Mire végeztem a cuccaim bedobozolásával, Annie is hazaért. Meglepődött, hogy ilyen hamar készülök elmenni, de ő is belátta, hogy nincs értelme halogatni. Épp a gurulós bőröndömet próbáltam bepréselni a kék Daewoo Matiz csomagtartójába, amikor léptek zajára lettem figyelmes.
- Te meg hová készülsz? - hallottam Ed csodálkozó hangját a hátam mögül. Megpördültem, és úgy néztem rájuk, mint akit épp bankrabláson kaptak.
- Kasey! - rázott fel Missy a kábulatomból.
- Én... a picsába - vakargattam a tarkómat szitkozódva, mert nem találtam a szavakat.
- A picsába készülsz? - ráncolta a homlokát Ed.
- Mi...nem! - kiáltottam.
- Magyarázd meg, légyszíves - kérte Missy, bár ez inkább követelésnek hangzott. - Mik ezek a bőröndök, meg...
- Elmegyek - nyögtem ki. Most, vagy soha.
- Hé, ez nem ér! Miért csak te mész nyaralni? Santa Monica így is elég eszelős - pattogott Ed. Eszembe jutott az a nyaralás Ronan-nel... Az emlék a szívembe mart, de most nem sírhattam.
- Nem érted - ráztam a fejem. Egyszerre vonták fel a szemöldöküket, ami más helyzetben elég vicces lett volna, de ez most nem az a pillanat. Vettem egy nagy levegőt.
- Visszamegyek Portlandbe - közöltem. Miért aggódok egyáltalán? Ha úgyis itthagyom őket, akkor nem mindegy, mit gondolnak? Csak ezt az egy napot kell túlélnem. Már csak pár óra... A legrosszabb az volt, hogy ők nem akárkik voltak. A legjobb barátaim. Mindig mellettem álltak. És én most ilyen keményen lepattintanám őket? Valójában ez jobban fájt nekem, mint az a bizonyos találkozás a baseball ütővel. De ezt majd később...
- Meglátogatni a srácot? - kérdezte Missy gyanútlanul.
- Srácot? - értetlenkedett Ed.
- Christ, a barátját - világosította fel Missy. - Mikor jössz vissza? - címezte nekem a kérdést, mintha csak egy rövid kiruccanásra mennék.
- Az a helyzet, hogy nem pár napra megyek - vakargattam a tarkómat. Ed szemében értelmet láttam felcsillanni, amelyet lassan komor tekintet követett. Tudja, mire gondolok, de csak állt csöndben, miközben a barátnője bármiféle sejtés nélkül kérdezősködött tovább.
- Akkor hétre? De várj, miért most? Mindjárt itt az őszi szünet - értetlenkedett.
- Miért? - intézte hozzám a kérdést Ed.
- Sajnálom... - suttogtam.
- Mi? Ed, te tudod, miről beszél? - Pillantott Missy barátja tengerkék szemeibe, amelyek kitartóan fürkészték kétségbeesett arcom.
- Nem fog visszajönni - közölte keményen.
- Mi a franc folyik itt?! - akadt ki Missy. Kétségbeestem, és kitartóan próbáltam megfékezni egy kigördülő könnycseppet.
- Az a helyzet, hogy... végleg elmegyek - mondtam, és egy kissé elvékonyodott a hangom.
- Mi?! Ez valami vicc, ugye? - kérdezte, majd idegesen felnevetett és Ed-re nézett megerősítésképp, ő azonban halálosan komoly volt. - A francba. Nem gondolod komolyan, igaz?!
- Sosem mondtam, hogy végleg itt maradok - suttogtam, de tudtam, hogy ez nem magyarázat.
- De miért mennél vissza? - ráncolta a homlokát Missy.
- Blackmore miatt van, igaz? - dünnyögte Ed, úgy ejtve ki a nevét, mintha szitokszó volna.
- Nem! - védtem ösztönösen. - Vagyis, részben...
- Tudtam. A kurva életbe - csattant fel Ed, és beleöklözött a Daewoo-ba.
- Hé! - kiáltottam.
- Mivan? Még mindig nem fogod fel, mi? Az a rohadék mindent tönkretett körülötted, hogy tudod ezek után is védeni?! - Már szinte kiabált. Sosem láttam még ilyen dühösnek. Láttam már mélyponton, de ez most más volt.
- Még mindig szereted, igaz? - hitetlenkedett Missy.
- Na és? Most már úgysem számít - vontam meg a vállam megkeseredetten.
- Nem, mert te mindent feladsz ezért a faszért, és elmenekülsz - kiabálta Ed.
- Mi folyik itt? - hallottam Annie hangját a felhajtóról. Sietős léptekkel közeledett felénk.
- Megmondom én mi folyik itt. Feladtad. Beijedtél. Nekem is küldték azokat a kibaszott leveleket, tudom milyen érzés. De nem adtam fel. Nem érdekelt, és leszállt rólam. Ennyi. Erre te...
- Ed! - kérleltem, és nyomatékosan az egyre közeledő nagynénémre pillantottam.
- Most már úgy sem számít - idézte a szavaimat. - Úgyis elmész, nem?
- Valami probléma van? - kérdezte Annie, mikor mellénk ért.
- Probléma? Nem, dehogy - dünnyögte Ed gúnyosan. - Jó utat. De egy valamit ne felejts el. Meghalt a nagyanyám. Missy segített, te is segítettél. Te fogadtad be Missy-t, miután leégett a házuk. Mi is itt lettünk volna neked. - Tett pár lépést hátrafelé, majd végleg hátat fordított nekem, és sietős léptekkel az ellenkező irányba indult. Bármennyire összetörte a szívem, így mégis egyszerűbb volt. Tudva, hogy haragszik, könnyebb volt az elválás. Egyedül Missy nehezítette meg a dolgom. Ott állt csöndben, szeméből mély fájdalom és csalódás tükröződött. Majd suttogott egy Sziá-t is sarkon fordult. Cserbenhagytam.
- Indulhatunk, aranyom? - kérdezte a nagymamám, miután mellénk ért.
- Igen, egy pillanat - bólogattam, mire Norah néni visszasétált a kocsihoz, és lecsukta a csomagtartót.
- Látom, megviseli őket, hogy elmész - mondta Annie az előbbi jelenetre célozva.
- Cserbenhagytam őket... - motyogtam.
- A te döntésed, és az én unokahúgom csak jó döntést hoz, tehát nincs miért aggódnod - kacsintott rám.
- Jaj, Annie! - bukott ki belőlem, majd szorosan átöleltem a nagynénémet.
- Hiányozni fogsz. Azért majd hív fel néha, oké? - kötötte a lelkemre.
- Megígérem. Köszönök mindent - hálálkodtam. Gyűlöltem búcsúzkodni, többek között ez volt az oka, hogy szó nélkül hagytam ott Christophert és a többieket. És most is majdnem megtettem...
- Jó, hogy itt voltál - mosolygott. Vetettem egy zavart pillantást a Maseratimra. A tekintetem elidőzött a fényesen csillogó felniken és a sötétkék metál festéken. Annie követte a tekintetem.
- Már meg van, mi lesz a sorsa. - Kérdő tekintetet emeltem rá. - Jonah-nak ajándékozzuk. Nem sokára úgyis itt a szülinapja - magyarázta a nagynéném. Hát, legalább nem egy roncstelepen vagy alkatrészként végzi.
- Jó kezekben lesz - bólogattam.
- Azért örülök, hogy jól kijöttetek. Tényleg fontos volt nekem az az este, és a véleményed is az - bizonygatta. Ha tudná... Még utoljára megöleltem. Miután szétváltunk, vetettem egy utolsó pillantást a hatalmas házra, és a fényűző kertre. Szerettem minden napot, amit itt töltöttem, még ha honvágyam is volt. Emlékszem, mikor Ronan hazahozott. Hideg borzongás áradt végig a testemben, és észre sem vettem, hogy már öt perce csak állok némán. Igyekeztem magamba szívni minden pillanatot.
- Ideje indulni - rázott fel Annie. Kétségbeesett pillantást vetettem rá, mire elnevette magát és taszajtott egyet rajtam. - Na menj, tudod milyen zsémbes a nagyanyád - cívódott.
- Szia, Annie - köszöntem el meghatódva. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy elsírom magam.
- Jó utat, Kase - intett, majd a kapu felé indult. Erőt vettem magamon, és Norah néni kék Daewoo-jához sprinteltem. Nem bírtam még egyszer a házra nézni, csak levágtam magam a hátsóülésre, és máris kicsordult az első könnycseppem.
- Indulhatunk? - kérdezte Norah néni kedvesen. Bólogattam. Beindította a motort, és - amolyan nagymamásan - a gázra taposott. Tehetetlenül néztem, ahogy legördülünk a felhajtóról, Annie integet, én pedig egyre messzebb kerülök mindentől, ami számít. Ronan, Ed, Missy... De egy valamit tudtam; helyesen döntöttem. Mike nem a tisztesség mintaképe, de biztos voltam benne, hogy tartja az alku rá eső részét, és leszáll az emberekről, akiket szeretek. Mégis aggódtam. Ronan ölte meg Suttont, és én Mike helyében kőkeményen bosszút állnék az emberen, aki elvette életem értelmét. Csak reménykedni tudtam, hogy Mike-nak annyi volt a célja, hogy szétválasszon minket. Ami sikerült... Ideje lenne elfogadnom. És bár úgy éreztem, egy részem meghalt, egy reménységem mégis volt: Vár rám valami a másik oldalon. Vannak még emberek, akik szeretnek, és el bírják viselni a jelenlétemet. Chris önfeledt, kisfiús mosolya villant fel a szemeim előtt, és hogy milyen boldog lesz, ha meglát.
Lassan kiértünk a főútra, ahonnan már csak pár köpésnyire van az autópálya. Pálmafák szegélyezték az utunkat, a kaliforniai nap pedig még mindig élettel telve sugározta a füllesztő meleget. Néha az az érzésem volt, hogy itt egy másik nap süt, mert az nem lehet, hogy ez az égitest azonos a gyenge, portlandi napsugár-utánzatokkal. Minden méter után úgy éreztem, hogy a köztünk lévő kötelék, a zsinór ami összetart kettőnket, hangos recsegés közepette kettészakad. Ugyanúgy, mint a szívem. Csak reméltem, hogy Ronan nem ezt érzi, mert ilyet senkinek sem kívántam. A gondolattól, hogy már nem szeret, sőt, gyűlöl, még vacakabbul éreztem magam, de nem bírtam volna elviselni, ha miattam szenved. Ennek érdekében már így is elég sokat "tettem".
Elértük. Az autópálya hosszú sivatagként terült el előttünk. Minden stimmelt; a tikkansztó hőség, a kitartó iram. Letekertem az ablakot, így a langyos szellő megcsapta könnyáztatta arcomat. A motor duruzsolása és az egyenletes tempó megnyugtatott. Kiskorom óta imádok autózni. Volt, hogy apuval csak beültünk a szürke Volvónkba, és szeltük az utakat, közben beszélgettük, vagy csak zenét hallgattunk. Tőle örököltem a kocsikhoz fűződő mérhetetlen imádatomat. Legalább annyira odavoltam a négykerekű szuperjárgányokért, mint ő. Már nem csordulnak ki a könnyeim ha rájuk gondolok, mert az emlékeik felidézése segít, hogy fenntartsak egy darabot belőlük, így mindig velem maradhatnak, ő és anya; a szívemben. Ugyanezt kellene tennem Ronan-nel? Tovább kellene lépnem, legalább a második lépcsőfokra. Düh. Nem tudtam haragudni rá. Egyszerűen nem ment, hogy a számomra legfontosabb embert gyűlöljem azért, amiről nem tehet. Valószínűleg hasonló helyzetben én is így reagáltam volna. És bár hatalmas a büszkeségem, valószínűleg Ronan-nek hajlandó lettem volna megbocsátani, még egy megcsalást is. Csak hogy én nem szándékosan tettem! Ez volt a dühítő. Az egyetlen, akit gyűlölni tudok, az Mike. És pont neki adtam meg magam. Jól mondta Ed: beijedtem. De csak nekik akartam jót, még ha ezt most nem is érthetik meg.
Üldözött tekintettel meredtem ki az ablakon, és az elsuhanó tájat fürkésztem. A zöld "Kijárat" tábla jelezte, hogy mindjárt elhagyjuk Kaliforniát. A pálmafák is egyre ritkábbá váltak, és valahol a távoli messzeségben erdőségeket véltem felfedezni. Norah néni lehajtott az autópályáról, innentől egy kétsávos úton haladtunk tovább. Akárhányszor úton vagyok valahová, késleltetem az érkezést, mert inkább elterülnék a hátsó ülésen, és belemerülnék a jármű ringatózásába. Most azonban az egy helyben ülés a tehetetlenséget jelképezte számomra, és mostanában elég sokszor kerültem ilyen helyzetbe.
- Nem veszed fel? - Norah néni hangja távolinak tűnt, most mégis felébresztett a kábulatomból. Volt már veled olyan, hogy bár hallottad, hogy valaki beszél hozzád, de a szavak tengere nem jutott el az agyadig? Gyorsan visszapörgettem magamban az elhangzott mondatot, majd csodálkozás ült ki az arcomra. Ahogy jobban figyeltem, eljutott az agyamig, hogy a telefonom csörög. Lassan a szemem vonalába emeltem a kijelzőt, és a szívem a torkomban dobogott, mikor Missy nevét pillantottam meg a képernyőn. Nem beszélhetek vele. Sosem találkozhatunk többé, nem akarom megnehezíteni a búcsút mindkettőnk számára. Egy hirtelen mozdulattal kinyomtam, és a zsebembe tuszkoltam a készüléket. De előtte kikapcsoltam. Portlandben első dolgom lesz új sim-kártyát venni.
Az út hátralévő részében csak merengtem, kiűrült az agyam. Egyikünknek sem volt mondanivalója, így nem volt kínos a csönd. Azon kaptam magam, hogy elértük Portland határát. Ahogy megpillantottam a táblát, a duplájára nőtt a pulzusom, mint amikor valaki szétdurrant egy zacskót a füled mellett. Valószínűleg Norah néni is érzékelte a nyugtalanságomat, mert vetett rám egy bíztató pillantást a visszapillantóból. Elhaladtunk a Willamette folyó mellett, amely a belváros közeledtét jelezte. A sok magas épület, és modern szálloda is erről árulkodott. Időközben az időjárás 180 fokos fordulatot vett: borult, felhős volt az ég, a hőmérséklet is érezhetően lecsökkent, így nem bántam meg, hogy hosszú farmert vettem fel, és magammal hoztam a kapucnis pulcsimat. Magamra húztam a sötétkék pamutköteget, és feljebb húztam az ablakot. Áthaladtunk a belvároson. Ismerős környezet, boltok, kajáldák. Megpillantottam a kedvenc hambizónkat. Chris-szel minden meccs után beültünk ide ünnepelni. Pár osztálytársamat is felismertem a tömegben. Lassan elhagytuk a nyüzsgő belvárost. Portland parkvárosában laktunk, egy egész csöndes utcában, ahol rendezett családiházak sorakoztak egymás mellett, precízen nyírt amerikai gyeppel, fehér kerítéssel, meg minden. A szívem még gyorsabban kezdett zakatolni, mikor elértük a mi utcánkat. Eddig nem is éreztem, de most hihetetlen erővel tört rám a honvágy. Ugyanakkor végleg elváltam Ronan-től. Sohasem fog többé rám mosolyogni, azzal az észveszejtő félmosolyával, amelytől a szívem őrülten zakatolni kezdett, bár először halálra idegesített. Sohasem érezhetem többé az óceánillatát, nem nézhetem, ahogy szörfözik, nem ölel át többé az erős karjaival. Egyszerűen eltűnt az életemből, és ettől a gyomromban keletkező lyukak száma a kétszeresére nőtt. Olyannyira felzaklattam magam, hogy amikor megpillantottam egy ismerős alakot a házunk előtt, hangosan felzokogtam. Chris állt a járdán, egy szál szürke melegítőben, szőke haja fájdalmasan ismerős rendezetlenséggel meredt az égnek. Mikor megpillantotta a leparkoló Daewoo-t, elvigyorodott, mint egy kisfiú, aki épp a karácsonyi ajándékát pillantja meg a fa alatt. Szabályosan feltéptem a kocsi ajtaját, nem törődve Norah néni rosszallásával. Amikor Christopher vetett egy pillantást zaklatott arcomra, lehervadt a mosolya. Tett felém egy lépést, de nem volt rá szükség, mert azonnal az oldalának csapódtam és a mellkasába fúrtam az arcom. Körém szorította védelmező karjait, én pedig megfékezhetetlenül sírni kezdtem, eláztatva a drága melegítőjét. Egyikünk sem foglalkozott ilyesmivel, és az időközben eleredt eső is hidegen hagyott minket. Beszívtam ismerős pézsmaillatát, és még szorosabban magamhoz szorítottam. Hazaértem. Otthon vagyok. És most már minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése