A hazaút feszült várakozással telt - részemről. Ronan próbált megnyugtatni, és egyszerű témákról kezdett beszélni, de úgy éreztem, kioktat.
- Ne haragudj, most rettenetes társaság vagyok - böktem ki, mikor már nem bírtam tovább, hogy ő épp a globális felmelegedésről szónokol, én pedig csak csöndben, üldözött tekintettel meredek ki az ablakon.
- Semmi baj. Szólj, ha csöndet szeretnél. - Tekintetével kitartóan fürkészte az utat.
- Ne, mondd nyugodtan - bíztattam. Akármennyire idegesített, hogy ilyen baromi nyugodt, legbelül mégis megnyugtatott a hangja. Órákon belül - bár nekem egy örökkévalóságnak tűnt - elértük Santa Cruz határát.
- Hová vigyelek? Haza? - kérdezte, bár ebben ő maga is kételkedett.
- Ne, menjünk Ed-ékhez - bólogattam. Tíz percen belül megérkeztünk Ed-ék modern, emeletes házához. Eszembe jutott, hogy Ed most már egyedül lakik ebben a hatalmas épületben. Felfogtam, hogy tényleg egyedül maradt. A szülei korán meghaltak, tudtommal csak a nagyanyja maradt neki. Most őt is elveszítette.
Ronan leállította a motort, és az arcomat fürkészte.
- Kösz, hogy elhoztál. És a nyaralás... fantasztikus volt. Sajnálom, hogy tönkretettem - húztam el a szám.
- Én is sajnálom, hogy így ért véget, de te nem tehetsz semmiről - bíztatólag a combomra tette a kezét. Rövid csókot váltottunk, majd kiszálltam a Porschéból.
- A medált ne felejtsd! - kiáltott utánam Ronan, majd elhajtott és perceken belül eltűnt a szemem elől. Előbányásztam sötétkék oldaltáskámból, a nyakamba akasztottam, majd készen álltam szembenézni azzal, ami odabenn vár. Kopogtam. Úgy egy perc múltán Missy dugta ki göndör, szőke fejét az ajtón, és beljebb invitált.
- Szia, Ed hol van? - kérdeztem feszülten.
- Odabenn, az emeleten - hebegte. Szabályosan felrohantam az emeletre, és egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Feltéptem az ajtót. Ed összekuporodva ült az ágyán, és meredt a semmibe. Eddig sem volt egy napbarnított típus, de most abnormálisan sápadt volt. Szőke tincsei vagy az égnek meredtek, vagy az arcára tapadtak, felváltva. A szemén látszott, hogy sírt. Annyira törékeny volt, hogy szerintem egy kisebb széllökést sem élt volna túl. Eddig úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, de most inkább a kisöcsémre emlékeztetett, ezért szorosan magamhoz öleltem. Felnyögött. Ez most vajon mit jelent? Túl szorosan ölelem, vagy szimplán szomorú? A biztonság kedvéért enyhítettem a szorításomon. Missy az ajtóban állt, és elmorzsolt egy könnycseppet. Letelepedtünk Ed köré, és csak hallgattunk.
- K-kifogom nyírni azt a rohadékot - suttogta Ed.
- Kit? - ráncoltam a homlokomat.
- Ed szerint démonok tették - motyogta Missy.
- De... ez biztos. Miért nem hiszel nekem? - kérdezte erőtlenül Ed.
- Én hiszek neked. Hiszek - nyugtatta meg Missy, majd megfogta a kezét, és a vállára hajtotta a fejét. Olyan kegyetlenül szépek voltak együtt, hogy én csak rontottam az összképet.
- Hol... ne haragudj, hülyeség - vontam vissza.
- Kérdezz nyugodtan bármit. Jobb, mint hogy árgus szemekkel nézitek, mikor omlok össze - dünnyögte Ed. - Nem kell ennyire félteni.
Tudtam mekkora a büszkesége, ezért most úgy érezheti, gyengének látjuk, de épp ellenkezőleg. Hasonló esetben én sokkal szörnyűbben viselkednék. Valószínűleg elborulna az agyam, és szétverném a berendezést. Ed csak ült, és réveteg tekintettel bámult a semmibe. Tudtam, hogy legbelül sokkal rosszabb neki a dolog, de próbált uralkodni magán. Nem tudtam, miért, engem nem érdekelne mások véleménye.
- Ne elemezgess már - bökte ki Ed, mint aki kényelmetlenül érzi magát.
- B-bocs - fordultam el. Észre sem vettem, hogy bámulom.
- Nem fogok megzakkanni - tette hozzá.
- Szóval... hol... hol találtál rá? - kérdeztem, de rögtön elszégyelltem magam, hogy ilyenekkel nyaggatom.
- A boltban... tudod, olyan volt... tudtam, hogy ők voltak. Éreztem. Semmi nyom, csak kihűlés, és... picsába - Ed megint sírni kezdett, és bármennyire küzdött, nem tudta folytatni. Végül felhívtam Annie-t, értesítettem a történtekről, és megbeszéltem vele, hogy ma Ed-nél alszom.
Másnap reggel
A nappali kanapéján aludtam. Ed felajánlotta, hogy megágyaz nekem a szobájában, de elutasítottam, mert nem bírtam lehunyni a szemem, ezért inkább tévéztem. Arra ébredtem, hogy Missy kikapcsolja a készüléket.
- Jó reggelt! - fürkészte az arcomat. - Csináltam reggelit.
- 'Reggelt! Megyek - motyogtam. - Ed? - kérdeztem, majd feszülten körbepillantottam a nappaliban.
- Még alszik. De jobb is így - bólogatott. Helyet foglaltunk a konyhaasztalnál, ahol legutóbb Marie társaságában reggeliztünk. Tudtam, hogy Missy is erre gondol.
- Hogy bírod? - értetlenkedtem.
- Nem túl jól. Ezért hívtalak fel. Ne haragudj, sajnálom, hogy tönkretettem a nyaralásodat - kért bocsánatot.
- Ugyan már. Senki sem kérte, hogy ezt egyedül csináld végig. Tudod, hogy kérés nélkül is jöttem volna - biccentettem.
- De legalább megvárhattam volna, míg hazaértek...
- Úgyis nem sokára indultunk volna. Mike már reggel nyaggatta Ronan-t telefonon - forgattam a szemem.
- Tényleg, milyen volt? - mosolyodott el halványan. Úgy tűnt, nem sokat aludt az elmúlt napokban.
- Mindjárt mesélek, de előtte zárjuk le végleg ezt a témát - tanácsoltam. - Szerinted mi történt? Ki... ölte meg Marie-t?
- Én már nem tudom. Vannak azok a fenyegető levelek. De lehet, hogy csak túl sokat képzelünk a dolgok mögé - latolgatta.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy Sutton ismerőse csinálta. Gyáva görény, nem meri elénk tolni a képét - szitkozódtam.
- Félek, hogy hamarosan arra is sor kerül - bökte ki Missy.
- Ed elmondta, pontosan hogyan zajlottak a dolgok? Mi történt, mióta elmentem? - faggattam.
- Miután rátalált, hívta a mentőket, bár tudta, hogy felesleges és csak a látszatnak kell. Azt mondták, egyszerű szívroham. Értesítették a legközelebbi rokonát...
- Várj, azt mondod, vannak még rokonai? - csillant fel a szemem. Akkor talán mégsem maradt teljesen egyedül.
- Igen, él egy nagybátyja Brooklyn-ban. Nem igazán tartják a kapcsolatot - vonta meg a vállát Missy. - Pár nap múlva ideutazik a temetésre, és gondját viseli Ed-nek, bár nem tudom, működni fog-e a dolog, és hogy meddig marad...
- Mikor lesz a temetés? - kérdeztem.
- Szerdán. - Ma péntek van. Léptek hallatszottak a lépcső felől, mire mindketten elhallgattunk.
- Nyugi, folytassátok csak. Úgyis tudom, miről volt szó - csóválta a fejét Ed, majd elvett egy szendvicset a tálcáról. Legalább van étvágya. Az arca is egy fokkal jobb színben volt, bár még mindig beesett egy kicsit, és a srác elég megviseltnek tűnt. Napok óta nem fésülködött - bár nem tudom, szokott-e egyáltalán - és egy szál boxerben, meg egy fehér pólóban telepedett le a tőlünk legtávolabb eső székre.
- Ülj már mellém - kérte Missy.
- Nem fogok. Folyton ölelgettek, amitől elbőgöm magam - jelentette ki. Missy-vel egymásra néztünk. Tudtuk, hogy hosszú, nehéz napoknak nézünk elébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése