Mikor felébredtem, a fejem Ronan ölében nyugodott. A kanapénak támaszkodva aludt, és édesen szuszogott. Ahogy kipillantottam a nappali ablakán, láttam, hogy időközben besötétedett. Nem tudom, mennyit aludhattam és hogy Annie hazaért-e már. Kicsit megnyugodtam, bár a fejem még mindig borzalmasan lüktetett. Kicsit túl korán jött a másnaposság... Próbáltam úgy feltápászkodni, hogy ne csapjak zajt, de Ronan röntgen-hallását nem tudtam kijátszani. Azonnal megrezzent és kinyitotta a szemét. Tekintete az arcomra szegeződött.
- Jobb már? - kérdezte gyengéden.
- Kicsit - bólogattam.
- Elmondod, mi történt?
- Igen, csak menjünk föl - halogattam az elkerülhetetlent. Gyűlöltem, hogy hazudnom kell neki.
- Akarod, hogy maradjak estére? - kérdezte. Most már tudom, milyen idegesítő voltam, mikor folyton kérdezősködtem. Ez azonban inkább ajánlat, ami annyira tiszta és őszinte, hogy fogalmam sincs, hogy jövök a képbe én. Annyira megrökönyödtem, hogy csak hevesen bólogattam.
- Na gyere - kapott az ölébe, és felcipelt az emeletre. Felkaptam a pizsamámat, és bevonultam a fürdőszobába. Vettem egy büntető hidegzuhanyt, próbáltam emberibbé varázsolni magam; összerakni életem szánalmas puzzle-jének darabkáit. Amikor úgy éreztem, egész elviselhetően nézek ki, elhagytam a fürdőszobát. Ronan a kezébe fogta pár fürdéshez szükséges cuccát, és helyet cseréltünk.
- Honnan...? - hitetlenkedtem.
- Hazaugrottam pár cuccért - biccentett.
- Ezt sose fogom megszokni - mosolyodtam el. Becsukta maga után az ajtót, nekem pedig sms-em érkezett. Nem is lesz rá sok időd, szivikém. Akaratlanul is körbepillantottam a szobában. Vajon hogy csinálja, hogy mindent hall? Oké, démoni röngten-hallás, szóval akár a ház elől is figyelhetne... Elhúztam a függönyöket, és kibámultam az utcára. Senkit sem láttam a környéken.
- Mit keresel? - kérdezte Ronan. Csak pár lépésnyire állt tőlem, szinte éreztem friss, hideg lehelletét a nyakamon, amitől mégis felforrósodtam.
Az életemet... - gondoltam magamban, de végül nem válaszoltam, csak felé fordultam és lassan megcsókoltam. Szőkesbarna hajába túrtam. Mikor egy pillanatra szétváltak az ajkaink, és csak a homlokunk ért össze, éreztem a lehelletét az arcomon, a szánk szinte csak centiméterekre volt egymástól.
- Szeretlek - leheltem csukott szemmel.
- Én is téged - suttogta, majd szorosan magához húzott, és addig trükközött, amíg mindketten az ágyra kerültünk. Védelmezőn átkarolt, én pedig hozzábújtam.
- Szóval... hol is tartottunk? - tette fel a költői kérdést, amely mögött várakozás lapult.
- Sajnálom, hogy úgy kiakadtam. Csak... mostanában összejöttek a dolgok, és... - a hajamat csavargatta, így nehezen tudtam koncentrálni. - Marie halála, a nagymamám, a fenyegetések... - Bűntudatom volt, hogy Marie-t eszközként használom a kifogásaimhoz, de ennél rosszabban már úgy sem érezhetem magam...
- Mi történt a nagymamáddal? - kérdezte.
- Semmi, csak fel akarja venni velem a kapcsolatot.
- Ó, és te nem akarod, igaz? - találgatott, mire bólogattam.
- Nem, mert évekig felém se nézett. Ezt azért nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni... - magyaráztam.
- Értelek. Tudod, néha gondolok a szüleimre. Hogy mi lett volna, ha visszamentem volna hozzájuk. Amíg még volt rá lehetőségem. Most fogalmam sincs, mi van velük. Hogy élnek-e egyáltalán - dünnyögte.
- Megbántad, hogy eljöttél? - kérdeztem. Éreztem, hogy tétovázik.
- Nem. Egy percét sem. És tudod, hogy miért? - lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. - Mert megismertelek téged. - Könny szökött a szemembe, de mielőtt az érzéseim átvették volna a hatalmat felettem, letöröltem a könnycseppet, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Az összes szabadon eltöltött évszázad közül én lennék az, amit nem cserélne el?
- Köszönöm - mondtam, mire deja vu érzésem támadt. Mikor először mondtam ezt, nehezen állt rá a szám, azonban idővel egyre könnyebbé válik kimondani, mert minden nappal egyre többel tartozom neki. Hatalmas ára van annak, hogy az életem része. És hála Mike-nak, ezt most meg kell megfizetnem.
- Mit? - kérdezte csodálkozva.
- Mindent - feleltem egyszerűen. A pillantásából tudtam, hogy ő is emlékszik. Átölelt és puszit nyomott a homlokomra. A csillagokat bámultam és hamar lecsukódtak a szemeim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése