Miután elszabadultam az egy órás "közmunkáról", szinte futva tettem meg az utolsó métereket a Maseratimig. A legnagyobb büntetés nem is a büdös wc-k pucolása volt, hanem az, hogy közben végig Nikole nyafogását, és a lekezelő dumáit kellett hallgatnom. Megtudtam, hogy egy szánalmas, iszákos szardarab vagyok, aki semmire sem fogja vinni az életben. Bíztató. Beindítottam a motort, kifaroltam a parkolóból és a gázra tapostam. Húsz perc múlva már Ronan háza előtt álltam. Öt percen keresztül tépelődtem az ajtó előtt, míg végül erőt vettem magamon és bekopogtam. Telt az idő, és senki sem nyitott ajtót. Mikor már épp feladtam a reményt és sarkon fordultam, kattant a zár. Megtorpantam, majd megpördültem a tengelyem körül. Ronan átható pillantással fürkészte az arcomat, miközben az ajtófélfának dőlt. Fekete pólóját egy fehér trikóra cserélte, a haja zilált volt, kezében egy pohár gin tonikot szorongatott.
- Szia. Beszélnünk kell - mondtam tömören.
- Azt mondod? - felelt cinikusan, majd ledöntötte a gin tonikot, de közben végig rajtam tartotta a szemét.
- Esetleg... - böktem az előszoba felé. Gúnyos, keserű mosollyal kijjebb tárta az ajtót, de csak hogy épphogy átférjek rajta. Utoljára akkor viselkedett így, mikor még nem volt köztünk semmi. Bunkó, cinikus, aki elrejti az érzéseit. Kivéve, hogy most oka is volt rá.
- Nem érek rá egész nap - morogta. A hangjából áradó tömény érdektelenség hidegzuhanyként ért, mire ráeszméltem, hogy már percek óta csak állok földbegyökerezett lábbal, és bámulom. Hátat fordított nekem, és elindult a nappali felé. Erőt vettem magamon, majd követtem. Megállt, a konyhapultnak támaszkodott és várakozón nézett rám. Megálltam tőle pár méterre, és ekkor elakadt a szavam. Nem gondoltam át a dolgot, így gőzöm sem volt, hol kezdjem.
- Na jó. Mindketten tudjuk mi történt, úgy hogy jobb lesz ha most el... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem az van, amit gondolsz! - fakadtam ki, mire felvonta a szemöldökét.
- Nem? Akkor magyarázd meg légyszíves, mert nem világos - csattant fel, majd előkapta a mobilját a farzsebéből, bepötyögött valamit és felém tartotta. Mikor megláttam a képet, elsápadtam és újra meg újra elöntöttek annak a végzetes estének az eseményei. Hogy hogyan fenyegetett Mike, mire rávett, hogy megcsókoljam Jonah-t. Éreztem a gombócot a torkomban, mikor lesütöttem a szemem.
- Tessék. Magyarázd meg! - követelte Ronan tárt karokkal, miután levágta a mobilt a konyhapultra.
- Kényszerített... - kezdtem bele, de könyörtelenül félbeszakított, esélyt sem adva, hogy megmagyarázzam.
- Ki?! A srác? Nem úgy nézel ki, mint aki ellenkezik - csattant fel.
- A rohadt életbe! Sutton ismerőse - böktem ki.
- Senki sem kényszeríthet arra, hogy megcsókolj valakit, akit nem akarsz! - ráncolta a homlokát. Még csak meg sem próbál hinni nekem.
- Megfenyegetett, hogy bántja Annie-t - folytattam.
- Te is tudod, hogy nem tette volna meg... - Nem akartam hinni a fülemnek.
- Miért nem? Marie-t is megölte, nem riad vissza semmitől - érveltem.
- Mert semmi haszna belőle. Nem te kellesz neki, nem is McCeightly, hanem én. Én öltem meg Suttont és rajtam akar bosszút állni - vágott vissza, immár magából kikelve.
- Azt mondtad, leszállt rólad - vágtam közbe.
- Hát, nem. Kurva életbe, azért mondtam, hogy megnyugtassalak erre te... Áá - szántott végig a haján ingerülten.
- Az nem jelentett nekem semmit, te is tudod - csattantam fel. - Csak... bocsáss meg! - kértem.
- Nem megy - suttogott, miközben a fejét rázta.
- Francba! Mindig ez van... Inkább neki hiszel, mint nekem - tört ki belőlem, mire a homlokát kezdte ráncolni.
- Kinek? - nézett rám értetlenül. Annyira el akartam mondani neki! Az egészet; hogy Mike áll mindemögött, ő mozgatja a szálakat, ő küldi azokat az üzeneteket, és próbál minket szétválasztani, mióta betette ide a lábát. De nem tehetem, mert Mike megtiltotta. Úgysem hinne nekem...
- Miért nem tudsz egyszer az életben hinni nekem? - néztem rá elkeseredetten.
- Én hittem. Ez lett belőle - tárta szét a karját, amelyben még mindig ott volt a pohár, bár a gin tonik rég eltűnt belőle. Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Talán csak idő kell neki. Mert az nem lehet, hogy azt hiszi, szándékosan csaltam meg.
- Ez azt jelenti... - kezdtem bele, de megremegett a hangom.
- Vége. Most...most csak menj el! - kérte. Meglepett a hangja gyengesége. A szemébe néztem. Eltűnt a düh, és csak a keserűség maradt. Ronan Blackmore, akit a világ legkeményebb srácának hittem, aki mindig mindentől és mindenkitől megvédett, azt hiszem összetört. És ez mind miattam van. Csak én lehetek ilyesmire képes. Mindent lerombolok és tönkreteszek magam körül. Gyűlöltem Mike-ot is, de legfőképpen magamat. És akkor meghoztam egy döntést, ami már egy ideje érlelődött bennem.
- Jó... Elmegyek - jelentettem ki, miközben enyhén bólogattam, ami azt hiszem azért volt, hogy végleg meggyőzzem magam. Ronan bólintott, és a poharára emelte a tekintetét. Nem értett meg teljesen. Nem csak a lakás elhagyására gondoltam. Vége. Feladtam: elmegyek Santa Cruzból. Mindenkinek jobb lesz így - győzködtem magam, miközben határozottan végigsétáltam a nappalin, át az előszobán, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Kisétáltam a lakásból, evvel együtt Ronan életéből is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése