Hellobello

Sziasztok! A blog elköltözött! A részeket az elejétől kezdve teljesen átírtam, és lényegi dolgokat változtattam rajta. 

Akinek van kedve még olvasni, az az alábbi címen teheti meg:

http://californiarulez-kramisha.blogspot.hu/ 

:)

4. évad 27. fejezet

Sikerült rájönnöm a jelszavamraaa! :D Jó olvasást! Már ha valaki van még itt! :) 

Egy villámcsapás ébresztett fel az álomból. Meredtem bámultam az ablak felé, amelyet esőcseppeknek álcázott keserű könny pettyezett. Hát vége. Ronan és köztem mindennek vége. Az együtt töltött idő most mind meg nem történtnek tetszett. Valahogy annyira szürreális volt az egész. Az egyik pillanatban még feltenném rá az egész életem, a másikban pedig már messze jár. Lefogadom, hogy a szakítás után semmi értelme bejárnia a suliba, vagy egyáltalán Santa Cruzban élnie… Szünet. Így fejeztük ki tegnap magunkat. Szünetet tartunk. De valahol legbelül, mélyen tudtam, hogy az ilyesmi nem létezik. Én magam sem hittem benne. Ha távolságra van szükséged attól, akit szeretsz… az egyszerűen nem lehet szerelem. Talán csak nem mertük kimondani. Vajon ő mit gondol erről? Időm sem volt megkérdezni - jutott eszembe. Bár, az is eszembe jutott, hogy valószínűleg nem is válaszolna rá… Nagyon ritkán osztotta meg velem a gondolatait. Úgy értem, az igaziakat. Hogy mik aggasztják valójában. Mit remél az élettől, vagy a kapcsolatunktól… Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy mekkora esküvői tortát vagy hány gyereket szeretne… Nem. Egyszerűen csak tisztában szerettem volna lenni vele, hányadán állunk. Mikor lettem én ennyire nő?

Annyira sötét volt odakint. A szobában is… Magamra húztam a takarót, de melegem volt. Ha viszont lehúztam magamról, fáztam. Elöntött a hideg verejték, a homlokomat a kezembe temettem. Tűzforró volt. Valami ismeretlen eredetű feszültség járt át, majd ingerülten lerúgtam magamról a takarót. Sikítani akartam. Az ablakhoz rohantam, hogy kinyissam, és mire ráeszméltem, mit csinálok, már az ablakban ültem, a jéghideg esőcseppek az arcomat áztatták. A nadrágom átázott a párkányon összegyűlt csapadéktól. Odakintről zajok szűrődtek fel az emeletre. Léptek moraját hallottam, majd nyílt az ajtó. Összefüggéstelen, ordítozással vegyes sikolyok kakofóniája járta át a fülemet. Zavartan fordultam hátra.

- Kasey! Kasey, mit művelsz?! – Missy eszét vesztve kiabált, a hangszíne szinte hisztérikusba váltott.

- Majd’ szétrobban a fejem! – tört ki belőlem, hátha végre észreveszik magukat, elhallgatnak, és elmondják, mi a fene folyik itt. Nem tudom, milyen hangosan kiálthattam, mert befogtam a fülem. Missy, Ed és… Ronan állt az ajtómban, hátuk mögött a megrökönyödött Annie-vel.

- Kasey, kérlek, szállj le az ablakból. – Ez a hang. Istenem. A legmegnyugtatóbb a világon, ugyanakkor a legfelkavaróbb. Ronan próbálta velem felvenni a szemkontaktust, de én egyre csak a nagynénémet szuggeráltam. Miért ilyen riadt a tekintete? Minden olyan zavaros volt…

- Te mit keresel itt? – fakadtam ki.

- Kasey, beszéljünk normális emberek módjára… Kérlek, szállj le az ablakból. – Hogy lehet ennyire piszkosul nyugodt?!

- Emberek módjára! – ismételtem szarkasztikusan. – Azt mondtad, teret adsz nekem! – Beharaptam az ajkamat. Mi a fenét művelek? Miért ordibálok? Megremegett a szám. Kirázott a hideg az egyik nyakamra hulló esőcsepptől. Végiggördült a gerincemen. Pislogtam. Leszálltam az ablakból. Az előttem álló, kővé dermedt csapat egy emberként lélegzett föl. Nem tudtam mire vélni a reakciójukat.

- Mit gondoltatok, mit művelek? Leugrom? Csak melegem volt, és…

- Kiültél a szakadó esőbe levegőzni? – kérdezett vissza hitetlenül Ed, enyhe szarkazmussal a hangjában. Bántott a hangszíne.

-Te jó ég, ti komolyan azt hiszitek, hogy… - Időm se volt befejezni a mondatot, fél másodperccel később ugyanis egy szőke hajzuhatag libbent el a szemem előtt, és a hozzá tartozó lány bombaként csapódott hozzám. Missy olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.

- Mi azt hittük…

- Mit hittetek? – kérdeztem döbbenten. Azt hitték, öngyilkosságot akartam megkísérelni? Mégis miért…

- Az elmúlt két nap után… - habogott Missy. Ronanre néztem. Engem bámult. De ez nem a szokásos, lassú szemügyre vétel volt, hanem olyan, amit azelőtt még sosem tapasztaltam. Analizált a tekintetével. Megmozdítottam a karom, hogy megigazítsam az ázott tincseimet. A szeme megrebbent. Minden egyes rezdülésemet érzékelte.

- Na jó, mi a franc folyik itt? – tört ki belőlem a kérdés, amelyet eleinte Ronannek szántam, de aztán kezdtem rádöbbenni, hogy az egész helyzet nagyon furcsa.

- Te… nem emlékszel? – kérdezte Ed. Nem is kérdés volt ez, inkább megállapítás, de mintha cáfolatra várna.

- Mégis mire, Edward? – kérdeztem ingerülten. Nyolc riadt szempár meredt rám. Mindannyijuk tekintetében felismertem azt az aprócska furcsaságot… Ahogyan egy bíró nézi a vádlottat, a pszichológus a páciensét… Mintha… bármelyik pillanatban robbanhatnék. Azt hiszik, szakítottunk Ronannel, és én máris véget akarok vetni az életemnek? Ahogy belegondoltam, elszégyelltem magam. Ha az ő szemükkel néztem magam, az egész annyira szánalmasnak tűnt. Fel akartam világosítani őket, hogy tévednek. Hogy nem tennék ilyesmit. Hogy majd egyszer túllépek rajta -  Ronanre sandítottam -, de nem úgy, hogy ő is itt van, és végighallgatja az egészet.

Azt hiszem, megsejtette a gondolataimat, mert tett egy tétova lépést hátrafelé, majd az ajtófélfát kezdte fixírozni. Leültem az ágyra. Mind a négyen összerezdültek a hirtelen mozdulat láttára.

A szememet forgattam. Komolyan?

Továbbra is Ronanre szegeztem a tekintetemet. Ed halkan odaszólt neki, mire Ronan újra a szemembe nézett.

- Lent leszek a nappaliban – jelentette ki. Annie tett egy lépést Ronan irányába.

- Azt hiszem én is… nekiállok mosogatni – mondta, szinte suttogva. Kérdően meredtem Edre és Missy-re. Ronan és Annie elhagyták a szobát, csukódott az ajtó.

- Na jó srácok, tudom, hogy most aggódtok értem, de csak mert Ronannel szakítottunk, még nem azt jelenti, hogy valami… hülyeséget fogok csinálni – magyaráztam nekik hihetetlen gyorsasággal. Magam sem tudom, miért hadartam a szavakat, és miért ugrott meg a pulzusom hirtelen, de úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben.

- Mi nem Blackmore miatt aggódunk – csattant fel Ed. Kérdően meredtem rá. – Az elmúlt két nap…

- Mondjátok már el, légy szíves, mi van az elmúlt két nappal, mert egyre inkább kezdek összezavarodni – csattantam fel.

- Úgy tűnik, tényleg nem emlékszel… - állapította meg Ed. Felvontam a szemöldököm. – Azt hittük, megőrültél. Tegnap beállítottál Missy-ékhez.

- Valaki dörömbölt az ajtón, én meg kinyitottam – vágott közbe Missy. – Aztán megláttalak téged, autóval voltál és… - Missynek elcsuklott a hangja.

- Elmondtad, hogy Ronannel szakítottatok…

- … össze-vissza beszéltél…

-Na jó srácok, ne párhuzamosan oké? – kértem, de magam sem hallottam elhaló hangomat. Próbáltam erősen koncentrálni a tegnap délutánra. Arra, hová mentem, miután eljöttem a tengerpartról. Megráztam a fejem. Nem emlékeztem. Nem emlékeztem arra, hová mentem, sem arra, mit csináltam az este további részében.

- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott.

- Csak beszéltél és beszéltél, artikulálatlanul, majd a kocsidhoz szaladtál, és elhajtottál.

- Azt se tudtam, hová mész. – Missy elsírta magát. – Annyira zavart voltál, nem akartam, hogy kocsiba ülj… Akármi történhetett volna! – zokogott.

- Missy felhívott, hogy láttalak-e, mire én felhívtam a nagynénédet. Azt mondta, visszahív, ha hazaértél. Tíz perccel később hívott, mi pedig átmentünk megnézni, mi a helyzet, de nem voltál hajlandó beszélni velünk. Csak feküdtél az ágyadon és sírtál. Azt hittük, csak para van Blackmore-ral… - megremegett a szám. – Mármint… nem úgy értem… Érthető lett volna… Szakítottatok és… - Missy oldalba bökte. – Szóval, másnap nem jöttél suliba. Kezdtünk megijedni. Missy rákérdezett Blackmore-nál erre az egészre… Akkor kezdtünk igazán megijedni. Nagyon kiakasztott, amit mondott.

-Nyögd már ki, hogy mi van! – csattantam fel. Elszégyelltem magam, amiért már megint kiabálok, de annyira tudni akartam, mi ez az egész… Úgy éreztem, mindez csak időhúzás, és körítés, ahelyett, hogy kibökné, mi a helyzet.

- Azt mondta két nappal ezelőtt elmentél hozzá. Nagyon furcsán viselkedtél. Ordibáltál, meg…

- McCeightley, legyél szíves, és hagyd ezt rám. – Nagyot ugrottam ijedtemben. Ronan állt az ajtóban. Fogalmam sem volt, mikor tért vissza. Megszokhattam volna már. Ed mély levegőt vett, egy rövid pillanatig Ronant pásztázta, mintha próbálná felmérni, milyen következményekkel jár, ha egy szobában hagy minket.

- Magunkra hagynátok egy pillanatra? – léptem közbe. Próbáltam megnyugtató arcot vágni, hogy megértessem velük, nincs mitől félniük. Ed és Missy kiszivárogtak a szobából. Egész örökkévalóságnak tűnt, mire Ronan leült velem szembe a székre. Úgy láttam, egy pillanatig elgondolkozott, leüljön-e mellém az ágyra, végül úgy döntött, nem teszi. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Közben végig a padlót fixírozta.

- Csak… kérlek, mondd el , mi ez az egész, nem kell a körítés, ne fogalmazd át kérlek, csak mondd! – tört ki belőlem.

- Ordítottál velem. Az egyik pillanatban kedves voltál, aztán úgy néztél rám… mintha a legutolsó szemét lennék ezen a bolygón. Dühöngtél, és ordítottál. Azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam. Ott voltam – válaszoltam monotonon. – Még mindig úgy gondolom – tettem hozzá.

- Kasey, nem érted… Össze-vissza beszéltél… Azt kérdezted, miért nem mondtam el, hogy van egy húgom.

- Hát ha nem lenne egyértelmű…

- Kase, nekem nincs húgom – csattant fel. Elhallgattam. – Nincsen testvérem. Nem aludt senki az ágyamban. Egyedül voltam.

- Hát ezt nem hiszem el! – nevettem. Magam is meglepődtem, mennyire hisztérikus ez a nevetés.

- Azt hiszed, hazudok – suttogta.

- Nem fogod velem… velük – kiabáltam – elhitetni, hogy megőrültem! Mit akarsz ezzel elérni? Magadhoz akarsz láncolni?! Azt akarod, hogy megbocsássak?! Mert akkor kettőnk közül te vagy az őrült! – vádoltam.

- Kasey… - a kezem után nyúlt, de elkaptam. Felugrottam az ágyról.  – Meg kell hallgatnod. Előálltál ezzel a képtelenséggel, hogy van egy húgom, olyan volt, mintha… látnád őt… azt kérdezted, mit keres az ágyamban, majd elrohantál… Azt hiszem, először azt hitted… hogy nem is a húgom… Szerettem volna beszélni, de elrohantál. Azt mondtad vége, nem akarsz többet látni… Akárhányszor beszélni próbáltam, félbeszakítottál, majd kocsiba ültél és elhajtottál. Nem hagytál időt magyarázatra.

- Dehogynem hagytam – csattantam fel. – Te is tudod… Másnap volt elég időd megmagyarázni.

- Nem, Kasey – suttogta. – Elmentem hozzátok, Annie beengedett, kopogtattam az ajtódon, de nem engedtél be. Mégis bementem. A reakciódból levettem, hogy nem akarsz látni… - Próbálta felidézni azt a napot. Lerogytam az ágyra… A fejemet ráztam. Nem, ez nem lehet. A fejem majd szétrobbant, annyira próbáltam visszaemlékezni, de a tengerparti beszélgetésünkről szóló képek egyre inkább kezdtek elhalványulni… Kétségbeesetten kapaszkodtam az apró emlékfoszlányokba, de elillantak, mint a füst… Mintha mindaz meg sem történt volna. Már magam sem tudtam, mi a valóság.

- Én… - Sosem éreztem még ennyire gyengének, és védtelennek magam. – Hallucináltam? – kérdeztem, de annyira abszurd volt a kérdésem, hogy a szemébe se mertem nézni. Ha ez mind igaz, én… őrült lennék?

- Nem tudom, Kasey. Azt tudom, hogy megijedtem. Őszintén megijedtem. Annyira zavarodott voltál… Mintha félig álmodnál. Olyanokat mondtál, ami…

- Emlékszem néhány dologra – bólintottam. Nem szerettem volna hallani tőle azokat a szavakat.

- Nem azzal teszel tönkre mindent, ha beszélsz róla, hanem hogy nem teszed. Nem tudok benned bízni többé… - idézte szárazon, hangsúly nélkül. Nem kellett mondania, tudtam, hogy a lelkébe égett.  – Azt mondtad, szünetet akarsz tartani… megkérdeztem, szakítani akarsz-e.

- Erre én nem így…

- Azt mondtad, igen. Hogy soha többé nem akarsz látni – tette hozzá. A tekintete elsötétült. Nem nézett rám.

- Én erre nem így emlékszem… Azt mondtad, adsz egy kis időt, hogy átgondoljam ezt az egészet – hebegtem. Úgy hangzott, mintha magyarázkodnék. Akár azt is hozzá tehettem volna, hogy sajnálom… Holott voltaképp ez volt a lényege. Szakítottam.

- Figyelj… nem tudom, mi váltotta ki ezt nálad. Ha történt bármi az elmúlt napokban, ami… nagy hatással volt rád...

- Nem emlékszem semmire – vágtam rá dühösen.

- Ha mégis, akkor tudnod kell, hogy itt leszek neked, hogy segítsek. Csak kérlek, beszélj róla…

- Ronan, nem emlékszem semmire! – Zokogni kezdtem. Nem tudom, hogy kerültem az ölébe, de másodpercekkel később a karjai már erősen szorítottak, én meg a mellkasába temettem a fejem. Hallottam magam, ahogy zokogok. Hisztérikus volt, és elkeseredett. Nem tudom, mi történt velem. Az elmúlt két napról szóló emlékeim hamisak voltak. Nem emlékszem, mit műveltem valójában. Illetve, most már igen. De csak az alapján amit Ronan elmondott. Ezek nem az én emlékeim… Nem emlékszem rájuk…

- Mi a fene történik? – zokogtam.

- Nagyon sok minden történik veled. Aminek nem szabadna, vagy nem szabadott volna megtörténnie. Sokkal több terhet cipelsz, mint más, átlagos tizenhét éves. – A közelsége ellenére hirtelen távolabb került tőlem, mint valaha. Éreztem a köztünk lévő korkülönbséget. Sokkal fiatalabb vagyok, mint ő… Egyenesen gyerek hozzá képest… Gyenge vagyok mindehhez…?

- Szerinted gyenge vagyok?  - kérdeztem halkan. A tekintetem homályosodott, hirtelen szörnyen álmosnak és kimerültnek éreztem magam.

- Az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek – mondta. Az állát a fejem búbján nyugtatta. Jólesett a mellkasának dőlni. Egy pillanatra biztonságban éreztem magam. – A külvilág felé is ezt mutatod.

- De én nem... Nem játszom meg magam – bizonygattam.

- Nem mondtam, hogy tudatosan. De a kimondatlan szavak előbb vagy utóbb a felszínre buknak – mondta. Mély szomorúság volt a hangjában. Tudtam, hogy azokra a mondatokra gondol, amiket a fejéhez vágtam. És komolyan is gondoltam őket…

- Nehéz időszakon mentél keresztül. Érthető, hogy valahogy kijön rajtad.

- Úgy beszélsz, mint egy pszichológus – nyögtem. – Vagy egy aggódó szülő. – A szemeim kezdtek lecsukódni. Aludni akartam. El akartam menekülni minden elől. Ez elől az egész zavaros kavalkád elől, amelyet jelen pillanatban az életemnek nevezhettem.

- Igazad volt… - mondta. A hangja, és az érintései egyre távolodtak tőlem. A hátamat simogatta, közben hagyta, hogy elfeküdjek az ágyon. Meg akartam kérdezni tőle, miben volt igazam, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy kinyissam a számat. –  Mindenben, amit mondtál. Nem adtam rá okot, hogy megbízz bennem. Többet érdemelsz ennél… Érdemelsz magyarázatokat, Kasey, sokkal többet érdemelsz. Aggódom érted, de a józan eszemmel tudom… - megköszörülte a torkát. – Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy mindehhez, ami veled történt… történik, nekem is közöm van. Tudom, hogy megnehezítettem az életed. Ha tudtam volna, hogy ez fog történni én… Én ilyen vagyok Kasey. Nem tudom, miért… Én tényleg nem voltam tudatában… Olyan fontos vagy nekem. Fontos, hogy rendbe jöjj. Távol kell tartanom magam tőled. Igazad volt. Időt kell hagynom neked, hogy egyenesbe jöjjön az életed. Nem tehetlek ki ennek. – Hallottam, amit mondott. De nem voltam képes felfogni. A hangja halk motyogássá tompult, a szemeim ólom-nehezekké váltak, és lecsukódtak.

-Eltűnök az életedből. De sosem hagyom, hogy bántódásod essen. Ott leszek, tudni fogom, ha valami baj van. De nem avatkozom bele az életedbe. Kivéve, ha veszélyben van. Kérlek, jöjj rendbe… A barátaid vigyázni fognak rád. Túl fogod tenni magad rajtam. Mindenki túlteszi magát rajtam…

4. évad 26. fejezet

Nem hittem volna, hogy valami megírom ezt a részt! Nem tudom, olvassa-e még valaki egyáltalán ezt a blogot - ami így a több, mint fél év kihagyásom után elég furcsa lenne -, de azért reménykedem! :) Ahogy abban is, hogy jól sikerült, és várja még valaki a folytatást... :) 

- Nem mondom, hogy ezután minden másképp lesz - sóhajtott föl.

- Jó, mert nem is hinném el - válaszoltam. Ránéztem. Reményvesztett képet meresztett rám. Mindentudóan elmosolyodtam, majd a tekintetemet ismét a hullámok és a naplemente felé irányítottam. Festői táj egy komoly beszélgetéshez.

- Szeretlek, Kasey - mondta halkan.

- Elég furcsán mutatod ki - horkantam föl. - Mindent eltitkolsz előlem.

- Túl sok minden van, amit nem tudsz - bukott ki belőle fáradtan. - Gondolnom kellett volna erre korábban is. De annyira fontos vagy nekem...

- Annyira azért nem, hogy bármit is elárulj a múltaddal kapcsolatban, igaz? Például, hogy van egy húgod... Ki tudja, talán már az időgépet is felfedezted...

Nem felelt.

- Azt hittem, elbújhatok előle, érted?

- A húgod elől? - kérdeztem hitetlenül. Máris vége a nagy egymásra találásnak? Szemétnek éreztem magam, de nem érdekelt...

- A múltam elől. Nem vagyok már ugyanaz az ember, aki régen. Veled nem. Az életemnek azt a részét lezártam. Legalábbis azt hittem. Azt hittem, lehetek valaki más. Melletted. De neked ez nem elég.

- Mi rosszat tettél, amit ennyire el akarsz felejteni? - csattantam fel, majd hirtelen oldalra fordultam. Makacsul bámult maga elé. - Nézz rám!

Felém fordult. A tekintete sötét volt. Nem a tőle megszokott értelemben. Itt ült mellettem, mégis olyan távolinak tűnt, mintha csak álmodnék.

- Miért nem mondod el? Azt hiszed... - felugrottam a helyemről. - Te azt hiszed, ez változtatna bármin is?! Hát nem! Kurvára nem érdekelne! Semmi, amit tettél. Azt mondod már más ember lettél, akkor mit számít, milyen voltál akkor? Illetve számít... Nekem igenis számít. Te mindent tudsz rólam, nekem viszont minden egyes részletért könyörögnöm kellene? Nem tudom, mi az, ami ekkora traumát okozott, hogy beszélni sem vagy hajlandó róla, de csak hogy tudd... nem azzal teszel tönkre mindent, ha beszélsz róla, hanem hogy nem teszed. Nem tudok benned bízni többé... Azt hiszem...

- Sajnálom, Kasey…

- Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül megyek Portlandbe – mondtam, anélkül, hogy közben akár egyszer is levegőt vettem volna. Döntöttem. Ez az, ami most kell nekünk. Nekem. Jobb lesz így.

- Szünetet akarsz tartani? – kérdezte halkan. A hangjára nyugalmat erőltetett, de a szeméből kiolvastam a kétségbeesést.

- Úgy látom, meg sem próbálsz megakadályozni – mondtam.

- Azt akarom, ami neked jó.

- Értem. – Nem tudtam, mit kellene még mondanom. Ha meg próbálna akadályozni, vajon érdekelne? Másképp döntenék? Talán igen… De nem úgy tűnt, mint aki erre készül.  – Akkor most megyek. Ég veled, Ronan.

- Fogunk ezen túl beszélni? – fordult utánam hirtelen. Megtorpantam.

- Nem tudom, Ronan… Kell egy kis idő – suttogtam, de tudatában voltam annak, hogy hallja, amit mondok.

- Addig várok, ameddig csak akarod. – Hátrafordultam. Tekintete a semmibe révedt.  – Ha valakinek, hát nekem van időm – megrándult a szája széle.

- Szia – böktem ki végül, de az egész helyzetet nagyon sutának éreztem.

- Szia – válaszolt kifejezéstelen mosollyal. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa zavarodott arcomat, és sietős léptekkel elindultam a kocsi felé. Hallottam, hogy hozzátett még valamit, de csak sejtéseim voltak arról, mit mondhatott. Valami olyasmit, hogy "Amíg érdemes várnom..." 

Biztonságos távolságra kell magam tudnom tőle, mielőtt még zokogva szaladok vissza a karjaiba, kérve, hogy felejtsük el az egészet. Tudtam, hogy később úgyis megbánnám. Egészen addig győzködtem magam, hogy helyes amit teszek, amíg fel nem téptem a nagynéném kocsijának ajtaját. Jobbnak láttam evvel jönni, mint a Ronantől kapott Porschéval… Holnap vissza is viszem neki, de most máshova kellett mennem.

Miután beindítottam a motort, kiürült az agyam. Elmúlt a késztetés, hogy győzködjem és tartsam magam, s a szívemet lassan elöntötte a szomorúság. Az első könnycsepp is legurult. Onnantól kezdve nem volt megállás. Már akkor hangosan zokogtam, amikor sikerült felhajtanom a főútra. Bárcsak odaérnék már...

4. évad 25. fejezet

B.O.B. - Ghost in The Machine

Kasey

A falon kattogó antik faliórát néztem. Egy-kettő, egy-kettő, kop-kop, kop-kop, kop... Két órája fekszem az ágyamon, és azon gondolkozom, boldog vagyok-e. És azon, mi a szerelem. Minden hibája ellenére elfogadni a másikat? Hisz ezt tesszük a szeretteinkkel, és a barátainkkal is... Ez valami több annál. Más. 

Megtalálni valakit, akivel tökéletesen kiegészítitek egymást, akivel befejezitek egymás mondatait? Ez megint csak a barátságra hajaz. Gyűlölöd és vágysz rá egyszerre? Már akkor beférkőzik a fejedbe, elcsavarja, amikor még azt hiszed, jelentéktelen számodra. Heteken át kínoz, míg az életed már csak körülötte forog. Semmi mást nem látsz rajta kívül, míg már minden jelentéktelenné válik számodra. Csak ő kell. Csak vele van értelme az életnek. Röviden: a szerelem drog. És ha valaki azt mondja, váltsd dílert; elmehet a pokolba.

De  vajon mindez nem csupán a megszokás hatalma? Az új dílerben nem bízol meg, hisz nem ismered; nem tudod, hogyan kell hozzá szólni, hogy foglalkozzon veled... Új kapcsolatot kialakítani mindig idővel jár, erő és türelem kell hozzá. Kitartás. Mi van akkor, ha elvesztettük a kitartást? Nem csak azért ragadunk bele egy kapcsolatba, mert elkényelmesedtünk? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, ki kell próbálnunk, milyen az élet nélküle. Ha létezik egyáltalán... 

Nem láttam rá esélyt. Épp ezért nézek el annyi mindent Ronan-nek. Tudom, hogy sosem lépnék túl rajta. Idővel biztosan, de elfelejteni nem tudnám... Örökké bánnám. Ez a szó még az én viszonylatomban is hosszú idő.

Vajon meddig tart, míg betelik a pohár? Világos, hogy nem fog megváltozni. Sosem fog a dolgok legalább 70%-áról beszámolni, ami vele történik... Azt hittem, ezt képes vagyok lenyelni. De nem tudok belenyugodni, hogy eltitkol előlem dolgokat. Egyértelmű, hogy nem kell tudnom mindig, pontosan kikkel találkozik, mit (vagy kit...) reggelizett, kinek a rágójába lépett bele... De ha fordított esetben nézzük... ha az én száz éve eltűnt húgom kopogtatna az ajtón, én biztosan beszámolnék neki róla. Mert fontos nekem. Mert az életem része. Úgy érzem, meg kell osztanom vele dolgokat, hogy kiépüljön köztünk a bizalom. Mert ugyebár, fő a bizalom... Csakhogy erről a szócskáról mindkettőnknek más fogalma van. Ő leginkább a 'bízz bennem vakon, mert szeretlek' elvnek él. És igen, az életemet is rábíznám. De akkor sem tudom elviselni, hogy ilyen módon semmibe vesz. 

Fél óra múlva találkozunk, és még mindig tanácstalan vagyok. Mit fogok neki mondani? A percek egyre csak teltek és teltek, és azon kaptam magam, hogy a tengerpart felé sétálok. Az elhagyatott részére, ahol Ronan szörfölni szokott. Most a part szélén ült, az enyhe, téli californiai szellő a hajába kapott, miközben felhúzott térdekkel a hullámzó vizet fixírozta. Leültem mellé, és utánoztam a pozícióját. Összehúztam magamon a kabátomat, és hagytam, hogy az áramlatok hosszú, copfba fogott szőke hajamat is kezelésbe vegyék. 

Egy ideig csak ültünk egymás mellett csöndben, majd megszólalt. Féltem, mit fog mondani, ugyanakkor kíváncsian vártam...

Missy

 Suli után át akartam ugrani Marie boltjába. Ed-ék a nagymamája halálra után meg akarták tartani a boltot. Lényegében inkább Ed. Valahol mélyen megértettem, hisz ez az üzlet az egyetlen kapcsolat a nagymamájával, az egyetlen emberrel, akit a családjának tekinthetett. Azt mondta, tartozik neki azzal, hogy tovább viszi a vállalkozást.

 A találkozást azonban mindenáron el akartam kerülni. Nem akartam még dönteni; vagy összezavarni az érzéseimet, márpedig ő biztosan ezt váltaná ki belőlem. 

 Tudtam, hogy ma Adrian van a pultnál, mert egy héten egyszer, az ebédszünetében leugrik ide, és a laptopját bújja, valami projecten dolgozva. Szándékosan ezt az időpontot választottam. 

 Lefékeztem az ismerős üzlethelyiség előtt, és kiszálltam a kocsiból. Beléptem az ajtón, mire a csengő ismerős kongása jelezte az érkeztemet. A második sornál azonban megtorpantam. A pult mögül nem Adrian nézett vissza rám. 

 Mit keres itt!? Megremegett a szám széle, ahogy találkozott a tekintetünk. Intettem neki, majd igyekeztem elszakítani róla a tekintetem. Próbálva higgadtnak tűnni, besoroltam a polcok mögé, és elkezdtem keresni, amiért jöttem. Azonban azt is elfelejtettem, miért vagyok itt. Az agyam zakatolni kezdett, de az agysejtjeim nem azon kattogtak, amin kellett volna. A jelenléte mindent megzavart, a közelsége olyan hatással volt rám, amit nem tudok leírni. Nem kellett volna idejönnöm. Most viszont már nem fordulhatok ki. 

- Mit keresel? - A hangja hallatán megugrott a szívverésem, és vele együtt én magam is. Az egyik polc takarásában álltam, így nem láthatta, de így is remegett mindenem. Én ezt nem tudom végigcsinálni. Beszélni hozzá. Ránézni meg végképp. Mégis, összeszedtem a bátorságom, és kiléptem a polcok közül.

- Gyógyfüves könyvet - mondtam, próbálva semleges hangnemet megütni. Középső- és mutatóujjával a bal sarok felé intett, én pedig biccentettem, és elindultam felé. Akárhogy kerestem, kétszer is végignéztem utána a polcot, nem találtam. Egyszerűen összemosódtak előttem a betűk... Már vagy öt perce álldigálltam előtte, de óráknak tűnt. Órákba, örökkévalóságba nyúló csönd... Úgy éreztem, megfulladok.

- Nem kéne úgy tennünk, mintha nem ismernénk egymást - törte meg a csöndet ismerős hangja, ami most idegenül csengett. Ismeretlen él költözött belé, és mélyebb, rekedtesebb volt, mint emlékeztem. Kasey említette, hogy cigizik. Ha azt hiszi, bűntudatom lesz, amiért rászokott...

- Szerinted mit kéne tennünk? - kérdeztem halkan, de nem fordultam meg.

- Mondd meg te - felelt, mire szembefordultam vele. Tengerkék szemeivel az enyéimet fürkészte. A tekintete várakozó, a pillantása megfojt. Fél perc... egy perc.

- Hol van Adrian? - kérdeztem. Én is éreztem, mennyire nevetségesen próbálom elterelni a témát.

- Kész a project-je, és ma túlórázik... - felelte gyorsan, rezzenéstelenül. - Missy, mégis mit művelünk?

- Ed... - sóhajtottam gondterhelten.

- Ne! Ne csináld ezt. Ne mond... így a nevem. - Emlékeztem, amikor a nevét sóhajtottam. A nyakába, az ajkai közé... Mindig olyan boldoggá tett, akkor most mi történt?! Mi történt velünk?

- Én... nem tudom ezt tovább csinálni - ráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetem.

- Azt mondtad, kell egy kis idő... de már döntöttél, nem igaz? - Én magam sem tudtam, mit akarok. Többé már nem tudtam, mi a helyes. 

- Ha szeretsz, elengedsz - szaladt ki a számon, majd beharaptam a nyelvem.

- És mi van az O'Connor-gyerekkel? Őt szereted?

- Nem tudom, miről beszélsz - suttogtam.

- Szerintem meg igen. Ő vigasztal, vagy mi?

- Nincs köztünk semmi - vágtam rá ösztönösen, magam sem tudom, miért.

- Tényleg? Nekem nem úgy tűnt. 

- Nem érdekel, minek tűnt, ez van.

- Őt kérdezted már?

- Csak lépjünk túl ezen - ráztam a fejem, és lekaptam egy könyvet a polcról. 

- Ha túl lennél rajta, miért akarnál meggyőzni? - tette fel a kérdést abban a pillanatban, hogy egy vendég lépett be az ajtón. 

 Lecsaptam a könyvet a pultra. A gyógyfüves volt az, amit kerestem. Beütötte a kasszába, a pultra söpörtem a pénzt, felkaptam a könyvet, és elhúztam a boltból. 

 Alig rogytam be a kocsiba, a gázra tapostam. Minél messzebb akartam kerülni ettől a helytől. Az emlékektől. Letekertem az ablakot, mert úgy éreztem, megfulladok. Kétségbeesetten kutattam megoldás után. Kase szerint mindig, mindenre megtalálom a helyes választ. Most azonban sehogy sem sikerült. Mi történt?! Hogyan történhetett ez meg? A visszapillantó tükörre meredtem. Egy ismeretlen lány arca nézett vissza rám. Szőke, göndör fürtjei, és gondosan elkészített sminkje csak álarc volt, amelyen átütöttek az érzései. Annyira össze volt zavarodva... Fájt ránézni. Erővel elfordítottam a tekintetem. Ez megöl mindkettőnket.

4. évad 24. fejezet

http://www.youtube.com/watch?v=4ocOvAXOXvM  

- Ronan... - kezdtem bele halkan, a hangom rekedt volt és elcsuklott. - Miért van egy csaj az ágyadban? - kérdeztem, de nem tetszett, amit hallottam. Sebezhetőnek hangzott. Valakiének, akit könnyen becsapnak és átvernek. Kihasználnak. 

- Kasey... nem az van, amit gondolsz. - Kasey elég sok amerikai drámát látott már ahhoz hogy tudja, ezek a mondatok azt jelentik, hogy pontosan az van, amit gondolsz, csak nem akartam, hogy tudomást szerezz róla. 

- Felejtsd el - löktem neki a falnak, miközben kirontottam a szobából, és lerongyoltam a lépcsőn. A fülem sarkából hallottam, hogy az ébredező lány kérdéseket tesz fel Ronannek. 

- Ki a franc volt ez, Ron? - mormolta idegtépően kedves hangján. Egy pillanatra megtorpantam, és igyekezve nem Ronan szemébe nézni, hátrafordultam.

- A kibaszott barátnője - ordítottam a választ, majd tovább tiportam a lépcsőfokokat. 

- Miért megy el? - kérdezte ártatlanul. Ennek a csajnak nincs ki mind a négy kereke. Végül is, dugásnál nem számít az ész. 

A bejáratnál jártam, amikor már nem tudtam tovább kizárni a hangját a fejemből. Szembefordultam vele, csak hogy belé fojtsam a huszadik "Megmagyarázom"-ot, "Könyörgöm"-öt és "Kasey"-t. 

- Abbahagynád? - sziszegtem. 

- Amint meghallgatsz - felelte kevéssé nyugodt hangon, mint amelyet én színleltem. 

- Eleget hallottam... láttam. Elmegyek. Ha már ti előbb összehoztátok... nehogy már kimaradjak valamiből! - A hangom kezdett hisztérikussá válni, ezért sarkon fordultam, és feltéptem az üveg bejárati ajtót.

- Kasey... ő a húgom. 

Ha azt mondom, a mondata hatására megállt bennem az ütő, keveset mondok.

- Mi a franc? - suttogtam, félig hátrafordítva a fejem, de meggondoltam magam, és kitártam az ajtót. Majd becsuktam. És újra kinyitottam. 

- Ne rongáld a zárat, légyszíves - kért kedvesen. Becsaptam.

- Mikor akartál beszélni erről? - tértem a tárgyra fáradtan. - Egyáltalán... mi az, amiről beszélni akartál valaha is?! 

Megköszörülte a torkát, majd amikor meggyőződött róla, hogy nem fogok kirohanni a házból, nekitámaszkodott a kanapé karfájának. Felsóhajtott. 

- 155 éve nem láttam. - Rám nézett. A tekintete őszintének tűnt, sebezhetőnek. Hányszor bedőltem neki! - 16 éves voltam, amikor ő 14. Rossz társaságba keveredett. Egyik nap lelépett otthonról, azóta nem láttam. Kerestem, amíg bele nem fáradtam, abba hogy a szüleim arcán csak azt látom, hogy egyre vesztik el a reményt. Már bennem se hittek. Én sem hittem magamban. Nem hittem, hogy megtalálom. "Nem megyek haza, amíg meg nem találom" - ezt beszéltem be magamnak. Aztán találkoztam Mike-kal. És Rebbekkah-val. 

- ... és Suttonnal - tettem hozzá. 

- Ja - biccentett. - De nem találtam meg a húgomat. 

- Szóval ennyi? - kérdeztem. 

- Mi ennyi? 

- Azt hiszed, ha havonta rád jön egy őszinteségi roham, aztán megint hetekig halmozod a hazugságokat és titkolózol, az mehet így tovább? Hogy majd elviselem? Minek nézel engem? 

- Sajnálom - felelte egy perc néma csend után. 

- Szóval sajnálod. Értem - bólintottam. Biztosan én vagyok a szemét.

- Nem tudok mit mondani. Soha nem beszéltem erről senkinek. Tudod milyen az amikor nem tudsz vigyázni a saját húgodra? Nem tudod megvédeni, és másfél évszázadon keresztül csak azon pörög az agyad, hogy hol rontottad el?! Kurvára... szar érzés! 

- Én sem tudok mit mondani. Megtaláltad, nem? Hálás vagyok érte, hogy vagyok olyan fontos neked, hogy felvilágosítasz az életednek egy ilyen fontos eseményéről. Végül is, csak a csajod vagyok. 

- Ne csináld ezt, Kasey.

- Ne csináljam? Jó! Lelépek! Ha te mondod... 

Feltéptem az ajtót, most már véglegesen. 

- Beszéljük meg! Holnap. Jó? - kiabált utánam. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor nem kellene hátrafordulnom. Mégis megtettem. A tekintetünk találkozott. Ugyanannak a srácnak a tekintete, aki októberben kikészített engem, aztán visszahozta a napfényt az életembe. Adott valamit, amin pöröghettem. Már az első pillanattól fogva lefoglalta a gondolataimat. Először az iránta érzett ellenszenvem, majd valami más... Szerelmes lettem belé. Elterelte a gondolataimat a balesetről, adott valamit, amitől minden nap úgy éreztem, érdemes felkelni. De semmi sem lehet tökéletes. Ronan Blackmore határozottan nem az. Ezt akkor is tudtam. És vállaltam a kockázatot. Most viszont elbizonytalanodtam. Nem akartam elveszíteni, ugyanakkor annyi mindent elnéztem már neki... vajon mennyit bír el a büszkeségem? 

- Holnap - feleltem végül. Tíz másodpercig farkasszemet néztünk, ami maga a pokol volt, majd végleg megfordultam, és elsétáltam...

***

Ed

Csak arra tudtam gondolni, hogy amit most teszek, azzal totálisan hülyét csinálok magamból életem egész hátralevő részére. Ezért inkább nem gondolkoztam. Egészen hozzászoktam már ehhez az új életfelfogáshoz. A lényeg, hogy ne fogd fel az életet, és akkor nem fog fájni. A gáz csak az, hogy ez nem tartós. És a gondolkozásmentes életem Missy-mentes is, ebből pedig az következik, hogy igenis fáj. Tehát az elméletem ezen a napon megdőlt. Ahogy az is eldől majd, hogy Blackmore mit szól, ha karácsony délelőttjén bekopogok hozzá, és hálát adok azért, amiért megmentette az életem. Vicces, nem? Én nem nevetek. 

- McCeightly? - A reakció valami hasonló volt, mint amire számítottam, ugyanis Blackmore először tágra nyílt szemekkel méregetett, majd kezdeti meglepettségének gunyoros félmosollyal adott "hangot".  - Mi járatban? 

- Rövid leszek. A viszonyunk sosem volt valami rózsás...

- Ja, én voltam a rózsa, te meg a tüske - vigyorgott rám önelégülten. 

- Bár ezzel vitatkoznék, de legyen... Mégse hagytad, hogy elpatkoljak, ez pedig azt jelenti, hogy...

- Nekem köszönheted, hogy most hülyét csinálhatsz magadból - állapította meg. Szívesen letöröltem volna a vigyort a képéről.

- Az, hogy köszönetet mondok, nem azt jelenti hogy hülyét csinálok magamból - próbáltam meg tisztázni a démon fejében a fogalmakat, ha már így összekavarodtak...

- De úgy érzed magad, nem? 

- Ellenkezőleg, nagyon élvezem a társaságodat. És szívesen csevegnék még, de mivel kibaszottul semmi közös nincs bennünk, remélem megbocsátod a sietségemet - mosolyogtam vissza rá. 

- Szerintem kicsit eltértünk a tárgytól - villantotta ki a fogsorát derűjében. 

Ha eltérnék a tárgytól, most lekevernék neki egyet, de megráztam a fejem és folytattam.

- Szóval, kösz, öreg. 

- Bocs, nem hallottam, mit mondtál? - Blackmore nagyon jól szórakozik.

- Nagyon jól hallottad, és nem fogom elismételni - morogtam. 

- Oké, haver. Vettem. Nem tartozol semmivel - veregetett oldalba. 

- Nem ezért jöttem. 

- Ugyan már, McCeightly, senki sem szeretne tartozni egy több száz éves démonnak, aki akár egész élete során kísértheti. Nem árulsz el nagy titkot.

- Azért jöttem, mert meg akarok változni. - El sem hiszem, hogy ezt elmesélem Blackmore-nak. Mérlegelte a dolgot, majd megszólalt. 

- Nem, te beparáztál az O'Connell gyerektől. Ez az ábra, mi? 

- Nem árulsz el nagy titkot - sóhajtottam célzatosan. 

- Missy megérdemli, hogy boldog legyen. Nem értesz egyet?

Feltörölném veled a padlót, te kisköcsög...

- Mindketten tudjuk, melyikünknek lenne rosszabb - vigyorgott. 

- Mi a fasz, már gondolatolvasó is vagy? 

- Nem, csak neked nincs pókerarcod, haver. Szóval... hogyan tervezed? 

- Mit?

- Visszahódítani a nőt - magyarázta nagy átéléssel. 

- Visszacsinálom, amit elbasztam - vágtam rá rövid gondolkozás után. Megy ez nekem. 

- Azt jól teszed. Sok sikert hozzá, haver. - Valami fura olasz szalutálással elköszönést nyilvánított.

- Kösz. Ja, és nem vagyunk haverok - fordultam hátra a járda közepéről, csak hogy tisztázzuk a fogalmakat. 

- Az lehet, de havernak hívom azokat, akiknek megmentettem az életét. Szóval vedd megtiszteltetésnek, mert nincsenek túl sokan - biccentett. Majdnem felnevettem, de végül csak megcsóváltam a fejem, és otthagytam ezt a köcsögöt. Ezt a nagyon bölcs köcsögöt. Meg kell hagyni, Blackmore egész szórakoztató tud lenni, ha akar. Bár, ki tudja mit akar. 

4. évad 23. fejezet

Ed

Arra ébredtem, hogy valaki az idegeimet tépázza a reszelős köhögésével, aztán ahogy felültem, eljutott az agyamig; én vagyok az, aki mindjárt elpatkol fulladásban. 

Két napja ugyanabból az álomból ébredek. Olyan óceán mélyén úszok, ahonnan képtelenség a felszínre jutni. Valami mindig visszahúz. Halványodnak a fények. Víz áramlik a tüdőmbe. Ellazulok. A vége mindig ugyanaz. Megfulladok. 

A légzésem még mindig szaggatott volt, örültem, hogy végre levegő áramlik a légcsövembe, ugyanakkor csak egy valami nyugtatott meg igazán. Kitártam az ablakot, előkotortam egy szál cigit az ablakpárkányon heverő dobozból, és rágyújtottam. Megkönnyebbülve fújtam ki a füstöt, miután szétáradt bennem a nikotin. A vérem áramlása fénysebességű száguldásból lassú lüktetésbe csapott át. Immár rutinszerűen kiültem az ablakpárkányra. A párkány egyik szélének támasztott háttal éppen végigértem az ablakkeretet. A talpam a másik szegletet súrolta. A külső párkányról felmarkoltam a whiskey-s üveget, és meghúztam. 

Hát akkor, boldog karácsonyt. 

***

Már vagy félórája ücsöröghettem ott, kezdtem érezni az ablakon beáramló hűvös levegő hatását, de nem törődtem vele. Azon kívül, hogy a csapzott hajam tenyérbemászó módon az arcomba lógott, semmit nem éreztem belőle. 

Ajtókattanást hallottam. Annyira nem mozgatott meg a dolog, hogy a fejemet is a hang irányába fordítsam, amúgy is tudtam ki áll majd a küszöbön. Nem hogy látni, hallani sem akartam.

- Te már fenn vagy? - kérdezte Adrian bárgyú, suta vigyorral az arcán.

- Nem Adrian, mi kurvára egy álomban vagyunk, és tudod mit? Álmomban még idegesítőbb vagy, szóval légy szíves, megtennéd, hogy elvonszolod azt a...

- Boldog karácsonyt.

- ... kibaszott seggedet a szobámból. Mit mondasz? 

- Azt, hogy boldog karácsonyt, kölyök - ismételte egy fokkal ingerültebben.

- A karácsony családi ünnep, és azt úgy tudom, családtagokkal szokás ünnepelni, szóval bocs Adrian, de ki kell hogy ábrándítsalak. Te kurvára nem tartozol közéjük - viszonoztam a vigyorát.

- Tudod mit mondok, kölyök? A helyzet az, hogy a jelen tényállás szerint be kell érned velem, de ha találsz bárki mást, aki hajlandó elviselni a hálátlan, bunkó seggedet, akkor szólj, és boldogan átengedem neki a tartásdíjat. 

- Áú, ez fájt. Akarod, hogy felvágjam az ereimet? - forgattam a szemeimet, talán kicsit túljátsszva a helyzetet. 

- Te most fenyegetsz.

- Remek megállapítás, Mr Parker, mondja, hol tanult meg így következtetni?

- Egy kézikönyvben olvastam. A Hogyan neveljük meg a hisztis kamaszlányainkat 2. részében... Ismered? 

- Nagyon vicces. Mikor ér véget a zaklatásom?

- Beszélnünk kell, kölyök. 

Feszült csend telepedett a szobára. Ezt a komoly, szánakozó hangnemet nem tudtam hová tenni.

- Épp eleget beszéltünk - mondtam, lezártnak tekintve a beszélgetést, ami határozottan nem volt ínyemre.

- Ide figyelj, kölyök. Neked segítség kell. Akár hajlandó vagy ezt beismerni, akár nem...

- Állj, állj, állj. Ne. Ezt ne. Mást basztass az önsegítő dumáddal, mert kurvára nem vagy abban a helyzetben hogy...

- Kurvára a gyámod vagyok, kölyök, és amíg az én házamban laksz, rajtam a felelősség, hogy te ne öngyilkold meg magad.

- Hát ezen könnyen segíthetünk - nyögtem, miközben kikászálódtam az ablakból, a kezébe nyomtam az üveget, és elindultam az előszoba felé.

- Állj meg. Nem tudom, mi vezetett téged odáig, ahol most tartasz, de ez így nem mehet tovább.

- Mondja egy szerencsétlen alkoholista munkamániás, aki másfél évtizede nem hajlandó tudomást venni az eltűnt nővéréről, és inkább a piába menekül.

- A nővérem nem eltűnt, hanem meghalt - ordította utánam, miközben letrappoltam a lépcsőn.

- Igen? És honnan tudod, Sherlock? A tequila alján olvastad? - Ekkor már a bejárati ajtó kilincsét feszegettem. Tegnap este nem láttam értelmét levetkőznöm, ezért farmer és póló volt rajtam. Kibaszott géniusz vagyok. 

- Nem teszed ki a lábad ebből a házból - hajtogatta Adrian a konyhából, még mindig a whiskey-s üveggel a kezében. 

- Csak figyelj - válaszoltam, majd egy teátrális mozdulattal kitártam a bejárati ajtót. 

- Mindenki menekül valami elől, kölyök. De a végén az nyer, aki szembenéz a farkasokkal. A vesztesek meghalnak - harsogta utánam, de nem néztem hátra, bebikáztam a kaput, és elhúztam a csíkot. Mikor lett Adrian ilyen költői? 

 Fogalmam sem volt merre megyek, nem mintha ez az elmúlt hetekben foglalkoztatott volna. Szar volt ráébredni valamire. 

Nem volt többé célom. 

Kasey

Kinyitotta az ajtót, és egy néma mozdulattal beljebb invitált. Félúton a karjaiba zárt, én pedig gyengéd csókot nyomtam a még alvástól duzzadt ajkaira. Ronan határozottan pár perce ébredt, ami furcsa, tekintve, hogy negyed tizenegy van. Az alvás utáni takarónyomokat puszilgattam a bal arcán, mintha ezzel lecsókolhatnám őket a bőréről.

- Mondanám, hogy ettől nem fognak eltűnni, de nem akarom elvenni a kedved a munkától - nyomta meg az utolsó szót huncutul. Összeborzoltam a haját, és beljebb invitáltam magam. Egy körültekintő pillantással végigpásztáztam a nappalit, majd csalódottan helyet foglaltam a kanapén. Nem is tudom, mire számítottam. Girlandokra? Fenyőágakra? Illatgyertyákra? Nem igazán.

- Semmi karácsonyfa? - húztam el a számat. Percekkel később Ronan puszit nyomott a számra, majd helyet foglalt szorosan mellettem.

- Mi nem ünnepeljük a karácsonyt - közölte halvány mosollyal a szája szegletében, mintha jót mulatna a feltételezésemen. 

- Úgy érted... a családod, vagy a...?

- A démonoknál nincsenek ünnepek. Mi csak a samhain-t átkozzuk - biccentett. Ahogy végiggondoltam, milyen szerepe volt egykor a fajtámnak az ünnepben, amiről beszél, a torkomat kezdtem köszörülni zavaromban. 

- Akkor azt hiszem, sajnos muszáj lesz odaadnom az ajándékodat...valaki másnak - húztam el a számat lemondóan, miközben felkászálódtam a kanapéról és lusta léptekkel elindultam az emelet felé. Ha másért nem, legalább hogy szemügyre vegyem Rebbekkah fényképeit. 

- Akkor, mi lenne, ha délután átmennék, és kölcsönösen meglepnénk egymást? - alkudozott ártatlan kölyökkutya tekintettel. 

- Délután? Nincs az egy kicsit későn? - fancsalodtam el. Talán elfelejtett ajándékot venni? Vagy eszébe se jutott. Na és? Tettem pár lépést a lépcsősoron, mire felugrott a kanapéról. 

- Mi az, meggondoltad magad? - vigyorodtam el. 

- Nem vagy éhes? - ajándékozott meg egy angyali félmosollyal, mégis, valami rontott az összképen. És azok nem a takarónyomok voltak. Hanem az idegesség a tekintetében. 

- Remek, csinálhatnál nekem reggelit, addig én fent leszek. A szobádban - tettem hozzá, megjátszott pajkossággal. 

- Úgy nem hallhatom a hangodat - szomorodott el.

- Majd kiabálok - vigyorodtam el, majd feltrappoltam a lépcsőn. Minden olyan gyorsan történt. Ronan a másodperc törtrésze alatt fenn termedt a lépcsősor tetején, a karjaiba kapott és megcsókolt. Két karjával a falnak támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Vagy, gondoltam, hogy elállja az utam a szobájától. 

- Na jó, mi folyik itt? - vontam fel a szemöldökömet, miután elhúzódtam tőle, majd egy pillanatra lábujjhegyre emelkedtem, hogy átkukkantsak a válla fölött. - Mit rejtegetsz előlem? - néztem a szemébe vádlón, amivel végleg sikerült lelepleznem, ugyanis lesütötte a szemét. 

- Ronan...

- Nem kéne, hogy...

- Eressz - suttogtam, majd reflexszerűen átbújtam a hóna alatt, ami emberfeletti teljesítmény, tekintve, hogy egy démonról beszélnük, de most nem tudtam örülni a sikeremnek. A maradék pár lépcsőfokot magam mögött hagyva végigszáguldottam a folyosón, Ronan utánam, de nem tudott megállítani. 

- Kasey, meg kellene beszélnünk valamit - kiabált utánam, de figyelmen kívül hagytam, és feltéptem a szobaajtót. Fél percig csak meredten bámultam a látványt, ami a szemem elé tárult, és reménykedtem, hogy mindjárt felébredek, és kiderül, hogy ez az egész egy rossz álom. A lány szőkés haja koronaként terült el körülötte a párnán, a takaróját a lába közé csavarta, és halkan szuszogott. A kilincsre kifejtett erőm következtében az ajtó nyikorogva kitárult, s a zajnak következtében a lány kinyitotta a szemét.

Ed

Fogalmam sem volt, merre megyek, amíg észre nem vettem, hogy sírkövek vannak körülöttem. Öt perce magam mögött hagytam a temető kapuját, sírok és fejfák között bolyongtam. Aztán megtaláltam. 

- Szia, nagyi - suttogtam, végigsimítva a díszes márványon, majd helyet foglaltam vele szemben. Hiányérzetem volt. - Virágot kellett volna hoznom. Sajnálom, bunkó vagyok. 

És ketyós is, mert magamban beszélek, tettem hozzá némán. 

- Remélem jól vagy. 

Egy ideig hallgattam a szél susogását. A másodperc törtészéig tényleg azt hittem, felelni fog, aztán megráztam a fejem. Talán tíz perce ülhettem csendben, mielőtt megszólaltam.

- Balfék vagyok. El kéne fogadnom, hogy boldog nélkülem. De nem megy. - Észre sem vettem, hogy felemelem a hangomat. Megköszörültem a torkomat, és suttogva folytattam. - Ez már nem csak ... róla szól. Csak, nem tudom, hogy lehetne jobb. Egy rakás szemét vagyok, jobbat érdemel nálam. Tudom, hogy el kellene engednem. 

Farkasszemet néztem a kőből faragott fehér galambbal, amely a sírkő közepéről bámult vissza rám. 

- Olyat érdemel, aki tud vigyázni rá. Aki nem bántja meg. De ez az O'Connell egy seggfej, nagyi. 

És akkor rádöbbentem, hogy semmivel sem vagyok jobb nála. És Adriannél sem vagyok különb. Pont ugyanolyan vagyok, mint ő. És ez a felismerés lehangoló volt.

- Persze. Kinek kellene egy csődtömeg? Nézz rám. 

Tényleg nagyon lesüllyedtem. A tarkómat vakargatva rádöbbentem, hogy a tükörképemre sem emlékszem, legfeljebb a whiskey-s üveg oldaláról. Most is éreztem a számban, hogy szomjas vagyok. Nem akartam elhinni. Mindig utáltad, ha valamit nem tudsz befolyásolni. Szinte hallottam a fejemben nagyi hangját, holott tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, és ezek az én gondolataim. Hát ez lett belőlem? Egy alkoholista dohányos csődtömeg. Mikor történt mindez? Próbáltam felidézni az elmúlt heteket, de csak az egymás után pörgő szürke napokat láttam, és Missy arcát. 

- Nem akarom elengedni. 

A hangomat messze vitte a szél, és akkor, ott valami bekattant. Nem fogom. Harcolni fogok érte. Harcolni azért, hogy megérdemeljem. Felálltam. Akkor kezdj neki, szólalt meg egy hang a fejemben. Ránéztem a sírkőre.

- Ezt fogom csinálni - suttogtam. És tudtam is, hol kezdjem.

4. évad 22. fejezet

Karikás szemekkel léptem ki a kapun, hogy kidobjam a múlt hét óta felgyülemlett szemetet. Futólépésben kellett átgányolnom a tujákon, hogy elérjem az utcából éppen kikanyarodó kukás autót, de végül sikerrel jártam, és egy-két kedves szóval (Álljanak már meg a picsába!) sikerült is elérnem, hogy megálljanak, és behajítsák a zsákot a bűzölgő halom tetejére. Majdnem örömtáncot jártam az akció végeztével, azonban nem akartam megadni azt az örömöt a vén kujonoknak  hogy melltartó nélkül, hiányos öltözékben - a zsiráfos pizsamámban - láthassanak győzedelmi táncot lejteni, ezért inkább csöndben megköszörültem a torkomat, feljebb húztam a kisgatyámat és elindultam vissza, a ház felé. 

Ezekkel az élményekkel vágtam neki a karácsonynak. A halványszürke, sápadt, hajnali kaliforniai eget elnézve egyáltalán nem akartam elhinni, hogy eljött a szeretet ünnepe. Hó hiányában pedig végképp nem kerültem a kívánt hangulatba. 

Két nap telt el azóta, hogy a karácsonyi bálunk váratlan fordulattal véget ért. Két napja, hogy vodkával próbáltam elűzni Rebbekkah szellemét. Két napja, hogy Ed majdnem az öngyilkosságig hajszolta magát. Két napja, hogy Ronan kockára tette az életét, holott korábban azt hittem, mindez nem lehetséges. 

Ed jól van. Fizikailag, legalábbis. Senkit nem akar látni, de legalább otthon biztonságban van, semmi baj nem érheti. Bár Adrian gondviselői képességeinek ismerete nem igazán adott okot a meggyőződésemre, de reméltem, hogy a dolgok ezek után megváltoznak. Mint kiderült, kapott egy telefonhívást Ed-től, nem sokkal azelőtt, hogy rátaláltunk, de mire Adrian odaért a sulihoz, mi már úton voltunk hazafelé. 

Ronan egész úton egy szót sem szólt. Kitettük Ed-et. Missy-t Cam vitte haza motorral, Ronan pedig Missy BMW-jével fuvarozott haza, hiszen a Porsche mindössze két személy befogadására volt hivatott. Cam-nek pedig esze ágában sem volt átengedni. Azt mondta, majd másnap reggel visszamegy érte. 

Egy részem beszélni akart arról, ami történt. Úgy élesztette újra Ed-et, mint ahogy egy defibrillátor tenné, csak ötször, tízszer annyi energiával. A másik felem azonban azt súgta, ha nem beszélünk róla, talán megmarad az illúzióm arról, hogy Ronan Blackmore, ha nem is szent, de sérthetetlen, és az ő esetében nincs meg rá az esély, hogy elveszíthetem. Ahogy erre gondoltam, megszorítottam a biztonsági övet a derekam körül, és el sem engedtem, amíg haza nem értünk. 

A felhajtón állva, halk motordorombolás mellett, és a minket körülvevő sötétség közepette csak annyit mondtam:

- Köszönöm. 

Ronan bólintott, majd megvárta, amíg elsétálok a kapuig, benyitok a házba, majd a gázra taposott, és legalább ötvennel a megengedett sebességhatár felett elhajtott. 

Miután Ed magához tért, láttam az arcán a zavarodottságot. Nem hitte el, hogy megteszi. Vajon értem tette? Vagy idő közben fontossá váltak neki az emberi dolgok... Nem kezdtem el naivan reménykedni, de nagyot dobbant a szívem, ahányszor az igyekezetére gondoltam, az egyre sötétedő szemeire, és a küzdelemre, amit egy boszorkány... egy barátom életéért vívott. 

A kávémat kavargatva elmerengtem azon, ahogy Annie a hatalmas műfenyő használati utasítását böngészte, girlandokkal a nyakában. Észrevette, hogy figyelem.

- Tudod, csak miattad vettem. Az utóbbi... hát, sok év alatt nem állítottam fát. Általában otthon sem voltam az ünnepekkor. Csoda, hogy nem lettem depressziós - biccentett.

- Akkor hol töltötted a karácsonyt?

- Általában hotelekben, néhány további szerencsétlen munkatársammal. Vagy beültem egy bárba. 

Örültem, hogy nem kell több ilyen sanyarú karácsonyt eltöltenie.

- Hát, most attól tartok, muszáj lesz tejkaramellát csinálnod nekem. És kioltanunk egy szerencsétlen pulyka életét. Na meg ajándékot vásárolni! Hisz erről szól a karácsony, nem igaz? - kacsintottam rá, majd betettem a bögrémet a mosogatóba, a többi piszkos edény tetejére.

- Valóban? - vonta fel a szemöldökét, enyhe szarkazmussal. - A karácsony szerintem a szeretetről szól, na meg arról, hogy segítsük a szeretteinket, szóval, Kasey, nem segítenél a nagynénédnek felállítani ezt a remekbe szabott műkarácsonyfát? - kérdezte huncutnak szánt mosollyal, aminek nem tudtam ellenállni, átgaloppozva a nappaliba levágtam magam az egyik puffra, és kikaptam Annie kezéből a lobogó használati utasítást. 

- Szerintem ez az egész cucc mindössze két részből áll, azokat egymásba kell nyomni, de előtte az alsó részt ráállítani a talapzatra. 

- Hm, egyszerűnek tűnik - dörzsölte a homlokát a nagynéném.

- Lássunk neki. Utána szerezzünk egy pulykát! Amiből természetesen nem fogok enni... - állapítottam meg fennhangon, majd együttes erővel nekiálltunk összetákolni gondtalan, átlagos életünk élő - bár inkább mű - jelképét, a karácsonyfát.

***

Miután kiderült, hogy Annie konyhája koránt sem olyan jól felszerelt, végrehajtottuk életünk első közös, nagy bevásárlását. Természetesen kikönyörögtem pár dobozzal a kedvenc müzlimből, mivel karácsony van, ugyebár, és beszereztük az ünnepi vacsorához szükséges hozzávalókat is. 

A mai napot Annie-nek akartam szentelni. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, süteményt fogunk sütni, forrócsokit iszunk a kályha előtt, és átlagos kétszemélyes családként fogunk viselkedni.

Persze az ünnepi hangulat felhozott néhány emléket. Igazából, emlékek sorozatát, amelyek valójában fájdalmasak voltak. A szüleimmel eltöltött karácsonyokra gondoltam. Az apró pillanatokra, amelyek nekem az ünnepet, magát a karácsonyt jelentették. Beleenni anyu mézeskalácsának a nyers tésztájába, amitől aztán később mindig megfájdul a hasam, de akkor nagyon jól esik csipegetni. A találgatás, hogy vajon mit kapok karácsonyra - anyáék mindig tartották magukat a meglepetés illúziójához -, bár volt hogy már napokkal szenteste előtt felfedeztem az ajándékomat, mindig meglepettséget színleltem, csak hogy láthassam apáék sejtelmes vigyorát, ahogy a reakciómat lesik. Csokis keksz, tejkaramella, piskóta... Szinte éreztem az orromban anya finom süteményeinek az illatát. Ellenőrzésképp beleszippantottam a levegőbe, de csak a fenyőgirlandok, és a narancsos gyertyák illata terjengett a lakásban. 

Missy-vel két napja nem beszéltem... Valamilyen módon mindannyian éreztük, hogy az az este választófal volt. Mindannyiunknak kell egy kis idő, hogy rendbe tegyük magunkban a dolgokat, amíg képesek leszünk beszélni róla. Missy-t jobban megviselte az az este, mint ahogy mutatta. Legbelül összetört, és szerintem az, hogy így kellett látnia Ed-et, összezavarta az érzéseit. Az eddiginél is jobban. Talán közte és Cam között alakul valami, de biztos vagyok benne, hogy még nem zárta le a kapcsolatát Ed-del. Hittem benne, hogy ők ketten újra visszatalálnak egymáshoz. Nem, nem érdekelt, milyen rokoni kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Talán az is közrejátszott, hogy nem bíztam Cam O'Connell-ben. Nem tudhatjuk biztosan, mik a szándékai, és a stílusa is az idegeimre megy. Játszik velünk, és talán Missy érzéseivel is játszani fog. Azt pedig nagyon megbánja. 

Rebbekkah a konyhában áll, a sütőnek támaszkodik. Karba tett kézzel Annie-t figyeli. Mosolyog. 

- Irigylem az illúziótokat - mondja. 

- Ez nem illúzió - felelem.

- Hm? - szólt Annie a konyhából, egy pillanatra felnézett a tésztagyúrásból. 

- Semmi, filmet keresek estére - mondtam, egy tévéújság után kutatva, majd felkaptam a dohányzóasztalról. 

- Van valami érdemleges?

- Télapu, Télapó a pácban, A télapó feleséget keres... azt hiszem, ma dvd-zünk.

- Vacak szolgáltató.

- Várj csak, Polar expressz! 

- Oké, készítem a dvd-ket...

- De abban benne van Josh Hutcherson! - kiáltottam, mintha ezzel a kijelentéssel mindent megmagyaráznék.

- Úgy tudtam, az animációs mese.

- De ő az egyik szinkronhang! 

- Látnom kell - vágta rá Annie átszellemülten, kikerekedett szemekkel, de tudtam, hogy csak az irónia beszél belőle. Majd ma felnyitom a szemét.

***

Késő délutánra elkészültünk mindennel, és fáradtan rogytunk a kanapéra. A pulyka az asztalon gőzölgött, a sütemények a konyhaasztalon sorakoztak dobozokban, és tálakon, a karácsonyfa arany és piros díszekkel volt teleaggatva, mindenütt karácsonyi díszek és fenyőágak növelték az ünnepi hangulatot. Polar expresszt néztünk a tévében. Annie, én, és Rebbekkah, természetesen.

Napok óta azon gondolkozom, vajon Ronan hol tölti a karácsonyt. Ha arra gondoltam, hogy egyedül van abban a hatalmas üvegházban, összeszorult a szívem. Viszont ha áthívnám, mindannyian kínosan éreznénk magunkat, főleg, hogy Rebbekkah minden szavunkat hallaná. És Ronan sem tűnt egy családias, ünneplős típusnak. Elhatároztam, hogy felhívom. 

- Lefogadom, hogy nem veszi fel - csapott a combjára Rebbekkah. Néha elfelejtem, hogy itt van, és tökre megijedek. Nem, igazából teljesen tisztában vagyok vele, hogy itt van, és bevallom, ez az egész borzasztóan idegölő kezd lenni. Csak akkor jelenik meg, amikor társaságban vagyunk, pedig kettesben kellene beszélgetnünk, nagyon sok dologról.

A telefon kicseng... És csak cseng, és cseng... Háromszor, négyszer, ötször... A hatodiknál bontom a vonalat. 

- Tudtam - nyugtázta Rebbekkah. Bosszantott, hogy igaza van. Ez is azt mutatja, hogy mennyire jól ismeri Ronan-t, velem ellentétben... Még mindig olyan kiszámíthatatlannak tűnik.

Reklám következett. 

- Kit hívtál? - kérdezte Annie ártatlanul.

- Blackmore-t - feleltem. Neki általában a vezetéknevén említem, mert az szerinte jópofa. - Nem veszi fel.

- Karácsony este van. Biztos ünnepelnek. Nem jött át hozzá valamelyik rokona?

- Nem tudom, lehet.

- Nem beszéltetek róla?

- Fura, de most először nem is gondoltam a karácsonyra, addig, amíg el nem jött - gondolkodtam hangosan. 

- Mindig olyan fura volt nekem, hogy egyedül lakik - állapította meg Annie. Igyekezett kerülni az elmúlt karácsonyok témáját. Amiért részben hálás voltam. 

- Tizenhét-tizennyolc évesen senki sem kötelezhető önállóságra - csóválta a fejét Annie. 

- Nem olyan kisfiú már - felelt csak úgy a maga szórakozására Rebbekkah a fotelből.

- Kötelezhető talán nem, de ő maga akarta ezt - válaszoltam a nagynénémnek.

- Nem tudom ésszel felfogni, mi késztet valakit arra, hogy külön költözzön a családjától.

- Lehet, hogy neki nem adatott meg olyan család, mint nekem - feleltem halkan.

- Ne haragudj, hogy felhoztam - felelte Annie, próbálva elejét venni annak, hogy belefolyjunk a témába.

- Elkerülhetetlen. Karácsony van, ez családi ünnep - vontam vállat. Bólintott.

- Azért szerinted elképzelhető, hogy rendezik a viszonyukat? 

- Nem tudom. Sosem beszéltünk róluk - ismertem be. Vajon hiányoznak neki? Biztos voltam benne. Furcsa volt elképzelni, hogy valahol, Ausztráliában - már ha még mindig ott élnek - él egy Mrs és egy Mr Blackmore, akik talán szeretnék visszakapni a fiukat, és évszázadokon át birkóznak a hiányával. Vajon keresték valaha? Biztosan próbálták megtalálni... 

Annie megunta a Domestos reklámot, és elkapcsolt. A szomszédos csatornán épp az Igazából szerelem ment, Billy Mack egy szál...nos, semmiben imbolygott a képernyőn, egy gitárral takarva a nem kívánatos pontjait, a világ legidiótább karácsonyi dalát énekelve, a Rudolf, the red nosed reindeer után.

- I feel it in my fingers... - dúdolta Annie.

- I feel it in my toes! - feleltem kissé túljátszva.

- Christmas is all around me - harsogtuk immár mindketten, Rebbekkah pedig úgy bámult ránk, mintha idióták lennénk.

- Na jó, azt hiszem, én most lelépek - mondta. - Elég öreg vagyok már, nincs szükségem halláskárosodásra - tette hozzá, mire csupán felnevettem, és figyeltem, ahogy halványodó sziluettje eltűnik a konyhába menet. 

- You know I love christmas, I always will! - énekeltük, majd táncolni kezdtünk a nappali szőnyegén. Sajnos a show hamar véget ért, de a jókedvünk nem lett oda.

- Tudod, minek az ideje van most? - kérdezte a nagynéném sunyi vigyorral az arcán.

- A pulykáé? - vettem elő a vega-fintoromat.

- Ajándékbontás! - dalolta Annie, majd ellejtett a dolgozószobáig, és egy szépen csomagolt dobozzal tért vissza. Egy hatalmas dobozzal. Kissé szégyenkezve galoppoztam el a karácsonyfáig, amelynek a takarásába Annie ajándékát rejtettem. Egy blúzt és egy karkötőt vettem neki. Én egy Xbox 360-at kaptam, Kinect-tel. Mindig egy ilyenre vágytam! Miután beüzemeltük, és rákötöttük a tévére, lenyomtunk egy zumba edzést, és teniszeztünk, eléggé megéheztünk, ezért nekiláttunk a vacsorának. 

Este kicuccoltunk a nappaliba, ugyanis Annie előszedett pár matracot a vendégszobából. Ide-oda kapcsolgattunk, végül beszélgetni kezdtünk.

- És, mi az ábra? - kérdezte.

- Mire gondolsz? - ráncoltam a homlokomat. 

- Tudod, köztetek. Sosem mesélsz. - Halkan felnevettem. - Sosem hallom, hogy veszekednétek, vagy ideges lennél miatta... ezért aztán sejtem, hogy jól megvagytok, de mégis a sötétben tapogatózok - dőltek Annie-ből a szavak. Sosem hittem, hogy ez zavarja. 

- Csak, nem hittem, hogy érdekelne - mondtam, ami először eszembe jutott, holott én sem tudtam igazán, mi az oka, hogy nem beszélek róla. - Sosem voltam egy érzelgős típus.

- Nem akarom erőltetni. Csak, szeretném, ha tudnánk ezekről a dolgokról beszélgetni. Szeretnélek megérteni, és szeretném tudni, hogy olyan fiú mellett vagy, aki megérdemel. 

Elmosolyodtam. Én határozottan így éreztem. 

- Meg persze... aki rendesen bánik veled. Tudod, elég idős vagy már...

- Annie... - Sejtettem, mi következik. 

- Meg kellene beszélnünk pár dolgot.

- Jézusom, Annie, mi nem...

- Tudom, hogy több eszed van annál, hogy teherbe ess, de azért szeretném, ha tudnád hogy...

- Jó ég...

- ... rám mindig számíthatsz. És tudom, hogy védekeztek.

- Szűz vagyok - hadartam el a mondatot, amelyet a nagynéném tudtára akartam adni. Furcsa csönd telepedett utána a szobára, én pedig a plafont fürkésztem.

- El sem hiszem, hogy felvilágosítást tartasz nekem karácsony este - bukott ki belőlem egy nevetés kíséretében. 

- Nem akartalak zavarba hozni. Bár, inkább magamat hoztam zavarba - állapította meg.

- Legalább sötét van - bólintottam. Nem akarom látni az arcát, miközben a szexuális életemről, vagy épp annak hiányáról beszélünk.

- Szóval ti még nem...?

- Igen, azt hiszem ez azt jelenti - feleltem enyhe szarkazmussal. 

- Ó... És nem is próbálkozik?

- Annie... - Nem bírtam ki kuncogás nélkül.

- Úgy értem, melyik tizenévesnek nem azon jár az esze? 

Nem akartam felvilágosítani, hogy Ronannek a maga 182 éve alatt épp elég ideje volt a szexre gondolni. Talán már meg is unta. Bár, azért reménykedtem, hogy nem így van.

- Azt mondta, hogy vár rám - mondtam, csak hogy kielégítsem a kíváncsiságát. 

- És te? Meddig fogsz várni? - kérdezte, inkább csak kíváncsiságból, mintsem ítélkezően, vagy kioktatóan. 

- Nem tudom. Nem szeretném előre megtervezni.

- Az elsőt valamilyen szinten mégis meg kell tervezni. 

- Neked milyen volt? - kérdeztem, de azonnal megbántam. El sem hiszem, hogy erről beszélünk.

- Furcsa. Az ő házukban voltunk. David-nek hívták - fordult a sötétben arra, amerre az arcomat vélte sejteni. - A szülei elutaztak a hétvégére. Azelőtt két napot együtt töltöttünk, moziztunk, és várost néztünk, volt hogy csak útnak indultunk egy fényképezőgéppel. Igen, akkoriban is volt fényképezőgép. Á, de öreg vagyok. Imádott fotózni! 

Elmosolyodtam.

- Nagyon figyelmes volt, bár sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Nem akarom, hogy illúzióid legyenek, az első nem mindig a legfantasztikusabb érzés, de a lényeg, hogy olyannal legyél, akit szeretsz és akiben megbízol.

A bizalom-kérdésen töprengtem. Vajon most hol van? Miért nem veszi fel a telefont? Nagyon sok minden van, amit nem tudok vele kapcsolatban. Sok, megválaszolatlan kérdés. Vajon mindezek lehetetlenné tennék, hogy megbízzak benne? Számítanak ezek egyáltalán? Az attól függ. Ha vele vagyok, semmi sem számít. Ez talán eleget elárul. 

- Azt hiszem, most sokkoltalak - latolgatta a nagynéném a hallgatásom okát, miközben a takaróval babrált.

- És mondd csak, Matthew-nak meséltél erről a Davidről? - kérdeztem. - Szerintem tudnia kéne, milyen figyelmes! 

Mire feleszméltem, oldalba csapott egy párnával. A sötéttől nem tudtam védekezni, így csak nevettem. 

- Most olyan, mintha a barinőd lennék - nyugtázta Annie vidáman, mire még jobban kellett nevetnem. Együtt nevettünk az első, közös karácsonyunkon, amelyet gondolatban beraktam a kedvencek közé. Erősnek éreztem magam a tudattal, hogy Annie a családom. Egy biztos; ma este közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.