Perceken belül már a töltésen voltam, a lemenő nap fénye az arcomra vetült. Amennyire lehetséges, fokoztam a tempót. Jólesett, ahogy az izmaim zsibbadni kezdtek, és az egész testemet átjárta a fáradtság, lassú méregként terjedve szét bennem. Legyőztem a késztetést, hogy összerogyjak, és kipihenjem magam. Nem ezért jöttem, nem ez az amire szükségem van. Sprintelni kezdtem, az energia villámlásként pulzált a testemben, és kiűrítettem az agyam. Csak az útra és a végtagjaim mozgására koncentráltam. Olyanná váltam, mint egy robot, mechanikusan hajtottam végre a műveleteket, amelyekre az agyam kért, de az érzéseket szigorúan kizártam. Más a piához menekül - egyszer én is megpróbáltam, de rájöttem, hogy hülyeség -, egyesek a drogokhoz, én a futáshoz. Vitatkozhatnánk, hogy melyik hasznosabb. Egy biztos, mindkettőbe bele lehet halni, legalábbis ebben a pillanatban így éreztem. Olyan szaporán vettem a levegőt, hogy azt hittem megfulladok. Végül nem bírtam tovább, lassítani kezdtem, de a hirtelen fékezéstől előrebuktam. A kezemmel sikerült megtartanom magam, de csak egy pillanatra. Feltápászkodtam, majd támolyogva elindultam visszafelé. Egész testemben remegtem, úgy éreztem, mindjárt kicsúszik alólam a talaj, vagy én rogyok össze. Rövid időn belül találtam egy lejárót, de még onnan is kilométerekre volt az utcánk. Több, mint tíz kilométeren keresztül száguldottam. Az utolsó métereknél már alig vonszoltam magam, remegő kezeimmel megint negyed órán át tartott, mire bejutottam a lakásba. Meglepetésemre Annie és Norah néni a konyhában ült, s mikor észrevettek, gyorsan elhallgattak. Az arcukról tükröződő feszültségből leszűrtem, hogy épp valami nagyon fontos dialógust szakítottam meg.
- Te meg hol voltál? - kérdezte indulatosan Annie.
- Futni - feleltem tömören, de alig jött hang a torkomból.
- Legközelebb légyszíves szólj, ha elmész. Fogalmunk sem volt róla, hol vagy - morogta. Bólogattam, majd remegő térdekkel megmásztam a lépcsőfokokat. Annie úgy beszélt, mint egy igazi, szigorú, aggódó szülő. Furcsa volt. Biztos voltam benne, hogy Norah néni megosztotta vele az elméletet, miszerint nem jó 'anya'. Az agyam alig bírt visszaállni a józan gondolkodásra, ezért rögtön hasogató fejfájás tört rám. Nem bajlódtam gyógyszerrel. Csak egy gyors hidegzuhany kell nekem. Épp annyira volt erőm, hogy betusfürdőzzem a testemet, megmosakodjak, felvegyek egy hálóruhát, és máris ájultan zuhantam az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése