Az igazgatónő jófej volt, elintézte annyival, hogy Mr. Santivanez néha túlreagálja a dolgokat, de azért ne zavarjam az óráját. Végül egész jól elbeszélgettünk. Jól esett végre egy kívülállóval csevegni, mintha az én életem is normális lenne. Persze, semmit nem mondtam el neki, nem vagyok hülye. Valamelyest le is nyugodtam, bár ha eszembe jutott Mike, fel tudtam volna robbanni. Eleve késve érkeztem az első órára, így mire elszabadultam Mrs. Harris-től, már megszólalt az óra végét jelző csengő. Hirtelen azt sem tudtam, milyen órám lesz, Missy-éket pedig nem láttam sehol. Nem is bántam, most leginkább egyedül akartam lenni. Végül a kezembe kaptam a táskámat, és elkezdtem az órarendem után kutatni.
- Elnézést, eltévedtem, megmondanád merre van a 102-es terem? - hallottam Ronan elváltoztatott hangját. Meglepetésemben eldobtam az oldaltáskámat. Elmosolyodtam, ahogy ő is. Meg akartam ölelni, de elhúzódott. Nem értettem, mi baja, míg meg nem szólalt.
- Nem veszed le az izét? - bökött a nyakamban lógó medálra. Vagyis, annak másolatára.
- Ó, de - kaptam a fejemhez, majd a táskámba süllyesztettem az ál-obszidián követ. Átkarolta a derekamat és megcsókolt, a folyosó közepén. Egy pillanatra szétnyíltak az ajkaink, de a homlokunk összeért. Átölelt, én pedig átnéztem a válla fölött. Mögöttünk karba tett kézzel Mike állt, és gúnyosan mosolygott.
- Hello, szivi, rég láttalak - vigyorgott. Fintorogva biccentettem, majd elengedtem Ronan-t.
- Blackmore, egy pillanatra - hallottam a hátam mögül Mrs. Harris kiáltozásait.
- Mindjárt jövök - suttogta a fülembe, majd Mrs. Harris magával rántotta. Rántotta! Jut eszembe, éhes vagyok. Ma még nem is ettem semmit. Mike közelebb oldalgott, s zsebbre tett kézzel hintázott a talpán.
- Na, gondolkodtál? - vigyorgott.
- Nem - morogtam.
- Csak idő kérdése, mikor fogsz megtörni. De ne aggódj szivikém, tudok várni - az utolsó mondatnál közel hajolt az arcomhoz, és szinte a fülembe suttogott. Rosszul voltam tőle, de nem szóltam egy szót sem. Féltem, hogy olyat mondanék, amivel csak rontok a helyzeten.
- Végeztél? - kérdeztem, miután vettem egy nagy levegőt.
- Ó, nem szivikém. Még csak most kezdtem. - Úgy letörölném azt az öntelt vigyort a képéről. Csak egy karnyújtásnyira van tőlem... Végül a dühöm elég erőt adott, hogy megszólaljak.
- Mellesleg ne terjessz rólam olyanokat, hogy lefeküdtem veled, mert nem fog megtörténni - böktem oda csak úgy mellékesen. Mike elcsöndesedett, és átnézett a vállam fölött. Tudtam, mi következik.
- Mi?! - hallottam Ronan értetlenkedő hangját. Lehunytam a szemem. Most vagy soha. Az én szemszögemből kell hallania a történetet, mert különben Mike bármit elhitet vele.
- Tudom, hogy azt hiszed, Mike ártatlan és jó gyerek, de igen, jól hallottad - mondtam, talán kicsit indulatosan.
- Kitől hallottad? - kérdezte Mike lazán. Tudtam, mit akar ezzel.
- Nikole-tól - nyögtem ki.
- És te hittél azoknak a...? - kezdett bele Ronan.
- Jól van, ez az, állj csak mellé. Befejeztem, majd beszélünk - hadartam, majd hátat fordítottam nekik, és elindultam az ellenkező irányba.
- Kase, ne már! Beszéljük meg - kiáltott utánam, de hajthatatlan voltam. Nem lehetett könnyen megríkatni, de most úgy éreztem, ha beszélnem kell valakivel, nem bírom ki sírás nélkül.
- Hagyjad, majd lehiggad a kicsike - hallottam Mike önfeledt hangját. Látszott, hogy nem hatották meg a történtek. És Ronan még csak utánam sem jött. Azt hiszi, hisztizek. Ahogy végigvágtattam a folyosón a gondolataimba merülve, hirtelen Ed-nek ütköztem. Csak néztünk egymásra; én riadtan, ő pedig a szokásos nemtörődöm, cinikus arckifejezésével, amelyet olyan jól elsajátított az elmúlt napokban. De most mintha felfedeztem volna valami mást is a tekintetében. Bűntudatot.
- Figyi - szólaltunk meg egyszerre, majd óvatosan elmosolyodtunk.
- Kezd te - biccentettem.
- Bocs, hogy úgy neked estem. Nem tehetsz semmiről, csak... Rossz passzban vagyok mostanában - mondta, majd nyelt egyet. A pillantását fürkésztem. Valami megváltozott benne. Komolyabbnak, elnyűttebbnek tűnt, mint aki sok mindenen ment keresztül. Kék szemei megtörtséget sugalltak. Ez volt az, amitől a legjobban féltem. Hogy egy idő után feladjuk a küzdelmet, és Mike győz. Kétségbeesetten próbáltam felidézni a régi Ed-et, de most csak halvány szikráit láttam.
- Mi az? - kérdezte zavarodottan, mikor nem válaszoltam. Annyi mindent akartam mondani neki, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Annyira szeretlek! - tört ki belőlem, majd szorosan átöleltem. Nem moccant, csak állt, mint egy darab fa, miközben kipréseltem a tüdejéből az összes levegőt. Szerintem lesokkoltam. Végül zavarodottan a derekamra tette a kezét, és megsimogatta a hátamat. Újra olyan volt, mint a bátyám.
- Na jó, mi történt? - kérdezte Missy. Szétrebbentünk. Mióta állhat ott?
- Kibékültünk - vigyorogtam.
- Azt látom - bólogatott vidáman. Remélem, nem érti félre a helyzetet. Missy nem mutatja ki az ilyesmit.
- Ideje lenne órára menni, nem? - törte meg a csendet Ed.
- Azt se tudom, milyen óránk lesz - forgattam a szemem. Innentől kezdve mintha minden visszatért volna a rendes kerékvágásba, csak semleges témákról beszélgettünk. Legbelül tudtam, hogy semmi sincs rendben, de egy kis ideig élvezni akartam ezt az illúziót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése