Seamus már jó előre lefoglalta a jegyeket, így csak annyit kellett tennünk, hogy megállunk a 3-as terminál előtt, ledobjuk a bőröndjeinket, és megkönnyebbült sóhajok közepette letelepszünk rájuk, várva, hogy fel lehessen cuccolni a gépre. Chris szokatlanul csendes volt. Persze, foghattam volna a koránkelés okozta fáradtságra, de tudtam, hogy más áll a háttérben, mivel azután lett ilyen, hogy felébresztett az álmomból. Vajon miket motyoghattam össze-vissza? Elhatároztam, hogy rákérdezek, de út közben mégis meggondoltam magam. Persze, még mindig rengeteg közös témánk volt, de egy valami hiányzott mostanában a kettőnk viszonyából. A lelkizés. Rég volt már olyan alkalom, amikor kötetlenül, témától függetlenül kiöntöttük egymásnak a szívünket. Elszomorodtam. Amitől féltem, akárhogy is küzdöttem ellene, bekövetkezett. Az érzései miatt kissé eltávolodtunk egymástól. Már nem vagyok olyan fesztelen a közelében, mint régen; félek, hogy egy rossz mozdulattal vagy szóval félreértést idézek elő. Például: mikor öleltem meg utoljára úgy, hogy az mindkettőnknek csak egy baráti összeborulást jelentett? Eszembe jutott az ölelésünk, miután megérkeztem Portlandbe. Akkor már egy ideje többet érzett irántam barátságnál. Hogyan segíthetnék neki abban, hogy elfelejtsen - ilyen szempontból? Az arcára szegeztem a tekintetem, és megacéloztam a vonásaimat. Ezt neki kell véghez vinnie. Minden rajta áll vagy bukik. Ha neki sikerül, talán minden újra a régi lehet. Addig is, óvatosnak kell lennem, mit művelek. Nehogy félreértsen, vagy akár egy apró gesztust is jelnek vegyen.
- Hé, mit ültök itt? Oda lehet vinni a csomagokat a géphez, és az az egyenruhás pasas majd felpakolja - zökkentett ki Seamus dallamos hangja. Én sem tudtam, hogy hívják azt az embert szaknyelven, mert még sosem ültem repülőn. Engedelmesen feltápászkodtunk - egyikünk sem volt beszédes kedvében (kivéve ezt az ír tornádót) -, és elindultunk a terminál végébe, majd miután túlestünk a szükséges formaságokon - és sikerült lebeszélnünk Louis-t arról, hogy leüsse a furamód lelkesen taperoló biztonsági őrt - egy kétszárnyas üvegajtóhoz trappoltunk, amely a gépünkhöz vezetett. Egy női hang bemondta, hogy még tíz perc van az indulásig. Kicsit elkéstünk, mert bár hosszú sor kígyózott a gép ajtaja előtt, de mégsem voltak annyian, hogy az egész gépet betöltsék, tehát sejtésem szerint a többség már a szárnyas szerkezet belsejében ül. Odaadtuk a bőröndjeinket az említett egyenruhás pasasnak, majd felmasíroztunk a gépre. Miután elfoglaltuk a helyünket, és egy stewardess öt perces kiselőadást tartott a gép "házirendéről", a betartandó szabályokról és az utasításokról, egy szóval mindenféle unalmas dologról - Louis már az első percben bealudt, most is hangosan horkol -, intettek, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Pár perccel később a gép indulásra készen állt. Szívesen mesélnék a repülés örömeiről és szépségeiről, arról, hogyan értük el az utazómagasságot, de az egész utat átaludtam.
Öt óra elteltével - ami nekem alig öt percnek tűnt - Louis ébresztgetni kezdett. Miket beszélek, könyörtelenül oldalba vágott, ami még most is kegyetlenül fáj! Megérkeztünk a Kennedy Reptérre. Ami egyet jelent: Louis teljességgel, totálisan bekattant. Mindig is oda volt New Yorkért, eddig kétszer járt a Nagy Almában. A dublini gép indulásáig még maradt öt óra + harminchét perc felesleges, eltölteni való szabadidőnk, így úgy döntöttünk, körülnézünk.
Seamus, mint az út többi mozzanatát, a szabadidőnket is beosztotta. Elsőként A Staten Island-i komppal utazva csodáltuk meg a 93 méter magas, 204 tonnás Szabadság szobrot. Végigsétáltunk a Broadway-n és a Wall Street-en. A múzeumokat a fiúkra való tekintettel kihagytuk a programból, így a következő látnivaló a Times Square volt. Ez volt a kedvenc állomásom. Az ikonikus útkereszteződés keretbe foglalja mindazt, amit New York City jelent és jelképez. Bármerre néztem, villódzó reklámokat és hatalmas hirdetőtáblákat láttam.
Időközben Louis és Seamus elugrottak az egyik hot dogoshoz - a több ezer közül -, mert a hosszú repülőút során mindannyian megéheztünk. Chris mellém lépett - egy pillanatra el is felejtettem, hogy itt van velünk, olyan csöndben volt.
- Állítólag egy helyi törvény szerint a házakra kötelező reklámot kitenni.
- Wow, mióta vagy ilyen művelt? - mosolyodtam el, megkönnyebbülve, hogy nem némult meg.
- Mióta azt mondtad, agyatlan baseball játékos vagyok, és Sharon az értelmiségiekre bukik - vonta meg a vállát. Sharon egy lány volt, akit tizenkét éves korában próbált - vagy inkább csak akarta megpróbálni... - elcsábítani. Sharon tizenhat volt, szóval a hódítás sikertelensége valójában nem Christopher értelmi képességeivel magyarázható, sokkal inkább a korával. Az akkori magasságáról nem is beszélve.
- Tényleg, mi lett a csajokkal, akik állandóan körülötted keringtek? - böktem oldalba. Régen állandóan lebzselt körülötte egy csapat lány, remélve, hogy elhívja valamelyiküket randira. Chris híres nőcsábász. Vagy csak kihasználja a lehetőségeit...
- Jelenleg nem érdekel senki elérhető - mondta, mélyen a szemembe nézve. Megütközve meredtem rá. Nem nézhetem tétlenül a burkolt vallomását. Mi ütött belé? Épp készültem volna játszani az ártatlant, megkérdezni, kibe zúgott bele, de szerencsére megmenekültem, mert Seamus már messziről megszakította a társalgásunkat - vagy annak hiányát - a hangos ordibálásával.
- Megjöttünk!
- Vettük észre... - dünnyögte Chris. Ismét visszabújt a búskomor lovag szerepébe. Szívesen pofon vágtam volna.
- Ki szereti a mustárt? - kérdezte Seamus derűsen.
- Ez az idióta mindegyikbe kért - adott magyarázatot Lou. - Pedig mi köztudottan utáljuk a mustárt - vetett egy szemrehányó pillantást Seamre, aki ártatlanul pislogott.
- Hát akkor kénytelen leszek egyedül elpusztítani a kicsikéimet - torzult Seam arca gonosz vigyorba.
- Azt próbáld meg! - hördültünk fel egy emberként. Közel hat órája nem vettünk magunkhoz semmiféle táplálékot, egy kis keserű, sárga krém nem fog megállítani minket. Seam bánatára egyesével kikaptuk kezéből a hot dogjainkat. A virslivel töltött kiflivel a kezünkben folytattunk utunkat, melynek következő állomása a St. Patrick Katedrális volt. Lou és Chris nyavalygásától zengett az egész templom, de Seamus ragaszkodott hozzá, hogy megcsodáljuk a neogótikus, 100 méteres tornyokkal és kápolnával rendelkező épületet, melyet 1879-ben, szegény ír bevándorlók adományából építettek, 21 éven keresztül. Túl sok a szám, mi? A paptól megtudtuk, hogy az épület közel 2000 hívő befogadására képes, továbbá New York legnagyobb és legismertebb temploma. Nem kifejezetten rajongok az építészetért, de az égbe nyúló, gigászi formák engem is elbűvöltek. A srácok is a nyakukat meresztgették és bár sose vallanák be, de szerintem őket is lenyűgözte a látvány. Biztosan Írország is tele van ehhez hasonló szent építményekkel. Valamiért, amikor a sorsom és a múltam kérdésére akarok választ találni, mindig templomok és régimódi könyvtárak képe kúszik be az agyamba.
Ezután a történelemkönyvbe illő élmény után tettünk egy rövid sétát a Hudson folyó mentén, ittunk egy kólát, majd beültünk a Rockefeller Center-be, vacsorázni. A hűvös, őszi este korán szállt le New Yorkra, háromnegyed nyolckor már látni lehetett a csillagokat az égen, bár a new york-i fényáradat közepette lehetetlennek tűnt, hogy itt valaha teljes sötétség, a szó szoros értelmében vett éjszaka legyen. Louis felfedezte, hogy a földszinten található a világ egyik leghíresebb sorozatgyártója, az NBC Studios. Az ő kezük közül került ki többek között a Miami Vice, a Knight Rider és a Star Trek. Lou és Chris egy időben nagy rajongója volt a sorozatnak, ezért evidens volt, hogy benéztek oda, miközben Seamus és én kettesben maradtunk.
- Mi baja van Chrisnek? - kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangnemmel.
- Mi baja lenne? - játszottam az ártatlant.
- Olyan... fura. Sz'ented unta a programot? - kérdezte olyan aggódó arcot vágva, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megöleljem és biztosítsam, semmi baj nincs a programjával.
- Eszedbe ne jusson ilyesmi! A program állati volt, nagyon élveztük. Szerintem csak fáradt az utazás miatt - vontam meg a vállam. Nem akartam beavatni a kettőnk között folyó harcba, amelyet néha magam sem értek. Seamus nem elég érett az ilyesfajta problémák kezelésére, én pedig nem akartam untatni.
- Oké - mondta, egy cseppet felvillanyozva. Mire Chris és Lou visszaért, maradt húsz percünk, hogy elérjük a repteret. Időben érkeztünk, épp befejezték a bőröndjeink átpakolását a másik gépbe, és megkezdték az induláshoz szükséges előkészületeket. Mikor lerogytam a repülőgép turistaosztályának ülésére, vettem csak észre, mennyire elfáradtak a lábaim. Mintha most futottam volna le a maratont. Mellettem Lou ismét horkolásba kezdett - fura hatással van rá a repcsi. Mindannyian elpilledtünk kissé, éreztem, hogy mindjárt lecsukódnak a szemeim. Hát, ez történik, ha az ember körül akar nézni New York City-ben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése