3. évad 6. fejezet

Október 26. 

Ronan

 Sosem voltam egy emocionális fajta, de mióta ő elment, nem érzek semmit. Bebizonyosodott az elméletem, miszerint a miféléknek nincsenek tényleges érzéseik. De valamit mégiscsak érzek, ha már ennyire fáj. Sértettséget? Ami minden napomat végigkíséri. A napokat, amelyeket a szobámban bezárkózva töltök, a falnak dőlve, és azon gondolkozom, mit rontottam el. Biztos bennem van a hiba, amiért másnál kereste a boldogságot. Én tényleg szerettem. Először dühös voltam rá, most már magamra vagyok az. Azt akarom, hogy visszajöjjön, és minden ugyanolyan legyen mint azelőtt. De nem változtathatok azon, ami történt. Ezek után nem tudnék ugyanúgy nézni rá. Fintorogva doboltam az ujjammal a kezemben lévő vodkás üvegen, amelynek több, mint a háromnegyede hiányzott. Mégsem voltam részeg. Ez is a démonságom egyik bosszantó mellékhatása. Nyílt az ajtó. Elképzelni is szürreális, ahogy Mike udvariasan bekopog az ajtón, ezért figyelmen kívül hagytam, hogy mennyire pokolian idegesít ez a szokása.

- Faszér' nem tudok berúgni - morogtam a bajszom alatt. 

- Megszokhattad volna az elmúlt másfél évszázad alatt - vetett rám egy atyáskodó pillantást. Mikor nem válaszoltam, megszólalt.

- Mikor térsz magadhoz? - kérdezte.

- Parancsolsz? 

- Mióta elment, csak árnyéka vagy önmagadnak. Tudod, mikor voltál legutóbb ilyen? Rebekah halálakor - adta meg a választ saját kérdésére. Emlékszem arra az időszakra. Nem láttam értelmét az életnek, többször is elgondolkodtam azon, hogy véget vetek neki, de egy valami visszatartott. Az utolsó kívánsága, amit a halála előtt suttogott a fülembe. 

Élj helyettem is - nem volt túl hosszú vagy költői, de annál nagyobb súllyal bírt. Élni - akkor és ott azt jelentette, hogy éljek együtt a fájdalommal. Az elvesztésének a fájdalmával. Továbbá azt, hogy ne hagyjam Suttont rombolni. Meg akartam találni, mielőtt komoly károkat okoz, amivel mindannyiunkat bajba sodor. Hozzá képest még én is felelősségtudó voltam, ami néha eléggé pokollá tette az életem. De legalább lefoglalt valamennyire. 

- Áruld el, mi benne olyan értékes, hogy ekkora hatással van rád? - kérdezte. Minden - válaszoltam volna napokkal ezelőtt, de azóta sok minden változott.

- Semmi - morogtam érzelemmentesen. 

- Csak egy a sok közül, aki összetörte a szívedet - dünnyögte. 

Emlékszem, mit mondott. Ahogy minden egyes szavára emlékszem. Azt mondta, egy bunkó, önző seggfej vagyok. Aláírom. De megvan rá az okom. Mindenki, akit közel engedtem magamhoz, becsapott, elhagyott vagy csak simán elvették tőlem. Ez újra bebizonyosodott. Nem tudok megbocsátani; Carolnak sem tudtam, neki sem tudok. Azt kéri, hogy higgyek neki, a legjobb haverommal ellentétben. Mike-ra sok mindent lehetne mondani, de miért akarna ártani nekem? Régóta tudom, hogy érez valamit Sutton iránt, de azt sem tudja, hogy meghalt. Legkevésbé azt, hogy én öltem meg. Ugyanakkor miért találna ki Kase ilyen baromságot? Nem rajong Mike-ért, de ez önmagában nem ad okot arra, hogy azzal gyanúsítgassa, ő küldte azokat a leveleket, ő ölte meg a szőke ciklon nagyanyját és őmiatta ment el a városból. Még mindig nem tiszta, hogy miért lécelt le, mert én itt lettem volna, hogy megvédjem. Azután is, hogy megcsalt, de ezt sosem ismerném be neki. Mióta elment, tényleg nem kapok leveleket. Igaz, napokkal előtte sem érkezett egy sem, de mintha ez az alak most végleg eltűnt volna a képből. Lehet, hogy tényleg őt akarta? De miért? Túl sok minden volt, amit nem értettem vele kapcsolatban. Az az igazság, hogy összezavart, és én gyűlöltem, ha nem tudtam kontrollálni a dolgaimat. Ahogy az azzal az ingatag irodalom tanárral történt.

- Öt napot kapsz - hallottam Mike rekedtes hangját. Most tűnt csak fel, hogy még mindig itt van. Nem túlságosan érdekelt, csak meredtem magam elé, hátha elmegy. Várt egy kicsit, majd elindult az ajtó felé. Visszanézett. 

- Nem éri meg, amico. Én mondom neked, túl hosszú az élet, hogy egy töredékéért nyekeregj. - Várta a hatást, de a szavai lepattantak rólam. Végre elhagyta a szobát, és remélem átjött neki a célzás, miszerint egyedül akarok lenni.