Másnap irodalommal kezdtünk. Ronan közelsége mellbevágott. Tudtam, hogy nem kerülhetem el örökké a találkozást, de erre akkor sem voltam felkészülve. A mosolyától összekuszálódtak a gondolataim és valami belemart a mellkasomba.
- Hová lettél tegnap? - kérdezte. Meleg hangjára megállt bennem az ütő.
- Ö, nem láttalak ezért hazamentem - vontam meg a vállam.
- Lehet, hogy paranoiás vagyok, de úgy érzem, kerülsz mostanában - nézett kitartóan a szemembe, én pedig Mr.Collins-t bámultam. Csak szólítson már fel, hadd ne kelljen válaszolnom.
- Nem kerüllek - néztem mélyen a szemébe, ami hiba volt, mert akaratlanul is a padot kezdtem bámulni.
- Tudom, mi folyik itt... - sóhajtott, majd az ő tekintete is Collins-ra vetült. Óriási hévvel kezdett kalapálni a szívem.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem, és próbáltam erőt venni magamon, hogy ne dadogjak.
- Még mindig haragszol Mike-kal kapcsolatban, igaz? - húzta el a száját. Azt hittem, Mike kitálalt...
- Nem tudnék rád haragudni - ráztam meg a fejem. Még ő érezze úgy, hogy jóvá kell tennie valamit, azok után, amit tettem?
- Sajnálom, de... olyan nehéz - ráncolta a homlokát. Hinni nekem? Azok után, hogy össze-vissza hazudozok, ezen én sem csodálkozom.
- Nem számít - vágtam rá talán túl gyorsan. Hátrapillantottam ellenőrizni, hogy itt van-e az a rohadék, és sajnos csalódnom kellett. Elégedetten hintázott a székében, a tőlünk jobbra lévő padsorban. Vigyorgott és közben békejelet mutatott. Ezt biztosan nem szó szerint érti. Ő tutira nem azért jött, hogy "békét teremtsen". Válaszként a középső ujjammal feleltem, és idáig hallottam a ciccegését. Mindezt aközben, hogy Ronan beszámolt Mr. Collins-nak a múltheti tananyagból, hogy még véletlenül se tudjon figyelni. Ügyes.
Ronan-nel nem volt több közös óránk, de ez nem azt jelenti, hogy magamhoz tértem a fáziskésésből. Bioszból dogát írtunk, de a tanár egyetlen lediktált kérdését sem voltam képes megjegyezni, felfogni meg végképp nem. Óra után teljesen feszült voltam, ezért a szekrényemhez léptem, és meghúztam a vodkás üveget. Tudom, mekkora hülyeséget csinálok, de enélkül nem tudtam volna végigcsinálni a napot.
- Mindig is tudtam hogy iszákos vagy! - hallottam a hátam mögül azt a hangot, amely a második helyen állt a "Ki tudja legjobban felb*szni az agyam" listán. Nikole. Lehunytam a szemem, és dacosan szembe fordultam vele.
- Nem lesz kifogás az, hogy ír vagy. Sajnálom, de ezt jelentenem kell az igazgatónak - ciccegett.
- Menj csak, de akkor elmondom, hogy avattátok fel Connorral az új tesi öltözőt - forgattam a szemem.
- Úgyis el akarok innen húzni, úgy hogy csinálj, amit akarsz - tört ki belőle.
- Hogy érted, hogy el akarsz húzni? - vontam fel a szemöldököm, mire megkövült a tekintete. - Zűr van a paradicsomban? - ugrattam.
- Nem tudsz te semmit - csattant fel, majd kitépte a kezemből a vodkás üveget, és jól meghúzta. Érdekes fordulatot vettek az események. Nem sokkal később ott ültünk a lány wc sarkában, váltogatva egymás között a vodkás üveget, ami igencsak megfogyatkozott. És beszélgettünk! Én, ezzel a sznob picsával? Gondolatban felpofoztam magam. Milyen jogon ítélkezik mások felett egy olyan ember, mint én? Aki össze-vissza hazudozik, és megcsalja azt, akit a világon mindennél jobban szeret? Tudom, foghatnám Mike-ra is. Ő tehet mindenről, de akkor sem tudtam belenyugodni abba, hogy igen is, lehetett volna választásom. És még mindig van. Kisétálni ebből a szobából, ami tele van a számomra legfontosabb emberekkel, és átlépni a régi gyerekszobámba. A régi életembe. Itt hagyni Santa Cruz-t... Nem is tűnik olyan nehéznek...
Mikor Ed felrángatott a földről, elhatároztam valamit, amit már rég el kellett volna, és akkor most nem tartanék itt. Küzdeni fogok. Ha beledöglök is, de nem hagyom, hogy ez a rohadék győzzön, és tönkretegye az életemet. Vagy ami megmaradt belőle...
- Edward... - itt csuklottam egyet -, mit keresel te a lány wc-be'? - ráncoltam a homlokom, de ő a falhoz nyomott, és a hideg vizes tenyerével gyengéden elkezdte pofozgatni az arcom.
- Jól vagyok... - dünnyögtem.
- Tényleg? Nem úgy nézel ki - morgott.
- De tényleg... hagyjá' - fogtam le a kezét. Felsóhajtott, és ellépett mellőlem.
- Igyál, mielőtt kiszáradsz - utasított. - Annie mindjárt érted jön.
- Várj... valaki beköpött minket? - kérdezte Nikole, aki épp most csoszogott elő a wc-ből. Nem maradt meg benne sokáig a pia.
- Aha, elvileg az elsősök voltak. Szóltak az igazgatónak, aki értesítette a nagynénédet. Szóltak a te apádnak is - pillantott Nikole-ra.
- Mi?! Miért pont neki? - nyögte két csuklás között. - Nem akarom látni - rázta a fejét. Eszembe jutott, mit mesélt az apjáról. Hogy szinte sosem volt otthon, de ha mégis, akkor verte őt. Az anyja lelépett pár éves korában, azóta nem is látta. A tönkretett családok aránya nagyon magas itt mostanában...
- Hát, erre előbb kellett volna gondolnotok - mondta Ed érzelemmentes tekintettel, majd hátat fordított nekünk. - Kase - szólt utánam. Szinte biztos voltam benne, hogy nem az elsősök köptek be, hanem az a rohadék...
- Miva'? - nyögtem.
- Jó lenne, ha levonszolnád a segged a váróba - közölte velem üres tekintettel.
- Miért vagy mérges, cica? - csóválta a fejét Nikole, miközben hatalmasat ásított. Egyesek bekattannak a piától, mások elalszanak tőle. Én valahol a kettő között voltam, Nikole azonban biztos nem jut ki innen a saját lábán.
- Nem vagyok rá mérges, csak féltem - mondta szemrehányóan. - Na jó elég volt, leviszlek - közölte, majd felkapott. Rúgkapáltam és erőlködtem egy ideig, de olyan erősen szorított, hogy feladtam és hagytam, hogy lecipeljen a földszintre. Amikor megpillantottuk Annie piros Chevrolet-jét, Ed kicipelt az udvarra, a parkolóig, majd berakott a hátsó ülésre.
- Még beszélünk - jelentette ki, majd becsukta az ajtót, és elsétált.
- Annie, én....
- Ezt majd később megbeszéljük - mondta eltökélten a nagynéném. Többet nem szóltunk egymáshoz, csak hazavitt és megvárta, míg betámolygok a nappaliba. Lerogytam a konyhai székre és a nagynéném arcát fürkésztem. Dühöt kerestem rajta, de nem találtam. De valami mást igen. Fájdalmat? Csalódást? Nem tudom.
- Vissza kell mennem dolgozni. Pár óra múlva jövök. Ne csinálj hülyeséget! - utasított, majd kilépett a lakásból és kulcsra zárta az ajtót. Hát itt tartunk... Már senki sem bízik meg bennem. Amit csak magamnak köszönhetek.
Le kellett volna foglalnom magam, hogy ne rágódjak annyit, de csak ültem a széken, amíg csöngettek. Összerezzentem a kaputelefon nyivákolására, majd feltápászkodtam és az ajtóhoz támolyogtam. Mikor kinyitottam, Ronan aggódó kék/zöld tekintetével találtam szembe magam. Nem tudtam eldönteni, a pupillája tágult ki, vagy tényleg ennyire éhes.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Persze - bólogattam, majd visszatámolyogtam a konyhába. - Kérsz valamit inni? - kérdeztem, és remegő kézzel öntöttem magamnak narancslevet. Ed-nek igaza volt, innom kell valamit.
- Nem, kösz - mondta jelentőségteljesen. Tényleg, kiment a fejemből. A fejemből, ami most iszonyatosan sajgott.
- Elmondod, mi történt? - kérdezte. Nyeltem egyet, és leültem a nappali kanapéjára. Felhúztam a térdeimet, és magam köré kulcsoltam a karjaimat. Üresen meredtem magam elé.
- Legalább vedd le azt az izét, hátha még működik! - bökött a nyakamban függő amulettre, amiről az utóbbi napokban teljesen megfeledkeztem, mert hasznát ugyan nem vettem...
- Felesleges, nem működik és nem is fog - mondtam, de azért lerángattam a nyakamból, és a dohányzóasztalra dobtam.
- Honnan tudod? - kérdezte csodálkozva, miközben a hajammal játszott. Annyira kétségbeesetten próbáltam elmondani... Nem is próbáltam, akartam. De egy hang sem jött ki a torkomon, csak egy csuklás, ami után elkezdtek patakzani a könnyeim, és utána nem tudtam parancsolni az érzéseimnek.
- Hé, minden rendben - vígasztalt, és a tenyere közé fogta az arcomat. Lecsókolta a könnyeimet, és bíztatóan rám kacsintott.
- Nem érted... Semmi sincs rendben - dadogtam remegő ajkakkal.
- Akkor engedd meg, hogy megértsem - válaszolta. A fejemet ráztam és a mellkasába temettem az arcom. Értetlenül, de védelmezőn körém vonta a karjait, én pedig addig sírtam, míg a könnyeimmel teljesen átáztattam a pólóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése