2. évad 24. fejezet

 (Szerk.: Bocs a durvább részekért, Mike tehet róla! ;) )
Hétfő reggel már a saját szobámban ébredtem. Missy Ed-del maradt, de Annie kikötötte, hogy engem látni szeretne, ezért hazaparancsolt. Nem volt szívem egyedül hagyni Missy-t ezzel a problémával, de bevallom, jól esett kiszakadni a nagy gyászból, hacsak pár napra is. A suliban minden tanár kihívta Ed-et pár percre, beszélgetni. A halálba kívánta mindegyiküket, de keményen elviselt mindent. Ronan-nel immár a szünetekben is együtt voltunk, épp a szokásos folyosónkon tengődtünk, négyesben. Nem volt jó ötlet. Ed és Ronan néha akaratlanul is egymásba rúgtak, persze képletesen.

- Most még idegesítőbb vagy, McCeightly - jelentette ki Ronan.

- Baszódj meg, Blackmore - válaszolt Ed higgadtan. Legalább már elviselték egymás társaságát. Ezt haladásnak tudtam be, és igyekeztem derűsen látni a dolgokat. Továbbra sem tudtam semmit ennek a titokzatos Carolinának a kilétéről, és a fenyegetőnk sem fedte fel magát, viszont egyre több papírmunkát vállalt. Sorra kaptuk a fenyegető üzeneteket, mind a négyen. Ronan azt mondta, tegnap este végig az ablakom alatt őrködött, ami hízelgő volt ugyan, de cseppet sem normális. Missy görcsösen ragaszkodott Ed-hez, aki átváltott érzelemmentes, cinikus üzemmódba. A nagybátyja még nem érkezett meg, de úgy tűnt, nem bánja. Ma reggel le kellett beszélnem Annie-t arról, hogy a belvároson keresztül menjen munkába, mert a fenyegető enyhe célzást tett arra, hogy kórházba küldi a nagynénémet egy kis autóbalesettel. Végül kikötöttem, hogy nekem a tengerparti kajáldából kell a pizza, mert csak azt szeretem, így hoznia kell hazafelé. Iszonyú hisztis, követelőző kamasznak tűnhettem a szemében, ugyanis ez tényleg abnormálisan nagy kerülő egy hülye pizzáért. De legalább sikerrel jártam, és nem tette be a lábát a belvárosba. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, de egyenlőre nem tudtam mit tenni. Valószínűleg ezután sem fogok, de ezt a gondolatot most hanyagoltam. Mike ma nem jött suliba, ezért kettesben lehettem Ronan-nel. Ha a guido itt van, folyton ránk akaszkodik, és egy perc nyugtot sem hagy nekünk. Ronan nem akarja elhinni, de szerintem direkt csinálja. A pasim szemében Mike szent és sérthetetlen, én pedig nem nyitok vitát, mert nem akarom, hogy a végén én tűnjek féltékenynek, mikor láthatóan Mike az. Hazafelé az én kocsimmal mentünk, és természetesen én vezettem. Ronan szerint úgy bánok a Maseratival, mintha a gyerekem lenne. Egyszer azt is mondta, hogy féltékeny, persze csak viccből. Először Ed háza előtt parkoltam le, de feltűnt, hogy nem az én kocsim az egyetlen. Egy sötétbarna Tuareg parkolt a felhajtón. Ezekről a kocsikról annyit kell tudni, hogy batárnagyok, mégis jól néznek ki.

- Asszem megérkezett a nagybátyád - tekintgettem a kocsi felé, amelynek a csomagtartója fel volt emelve, és egy alak pakolászott előtte. Nem sokat láttam belőle, csak annyit, hogy inget visel, zömök testalkatú és szőke hajú, tehát egy az egyben Ed-re hasonlít.

- Remek. - Ed csak ennyit bírt kinyögni, a már megszokott, keserű szarkazmussal a hangjában.

- Akkor én... inkább kettesben hagylak titeket, oké? - ajánlotta fel Missy, aki kicsit kényelmetlenül érezte magát. 

- Még több kinyírandó családtag, fantasztikus. A démon haverodnak lesz egy kis dolga - dünnyögte Ed Ronan-nek, aki az anyósülésen ült, mellettem. Megfeszült és elkomorodott.

- Semmi-közöm-ehhez-a-seggfejhez, világos? - szűrte a fogai között. 

- Nekem nyolc - vonta meg a vállát Ed, majd kikászálódott a kocsiból.

- Hogy bírod elviselni? - hitetlenkedett Ronan, hátrafordulva Missy felé.

- Hé, szállj le róla! Szeretem - csattant fel Missy. - Nem tudom, a démonok éreznek-e ilyet. 

Ronan-nek megrándult a szája felé.

- Bocs, hülyeség volt - harapott az ajkába bűnbánóan Missy.

- Mit akarhat? - fogalmaztam meg hangosan a gondolataimat.

- Tessék? - csattant fel egyszerre Missy és Ronan.

- Mi a célja? Ha egyszerűen meg akart volna ölni minket, vagy bármelyikünket, már megtette volna. Biztosan lett volna rá alkalma - fejtettem ki. 

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Ronan.

- Azt akarja, hogy szenvedjünk. Először rettegésben tart, aztán összeugraszt minket. Tönkretesz, porba tipor, megtör. És amikor már feladtuk, kicsinál minket - osztottam meg velük a gondolataimat, de egy cseppet megbántam, ugyanis úgy néztek rám, mint egy idiótára. Vagy talán csak féltek, hogy igazam van.

- Megijesztesz - hebegte Missy.

- Bármit is akar, nem fogjuk feladni - dünnyögte Ronan a műszerfalat fixírozva. Fogalmam sem volt, meddig képes elmenni ez a... (jó lenne már egy nevet adni neki), de azért reménykedtem, és jól az eszembe véstem Ronan szavait. Otthon csináltunk valami háziféleséget, Ronan pedig elment... vadászni? Fogalmam sincs, minek hívjam. Szóval, táplálkozni ment. Nem, így sem hangzik jobban. Egy idő után meguntam a könyvek fölött görnyedést, és szóltam Missy-nek, hogy elmegyek futni. Magamra kaptam a fehér shortomat, a lila toppomat, a sportcipőmet, beraktam a fülest és kiviharzottam az ajtón.

- Biztos hogy jó ötlet ez, ilyenkor? - nézett utánam Missy aggódó tekintettel.

- Nem hagyhatjuk, hogy rettegésben tartson. (félek, hogy már sikerült) Különben is, nálam van a medál - mutattam a fekete obszidián kőre, amitől az elmúlt napokban egyszer sem váltam meg. Ronan neheztelt is miatta, de megértette, hogy nem kockáztathatunk. Missy beletörődött, hogy nem tarthat vissza, s perceken belül már a töltésen voltam. Meglepődtem, hogy mennyi bennem a felgyülemlett feszültség. Szinte végigsprinteltem az egész utat. Félúton úgy tűnt, nem vagyok egyedül, majd perceken belül a gyanúm beigazolódott. Mike bukkant fel az oldalamon, és megerőltetés nélkül haladt mellettem.

- Csáó, szivikém. Hova hova? - vigyorgott, miközben én majd' kiköptem a tüdőm. Ha ideges vagyok, nagyobb a teljesítményem, így vele az oldalamon akár a maratonon is indulhattam volna... Ő az, akire most nagyon nem volt szükségem.

- Hello, hiányoztál - feleltem ironikusan.

- Gondoltam. Látom abból, ahogy rám nézel - vette elő perverz vigyorát.

- Túl sokat képzelődsz, nem gondolod? - forgattam a szemem.

- Ismerd be, hogy kellek neked. Még magadnak sem mered bevallani.

- Áruld már el, mi a szarról beszélsz!

- Arról, hogy jól megdugnálak, szivikém - duruzsolta, mire majdnem elvágódtam.

- Undorító vagy, és most húzz el! - kiáltottam, mert már kezdett felmenni bennem a pumpa. Nem tudom, mit képzel magáról.

- Mert különben mi lesz? - vigyorgott.

- Ronan-nek beadhatod a cukifiút de engem nem versz át - leheltem, miközben fokoztam a tempót. Kár volt, mert azonnal felvette a ritmusomat, és nem volt hajlandó lassítani.

- És most mit akarsz tenni, he? - élvezte, hogy kínoz. Oldalba böktem, mire felüvöltött. Áldlak, medál!

- Ezt nagyon nem kellett volna, szivikém - szűrte a fogai között.

- Miért, mi lesz? - utánoztam öntelt hanglejtését. Elvigyorodott, majd elsötétült a tekintete. Arra emlékeztetett, mint mikor Missy varázsol. 

- Mi a...? - hiányérzetem volt, ezért a nyakamhoz kaptam. A medálom eltűnt. Nem akartam hinni a szememnek. Hova a francba lett? 

- Alkut ajánlok, szivikém. Ahogy a dolgok állnak, nem hinném, hogy jó ötlet lenne a kis medálod nélkül rohangászni. Visszaadom, ha... - itt egy kis hatásszünetet tartott. Ahogy a dolgok állnak? Ez mit jelentsen?

- Folytasd! - szűrtem a fogaim között.

- Tudod, szeretném ezt hallani tőled... más helyzetben - a pajzán vigyor még mindig ott virított a képén, én pedig legszívesebben jól bemostam volna neki. De nem voltam olyan helyzetben. Nem tudom, hogyan, de elvette a medálomat! Ettől kezdtem bepánikolni.

- Szóóval - nyújtotta el szándékosan a mondatot, hogy kínozzon - visszaadom a costoso medálodat, egy feltétellel.

- Mit kell tennem? - forgattam a szemem. Nyilvánosan csináljak hülyét magamból, vagy mit akar?

- El kell hagynod a te Ronan-edet. - Leesett az állam. - Por favor, rosszul fogalmaztam. El kell hagynod Santa Cruzt.

Mintha egy második világháborús bomba robbant volna fel a mellkasomban. A lábaim elnehezedtek, nem bírták el a testsúlyomat, és hirtelen úgy éreztem, hányni tudnék. Hányni ettől az önző, beteg rohadéktól. Belém csapott a felismerés. Ki akart már az elején szétbombázni minket? Ki akar bosszút állni? Mike ismeri Sutton-t. Ronan szerint még szerette is. Ez elég ok arra, hogy tönkretegye a gyilkosa életét. Ronan ölte meg Sutton-t, neki mégis megjátssza a jófejt. Vajon miért?

- Te vagy az - mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire kegyetlen vigyorba torzult a szája széle.

- Kire gondolsz? - vonta fel a szemöldökét.

- Te küldözgeted azokat a kibaszott üzeneteket, és te ölted meg Marie-t! - csattantam fel. A kezdeti kétségbeesésem pusztító dühbe csapott át.

- Szóval, mit mondasz áll az alku? - terelte el a témát.

- Válaszolj már, te rohadék! - üvöltöttem le a fejét. Már rég nem futottunk: egymással szemben álltunk és farkasszemet néztünk.

- Nem hisz majd neked senki - suttogta a fülembe, amitől csak erősödött a hányingerem. - Áll az alku, vagy bekeményítsek? - komolyodott el.

- Nem megyek sehová! - üvöltöttem most már magamból kikelve.

- Biztos vagy benne? Hidd el, ez még csak a kezdet. Az előjáték, ha úgy tetszik. Bár nem hiszem, hogy tudod, mi az. 

- Hagyj-békén! - szűrtem a fogaim között. Kezdett elpárologni a dühöm, a helyét pedig jó adag félelem és kétségbeesés vette át.

- Mondanom sem kell, hogy erről ne szólj a kis barátaidnak. A szöszinek már nincs sok hátra, hogy kicsináljam - biccentett gonosz vigyorral.

- Azt-próbáld-meg! - suttogtam, de a hangom meglepően erőtlen volt.

- Nem próbálom, elsőre sikerülni fog. Nesze, egy másolat a kis medálodból, most menj és játszd a jókislányt. Csáó, szivike. És ne felejtsd, ez egy alku. Előbb-utóbb be kell adnod a derekad. Mindig én győzök - jelentette ki, majd elsprintelt az ellenkező irányba. Földbe gyökerezett a lábam, és alig kaptam levegőt. Alig álltam a lábamon, mégis ezerrel rohanni kezdtem. Örökkévalóságnak tűnő idő múlva hörögve, verejtékben úszva estem be a nappaliba. Az emeletre nem volt erőm felmenni, így csak eltántorogtam a kanapéig, és mire észbe kaptam, elterültem rajta. A légzésem nem akart lassulni, a pulzusom sem csillapodott, egyre lüktetett bennem a borzasztó kétségbeesés, amely átvette a helyét a józan észnek. Lépteket hallottam közeledni, majd Missy állt meg a kanapé végében, aggódóan fürkészve arcomat, amelyre rátapadtak a fufrum tincsei.

- Veled meg mi történt? Nem vagy valami jó színben - jegyezte meg.

- Cs-csak... jobban kifárasztottam magam a kelleténél - lihegtem. - Rendben leszek! - bizonygattam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. A szemem összeszűkült a fájdalomtól, amely nem csak fizikai volt. Valami marcangolt odabent, amely eddig számomra ismeretlen volt. Nem érdekelt, hogy elvette a medálomat, pedig lehet, hogy emiatt kellett volna aggódnom. Mégis, egy valami érdekelt csupán. Mit fog tenni a szeretteimmel? Ha nem teszek eleget a kérésének, rajtuk áll bosszút. Elhagyni Santa Cruz-t. Nem hangzik nagy árnak azért, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek. De nem hagyhatom itt Ronan-t, ahhoz túlságosan gyáva vagyok. A fejem majd' szétrobbant, ezért igyekeztem nem gondolkodni. Lehunytam a szemem, és azonnal elaludtam.