Hasogató fejfájásra ébredtem. Iszonyatosan másnapos voltam. Próbáltam felülni, de a fejem még inkább lüktetni kezdett, ezért nyöszörögve hanyatlottam vissza a paplanra. A halántékomat dörzsölgettem. Ez ellen még anya svédkeserű kréme sem használ. Szinte éreztem a mentolos krém illatát az orromban, és azonnal beugrott a tegnap este. Fáradt agyamat megrohanták az emlékek. Mike fenyegetései, sör, Smith-ék, sör, kertiparti, még több sör és... csók Jonah-val. Nem tudtam továbbgondolni, mert azonnal elfogott a hányinger, és alig jutottam el a mosdóig, máris öklendezni kezdtem. Fáradtan hanyatlottam le a lehajtott wc ülőke tetejére, és a tenyerembe temettem az arcom. Undorodtam magamtól. De legfőképpen gyűlöltem Mike-ot. Annyira gyűlöltem, mint még soha. Tudta, milyen hatással lesz ez a kis kicsapongás a lelkiállapotomra, és hála neki, jó úton haladok az idegösszeroppanás felé. Mikor már kezdett elmúlni a hányingerem (fogalmam sem volt, maradt-e még bennem egyáltalán valami) óvatosan feltápászkodtam és a tükör felé araszoltam. Ijedten fürkésztem a karikás szemű, elkenődött sminkű, kócos hajú hasonmásomat, aki riadt szemekkel bámult vissza rám. Gyorsan hidegvizet fröcsköltem a képembe, majd ledobáltam magamról a pizsamámat (azt még sikerült átvennem tegnap este). Bemásztam a zuhany alá, és hideg vizet engedtem a csapból. Rengeteg tusfürdőt nyomtam a kezembe, és a fülemtől a lábujjaimig bedörzsöltem magam. Mintha így próbáltam volna lemosni magamról a bűneimet, de tudtam, hogy ezen három vödör tusfürdő sem segíthet. A hajamat is megmostam (a fél tubus samponom ráment) majd fél óra zuhanyzás után kikászálódtam a zuhany alól és egy nagy, fehér törölközőbe burkoltam magam. Megtöröltem az arcomat, és összetörten meredtem a tükörbe. Még mindig borzalmasan néztem ki; az arcom falfehér volt, a sötét karikák sem tűntek el, a tekintetem pedig olyan volt, mint egy holdkórosnak. Hátat fordítottam szánalmas maradványaim látványának, és megtörölköztem. Kibotorkáltam a fürdőszobából, kitártam a ruhásszekrényemet, és magamra kaptam, ami a kezembe akadt. Ezesetben egy farmer rövidnadrágot és egy fekete-fehér csíkos, hagyományos kivágású pólót. Lecsavartam a törölközőből tákolt turbánt a fejemről, a nedves tincseket pedig hagytam a vállamra omlani. Megcsörrent a telefonom. Ahogy Mike-ra gondoltam, rögtön elfogott a hányinger, de megkönnyebbülésemre csak Christopher volt az. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bárkivel is képes lennék beszélni anélkül, hogy elsírnám magam. Végül erőt vettem magamon, és fogadtam a hívást.
- Igen? - szóltam bele, és sikerült elérnem, hogy a hangom ne remegjen.
- Kase! Állati hírem van! - kiabálta teli torokból Chris.
- M-mesélj - mondtam. Kicsit erőt vett rajtam a pánik, mert dadogtam.
- MEGNYERTÜK A MECCSET A TEXASIAK ELLEN! - viháncolt, mire majdnem megsüketültem.
- Chris, ez remek - mondtam, de elcsuklott a hangom.
- Kase, mi a baj? - komolyodott el a hangja.
- S-semmi - ráztam a fejem, s kicsordult az első könnycseppem. Nem volt szívem rácsapni Chris-re a telefont, de most ez lett volna a legjobb megoldás.
- Mondd el, segíteni akarok - követelte.
- Cs-csináltam egy nagy hülyeséget.
- Köröznek a zsaruk? - viccelte el a helyzetet.
- Bántottam valakit, akit szeretek... Bár, ő nem tud róla - hebegtem. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam ezt el.
- Világosabban fogalmazz, kérlek - dünnyögte, de felfedeztem egy kis ijedtséget a hangjában.
- M-megcsaltam... - hatalmasat csuklottam, így nem tudtam befejezni a mondatot.
- A Ronald gyereket? - hitetlenkedett. Nem bírtam folytatni, csak bólogattam, de rájöttem, hogy nem látja.
- Ronan. De... nem akartam... én... be voltam rúgva - hüppögtem.
- Nyugi, minden rendben lesz. Ki a szeren... a srác? - hebegte. A szemöldökömet ráncoltam.
- A nagynéném pasijának a fia - böktem ki.
- Ó. Nem vagy semmi.
- Chris!
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Nem kell elmondanod neki, és ha szépen megkéred, szerintem a srác sem fog kitálalni - vígasztalt, bár ettől koránt sem lettem nyugodtabb.
- De akkor is... hogy lehetek ekkora ribanc?! - nyögtem két csuklás között.
- Kase! Most fejezd be! Nem vagy ribanc, mindenki követ el hibákat. Fogadok, hogy a barátod sem egy szent. Most higgadj le, aludj rá egyet, vagy menj el futni, a lényeg, hogy kiszellőztesd a fejed! Hidd el, utána sokkal derűsebben látod majd a dolgokat. Ne pánikolj, ez nem a világvége - nyugtatgatott. Próbáltam hinni neki, de nem ment. Ez nem az egész történet. Egy elmebeteg démon bármire képes rávenni, csak meg kell zsarolnia. Ez elég ok arra, hogy pánikoljak. Vettem egy mély levegőt.
- Oké - sóhajtottam.
- Biztos?
- Aha. Mennem kell - bólogattam.
- Tuti? Én szívesen maradok lelki segélyt nyújtani, ha szeretnéd - ajánlgatta.
- K-köszi, így is többet tettél, mint amennyi elvárható. És sajnálom, hogy nem örültem annyira a meccsednek. Nagyon büszke vagyok rád, és...
- Ugyan már. Ez csak egy meccs, lesz még vagy ötszáz... Ha szerencsém van - nevetett. - Ugye tudod, hogy te fontosabb vagy bármelyik bajnoki döntőnél?
- K-köszi - hebegtem. Attól, hogy ennyire aranyos, összeszorult a szívem és csak még jobban utáltam magam.
- Sohase hagyjon el a remény - idézte Effie sipákoló hangján. Pár hónapja együtt láttuk az Éhezők viadalát. Elmosolyodtam. - Puszikállak - gagyogta.
- Szia, Chris - mondtam már egy kicsit derűsebben, de amint letettem a telefont, újra erőt vett rajtam a rettegés. Ki voltam szolgáltatva neki. Bármire rá tud venni, mert mindig lesz mivel zsarolnia. Legyen az éppen Annie, Ronan, Ed, Missy vagy bárki, akit szeretek. Felriadtam, mikor kopogtak az ajtómon.
- Kase! Minden rendben? - aggodalmaskodott Annie.
- P-persze - bizonygattam.
- Figyelj, bemehetnék? - kérdezte.
- Gyere csak - mondtam, miután megtörölgettem a szemeimet, és igyekeztem emberi arckifejezést ölteni. Bedugta a fejét az ajtómon, majd letelepedett az ágyamra. Töbször is kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja, hogyan.
- Szóval... már jobban vagy a tegnapi óta? - kérdezte végül, de tudtam, hogy van más is.
- Igen, de ki vele... Mit akarsz mondani? - tereltem el a témát.
- Csak... nem tudom, hogy mondjam. Ma reggel felhívott a nagymamád.
- Norah néni? - kerekedtek el a szemeim. - Honnan tudja a számodat?
- Elkérte a szüleid egyik ismerősétől, de nem ez a lényeg... Azt mondta, szeretné felvenni veled a kapcsolatot - magyarázta, mire földbe gyökerezett a lábam.
- Mit mondtál neki? - kérdeztem gyanakvóan.
- Azt, hogy megbeszélem veled - válaszolta, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Szóval, mit gondolsz?
- Nem tudom. Olyan rég nem beszéltünk, most meg hirtelen megkeres. Mi változott? - ráncoltam a homlokomat. - Miért lettem hirtelen fontos neki?
- Talán ráébredt, hogy most hogy elveszítette a fiát, nem maradt senkije. Rájött, milyen fontos vagy neki és hogy az élete része legyél.
- Ezt ő mondta neked? - néztem rá kételkedve.
- Nem, ezt én mondom. De úgyis a te döntésed, nem akarok beleszólni... - vonta meg a vállát.
- Te most bűntudatot próbálsz kelteni bennem? - kérdeztem gyanakvóan.
- Én, dehogyis - rázta a fejét.
- Annie - csóváltam a fejem mosolyogva, mire elnevette magát. - Lebuktál.
- Jó, csak annyira megsajnáltam szegényt. Mindenki belehalna, ha elveszítené Patrick-et - csúszott ki a száján. Kicsit megremegett a szám széle, de már nem borultam ki a szüleim neve hallatára.
- Kasey... sajnálom - kapott észbe.
- Ugyan már. Nem roppanhatok össze minden alkalommal, ha valaki megemlíti őket. Nem vagyok egyedül - gondoltam Ed-re és arra, milyen jól kezeli a nagyanyja halálát.
- Örülök, hogy ilyen éretten kezeled a helyzetet. - Bíztatóan átölelt. Szipogva hajtottam le a fejem a vállára. Szorosan átöleltem, ami kicsit erőt adott a nap folytatásához. A Ronan-nel való találkozásra gondolni sem mertem.
- Tudod mit? Megyek, és sütök valamit - határozta el Annie. Nem tehetek róla, de elkerekedtek a szemeim. - Most mi van? - nevetett.
- Ki vagy te, és mit csináltál a nagynénémmel? - vigyorogtam.
- Jól van na, kedvet kaptam hozzá - védekezett, majd felpattant és az ajtóhoz sétált. - Mit csinálsz ma?
- Fogalmam sincs - vontam meg a vállam. Ötletem sem volt, mihez kezdjek. Ed-et és Missy-t nem akartam zavarni, Ronan-nek nem bírnám megjátszani magam. És itt körülbelül véget is ért a társasági életem.
- Mit szólnál, ha csapnánk egy csajos napot? - vetette fel Annie.
- Jó ötlet - mosolyogtam.
- Csak el kell intéznem valamit az irodában, de egy-két óra múlva otthon vagyok, rendben? - ajánlotta föl, mire bólogattam. Rájöttem, hogy nem sokat tudok a nagynénémről, ez pedig remek alkalom, hogy megismerjem. Miután elment, egyedül maradtam a lakásban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtattam az előszobába, felkaptam a cipőmet, feltéptem az ajtót és elhagytam a lakást. Beindítottam a Maseratit. Nem igazán gondoltam át, merre induljak, csak mentem a fejem után. Egyszer csak a temetőben találtam magam. Kikászálódtam a kocsiból, és elindultam a sírkövek közt. Hamar rátaláltam Marie-ére, mert még mindig több száz csokor virág borította, így messziről szemet szúrt. A lábaim megremegtek, és egyszerűen csak lehanyatlottam a sír elé. Kicsordult az első könnycseppem. Némán sírtam. Nem úgy, mint mikor anyáék meghaltak, arra nincs szó. Csak hangtalanul nyeltem, miközben a keserű könnyek végigfolytak az arcomon, a nyakamon, eláztatva a hajamat és a pólómat.
- Mit csináljak? - vártam a választ a szürke kőtömbtől.
- Jó látni hosszú munkám gyümölcsét - szólalt meg egy gúnyos hang a hátam mögött. A düh, amit a hang tulajdonosa iránt éreztem, felszárította a könnyeimet. - Már a halottakhoz beszélsz, ez haladás - dünnyögte Mike.
Összeszorítottam a számat, és üresen meredtem magam elé.
- Tudod, van nálam valami, ami kell neked - suttogott a fülembe. Megint elfogott a hányinger a közelségétől.
- Mit akarsz? - csattantam föl.
- Tudod, mit akarok - mondta az egyik sírkőnek támaszkodva.
- Nem megyek sehová. - Egy ideig farkasszemet néztünk, majd elnevette magát.
- Hidd el, fogsz.
- Miért mennék? Mindent elvettél tőlem, nincs mit veszítenem - dünnyögtem. Tudtam, hogy hazudok, de nem gondoltam át teljesen.
- Közel sem mindent, szivikém - csóválta a fejét. Ronan-re gondoltam, és összeszorult a gyomrom. - Jobb, ha feladod, mielőtt túl sokat veszítenél - tanácsolta. Ez volt az utolsó szava, majd eltűnt a ködben. A fülemben még mindig hallottam kárörvendő nevetését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése