Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de csalódott voltam, amikor végeztem a rám kiszabott "közmunkával". Oké, budit pucolni nem egy leányálom, de minél tovább akartam halogatni az időt, nehogy haza kelljen mennem. Most már azonban ideje lett volna, mert Norah néni bármelyik pillanatban megérkezhet. Rendbeszedtem magam, mert a hajam szétjött a nagy suvickolásban.
- Felesleges próbálkoznod - bökte oda nekem Nikole, mielőtt kilibbent volna a mosdó ajtaján. Elengedtem a fülem mellett a gúnyos megjegyzését, és könnyed léptekkel elhagytam a suli területét. Belül azonban közel sem voltam ilyen felszabadult. Majd szétvetett az idegesség, hogy ennyi idő után újra látni fogom a nagyanyámat, akivel nem is találkoztam azóta, hogy apa meghalt. Beindítottam a Maseratit és a gázra tapostam. Most azonban a szokásaimmal ellentétben mérsékeltem a sebességet. Kínomban kétszer is körbefurikáztam a part mentén - messze elkerülve Ronan házát -, mire hajlandó voltam megállni a házunk előtt. Nem láttam idegen kocsit a felhajtón, és még Annie sem érkezett meg. Úgy döntöttem, felmegyek a szobámba. Átöltöztem a szürke shortomba és a nagy, puha fehér alvópólómba, ami még Chris-é volt. Elterültem az ágyamon, és lassú, siralmas számokat hallgattam. Volt már veled olyan, hogy bár rettenetesen fájt, mégis szenvedni akartál? Előfordult már, hogy annyira belefeledkeztél az önsajnálatba, hogy körülötted semmi sem számított, teljesen belemerültél a sötét trutyiba? Hát, ez történt most velem. A keserű mélázásból csak a korgó gyomrom tudott visszarángatni a valóságba. Úgy döntöttem, hogy bár semmi étvágyam, de lemegyek a konyhába magamhoz venni egy kis szénhidrátot. Lerongyoltam a lépcsőn, és annyira belefeledkeztem a hűtőből való kirámolásba, hogy észre sem vettem, hogy a nagymamám a nappaliban áll, kezében egy kézitáskával - ez volt az összes csomagja. Mikor megpillantottam őt, hatalmasat dobbant a szívem.
- Norah néni... - motyogtam. Hirtelen nem számított, mióta nem láttuk egymást, csak elöntött az a meleg, ismerős érzés, hogy ő a nagymamám, és nem számít, mi történt, mindig is az marad. Olyan volt, mint egy angyali kapaszkodó a pokolból. Kiejtettem a kezemből, ami épp benne volt, felé szaladtam és megöleltem.
- Csillagom - üdvözölt melegen. A nagymamám, bár másokkal különösen nyers és lekezelő tudott lenni, velem mindig úgy bánt, mintha legalábbis hercegnő lennék. Kicsit Marie-re emlékeztetett, amitől megfájdult a mostanában sok megpróbáltatást átélt szívem. A mellkasába temettem az arcom és potyogni kezdtek a könnyeim.
- Nahát, angyalom. Mi történt? - tudakolta, és kedvesen végigsimított a hajamon, majd maga felé fordított. Kisöpörte a tincseket az arcomból.
- Vigyél haza! - suttogtam. Csak ennyit tudtam mondani, mert visszafolythatatlan zokogásban törtem ki. Nem érdekel, mit gondol most, nem érdekel, hogy Annie-t fogja hibáztatni, amiért ez a hely "lerombolta a lelkivilágomat", nem érdekelt, hogyan fogom ezt megmagyarázni, csak ösztönből cselekedtem, és elegem volt abból, hogy elfojtsam az érzéseimet.
- Gyere, csillagom. Főzünk neked egy teát, és átbeszéljük a dolgokat. Elég sok mindent kell bepótolnunk - mondta, majd azonnal bevette magát a konyhába. Még Missy-nél is otthonosabban mozgott, amit a sok évi rutinjának tudtam be. Időközben bevettem magam a tv elé, a kanapéra, de persze nem kapcsoltam be. Csak ültem, és réveteg tekintettel meredtem a semmibe, amíg le nem telepedett mellém, kezében két bögre teával, az egyiket átnyújtotta nekem.
- Sajnálom... ami történt - mondta, mire bólogattam. Teljesen értettem, mire gondol. Apa halála mindkettőnket mélyen érintette, így nem is akartam firtatni.
- Kincsem, mesélj, mi történt veled, mióta nem láttalak! - kérte, majd tenyerét az enyémre szorította.
- Miért voltál olyan sokáig távol? - kérdeztem, enyhe szemrehányással a hangomban. Annak ellenére, hogy örültem hogy itt van, még mindig nehezteltem rá emiatt. Gondterhelten felsóhajtott, mintha bonyolult dolog lenne, amiről beszélni készül. Őszintén nem értettem, mi lehet az a nagy ügy, ami miatt egy nagymama eltűnik az unokája életéből, szinte megszakítva vele a kapcsolatot.
- Tudod, drágám... Nem mentek mindig felhőtlenül a dolgok köztem és az édesanyád közt - kezdett bele. Volt egy halvány sejtésem, mert mindig meg volt közöttük az a bizonyos feszültség, na de hogy ennyire vészes legyen...
- Akkor nem lett volna muszáj találkoznotok... - érveltem.
- Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Belátom, hogy kissé túlreagáltam a dolgot, és újra akartam kezdeni, de úgy tűnik, elkéstem - mondta elködösült tekintettel. Ami elmúlt, elmúlt. Ez van, ezt kell szeretni. Ezt a gondolatot fájdalmasan nevetségesnek éreztem. Hogyan tudnám szeretni a mostani helyzetet? Minden nap érzem a tátongó űrt a mellkasomban, amit anya és apa hagyott hátra. És nem hinném, hogy neki könnyebb lenne, főleg együttélni azzal a ténnyel, hogy dühvel váltak el.
- Örülök, hogy itt vagy mama - motyogtam, majd átöleltem. Beszívtam az illatát; a levendulás, régimódi nagymama illatot.
- Én is, kincsem. Mondd, el szeretnél menni innen? - kérdezte.
- Igen - bólogattam minden erőmmel.
- Miért, aranyom?
- Hát... ez sem túl egyszerű - éltem a szavaival. - Hogy úgy mondjam, elrontottam pár dolgot, és jót tenne egy újrakezdés.
- Egy fiú miatt van? - tapogatózott. Ronan mélységesen szomorú és sértett tekintete járt a fejemben, amitől összerándultam legbelül. Hallgattam. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg a gondolataimat, hogy mondjak egyáltalán bármit is. Kéne?
- Kincsem, egy fiú sem ér annyit, hogy ilyen döntésre kényszerülj miatta - csóválta a fejét. Biztos voltam benne, hogy Ronan-ért nagyobb dolgokat is gondolkodás nélkül megtennék.
- Nem csak erről van szó... - ellenkeztem. - De mama... Te nem azt szeretnéd, hogy elmenjek innen?
- Honnan veszel ilyesmit, kincsem? Nekem az a fontos, hogy boldog legyél - válaszolt.
- Christopher mondta, hogy nem tartod jó ötletnek, hogy Annie neveljen - csúszott ki a számon.
- Ó, hát a mai világban már nincs diszkréció? - suttogta enyhe rosszallással a hangjában.
- Nem hibáztathatod. A legjobb barátom, minden elmondunk egymásnak hat éves korunk óta. - Chris-szel már általánosban is egymásra találtunk. Ha valamit, hát ezt tényleg nem kérheti számon rajta.
- Nem akarok előítéletes lenni, de azt te is belátod, hogy a nagynénéd életvitele nem alkamas egy kamaszlány nevelésére.
- Honnan tudod? Annie remekül csinál mindent. Tényleg, mindent megtesz azért, hogy nekem jobb legyen - bizonygattam.
- Hiszek neked, kincsem. De most sincs otthon... Annie-nek a munkájára kell koncentrálnia, és most már itt vagyok én, aki amúgy is egyedül él, semmi dolga a főzésen és a kertészkedésen kívül. És bevallom, néha unatkozom is abban a nagy házban. Jó lenne, ha egy kis élet költözne belé.
- Talán igazad van - láttam be. A pillantásából ítélve ő cseppet sem kételkedett abban, hogy jól látja a dolgokat. Ha jobban átgondolom a dolgokat, még jót is teszek Annie-nek azzal, hogy elmegyek. Bármikor áthívhatja Smith-t, ha úgy tartja kedve, elvégre ez a saját lakása. Nem kellene amiatt aggódnia, hogy vajon időben hazaérek-e, továbbá nyugodtan koncentrálhatna a munkájára.
- Ezt majd még holnap megbeszéljük, rendben? - mosolygott bátorítóan.
- Oké. Most el kell mennem, de nem tart sokáig, ígérem - határoztam el, majd felpattantam a kanapéról.
- De hát hová mész? - tudakolta.
- Pár barátomhoz. Vannak dolgok, amiket el kell rendeznem, mielőtt elmegyek - magyaráztam, majd felkaptam a slusszkulcsot.
- Rendben, de ne maradj sokáig! Vigyázz magadra, és vezess óvatosan! - kiáltotta utánam.
- Úgy lesz - bólogattam, de már be is csuktam magam után az ajtót. Feltéptem a Maserati ajtaját, és mielőtt meggondolhattam volna magam, indítottam. A motor dorombolva felbőgött. Kihajtottam a főútra, végig a part mentén, egészen a magányos, egyszemélyes üdülőövezetig, Ronan házához. A bejárati ajtóig tartó úton szélsebesen zakatolni kezdett a szívem, és azon tépelődtem, hogy talán hiba volt idejönnöm. Ha meglátom, nem lesz erőm elmenni - itthagyni. Már nem volt visszaút, bekopogtam az ajtón. Tartozom neki azzal, hogy elbúcsúzom. Még ha nem is akar látni. Az ajtó gyorsabban nyílt, mint múltkor, és már nyitottam a számat, készülve elmondani a monológomat, de földbe gyökerezett a lábam, amikor Mike gúnyos vigyora fogadott.
- Szia, szivikém. Hát te? - kérdezte derűsen, mintha az égvilágon semmi problémánk nem lenne egymással.
- Hol van Ronan? - kérdeztem ökölbe szorított kézzel. Válaszra nyitotta a száját, mikor a háta mögött megjelent az említett. Mikor megpillantott engem, lesütötte a szemét. Mike átengedte a helyét, integetett, és az ajkával némán formálta a szavakat: Jó utat! Elég jó voltam szájról olvasásból ahhoz, hogy értsem.
- Mit akarsz? - kérdezte üresen Ronan. A hangja olyan nemtörődöm volt, hogy szíven ütött.
- Tudom, hogy nem akarsz látni, és tudom hogy hibáztam, de valamit el kell mondanom - kezdtem bele a monológomba. Azt hittem nem tudok majd megszólalni, de ömlöttek belőlem a szavak. Most végre, ha nem is tisztázzuk, de lerendezzük a dolgokat.
- Hallgatlak - mormolta, majd az ajtófélfának dőlt, és réveteg tekintettel fürkészte az arcomat.
- Szóval... kötöttem egy alkut, amit önszántamból nem tettem volna meg, de rá voltam kényszerítve. - Úgy döntöttem, őszinte leszek - amennyire az lehetséges. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Normális, ésszerű magyarázatot.
- Tudom, azt mondtad a zaklatónk téged akar, de ez nem igaz. Mindvégig rám volt szállva, és a végtelenségig zsarolt. - Az arckifejezése nem változott, úgy bámult, mintha untatnám. Erre még jobban felbátorodtam. Úgy sincs már semmi vesztenivalóm... - Szóval az alkunk úgy szólt, hogy leszáll rólatok egy feltétellel... el kell hagynom ezt a helyet. És rájöttem hogy felesleges küzdeni, mert mindent elveszítettem. - Nyomatékosan felhúztam a szemöldököm. - És feladtam. Ő nyert. Elmegyek. - Láttam, hogy emésztgeti a hallottakat, egy hosszú pillanatra becsukta a szemét, majd megszólalt.
- Akkor menj... menj csak - A hangja távoli és idegen volt, mintha a közös múltunkat kitörölték volna az emlékezetéből. Csak ezt akartam hallani. A beleegyezését, a jóváhagyását, azt hogy lemondott rólam. Ennyi elég volt, hogy tudjam, vége. Jól döntöttem.
- Remélem egyszer majd megérted, és képes leszel hinni nekem. Nem is kell hinned, csak látsd a dolgokat az én szemszögemből - mondtam, és mélyen izzó zöld szemeibe néztem. Csillogott.
- Ennyi? - kérdezte tömören.
- Nem - feleltem dacosan. - Szeretlek, Ronan. Ez ellen nem tudsz mit tenni - suttogtam. - Végeztem.
- Akkor menj! Menj már! Ha ezt kell tenned menj és... A kurva életbe, menj már! - elcsuklott a hangja. Mike időközben lejött a lépcsőn, és minket bámult. Ronan végigszántott a haján, majd sarkon fordult, majdnem fellökve Mike-ot, és egy gyors, elmosódó fekete foltnak tűnve villámgyorsan felviharzott az emeletre.
- Jobb, ha most megyek - böktem ki, majd becsaptam az ajtót és szinte futva tettem meg az utolsó métereket a Maseratiig. Könnyek csorogtak végig az arcomon, majd egy hatalmas csuklás kíséretében beindítottam a motort, és olyan erővel vágtam hátra magam az ülésen, hogy attól féltem, kiszakad a helyéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése