Kábulatomból az óra kezdetét jelző csengő zökkentett ki, mire percek alatt visszatértem a rideg, kegyetlen valóságba. Mike gúnyos vigyora, Ronan kétségbeesett dühe. Ugye nem...? Próbáltam összeszedni magam, és a 102-es terem ajtaja felé indultam. Vettem egy mély levegőt, majd kezemet az ajtóra kulcsolva kinyitottam. Egy kicsit nyikorgott, és a csavarok is meglazultak, ami Ronan erejének tudható be, és a ténynek, hogy valamin állatira felhúzta magát. Collins már a tanári asztalnál ténykedett, a diákok is elcsendesedtek, többé-kevésbé. Engem azonban most nem érdekelt senki és semmi. Sem Nikole gőgös pillantása, sem Collins megrovó tekintete, amiért késve érkeztem, csak Ronan-t láttam magam előtt, ahogy a legkülönbözőbb érzelmek ülnek ki az arcára: düh, hitetlenkedés, fájdalom, megvetés. Ezek közül jópárat ismertem és tapasztaltam, de az intenzív keveredésük mellbevágott. Ronan sosem szokta így kimutatni az érzéseit, legalábbis mások - kívülállók - előtt nem. Most én is így éreztem magam. Kívülállónak, akit kizárt az életéből. Ha nem így lenne, már rég rám nézett volna, rám villantotta volna ismerős félmosolyát, tudatva, hogy minden rendben. De ez koránt sincs így. Nyeltem egyet, majd ólmos léptekkel elindultam a padunk felé.
- Szia - suttogtam, majd ráébredtem, milyen idétlenül és közhelyesen hangzik ez. Leültem a székemre, és szaggatott mozdulatokkal kipakoltam.
- 'ello - préselt ki magából egy szónak sem nevezhető valamit, majd arcára keserves mosoly ült ki. Nem kellett több, ennyi elég volt hogy ráébredjek, tudja. Tud az akaratomon kívüli félrelépésemről, és engem hibáztat. Nem a zaklatónkat, nem Jonah-t... engem.
Elkezdődött az óra. Mindketten üresen meredtünk magunk elé. Nem mertem ránézni. Féltem elfogadni a valóságot. A valóságomat, amit Mike porig rombolt. Fogalmam sem volt, hogy hozzam ezt rendbe, gondolkodni sem tudtam a rám törő pániktól és kétségbeeséstől, hogy elveszíthetem őt, a fiút akit szeretek. Vetettem rá egy pillantást - hiba volt. Az arcáról olyan intenzitású düh és undor tükröződött, hogy ha nem lett volna alattam szék, szinte biztos, hogy összerogyok. Bal kezében fogta a ceruzát, amivel a Shakespeare mű hangulatára utaló szavakat kellett bekarikázni a munkafüzetben. Láttam, hogy a grafit hegye súrolja a puha papírlapot, de Ronan keze megállt, és ekkor észrevettem, hogy egész testében remeg. Egy óvatlan pillanatban kettéroppantotta a ceruzát, mire a forgácsdarabok ezerfelé repültek. Nem törődött a maradványokkal, elővett egy másikat.
- Rendben. Tegyétek fel a hármas feladatban látható kérdést a padtársatoknak az alábbi hangulatoknak megfelelően, és figyeljétek meg, mi a különbség, és mennyiben határozza ez meg a választ! - adta ki az utasítást Collins. A többiek körülöttünk azonnal nekiláttak a feladatnak, így a hangok kavalkádja megakadályozott a nyugodt gondolkodásban - nem mintha ilyen körülmények között képes lettem volna ilyesmire. Magamban elolvastam a mondatot, majd kinyitottam a számat, készülve feltenni a kérdést Ronan-nek.
- Ne - mondta, elutasítóan leintve a kezével. Befogtam a szám, és csak meredtem magam elé. Mit kellene mondanom? Hogyan lehet ezt rendbehozni? Semmi esélyem...
- Legalább a nevét mondd meg - bökte ki, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg nekem szánja, de azt akarta, hogy meghalljam.
- Tessék? - kérdeztem, mire keserűen csóválta a fejét. - Nem az van, amit gondolsz - suttogtam, és én is meglepődtem, mennyire erőtlen a hangom, és mennyire szánalmasan hangzik ez az egész. Válaszra nyitotta a száját, mikor Collins az asztalunkhoz lépett és számonkérte az órai munkánkat.
- Hé, ezt majd szünetben. Csináljátok a feladatot - intett, mire Ronan dühtől eltorzult arccal ráemelte a tekintetét. Megrándult a szája széle. A sötétség így is dominált a szemében, de most teljesen átvette a hatalmat, és szinte éreztem a belőle áradó keserűséget. Megfagyott a levegő. Követtem Ronan tekintetét, és megmerevedtem. Collins arcára mély elkeseredettség és fájdalom ült ki, révetegen meredt a semmibe. Ronan padon fekvő keze ökölbe szorult miközben szuggerálta az irodalom tanárunkat, majd mikor a szeme izzani kezdett és lassacskán zöldbe váltott, ráébredtem, mit csinál. Sosem tudtam elképzelni, milyen az, amikor elszívja egy ember energiáját, de most a tanúja voltam. Egyszer mesélt erről; azt mondta, ez a pozitív energiák elszívásáról szól, ami átáramlik a testébe. Ha egy emberben túlzottan többségbe kerül a negatív energia, az illető levert lesz és fáradt. Azt is mondta, hogy nem szabad túlzásba vinni, mert súlyosabb következményekkel is járhat, például depresszió, idegösszeomlás, végső soron halál és öngyilkosságra való hajlam. Ahogy Collins összetört tekintetét figyeltem, ebben nem is kételkedtem.
- Ronan... - suttogtam halkan. Összerezzent a hangomra. Egy pillanatig még láttam benne a tudatalatti egy kis szikráját, mely azt sugallta, nem fog leállni, de aztán megköszörülte a torkát és elengedte Collins energiáit. A pasas egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de percekkel később visszatért a régi kerékvágásba, és a táblához sétált. Kissé zavarodott volt a tekintete, de úgy tűnt, nem szenvedett maradandó károsodást, ezért fellélegeztem. Szerencsére a diákok semmit nem vettek észre, mert a feladattal voltak elfoglalva. Ronan egy pillanatra megdermedt és a tekintetébe beférkőzött még valami: ijedtség és csodálkozás. Magát hibáztatja, de tudom, hogy én vagyok az oka, amiért ilyen messzire ment. Ekkor furcsa dolog történt: Collins a mondata közepén elhallgatott és szívszaggató zokogásban tört ki. Összerogyott a tábla előtt, felhúzta a térdeit, az ölébe temette az arcát és összerázkódott a sírástól. Lefagytam. A többiek tátott szájjal bámulták, mire Ed kapcsolt, felpattant a helyéről és leguggolt Collins elé.
- Tanár úr - szólt higgadtan. - Jöjjön, kikísérem. Minden rendben lesz - mondta, majd bíztatóan kinyújtotta a kezét az összetört Collins-nak, és felsegítette. Eltámogatta az ajtóig, és mielőtt becsukta volna, szemrehányó, haraggal teli pillantást vetett Ronan-re. Mindenki csöndben volt, ami ritkán szokott előfordulni. Egészen az óra végéig ültünk, s mikor megszólalt a csengő, összerezzentünk. Mindenki, kivéve Ronant, aki szokása szerint hamarabb összepakolt, és lelépett. Rám sem nézett egész órán. Legszívesebben utána rohantam volna, hogy megrázzam és kényszerítsem, hogy mondjon valamit. Bármit. Kiabáljon, üssön meg, gyűlöljön. Bármit, csak ezt az ürességet ne. Időt kérnék, hogy megmagyarázhassam, időt, hogy átgondolja és megbocsásson. Mégsem tudtam megmozdulni, csak meredtem magam elé összetörten. Mikor valaki megérintette a vállamat, összerezzentem.
- Nyugi - hallottam Missy csodálkozó hangját. - Mennünk kéne - mondta. Tudtam, hogy többet vár magyarázatként, de jelenleg megelégedett annyival is, hogy összepakoltam a cuccomat, és követtem a folyosóra. Mikor már biztonságos távolságra kerültünk a tömegtől, szembefordult velem, és kérdőre vont.
- Elmondanád, mi volt ez? - kérdezte karba tett kézzel, válaszra várva.
- Óriási hülyeséget csináltam... - suttogtam, felkészülve, hogy mindent elmondjak. De nem tudtam erőt meríteni, csak arra koncentráltam, hogy Ronan nem sokára elhagyja az épületet, és akkor talán soha többet nem látom. Mikor megpillantottam Mrs. Harrist felénk közeledni, elkáromkodtam magam.
- Mivan? - kérdezte Missy.
- Büntetőmunkára kell mennem, de ígérem, otthon mindent megmagyarázok - mondtam még mindig erőtlenül, mire felsóhajtott és bólintott.
- Találkozunk nálatok négykor - mondta mélyen, aggódóan a szemembe nézve.
- Ott leszek - válaszoltam, és már rohantam is, hogy minél hamarabb végezzek és megkereshessem Ronan-t, mielőtt késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése