Másnap délelőtt
Ma van Marie temetése. A szokásosnál is nyúzottabban ébredtem. Erre a napra kivettek minket a suliból, tehát ráértem kilenc-tíz körül kikászálódni az ágyból. Elképzeltem, milyen pocsékul érezheti magát most Ed, és rögtön elszégyelltem magam. Missy nála aludt, mint oly sokszor mostanában. Lezuhanyoztam, majd egy szál köntösben levánszorogtam a konyhába reggelizni. Mivel nem volt senki, aki "főzzön" rám, csak egy tál müzlit dobtam össze magamnak. Az egész lakás kongott az ürességtől, amitől kezdtem bedilizni. Úgysem volt étvágyam, szóval pár falat után felcaplattam az emeletre, és bekapcsoltam a rádiót. Éppen Beyoncé Halo című száma ment, amely tökéletesen illett sivár hangulatomhoz. Belebújtam a fekete kisruhámba, amelyhez egy egyszerű fekete magassarkút és a fekete blézeremet vettem föl. Ebben a ruhában voltam apáék temetésén is. Ismét elöntöttek az emlékek. Tudtam, hogy sírni fogok. Olyan rég bőgtem már egy jót. Elképzeltem, ahogy Ed-del egymás vállára borulva zokogunk, és valamiért cinikusnak éreztem magam. Most már értem Ed-et. Az egész pókerarc arra volt jó, hogy elrejtse az érzéseit. De nem csak mások, hanem önmaga elől is. Sokáig én sem tudtam feldolgozni az elvesztésüket, és gyűlöltem, hogy gyenge vagyok. Elfojtottam az érzéseimet, mikor legszívesebben bezárkóztam volna a szobámba, és hetekig bőgtem volna. Egy ideig tényleg ezt csináltam, aztán rájöttem, hogy nem mehet így tovább. Nem adtam fel végleg, hanem próbáltam mindent újra építeni. A legjobb barátaim sem hagytak el, ami szerintem sokban segített továbblépni. Bíztam benne, hogy Ed-nek is sikerülni fog. Mert sikerülnie kell. Ez nem az az idő, amikor magunkba zuhanhatunk, még ha ők nem is tudják, milyen közel van hozzánk az, amitől - vagy akitől - félnünk kell. Azt biztosan érzik, hogy valami nincs rendben Mike körül. Vagy mégsem? Ronan-t is ellenem fordította. Ki tudja, mivel beszélte tele a fejét tegnap óta. Nem akarom elveszíteni, most különösen nem, de gyűlölöm, hogy ez a féreg többet jelent neki, mint én, és kapásból az ő pártját fogja. Miért olyan lehetetlen, hogy Mike küldi azokat a leveleket? Ezt a feltevést ugyan még nem osztottam meg Ronan-nel, de abban reménykedek, egyszer magától is rájön. Félek, hogy akkor már késő lesz.
Az órára pillantottam. Ideje indulnom. Úgy beszéltük meg, hogy a temetőben találkozunk, amely Scotts Valley-ban, tőlünk 6 mérföldre található. Smith (!) tegnap délután átjött kicserélni a kerekeimet. Nem is tudtam, hogy egyszer még ilyen hasznos lesz. Kezdtem megbékélni a pasassal, de a közös ebédektől és vacsoráktól még mindig kirázott a hideg. Megcsörrent a telefonom, amitől majdnem elrántottam a kormányt. Mivel Chris hívott, felvettem. Azóta nem beszéltünk, hogy elmentem Ronan-nel Santa Monicába. Mintha évezredekkel ezelőtt lett volna.
- Szia, Kase. Rég beszéltünk, mizu? - szólt bele derűs hangon.
- Szia, örülök neked. Mondd, nem kéne suliban lenned? - kértem számon.
- Szünet van. Miért, nálatok nem? - nevetett.
- Ó, bocs, én nem mentem ma suliba. - Az órára pillantottam. Tényleg, most csöngettek ki a harmadik óráról.
- Hogy hogy?
- Épp egy temetésre megyek - jelentettem ki.
- Aucs. Ki halt meg? - kérdezte elkedvtelenedve.
- Az egyik barátom nagymamája. Bocs, hogy nem vagyok túl szórakoztató - magyaráztam.
- Semmi baj, akkor hívlak máskor - motyogta.
- Rendben, este beszélünk - kötöttem ki. Elköszöntünk egymástól. Húsz perc egyenletes tempó után elértem Scotts Valley-t. Rögtön, ahogy letértem a főútról, vezetett egy út a mező mellett. Mentem pár utcányit, majd sírköves dombok sokasága tárult elém, és tudtam, hogy megérkeztem. Állt pár autó a temető kapujánál. Leparkoltam, bár a kék Maseratim nem igazán illett az alkalomhoz, a sok fekete, szürke BMW és Mercedes közé. Beléptem a kapun, s azonnal megpillantottam három ismerős alakot. Ed, Missy és a rejtélyes nagybátty egymás mellett álldogáltak, miközben a vendégek sorra érkeztek hozzájuk részvétet nyilvánítani. A gesztusokat többnyire Ed nagybátyja fogadta, de azért Ed is kicsikart magából néhány egyhangú "köszönöm"-öt. Missy nagyon csinos volt. Egy fekete, fodros szoknyát viselt egy hozzá illő fekete felsővel és egy fekete rövidujjú boleróval. A lábán magassarkú babacipő virított, göndör szőke haját feltűzte. Úgy nézett ki, mint egy fekete angyalka. Ed csodálattal tekintett rá, ami jó pont volt, mert legalább egy percre kizökkent a valóságból. Ő fekete inget viselt fekete nadrággal, ahogy a férfi vendégek 90%-a. Voltak akik komplett öltönyben jöttek, többek között Ed nagybátyja. Ráeszméltem, hogy egy helyben toporgok a kapuban, ezért elindultam feléjük. Missy vett észre elsőnek.
- Sziasztok - köszöntem. Ed nagybátyja sem látszott túl öregnek, ezért gondoltam, tegezem.
- Szia, kösz, hogy eljöttél - dünnyögte Ed, mire megöleltem. A nagybátyja csak állt lazán, mint egy darab fa.
- Azt hiszem mi még nem találkoztunk, Adrian Parker vagyok, Ed nagybátyja - mutatkozott be, és meglepetésemre a kezét nyújtotta.
- Kasey McLane, Ed barátja - viszonoztam a kézfogást.
- Patrick lánya? - csillant fel a szeme.
- Igen, miért? - kérdeztem meglepetten.
- Ismertem az apádat. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk - lépett túl a témán, mire bólintottam. Egy ideig csak álltunk - ami nem igazán szokott előfordulni velünk -, majd mikor úgy tűnt, mindenki megérkezett - a pappal együtt -, kezdetét vette a ceremónia. Az atya szépen beszélt, de semleges dolgokról, amik bármelyik halottra igazak lehettek volna. Semmi személyes nem hangzott el. Ed csak bámult maga elé, ami teljesen érthető és normális. Missy a kezét fogta, és a vállára hajtotta a fejét. Ismét kívülállónak éreztem magam, bár én is sajnáltam Marie-t. Rövid időt töltöttünk együtt, de nagyon megszerettem. A koporsóra rá sem bírtam nézni, ezért inkább a tájat fürkésztem. A temetőben egy ismerős alakot pillantottam meg, aki zsebre tett kézzel lépdelt felénk. Azonnal felismertem Ronan-t. Elsétált a vendégek mellett, és megállt mögöttem. Ed-et egy pillanatra kizökkentette, de csak épp annyira, hogy a szemét forgassa.
- Szia - köszönt halkan.
- Szia - feleltem távolságtartóan, minden érzelem nélkül. Félek, ha kimutatnám őket, azonnal a nyakába borulnék, de nem bocsáthatok meg neki mindent, csak mert olyan helyes, mikor mosolyog. Úgy, hogy éreztem a lehelletét a nyakamon, nem igazán tudtam koncentrálni, így észre sem vettem, mikor a pap befejezte a mondókáját, és egy marék földet szórt a gödörbe, a koporsóra. Mindannyian ezt tettük, majd vártunk egy negyed órát, míg a vendégek újra elmondták Ed-nek, mennyire sajnálják. Missy mellette maradt, én pedig igyekeztem nem egyedül maradni, mert nem akartam Ronan-nel beszélni. Legalábbis; itt nem.
- Velem jönnél egy pillanatra? - kérdezte.
- Menned kellene - feleltem tömören.
- Szerintem beszélnünk kellene - válaszolt.
- Tegnap nem érdekelt, mit mondok - vontam fel a szemöldökömet.
- Ez akkor sem mehet így tovább.
- Tényleg? Ezt mondd Mike-nak - szaladt ki a számon.
- Ezt hogy érted? - ráncolta a homlokát.
- Semmi kedvem vitatkozni. Ez Marie temetése, és senki sem fog balhézni. Máskor megbeszéljük - zártam le a témát, majd otthagytam. Nem jött utánam, úgy hogy gondolom, megértette. Még mindig rosszul esett, hogy nem hitt nekem Mike-kal kapcsolatban. Mikor a hátam mögé pillantottam, épp kilépett a kapun. Miután mindenki beszállintózott a kocsijába, és hazafelé vették az irányt, hárman maradtunk. Adrian azt mondta, üzleti ügyet kell intéznie, ezért pár órán át távol lesz.
- Szeretnél maradni? - Missy átölelte Ed derekát, aki csak bólogatott.
- Akarod, hogy egyedül hagyjunk? - kérdeztem óvatosan. Én ugyanis biztosan elküldenék mindenkit a francba.
- Ne, maradjatok csak - bizonygatta. Csak álltunk csöndben, néma tisztelettel.
- Sajnálom, hogy nem ismerhettem jobban - motyogtam. Még nekem is kicsordult egy könnycsepp. Ekkor olyasmi történt, ami errefelé igen ritka jelenség. Egy hatalmas mennydörgés kíséretében szakadni kezdett az eső. Percek alatt eláztunk. Ed kócos haja a fejére tapadt, így teljesen eltakarta a szemét.
- Ideje lenne indulni - motyogta Missy, mire egyetértőleg elindultunk a kocsim felé. Adrian Tuareg-jével jöttek, úgy hogy szükségük volt a fuvarra. Csöndben telt a hazaút, de nem éreztük kínosnak a hallgatást.
- Ed, gondoltál már arra, hogy átnézd a nagymamád cuccát? Tudod, dobozokba rakni, meg hasonlók - kérdeztem óvatosan, ugyanis előbb-utóbb erre is sort kell keríteni.
- Ezen még nem gondolkodtam - vakargatta a tarkóját.
- Szerinted mikor kellene?
- Nem tudom... - vonta meg a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel a téma.
- Inkább te, mint Adrian - húztam el a szám.
- Ne erőltesd - korholt Missy.
- Én nem erőltetem, csak...
- Mindegy, igazad van - kelt Ed a védelmemre. - Csak... félek. Ez tök nagy lépés affelé, hogy elfelejtsem. Nem tudok belenyugodni, hogy elment.
- Nem is kell elfelejtened... nem akarok kemény lenni, de egy idő után tovább kell lépned.
- Tudom - forgatta a szemét.
- Én is keresztülmentem ezen, tudom milyen idegesítő - magyaráztam, mielőtt kioktatna, hogy én könnyen beszélek. Leparkoltam Ed-ék háza előtt.
- Na, mi legyen? - kérdeztem nem törődve Missy éles tekintetével, amellyel szinte szuggerált, hogy fogjam be.
- Rendben. Csináljuk - mondta Ed, majd feltépte a Maserati ajtaját, és a bejárati ajtó felé indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése