Péntek reggel csak hatalmas erőfeszítések árán tudtam kikászálódni az ágyból. Legszívesebben magamra húztam volna a takarót, és egész nap ki sem tettem volna a lábam a házból. Annie bejött kora reggel, hogy közölje, Norah néni délután 3-4 óra körül érkezik, és addigra mindenképp legyek otthon. És bár félálomban voltam, erre az egyre emlékeztem. A párnám még mindig nedves volt a tegnap este miatt, amikor is álomba sírtam magam. Azzal a gondolattal keltem, hogy mindjárt vége, elmegyek innen, már csak ezt a napot kell kibírnom úgy, hogy a barátaim képébe hazudok, mintha minden rendben lenne, miközben ez koránt sincs így. Feltett szándékom volt beszélni Mike-kal, de nem tudtam, elég erős leszek-e hozzá. Nem hagyhatom el magam, hogy még jobban örüljön a mocskos győzelmének. Edéknek fel se tűnt, hogy napok óta nem hordom a medált. Felesleges volt felraknom, mert hasznom nem származik belőle, ez csak az egyik tartozéka a szánalmas színjátéknak, amelyet napok óta űzök. Kibányásztam pár cuccot a szekrényemből: egy fehér rövidnadrágot és egy sárga, feliratos pólót, mindehhez papucsot húztam. Vörösesszőke hajamat kontyba kötöttem, sminkkel nem bajlódtam, úgy hogy csak felkaptam az oldaltáskámat és lecaplattam a lépcsőn. Nem volt étvágyam, úgy hogy a fennmaradó időmet fel-alá járkálással töltöttem, miközben az mp4-emet hallgattam. Mikor már nem bírtam tovább a tétlenséget, bezártam a lakást és bepattantam a Maseratimba. Hamarabb érkeztem Ed házához, mint kellett volna, ezért még öt-tíz percet vártam a felhajtónál. Mikor végre megpillantottam szőke üstökét, elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy szokásos reggel: betelepedett az anyósülésre, bekapcsolta a rádiót és beszélgetni kezdtünk.
- Hogy hogy ilyen korán? - csodálkozott, ugyanis legtöbbször inkább öt-tíz percet kések, mintsem korábban érkezek.
- Hamarabb elkészültem - vontam meg a vállam.
- Figyi, nem sokára már nem lesz szükségem a fuvarodra - vigyorgott, miközben a haját igazgatta a tükörben.
- Miért? - kaptam fel a fejem. Eszembe jutott, milyen kevés időnk van hátra, amit együtt tölthetünk, és elszomorodtam. Hiányozni fognak a közös reggelek.
- Nyugi, csak kapok egy kocsit - nézett rám értetlenkedve.
- Ó...
- Legalább tegyél úgy, mint aki örül - nevetett.
- Tudod, hogy így van, csak... Olyan jó volt együtt menni suliba. Most, hogy már Missy is egyedül jár... - magyarázkodtam. - És... tudod már, pontosan milyet akarsz? - érdeklődtem.
- Olyan Camaro-t szeretnék, mint ami neked volt, csak szürkébe - bólintott. Szerettem azt a kocsit, de a Maseratim már a szívemhez nőtt.
- Akkor látom, jól kijöttök Adriannel - böktem oldalba.
- Aha, egész jó arc - bólogatott.
- Pedig ha jól emlékszem, valaki azt mondta rá, hogy seggfej - vigyorogtam.
- Jól van na, félreismertem. - Legalább mostantól nem lesz annyira egyedül. Oké, Missy a nap 25 órájában nála lébecol, de azért jó, hogy van még egy családtagja, akire számíthat.
Az órák túl gyorsan teltek, és Ed-ékkel csak alig egy-kettő volt közös. Ahogy beléptünk egy terembe a következő órára, a tekintetem azonnal Ronan-t kereste, de üresen állt a padja. Az üres hely mellettem tükrözte a gyomromban tátongó űrt, amit maga után hagyott. A legrosszabb az egészben az, amit majd gondolni fog. Azt hiszi, lemondtam róla, feladtam, és meg sem próbáltam megmagyarázni a helyzetet. Pedig megtettem, csak nem hitt nekem. A helyében talán én sem tettem volna, de akkor is rosszul esett. Órákon nem igazán tudtam figyelni, folyton a Norah nénivel való találkozáson, és a búcsú pillanatán járt az eszem. Még az általában gyomorgörccsel járó matek óra sem tudott semmilyen érzést kiváltani belőlem, ahogy az sem, mikor kikaptam a kettes matekdogámat.
- Jó lenne, ha összeszednéd magad - súgta Smith.
- Majd igyekszem... - motyogtam, de tudtam, erre már nem kerül sor. Tényleg, hogy fogom ezt megmagyarázni Annie-nek? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert kicsöngettek, és mikor nyílt az ajtó, a folyosón megpillantottam Mike-ot. Gúnyosan mosolygott, és szerintem tudta, mire készülök. Ez volt az utolsó óránk, ezért volt fél óra szünetem, mielőtt letölteném a "közmunkám". Szótlanul elsétáltam Mike orra előtt, és a léptek kopogásából tudtam, hogy vette az adást, és követ. Kiléptem az udvarra, az épület elé, ahonnan teljes rálátás nyílt a diákok luxusjárgányaira, amelyeknek a felnijén megcsillant a kaliforniai nap fénye. Megtorpantam, és szembefordultam Contreras-szal.
- Hangulatos... - bólogatott zsebre tett kézzel, miközben a környéket pásztázta. Ez nem az az idő volt, amikor értékelni tudtam a kilátást. - Szóval, szivikém... Elmondod, miért rángattál ki az udvarra? Épp ebédelni készültem - vigyorgott. Azon gondolkodtam, ölt-e már embert az energia-elszívással. Biztos voltam benne. Vajon mi a helyzet Ronan-nel?
- Csak szólok, hogy győztél - morogtam.
- Mi? - Értetlenül felnevetett.
- Győz-tél. Elmegyek Santa Cruzból - mondtam határozottan.
- Tessék, szivi? Nem hallottam jól - provokált.
- Feladtam - vontam meg a vállam. Arra számítottam, hogy öntelten fog vigyorogni, és minden alkalmat megragad, hogy még jobban a földbe döngöljön, de csak állt ott hitetlenkedve. - Mivan, nem örülsz?
- Tudtam, hogy egyszer megjön a józan eszed - mondta, bár láthatóan sikerült meglepnem.
- Én betartottam az alku rám eső részét. Most te jössz - böktem felé az állammal.
- Bocs, elég sok mindent ígérgetek. Miben is állapodunk meg? - nevetett.
- Abban, hogy leszállsz a szeretteimről - néztem rá szúrósan. - És kérem vissza a medálomat!
- Nyugi, szivikém. A hajuk szála se görbül - válaszolt lazán, majd a zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy zsinóros bőrszütyőt; olyasmit, amiben Ronan-től kaptam vissza annak idején. Kibontottam, és azonnal a nyakamba akasztottam a hideg obszidián követ. Kicsit visszatért az "erőm" tőle, éreztem azt a megnyugtató bizsergést és energiát, amit árasztott magából.
- Mivan, meg sem köszönöd? - vonta fel játékosan a szemöldökét.
- A legutolsó, amivel tartozom neked, az a köszönet - szűrtem a fogaim között.
- Megint tévedsz, szivi. Megölhettelek volna. Az első pillanatban, amikor találkoztunk.
- Ó, szóval most hálásnak kellene lennem - forgattam a szemem. Egy ideig csak sejtelmesen mosolygott, majd megszólalt.
- Majd szólok Ronan-nek az érdekedben - vigyorgott gúnyosan, mire elszorult a szívem.
- Egyszer rájön majd, mekkora rohadék vagy - suttogtam.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Jobban ismerem én őt, mint te. Tudod, talán még jobban is jársz, ha távol tartod magad tőle. Elég sok minden van, amit nem tudsz róla. - Próbáltam elengedni a fülem mellett, amiket mond. Ronan-nel vége, ezért semmi közöm a múltjához.
- Hát, kösz a szép emlékeket - mondtam szarkasztikusan.
- Például? - vonta fel gúnyosan a szemöldökét.
- Például ezt - hadartam, majd megtettem, amit már régóta szerettem volna. Jól tökön rúgtam, mire felkiáltott és a földre rogyott. Szitkozódott, de elengedtem a fülem mellett, és az adrenalin lökettől jött gyorsasággal elsétáltam mellette.
- Ezért még fizetni fogsz - szűrte a fogai között.
- Már megtettem. Nem uralkodsz többé felettem. Alku, Mike. Te tudod a legjobban, hogy az mit jelent - mondtam fejcsóválva, majd lezártnak tekintettem a beszélgetést, és elviharzottam. Ahogy beértem az épületbe, megbántam, amit tettem. Mi a garancia arra, hogy nem fogja bántani a szeretteimet? Megkapta, amit akart, nem? Hátrafordultam, de Mike-nak a nyomát se láttam. Helyette egyenesen Missy-ékbe ütköztem.
- Szia, te meg hova lettél? Nem jössz? - kérdezte Missy.
- A-a, még ki kell pucolnom a budit - emlékeztettem fintorogva. Most különösen utáltam magam a vodka-ügy miatt.
- Ó, tényleg. Akkor majd hívlak, szia! - köszönt el mosolyogva, de csak annyi időm maradt, hogy visszaintsek, mert már láttam Mrs. Harris fenyegető sziluettjét, ahogy felém közeledik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése