Másnap olyan zsibbasztó izomlázra ébredtem, hogy csak nyögdécselni tudtam. A fürdőszobáig sem volt erőm eltámolyogni. Az egész testem sajgott, a lábaim ólomnehezek voltak. Az órámra pillantottam. Fél tíz volt. Hétvégén általában délig alszom, ezért először meglepődtem. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap körülbelül hét órakor aludtam el... Kopogtak az ajtómon.
- Bújj be! - mormogtam rekedten. Annie dugta be a fejét az ajtómon.
- Jó reggelt! Figyelj, beszélhetnénk? - tért rögtön a tárgyra. Bólogattam, mire leült mellém, az ágy sarkába.
- Tényleg el szeretnél menni? - kérdezte. A kérdése meglepett, de számítottam rá.
- Igen - mondtam határozottan. Még soha, semmiben nem voltam ennyire biztos.
- Akkor semmivel sem bírhatlak maradásra, igaz? - kérdezte bánatosan. Bólintottam. Jól ismer; ha valamit a fejembe veszek, azt véghez is viszem.
- De... megváltozhatnék. Tudom, hogy nem voltam a legjobb, de mostantól másképp lesz. Vehetek ki több szabadnapot! Több időt tölthetnénk együtt... Még Matthew-val sem kell találkoznod, csak...
- Annie! Nem a te hibád - jelentettem ki szigorúan. A határozottságomtól elakadt a szava. - Köszönök mindent, amit értem tettél, komolyan, jobban nem is csinálhattad volna. Amúgy sem várhatok el tőled ilyesmit, és úgy döntöttem...
- De akkor miért? - kérdezte elkeseredetten. Nem bírtam elviselni, hogy még egy ember szomorú miattam. Valószínűleg Ronan most több, mint szomorú, de erre gondolni sem mertem... Olyannak tűnt, aki boksz-zsákokat ver szét a szobájában, és közben nagyban anyázik. Eggyel több dolog, amiben hasonlítunk. Eleinte azt hittem, ég és föld vagyunk, emlékszem mennyire utáltam... Főleg azt az érzést, mikor rádöbbentem, rengeteg közös van bennünk. Az emlékre elmosolyodtam. Jézusom, megőrültem?! Sírnom kellene. De teljesen száraz volt a szemem. Létezik olyan, hogy az ember könnycsatornái nem tudnak többet termelni? Mert akkor velem biztosan ez történt...
- Hiányzik az életem - böktem ki. Magamat is megleptem, mennyire őszintének hangzott ez. Tényleg így volt. Hiányzott Chris, Louis, a baseball meccsek, az átmulatott éjszakák, a nyarak, amelyeket Eugene-ban töltöttünk, vagy csak a strandon sörözve. Még a rémes osztályom is hiányzott, kivéve Mrs. Ross-t.
- Sajnálom, hogy ilyen sok minden megváltozott - mondta őszinte megbánással, mintha ő tehetne az egészről. Megbolondult?!
- Néha az embernek el kell veszítenie valamit, hogy rájöjjön, mennyire fontos számára - suttogtam. Annie hevesen bólogatott. Titkon Ronan járt a fejemben. Nem becsültem meg eléggé, és tessék. Ez lett belőle. Ha igazán szerettem volna, még időben lelépek. Már az elején tudnom kellett volna, hogy ez nem fog működni. Már csak a származásunkat tekintve is. Az elején hülyeségnek tartottam az egész elméletet - vagy rendszert, ahogy Ronan nevezte. Attól, hogy ő démon, én meg shide látó (amitől egyébként az ég világon semmi nem változott) még nyugodtan lehetünk együtt. Csak le kell vennem az istenverte medált. Végülis Edward meg Bella is együtt lehettek nem? Ott is közbeszólt Jacob. Ő Mike egy kedvesebb, ártatlanabb és jó szándékúbb kiadása, aki mégis belerondít a dolgokba. Csak hogy az ő szerelmüket ez nem tette tönkre. Mi a fene baj van velünk?!
- Mit mondott Norah néni? - kérdeztem egy hosszabb csend után. Az arca elkomorult egy kissé. Ajaj.
- Finoman közölte hogy nála jobb kezekben lennél. És remek érveket hozott fel - mondta diplomatikusan.
- Mint például?
- A gyarapodó autóbaleseteid, és a munkámmal járó dolgok. Hogy nem vagyok olyan sokat otthon, és nem jut időm rád.
- Ó. - Csak ennyit bírtam kinyögni. Abszolút nem igénylek napi huszonöt órás felügyeletet, de be kellett látnom, hogy Norah néninek igaza van.
- És egyetértek. Jobb helyed lesz nála. De azért remélem, nem érezted olyan rosszul magad - mondta, miközben idegesen fészkelődött. Szerettem, hogy ha beszélgettünk, mindketten kimondtuk, amit gondolunk, még ha néha kicsit nyersen is.
- Viccelsz? Ennél jobb nem is lehetett volna. A szobám fog a legjobban hiányozni. Persze csak utánad - mosolyogtam.
- Gyere ide! - suttogta, majd miután sajgó végtagokkal feltápászkodtam, szorosan átölelt. Kopogtak az ajtómon, majd Norah néni jelent meg a küszöbön.
- Majd még beszélünk. Elrohanok az irodába, de pár óra és otthon vagyok - mondta Annie, majd feltápászkodott és elhagyta a szobát.
- Jól vagy, kincsem? - kérdezte nagymama gyengéden.
- Persze - bólogattam lazaságot mímelve.
- Mi volt az az eltűnés tegnap? Mire kész lett a vacsora, sehol sem voltál - kért számon, miközben végigsimított a hajamon.
- Szükségem volt egy kis magányra. Szeretek futni - vontam meg a vállam. - A portlandi betondzsungelben nem sok lehetőségem volt rá - biccentettem, mire kedvesen felnevetett.
- Beszéltél vele? - kérdezte.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Hozzá mentél, nem? A fiúhoz - mondta. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is képes átlátni rajtam, és olvasni az arcomról, mintha csak egy nyitott könyv lennék. Ha eddig nem volt biztos benne, most már tudja, hogy a sejtése helytálló. Olyan mély fájdalom ült ki az arcomra, hogy mellette minden megszűnt létezni. Nem éreztem az izomlázat, semmilyen fizikai fájdalmat, csak a lelkemből áradó sötét keserűséget. Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy vége. Nem ment. Megpróbáltam, de maró bűntudat sajgott fel bennem.Hogy képzelem, hogy ezek után felejteni akarok? Az egyedüli jogom, hogy szenvedek, ha kell, helyette is. Annyira erőlködtem, hogy uralkodjak az érzéseimen, hogy pont az ellenkezőjét értem el vele. Egy hirtelen feltörő, lusta könnycsepp gördült le az arcomon, percek alatt eláztatva a hajamat és a pólómat. A karját nyújtotta felém, én pedig egy nyikkanás kíséretében a mellkasába fúrtam a fejem.
- Nem bírom... - nyöszörögtem. Kedvesen megcsóválta a fejét. Tudtam, minek látszik ez egy kívülálló számára. Tudtam, mit gondol most. Az unokájának egyszerű szerelmi bánata van; talán az első csalódása, és csak idő kérdése, hogy újra magához térjen és továbblépjen. Erre soha sem leszek képes! - Ezt akartam kiabálni az ég felé, hogy végre mindenki felfogja, de jelenleg egyetlen árva szót sem bírtam kinyögni.
- Az első csalódás mindig nehéz - mondta, amivel igazolta a gyanúmat. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert azzal csak bonyolítanám a dolgokat, és nem álltam készen, hogy beszéljek róla.
- Ki szakított? - Tett fel egy egyszerű kérdést, amitől mégis ködfátyol borult az agyamra. Csak pislogtam bambán.
- Követtem el egy hibát, amit nem bírt el a kapcsolatunk... - suttogtam végül. - Nem akarok erről beszélni - zártam le a témát. Norah néni nem az a típus volt, aki egy ilyen nyers mondat után megbántódna, vagy felháborodna, ő teljesen megértett. Ő sem mond el nekem mindent, nem is tette soha, tehát nincs joga ilyesmihez.
- Mikor akarsz indulni? - kérdezte lényegretörően.
- Ma délután - jelentettem ki. Pár óra elég, hogy összepakoljak. Volt azonban valami, aminek a gondolatára hevesen zakatolni kezdett a szívem, de nem úgy, mint mikor Ronan-re gondolok. Olyan volt, mint matek tz, vagy felvételi előtt. Mi vár most rám? Hogyan fogok túllendülni rajta? A búcsú kérdése Eddel és Missy-vel.
- Ilyen hamar? Biztos vagy benne? - csodálkozott.
Semmi keresnivalóm nincs már itt - fogalmazódott meg bennem a válasz, de helyette csak bólogattam.
- Magadra hagylak egy kicsit - simogatta meg az arcom, majd feltápászkodott és elhagyta a szobát. Találkoznom kellene Missy-ékkel... Nem szabad halogatnom. De olyan könnyűnek tűnt. Hogy lehetek ilyen gyáva? Dühösen ugrottam fel az ágyról, majd csavaros káromkodásba kezdtem. Majdnem összerogytam, a gerincem pedig úgy fájt, mintha hátbavágtak volna egy baseball ütővel. Higgy nekem, tudom milyen érzés. Miután nagy nehezen talpra álltam, lerángattam a gurulós bőröndömet a szekrény tetejéről. Felkészültem rá, hogy letöröljem róla a vékony porréteget, de teljesen makulátlan volt. Ideje sem volt porosodni. Előszedtem a családi albumokat, amiket annak idején az ágyam alá rejtettem, mert látni sem bírtam őket. Ezek kerültek alulra, azután a ruháim. Nem sok cuccot hoztam magammal, mert a régi ruháim többsége annyit ért volna a mediterrán Kaliforniában, mint halottnak a csók. Annie vett nekem pár új cuccot akkoriban, de most nem láttam értelmét, hogy hazavigyem őket. Kipakoltam a fiókjaimból. A rajzos füzeteimet, pár regényt... Csak a legfontosabb dolgokat. Épp a komódom előtt térdeltem, és kirámoltam a tartalmát, amikor a kezembe akadt egy puha, kék anyagköteg. Fájdalmasat dobbant a szívem, amikor felismertem Ronan pulcsiját. Az arcomhoz emeletem. Még mindig érezni lehetett rajta az óceánillatot, de Ronan nyomai elkezdtek halványulni. Lehet, hogy idióta vagyok, de behajítottam a bőröndbe. Ez az egyetlen darab, amit magammal vihetek belőle, és ez is szánalmasan kicsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése