Reggel, mikor felébredtem, Ronan édesen szuszogott mellettem. Még nem volt rá példa, hogy előbb keltem nála. Biztos használt valamit az a pár óra alvás tegnap, a kocsiban. Egy ideig csak néztem, ahogy alszik, majd bevonultam a fürdőbe. Épp, mikor fésülködtem, megcsörrent Ronan mobilja. Tétováztam, hogy felvegyem-e, végül amellett döntöttem, hogy megnézem, ki keresi, aztán majd eldöntöm. Előbányásztam a nadrágja zsebéből. Mike. Toporogtam, nem tudtam, mit csináljak. Semmi kedvem nem volt ezzel a pasassal beszélni... Gondoltam, megvárom, míg abbamarad a csörgés, de ez nem történt meg. Rendben, mi bajom lehet? Hátha fontos...
- Halló, Ronan telefonja - szóltam bele lazán.
- Hello, szivikém - üdvözölt, vagy nem tudom, minek szánta ezt. - Adnád Amicot?
- Ronan alszik - feleltem.
- Mivan, kifárasztottad? - röhögött.
- Légyszi, kímélj meg ettől. Hagyjak neki üzenetet? - forgattam a szemem.
- Igen, mondd, hogy ha már nem lábadozik, tolja ide a seggét, mert beszédem van vele.
- Egyéb sóhaj? - kérdeztem kedvetlenül.
- Csak annyit mondj, hogy Carolina. Érteni fogja. - Ki a rák az a Carolina? Megkíméltem magam attól, hogy elkezdek kombinálni, de sajnos túl nagy fantáziám van...
- Jól van, megmondom. Na csáó esztyupídó - utánoztam idétlen, erőltetett akcentusát.
- Ez spanyol, szivikém - világosított föl.
- Rohadtul tök mindegy - forgattam a szemem.
- Rendben, bébi, menj csak vissza és szórakoztasd... amíg még lehet - mondta lazának szánt hangon, de mintha egy kis fenyegetést éreztem volna a hangjában. Mégis mit akar tenni?
- Na csá - mondtam, majd letettem. Ezzel már megint mire célzott? Amíg még lehet...? Igen, néha én is úgy érzem, hogy véges a boldogságom, de ettől még ennek a görénynek a hülyeségét nem fogom készpénznek venni. Féltékenykedjen csak. Kicsit talán túl nagy lendülettel csaptam le Ronan telefonját, majd kicaplattam a fürdőből. Ronan már ébren volt, és épp a vezetékes telefonon beszélt, gondolom a szobaszervizzel.
- Oké, viszhall - dünnyögte, miközben tekintetével az arcomat fürkészte. - Valami baj van?
- Semmi. Miért? - ráztam a fejem, és igyekeztem rendezni a vonásaimat.
- Csak, olyan zaklatottnak tűnsz - fixírozott továbbra is. Lassan kezdett idegesítővé válni az elemezgetése, ezért témát váltottam.
- Mike keresett - fogtam rövidre.
- Mit mondott?
- Azt, hogy beszélni akar veled, és magyarázott valami Carolináról - idéztem.
- Carolina? - értetlenkedett. Tényleg úgy ráncolta a homlokát, mint aki nem tudja, miről van szó.
- Mike azt mondta, érteni fogod - csodálkoztam.
- Fogalmam sincs, ki az a Carolina - vonta fel a szemöldökét. - Mit mondott még?
- Csak ennyit - ráztam a fejem. Nem tudtam eldönteni, igazat mond-e, de őszintén, nagyon el tudtam képzelni, hogy Mike csak kavar.
- Nem vagy éhes? - váltott témát.
- Egy kicsit... - bólogattam.
- Most hívtam a recepciót - bökött hüvelykujjával a vezetékes telefon irányába. - Azt mondták, 11-ig van svédasztal.
- Indulhatunk, csak magamra kapok valamit - intettem, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Felvettem, amit a táskámban találtam; azaz egy farmer rövidnadrágot, és a lazac színű toppomat, a hajamat befontam, befújtam magam és kész is voltam. Mire kitámolyogtam - reggel elég kómás tudok lenni - a fürdőszobából, Ronan is elkészült. Egy (míly meglepő) kék szörfös nadrág és egy fehér póló volt rajta, a haját elfeküdte az egyik oldalon, de a másikon az égnek állt, így nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak.
- Mi az? - nézett meglepetten.
- Semmi semmi - csóváltam a fejem, majd átöleltem a derekát és puszit nyomtam a szájára. Erre megcsókolt, én pedig beletúrtam amúgy is borzos hajába. Hogy lehet, hogy mindig ilyen jó illata van? Ezen töprengtem, amíg lebattyogtunk a fölszintre, reggelizni. Arra már rájöttem, hogy ez egy luxusszálloda, de azért erre nem készültem föl. Vagy tíz hosszú asztalon keresztül sorakozott a világ minden lehetséges reggelije, amit csak ismerek. Sőt, olyan kaják is voltak, amelyeket életemben nem ettem még, nem hogy tudtam volna, mi az. Mikor jól megpakoltam a tálcámat, letelepedtünk egy asztalhoz. Ronan gin tonikot kért, mire elég furán néztek rá, így kora reggel.
- Te nem vagy éhes? - fürkésztem a szemeit, amelyekben már felfedeztem a halvány fekete fényt, de csak pislákolt.
- A-a - rázta meg a fejét.
- Milyen gyakran vagy az? - kérdeztem csak úgy mellékesen, miközben a croissant-omat majszoltam, és a kakaómat kevergettem.
- Hetente egyszer-kétszer - vonta meg a vállát. - De sokáig bírom.
Reggeli után sétálgattunk a hotel előtti utcán.
- Visszamenjünk? - kérdezte Ronan.
- Nem tudom, sietünk? - kérdeztem Mike-ra gondolva.
- Nem kell sietni, ma úgy sincs suli.
- Ja, tényleg, az a tantestületi izé... - jutott eszembe, amit még Mr. Collins mondott a héten. Most az egyszer hálás voltam az iskolának.
- Hova menjünk?
- Most csak úgy... legyünk - pillantottam rá.
- Nem akarsz lemenni a partra? - vetette föl az ötletet, ami egész megtetszett. A part szinte csak egy köpésre volt a szállodánktól, így gyorsan felmentünk átöltözni - illetve én felvettem a bikinimet -, Ronan pedig kihalászta a szörfdeszkáját a Porsche csomagtartójából. Perceken belül már a tengerparton voltunk, én leterítettem egy plédet, és napozni kezdtem. Ronan leült mellém, és a hajammal babrált. Beszélgettünk, de egyre gyakrabban tekintgetett a víz felé. Épp magyarázott valamit, mikor félbeszakítottam.
- Jól van, menj csak - biccentettem vigyorogva.
- Mi...Hova? - csodálkozott.
- Tudom, hogy szörfözni akarsz, már a nyakad is kicsavarodott, úgy bámulod a vizet - vigyorogtam.
- Hát... de nem baj? - pillantott rám bocsánatkérően.
- Dehogyis, menj már! - böktem oldalba.
- Nem tart sokáig - ugrott föl vidáman, majd megfogta a szörfdeszkáját, és berongyolt a hullámok közé. A fejemet csóváltam, és elterültem a pléden. Szerettem nézni, mikor szörfözik, így most is ezt tettem. A telefonom csörgése terelte vissza a gondolataimat a valóságba. Annie hívott.
- Szia Annie. Baj van? - kérdeztem, mert csodálkoztam, hogy ilyen korán keres.
- Szia Kasey. Miért lenne? - hallottam csilingelő hangját.
- Nem dolgozol ilyenkor? - emlékeztem, hogy szinte minden nap dolgozik, és késő este ér haza.
- Vettem ki egy szabadnapot. És fantasztikus érzés. Lehet, hogy gyakrabban kellene csinálnom. Túlzottan is munkamániás vagyok - nevetett.
- Egyetértek. Szükséged van a pihenésre. De miért hívtál?
- Tegnap elkészült a nyaraló. Matthew azt mondta, bármikor szívesen látnak minket. Gondoltam, az őszi szünetben elmehetnénk... - vetette fel. Te jó ég, az mindjárt itt van.
- Ö, remek. Nem tudom, lehet, hogy dolgom lesz akkor - tereltem.
- Kase, csak egy nap. Kérlek, megígérted! - emlékeztetett, mire néma szitkozódásba kezdtem.
- Rendben, ott leszek. De csak egy délután, ígérd meg, hogy nem kell elmennünk velük kempingezni, vagy...
- Megígérem! Köszi, te vagy a kedvenc unokahúgom!
- És az egyetlen - emlékeztettem mosolyogva.
- Mikor jöttök haza? - váltott témát, mire Ronan-re pillantottam. Már Mike is nagyon hiányolja, úgy hogy...
- Gondolom pár óra múlva - vontam meg a vállam.
- Rendben, vigyázzatok magatokra, szia - köszönt el.
- Meg lesz, szia. - Letettem a telefont, majd észrevettem, hogy jött egy üzenetem. "Kérlek, gyere haza. Fontos." Missy küldte. Mégis mi a fene lehet olyan fontos, hogy az általa olyan szükségesnek vélt kiruccanásomról haza akar hívni? Ezen tépelődtem, mikor Ronan mellém lépett. Csuromvizes volt, és megrázta a haját, így én is kaptam belőle.
- Hé! - takartam el az arcom, de csak mosolyogtam.
- Nem akarsz bejönni egy kicsit? - bökött a hullámok felé.
- Jó lenne, de... - vakargattam a tarkóm. - Ezt nézd - toltam a képe elé az sms-t. - Szerinted ez mit jelent?
- Nem tudom, hívd fel - tanácsolta. Erre még nem is gondoltam. De hülye vagyok. Megcsörgettem Missy-t.
- Igen? - szólt bele fásult hangon.
- Missy, szia! Megkaptam az sms-edet. Mi történt? - kérdeztem.
- K-kase. Ne haragudj, hogy zavarlak de... - Szörnyen elkeseredett volt a hangja.
- Mondd már, mi a fene van?
- Ed nagyanyja... - hebegte.
- Mi van vele? - Ugye nem megint baleset?
- ... Meghalt. - motyogta. Majdnem kiesett a mobilom a kezemből, Ronan pedig rögtön észrevette, hogy valami baj van.
- Mi...hogyan? - dadogtam. Rendben, hogy idős volt, de annyira egészségesnek és élettel telinek látszott.
- Ha hazajössz, mindent elmagyarázok - mondta. Ideges lettem. Miért nem jó most?
- Ed hogy van? - kérdeztem, de rájöttem, milyen idétlen kérdés ez. Persze, hogy nincs jól.
- Kikészült. Ő találta meg... - kezdett bele. Jézusom, szegény. - Most le kell tennem, de otthon találkozunk, rendben? - Választ nem várva letette a telefont. Halálra vált tekintettel meredtem a távolba. Ronan a keze közé fogta az arcomat.
- Nyugi, rendben lesz - utalt Ed-re. Persze, hisz az egész beszélgetést hallotta.
- Haza kell mennünk - döntöttem csalódottan, mire bólintott. Hamar összepakoltunk, és Ronan fizetett a recepciónál. Nekem is volt pénzem, hisz Annie is elég gazdag volt, de Ronan nem hagyta, hogy osztozzunk a költségeken. Ez normális esetben bosszantott volna, de most csak Ed-re és Marie-re tudtam gondolni. Mi van, ha nem természetes halállal halt meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése