Nem hittem volna, hogy valami megírom ezt a részt! Nem tudom, olvassa-e még valaki egyáltalán ezt a blogot - ami így a több, mint fél év kihagyásom után elég furcsa lenne -, de azért reménykedem! :) Ahogy abban is, hogy jól sikerült, és várja még valaki a folytatást... :)
- Nem mondom, hogy ezután minden másképp lesz - sóhajtott
föl.
- Jó, mert nem is hinném el - válaszoltam. Ránéztem.
Reményvesztett képet meresztett rám. Mindentudóan elmosolyodtam, majd a tekintetemet
ismét a hullámok és a naplemente felé irányítottam. Festői táj egy komoly
beszélgetéshez.
- Szeretlek, Kasey - mondta halkan.
- Elég furcsán mutatod ki - horkantam föl. - Mindent
eltitkolsz előlem.
- Túl sok minden van, amit nem tudsz - bukott ki belőle
fáradtan. - Gondolnom kellett volna erre korábban is. De annyira fontos vagy
nekem...
- Annyira azért nem, hogy bármit is elárulj a múltaddal
kapcsolatban, igaz? Például, hogy van egy húgod... Ki tudja, talán már az
időgépet is felfedezted...
Nem felelt.
- Azt hittem, elbújhatok előle, érted?
- A húgod elől? - kérdeztem hitetlenül. Máris vége a nagy
egymásra találásnak? Szemétnek éreztem magam, de nem érdekelt...
- A múltam elől. Nem vagyok már ugyanaz az ember, aki régen.
Veled nem. Az életemnek azt a részét lezártam. Legalábbis azt hittem. Azt
hittem, lehetek valaki más. Melletted. De neked ez nem elég.
- Mi rosszat tettél, amit ennyire el akarsz felejteni? -
csattantam fel, majd hirtelen oldalra fordultam. Makacsul bámult maga elé. -
Nézz rám!
Felém fordult. A tekintete sötét volt. Nem a tőle megszokott
értelemben. Itt ült mellettem, mégis olyan távolinak tűnt, mintha csak
álmodnék.
- Miért nem mondod el? Azt hiszed... - felugrottam a
helyemről. - Te azt hiszed, ez változtatna bármin is?! Hát nem! Kurvára nem
érdekelne! Semmi, amit tettél. Azt mondod már más ember lettél, akkor mit
számít, milyen voltál akkor? Illetve számít... Nekem igenis számít. Te mindent
tudsz rólam, nekem viszont minden egyes részletért könyörögnöm kellene? Nem
tudom, mi az, ami ekkora traumát okozott, hogy beszélni sem vagy hajlandó róla,
de csak hogy tudd... nem azzal teszel tönkre mindent, ha beszélsz róla, hanem
hogy nem teszed. Nem tudok benned bízni többé... Azt hiszem...
- Sajnálom, Kasey…
- Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül megyek Portlandbe –
mondtam, anélkül, hogy közben akár egyszer is levegőt vettem volna. Döntöttem.
Ez az, ami most kell nekünk. Nekem. Jobb lesz így.
- Szünetet akarsz tartani? – kérdezte halkan. A hangjára
nyugalmat erőltetett, de a szeméből kiolvastam a kétségbeesést.
- Úgy látom, meg sem próbálsz megakadályozni – mondtam.
- Azt akarom, ami neked jó.
- Értem. – Nem tudtam, mit kellene még mondanom. Ha meg
próbálna akadályozni, vajon érdekelne? Másképp döntenék? Talán igen… De nem úgy
tűnt, mint aki erre készül. – Akkor most
megyek. Ég veled, Ronan.
- Fogunk ezen túl beszélni? – fordult utánam hirtelen.
Megtorpantam.
- Nem tudom, Ronan… Kell egy kis idő – suttogtam, de
tudatában voltam annak, hogy hallja, amit mondok.
- Addig várok, ameddig csak akarod. – Hátrafordultam.
Tekintete a semmibe révedt. – Ha valakinek,
hát nekem van időm – megrándult a szája széle.
- Szia – böktem ki végül, de az egész helyzetet nagyon sutának
éreztem.
- Szia – válaszolt kifejezéstelen mosollyal. Elfordítottam a
tekintetem, hogy ne lássa zavarodott arcomat, és sietős léptekkel elindultam a
kocsi felé. Hallottam, hogy hozzátett még valamit, de csak sejtéseim voltak arról, mit mondhatott. Valami olyasmit, hogy "Amíg érdemes várnom..."
Biztonságos távolságra kell magam tudnom tőle, mielőtt még zokogva
szaladok vissza a karjaiba, kérve, hogy felejtsük el az egészet. Tudtam, hogy
később úgyis megbánnám. Egészen addig győzködtem magam, hogy helyes amit
teszek, amíg fel nem téptem a nagynéném kocsijának ajtaját. Jobbnak láttam
evvel jönni, mint a Ronantől kapott Porschéval… Holnap vissza is viszem neki,
de most máshova kellett mennem.
Miután beindítottam a motort, kiürült az agyam. Elmúlt a
késztetés, hogy győzködjem és tartsam magam, s a szívemet lassan elöntötte a
szomorúság. Az első könnycsepp is legurult. Onnantól kezdve nem volt megállás.
Már akkor hangosan zokogtam, amikor sikerült felhajtanom a főútra. Bárcsak
odaérnék már...
