One Direction - Moments (igen, vándureksön. háhá)
Még semmi sem végleges - még visszacsinálhatom. Igaz? - Ezek a gondolatok keringtek az agyamban, miközben lehajtottam a főútról, véglegesen magam mögött hagyva a tengerparti zónát...és Ronan-t. Nem, egyáltalán nem gondolkodtam. Tíz perce, mióta eljöttem, azzal győzködöm magam, hogy helyesen döntöttem. Mióta idejöttem, csak balhét okoztam - mindenkinek az életében. Ha én nem jöttem volna a képbe, Sutton-nak nem kell féltékenységi hadjáratot indítania ellenem, Ronannek nem kellett volna megölnie, és akkor most Mike nem játszaná a Bosszúállót. Ed-nek sem kellett volna elveszítenie a nagyanyját. Ahogy ezeket végiggondoltam, elborzadtam magamtól. Idejöttem, felforgattam az emberek életét, összetörtem a szívüket, mindent tönkretettem. Vetettem egy pillantást a visszapillantótükörbe, és rögtön elfintorodtam. Undorodtam magamtól. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. Gyűlöltem, hogy veszítettem, hogy Mike legyőzött, de elég. Itt és most ez az a pillanat, amikor le kell győznöm a fuckin' büszkeségemet, és végre gondolni másokra is saját magamon kívül. Mi történt, mióta szembeszálltam Mike-kal? Semmi jó. Sorra hullanak körülöttem az emberek, és mindezt miért? A makacsságomért, amiért nem vagyok hajlandó lemondani ezekről az emberekről, akiket szeretek. Ha elmegyek, talán még van esély magam mögött hagyni ezt az egészet, és újrakezdeni. Elfelejteni az egész boszorkány/démon/shide látó hülyeséget. Ez eddig talán menne is. De Ronan... Ronan-t hogy felejteném el? Ha a veszekedésünkre gondolok, összeszorul a szívem; kifacsarodik mint egy citrom, amiből a kólás limonádét szoktam csinálni. Alig kapok levegőt és érzem, hogy a gombóc egyre növekszik a torkomban, felkészítve a sírásra. A 'probléma' csak az, hogy akármennyire erőlködtem, egy könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból. Pedig mennyire jól esett volna most félreállni, a kormányba temetni a fejemet és zokogni egész nap, amíg be nem sötétedik, hogy aztán hajnalban beállítsak Annie-hez, hogy haragudjon rám, kiabáljon velem, és akkor talán könnyebb lesz elengedni. Most nem szabad elhagynom magam, még végig kell csinálnom ezt a napot. Ha kiborulok, azt hogyan magyarázom meg Annie-nek? Vagy bárki másnak... így is elég pszichopatának tartanak mostanra a vodkás baleset miatt... Végül erőt vettem magamon, és duplán a gázra tapostam, hátha segít elterelni a gondolataimat, ha azzal vagyok elfoglalva, hogy nehogy kinyírjam magam, ugyanis elképesztően nagy volt a forgalom. Rekordidő alatt elérkeztem a nagynéném emeletes, luxus-kilátásos villájához - mostantól meg kell tanulnom az övéként tekinteni rá -, majd leállítottam a motort, és mielőtt még belemerülhettem volna az önsajnálatba, feltéptem az ajtót, és a bejárat felé vettem az irányt. Perceken át matattam a kulcsommal, míg végre betalált, és elfordíthattam a zárban. Remegő térdekkel caplattam végig a nappalin, hátha sikerül feltűnés nélkül eljutnom a szobámig - de nem volt ilyen szerencsém.
Még semmi sem végleges - még visszacsinálhatom. Igaz? - Ezek a gondolatok keringtek az agyamban, miközben lehajtottam a főútról, véglegesen magam mögött hagyva a tengerparti zónát...és Ronan-t. Nem, egyáltalán nem gondolkodtam. Tíz perce, mióta eljöttem, azzal győzködöm magam, hogy helyesen döntöttem. Mióta idejöttem, csak balhét okoztam - mindenkinek az életében. Ha én nem jöttem volna a képbe, Sutton-nak nem kell féltékenységi hadjáratot indítania ellenem, Ronannek nem kellett volna megölnie, és akkor most Mike nem játszaná a Bosszúállót. Ed-nek sem kellett volna elveszítenie a nagyanyját. Ahogy ezeket végiggondoltam, elborzadtam magamtól. Idejöttem, felforgattam az emberek életét, összetörtem a szívüket, mindent tönkretettem. Vetettem egy pillantást a visszapillantótükörbe, és rögtön elfintorodtam. Undorodtam magamtól. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek. Gyűlöltem, hogy veszítettem, hogy Mike legyőzött, de elég. Itt és most ez az a pillanat, amikor le kell győznöm a fuckin' büszkeségemet, és végre gondolni másokra is saját magamon kívül. Mi történt, mióta szembeszálltam Mike-kal? Semmi jó. Sorra hullanak körülöttem az emberek, és mindezt miért? A makacsságomért, amiért nem vagyok hajlandó lemondani ezekről az emberekről, akiket szeretek. Ha elmegyek, talán még van esély magam mögött hagyni ezt az egészet, és újrakezdeni. Elfelejteni az egész boszorkány/démon/shide látó hülyeséget. Ez eddig talán menne is. De Ronan... Ronan-t hogy felejteném el? Ha a veszekedésünkre gondolok, összeszorul a szívem; kifacsarodik mint egy citrom, amiből a kólás limonádét szoktam csinálni. Alig kapok levegőt és érzem, hogy a gombóc egyre növekszik a torkomban, felkészítve a sírásra. A 'probléma' csak az, hogy akármennyire erőlködtem, egy könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból. Pedig mennyire jól esett volna most félreállni, a kormányba temetni a fejemet és zokogni egész nap, amíg be nem sötétedik, hogy aztán hajnalban beállítsak Annie-hez, hogy haragudjon rám, kiabáljon velem, és akkor talán könnyebb lesz elengedni. Most nem szabad elhagynom magam, még végig kell csinálnom ezt a napot. Ha kiborulok, azt hogyan magyarázom meg Annie-nek? Vagy bárki másnak... így is elég pszichopatának tartanak mostanra a vodkás baleset miatt... Végül erőt vettem magamon, és duplán a gázra tapostam, hátha segít elterelni a gondolataimat, ha azzal vagyok elfoglalva, hogy nehogy kinyírjam magam, ugyanis elképesztően nagy volt a forgalom. Rekordidő alatt elérkeztem a nagynéném emeletes, luxus-kilátásos villájához - mostantól meg kell tanulnom az övéként tekinteni rá -, majd leállítottam a motort, és mielőtt még belemerülhettem volna az önsajnálatba, feltéptem az ajtót, és a bejárat felé vettem az irányt. Perceken át matattam a kulcsommal, míg végre betalált, és elfordíthattam a zárban. Remegő térdekkel caplattam végig a nappalin, hátha sikerül feltűnés nélkül eljutnom a szobámig - de nem volt ilyen szerencsém.
- Szia. Milyen napod volt? - kérdezte Annie gyanakvás nélkül. Könnyed hangja ismét bűntudatot ébresztett bennem, amiért perceken belül elrontom a kedvét.
- Szia, Annie. Átlagos - vontam meg a vállam, de felállt a konyhaasztaltól, és a bárpultnak dőlt.
- Figyelj, Kasey. Tudom, hogy nem akartad, de... Nem tudtam megállítani...
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- A nagymamád idejön. Santa Cruz-ra - felelte tömören a nagynéném. Norah néni? Pont most? Ez nem lehet véletlen... Azt hiszem, sokkot kaphattam, mert nem bírtam megmozdítani a lábam, egyszerűen gyökeret eresztettem.
- Kase? Haragszol? - kérdezte aggódóan.
- Mi? - emeltem rá üresen a tekintetemet.
- Haragszol, amiért idejön? - kérdezte türelmesen.
- Ö, nem. De most... megyek lefekszem - suttogtam, majd az emelet felé indultam.
- De...ilyen korán? - csodálkozott.
- Miért, mennyi az idő? - tudakoltam.
- Háromnegyed négy - felelte tömören Annie, mire elgondolkodtam. Valami ott motoszkált az agyam hátsó szegletében, amire emlékeznem kellene. Miért olyan fontos ez az időpont? Csak annyit tudtam, hogy a szemeim elnehezültek és készültek lecsukódni, továbbá az agyamban olyan állapotok uralkodtak, mint Smith matek dogái után. Erre persze rögtön eszembe jutott a fia, Jonah, és az akaratomon kívüli csókunk. Ronan-nek mindennek vége... Kezd elmenni az eszem? Ha eddig nem őrültem meg, akkor most biztosan... A szobám felé menet ledobáltam magamról a ruháimat, magamra kaptam a szürke shortomat és a fehér, ejtett vállú felsőmet, majd az ágyamra vetettem magam, és szinte azonnal elnyomott az álom.
Húsz perccel később
Sutyorgásra lettem figyelmes amikor pislogni próbáltam, bár a szememet mintha ólom húzta volna. Végül elszántan felültem az ágyamban, és megdörzsöltem megfáradt szemeimet. Amikor körbepillantottam a szobámban, felfedeztem Missy-t, amint az ágy szélén ül, és éppen a telefonjába magyaráz valamit.
- Felébredt. Majd hívlak - suttogta, majd zsebrevágta a mobilját. Bíztatóan rám mosolygott.
- Szia - köszöntött derűsen, mire eszembe jutott, mit kell tennem. Norah néni Santa Cruz-ba jön, nekem pedig rá kell vennem, hogy hazavigyen magával Portlandbe. Ami nem lesz nehéz, tekintve, hogy valószínűleg ezért utazik több száz kilométert...
- Hello. Ed? - kérdeztem, ugyanis akárhogy kerestem a szobában árnyékként hozzánőtt ikertestvérét és lelkitársát, nem találtam.
- Adrian-nel van - mondta tömören, mire kételkedve felvontam a szemöldökömet. Ed minden alkalmat megragadna, amit távol tölthet a nagybátyjától, akkor most miért nincs itt? Jobb is... Feleannyi fájdalom és bűntudat, amivel szembe kell néznem, amikor gyanútlan tekintetükbe hazudok.
- Elhívta sörözni. Hogy "jobban megismerjék egymást" - idézte Missy. - De jobb is ez így.
Bólogattam, bár nem igazán tudtam, mit mondjak.
- Látom, Nikole kifárasztott - biccentett Missy, valószínűleg karikás szemeimet fürkészve. - Elmondod, mi volt az ma irodalom órán?
Megremegett a szám széle. Először azt hittem, a torkomban növekvő gombóc megakadályoz majd a beszédben, de meglepetésemre nyoma sem volt. Bár néha, egy-két mondat közben elcsuklott a hangom, de folyékonyan tudtam beszélni mindenről, ami az elmúlt pár napban történt. És meglepő, milyen sokat. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Minden betűvel, amit kiengedtem magamból, egyre jobban megkönnyebbültem, és ez a zavaros katyvasz kezdett értemet nyerni, összeállni egy kerek egésszé. Egy kerek, de mégis borzalmas egésszé. Mindent elmondtam, ami azon a kertipartin történt. Hogy fenyegető üzeneteket kaptam, hogy Annie élete volt a tét, ezért meg kellett csókolnom Smith fiát, és Ronan megtudta, mert a zaklatónk elküldte neki a képet, és azért volt úgy kiakadva, hogy majdnem kiszívta Collins lelkét - mindebből gondosan kihagyva Mike-ot. Szemétláda, ő lesz az egyetlen, aki ezt sérülés nélkül megússza. Hallottam, hogy Missy beszél hozzám. Valami olyasmit mondott, hogy minden rendben lesz és hogy kitalálunk valamit, de nem igazán tudtam figyelni. A gondolataim egész máshol jártak. A búcsún. A minimum, amit megérdemelnek, az egy normális, ésszerű magyarázat, amiért egyik napról a másikra lelécelek, és kilépek az életükből. Valami, amit annak idején Christopher is megérdemelt volna. Csakhogy, vele tartottam a kapcsolatot. Őket viszont végleg el kell engednem, ha azt akarom, hogy Mike leszálljon rólunk. Egytől egyig mindegyiküket. Arra a napra gondoltam, amikor először pillantottam meg Ed-et és Missy-t a kanapén csókolózva. Hogy mennyire boldog és elégedett voltam, amiért rávettem a barátnőmet arra, hogy beszéljen az érzéseiről. Az első alkalomra, amikor találkoztunk. Missy lelkesedésére az új lány iránt, Ed bíztató szavaira, amiből egy sem volt igaz, mégis megnyugtattak. Aztán egy emlék fájdalmasan a mellkasomba mart. Amikor először láttam Ronan-t belépni a terembe. Kócos, szőkésbarna haját, és világító kék/zöld szemeit az ismerős fekete fénnyel, amely mindig ott volt, ha éhes volt, vagy ha rám nézett. Amikor bunkón, flegmán követelte vissza a helyét, majd duzzogva leült mellém, és a radíromat kezdte gyilkolni. A napot, amikor megijesztett a stégen, és miatta vízbe ejtettem a kedvenc rajzos füzetemet. Most Mona Lisa festményét is gondolkodás nélkül az óceánba hajítanám, ha minden újra a régi lehetne. Pedig én aztán értékelem a művészetet...
- Hahó, figyelsz te rám egyáltalán? - lóbálta a kezét Missy az orrom előtt.
- Bocs, ne haragudj - rázódtam vissza a valóságba.
- Szóval... Ronan-nél tartottam. Nyugi, csak egy kis idő kell neki, hogy lenyugodjon, és ráébredjen, nem te vagy a hibás. - Épp ez a baj. Ez az egyetlen, amit nem adhatok meg neki. Nincs több időm. Eszembe jutott az a Justin Timberlake-es film, ahol az emberek idővel fizetnek. Bárcsak én is találkoznék egy időmilliomossal, aki egyik napról a másikra rám hagyná az összes idejét. Tudnék vele mit kezdeni...
- Te nem láttad az arcát... - suttogtam, visszaemlékezve arra a dühös, keserű, csalódott tekintetre. Azt a nézést nem lehet szavakkal leírni, ahogy azt sem, mit éreztem akkor.
- Szeret téged, és ez a lényeg - biztosított, de egyetlen szava sem tudott megnyugtatni. Mert én ismertem az egész sztorit - ő nem. És ennek így is kell maradnia.
- Te hasonló esetben... meg tudnál bocsátani Ed-nek? - kérdeztem, s lélegzetvisszafolytva vártam a választ.
- Gondolkodás nélkül. Persze, megbántottnak és elárultnak érezném magam, de csak egy szó, hogy megbánta és... én tuti hajlandó lennék újrakezdeni - mondta, ő maga is meglepődve a szavain. - Nem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni bárki iránt, de most ezt érzem, és ha nem tévedek, Ronan is hasonlót érez irántad - mosolygott rám. Nem tudom, akarom-e hogy így érezzen. Ha szeret még, szenvedni fog, mikor elmegyek, nem? Már így is elég fájdalmat okoztam neki, miért kell, hogy tovább fájdítsam a szívét? Hát semmi sem jó, amit teszek?
- Látom, nem vagy beszédes kedvedben, úgy hogy... - kászálódott föl az ágyból.
- Ne! Ne menj el! - kértem kétségbeesetten. Minden pillanatot meg akartam ragadni, amit együtt tölthetünk.
- Ő, oké - mondta, majd visszahuppant mellém. - Figyelj... amit akkor mondtam... tudod, az a barátok mindent megosztanak egymással dolog... Sajnálom, hülyeség volt. Most már tudom, miért kerülted Ronan-t. Nem kellett volna ráderőltetnem, várnom kellett volna, míg magadtól elmondod...
- Még te kérsz bocsánatot? Igazad volt, semmi értelme nem volt titkolni. Csak, tudod... Féltem kimondani, mert azt reméltem hogy talán... egyik nap felébredek, és kiderül, hogy az egész csak egy borzalmas rémálom volt... Nem akartam, hogy ez legyen a valóság... hogy véglegessé váljon... - hadartam, ami abban a pillanatban eszembe jutott.
- Megértem. Akkor szent a béke, ugye? - bökött oldalba játékosan.
- Szent a béka - bólogattam és szorosan magamhoz öleltem. Meglepődött a hirtelen érzelmi kitörésemen, de ő is átölelt. Ekkor ajtónyitást hallottam, majd Ed szórakozott fejét pillantottam meg az ajtóban.
- Megjöttem! Hé, itt meg mi történt? - kérdezte értetlenül, ahogy észrevette az érzelmes jelenetet.
- Szia - köszöntünk kórusban, immár kicsit derűsebben.
- Komolyan, kezdek féltékeny lenni... - vigyorgott, az előbbi összeborulásunkra célozva.
- Mennyit ittál? - vonta fel Missy játékosan a szemöldökét.
- Csak egy kicsit, na... Amúgy, ez az Alien nem is olyan rossz arc - bólogatott, majd letelepedett mellénk.
- Ki?! Adrian? - kérdeztem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Férfiak... csak egy kis pia kell nekik, és azonnal megnyílnak.
- Ja, megszakítottam valamit? Úgy tűnt valami nagy lelkizés közepén vagytok - mondta szórakozottan. Missy-vel összenéztünk, s mindketten úgy döntöttünk, felesleges az egész katyvaszt a pityókás Ed fejére zúdítani, ezért inkább nem szóltunk semmit.
- Dehogyis. Minden oké - bólogatott Missy, mert ő hihetőbben hazudott, mint én. A délután hátralevő részében csak semleges témákról beszélgettünk. Sem én, sem Missy nem akarta felhozni Mike-ot vagy Ronan-t, Ed pedig teljesen ki volt ütve, épp a baseball meccsről hadovált valamit, amit Adriannel közösen néztek a kocsmában. Erről eszembe jutott Chris, és hogy nem sokára látni fogom 3D-ben. Valamiért mégsem tudtam örülni neki. Szomorúan váltogattam a tekintetem Ed és Missy között, akik épp párnacsatát rendeztek, de mikor én is kaptam egyet az arcomba, mosolyt erőltettem az arcomra és felkészültem a visszavágásra. Estefelé fel akartam ajánlani nekik, hogy aludjanak itt, de végül meggondoltam magam. Jobb, ha most egyedül vagyok, mert nem bírom tovább ezt a színjátékot. Kikísértem őket, majd mindegyikőjüket megöleltem és percekig integettem nekik, míg Missy kifarolt a kocsijával a felhajtóról, és elhajtott a pálmafákkal szegélyezett úton. Először furcsa volt megszokni a dél-amerikai növényeket, de még ezek is hiányozni fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése