3. évad 17. fejezet

 Zeneajánló:

One Republic & Sara Bareilles - Come Home

http://www.youtube.com/watch?v=8unFeXlvx-k

Robbie Williams - Angels
http://www.youtube.com/watch?v=luwAMFcc2f8

Miután eljöttem, kifulladásig futottam. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Mintha elfutnék a problémák elől. És a fizikai fájdalom, amelyet a fejvesztett iram váltott ki az oldalamban, elviselhetőbbnek tűnt, mint amit odabent éreztem. 

 A gondolat, hogy ezt már nem lehet jóvátenni, méregként áradt szét a testemben. Elvesztettem a legjobb barátomat. Aki mindig mellettem állt, amikor az életem fenekestül felfordult a sok paranormális zagyvaság közepette. Ő volt, akibe kapaszkodhattam. Ő volt a fény az alagút végén. De nem tudok rá úgy gondolni. Amikor megcsókolt, az olyan volt, mintha a bátyámmal csókolóztam volna. Egyszerűen nem megy. 

 Az önostorozás közepette eleredtek a könnyeim. A végén már hangosan zokogtam, és csak reméltem, hogy Norah néni nem hallja. A legkevésbé rá, és a bölcsességeire volt most szükségem. Egy fiú sem éri meg, hogy sírj miatta - emlékeztettem magam a szavaira, amelyekkel akkor próbált vígasztalni, amikor valaki másért sírtam. Ez már akkor sem használt, és most is csak feldühített. Annyira jólesett volna szétverni valamit. Az első, ami a kezembe akadt, a dedikált labda volt, amelyet Chris-től kaptam. Összeszorítottam, majd dühömben kihajítottam az ablakon. A gondolatra, hogy milyen hálátlan vagyok, még jobban kellett zokognom. Ismét megcsörrent a mobilom. Ma már harmadjára próbál elérni, de nem reagálok. Hagyom, hogy a hangposta felvegye.

- Kase! Vedd már fel a telefont! - A hangja kétségbeesett volt. - Kérlek! - tette hozzá. Majd' megszakadt a szívem, de nem álltam rá készen, hogy beszéljek vele. Egy kis ideig fenn akartam tartani ezt az állapotot, mert tudtam, mit akarok tenni ezután. Letette. Öt perc múlva újra próbálkozott.

- Kérlek! Sajnálom! Tudom, hogy mindent elcsesztem, de meg kell beszélnünk. - Itt felsóhajtott. - Ha valaha bármit is jelentett neked a barátságunk, holnap ötre gyere a tóhoz. Én várni foglak - mondta, mielőtt az éles pittyegés félbeszakította volna. Négy tó volt Portland-ben, mégis kapásból tudtam, melyikre gondol. Long Island Lake. Régen rengeteget lógtunk ott. Ez volt a mi helyünk. És az egyetlen hely Eugene-on kívül, ahol rá tudott venni a horgászásra. Rengeteg kép készült ott. Volt, hogy csak lementünk oda ücsörögni, nézni a tájat és beszélgetni. Nagyon jókat lehetett ott filozofálni. 

- Ott leszek - mondtam, csak magamnak. Már tudtam, mit akarok neki mondani. Valószínűleg életem egyik legnehezebb döntése lesz, de már gyakorlatom van az ilyesmiben... 

 Megmondom neki, hogy ez így nem mehet tovább. Sosem lesz minden olyan, mint azelőtt. Nem kaphatja meg tőlem, amire vágyik, és nem nézhetem tétlenül a szenvedését. A barátok nem ezt teszik. Csak a legjobbat akarom neki - győzködtem magam. Tartanunk kell egy kis szünetet, amíg mindkettőnk - de főképp ő - tisztázza magában az érzéseit. Egyszer talán újrakezdhetjük, de ennek nem most van itt az ideje. 

 Kopogtak. Kétségbeesetten meredtem a tükörképemre. Nem voltam a legszalonképesebb állapotban. A szemeim vörösre dagadtak a sok sírástól, és tetőtől talpig izzadt voltam. Még nem zuhanyoztam le a futás után. Vettem egy mély levegőt.

- Igen? - Meglepődtem, mennyire gondtalannak hangzottam. 

- Kase, minden rendben van? - Norah néni kezd aggodalmaskodni.

- Minden oké - mondtam tömören. 

- Nem jössz ki egy kicsit beszélgetni? - kérdezte. Ez célzás volt, hogy ne kuksoljak egész nap a szobámban, elzárkózva előle. Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint Annie-vel. Meg akartam osztani vele az életem. Legalábbis, a nagy részét... 

- Mindjárt, csak lezuhanyzom! Bűzlök, mint egy halpiac - kiáltottam, mire nevetés volt a válasz. 

- A konyhában várlak - mondta, majd a távolodó léptekből ítélve a konyha felé vette az irányt. Fél percig csak hallgattam, ahogy a talpa alatt kopog a lépcső, majd ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. 

 A hideg zuhany segített megtisztítani a fejemet, és egy pillanatra elterelni a figyelmemet a mai napról. Húsz percig álltam a kabinban... talán fél óráig. Higgadtan léptem ki a zuhany alól, de a tükörből egy kétségbeesett, zavarodott lány nézett vissza rám. Vajon mit fogok még elveszíteni? 

 Bebugyoláltam magam egy köntösbe, és rögtönöztem egy laza turbánt, hogy megóvja vizes hajamat a klímától. Ugyanis nyitva hagytam az ablakomat, és odakinn időközben eleredt az eső. A hőmérséklet is legalább öt fokot csökkent. Legalább a kinti időjárás tükrözi a jelenlegi hangulatomat. Nem úgy, mint a santa cruzi verőfényes napsütés. Nevetnem kellett a szánalmas pozitívumon. Talán kezdek megőrülni... 

 Lecaplattam a konyhába, ahol már Norah néni várt. Egy pillanatra elfeledkeztem az álcámról, és Norah néni kiszúrta, hogy valami baj van. Furcsa mód, mindig a lelkembe látott. Minél jobban igyekeztem elrejteni az érzéseimet, annál inkább átlátott rajtam. 

- Mi a baj, kincsem? - kérdezte, mire ismét patakzani kezdtek a könnyeim. Sajnáltatni akartam magam, csak egy kicsit! - Főzzek egy teát? - Bólintottam, mire nekilátott a vízforralásnak. A nappali kanapéjához terelt, és ellentmondást nem tűrően lenyomott rá, majd bebugyolált egy puha pléddel. Gyerekkorom egyik emléke. Miután elkészült a tea, csatlakozott hozzám, és kezembe nyomta az erdei gyümölcsös, mézes folyadékot. Nagyot kortyoltam belőle. A forró tea égette a nyelvemet, de nem zavart különösebben. 

- Mondd el, mi bánt! Talán segíthetek... - És én kiöntöttem neki a szívem. Elmondtam mindent, ami a mai napon történt, kezdve a meccsen történtekkel és azzal, mire jutottam utána. Természetesen támogatott a döntésemben, és próbált felvidítani. Végül órákat töltöttünk a nappaliban, családi fotókat nézegetve. Meglepett, mennyi jó emlék lapult azokba az albumokba rejtve. Mesélt apa gyerekkoráról, és a csínyekről, amiket elkövetett. Valami különös volt abban, ahogy mesélt. Talán a beszédstílusa, ahogy megválogatta a szavait... valahogy mindig meg tudott nevettetni. A legapróbb történeteken is tudtam kacagni. 

- Tudod, sokban rá hasonlítasz - mélázott. - És nem csak a hajad színe - tette hozzá, mikor válaszra nyitottam a szám. - A nézéseid... például ez is! Apád nézett így, ha valami a szívét nyomta - intett az arckifejezésemre, amelyet Missy "távolba meredő tekintet"-nek hívott. Elgondolkozdtam, vajon apának is voltak-e hasonló problémái. Őrlődött-e két élet között, várta-e türelmetlenül a kialakuló képességét... valószínűleg nem. Mindig is olyan tökéletesnek láttam. Képtelenségnek tűnt, hogy bármit is elrontson. Bármit csinált, abból csakis jó sülhetett ki. Mindig meg tudott nevettetni. A legváratlanabb helyzetekben is megőrizte a humorát és a higgadtságát. Ez az egy, amiben nem hasonlítok rá. Én nem tudok csak legyinteni, és egy csapásra véget vetni a problémáknak. Megrekedek közöttük, és minél mélyebbre süllyedek, annál kilátástalanabbnak tűnik minden. Az ő szájából viszont minden probléma apróságnak hangzott. Megoldhatónak. "Mindig van egy holnap"- mondogatta gyakran. Talán ezért volt az, hogy annyira felnéztem rá. Anya szavaival élve szinte bálványoztam. Azt kívántam, bárcsak itt lennének most. Ennyire még sohasem hiányoztak. 

- Nem meséltél az írországi kirándulásról. - Kissé meglepett a témaváltás. Az a pár dublini nap olyan távolinak tűnt.

- Ja, az fantasztikus volt. Dublin elképesztő város. A házak, a boltok... minden teljesen más, mint Amerikában. Voltam a Trinity College-ban is - meséltem. Ez segített elterelni a gondolataimat. 

- És mit láttál? - kérdezte, talán túlságosan nagy érdeklődéssel.  

- Ja, csak könyveket - vontam vállat. 

- Miről? Volt valami érdekes? - kérdezősködött továbbra is. Volt egy olyan érzésem, hogy elhallgat előlem valamit. 

- Csak... könyvek - motyogtam. - Inkább az épülettel voltam elfoglalva.

- Hát igen, látványnak sem utolsó - mondta, és ezzel tovább is haladtunk a témán. Csakhogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a fura érzést... Miért ragadta meg ennyire a figyelmét a Trinity? Az ősrégi könyvek pusztán a fiataloknak lennének ennyire unalmasak? Vagy valami más áll a háttérben? Utólag az egész olyan kis semmiségnek tűnt... Mégis biztos akartam lenni benne, hogy nem hallgatnak-e megint el előlem valamit. Norah néni már a holnapi ebédről kérdezgetett. Gondolatban megráztam a fejem, és kinevettem magam a paranoiám miatt. Fontosabb dolgokra kell most koncentrálnom. Például a holnapi találkozásomra, Chris-szel. Erőt kellett gyűjtenem ahhoz, amire készülök. És az a fura érzés sem hagyott nyugodni, hogy van valami, amiről megfeledkeztem...

3. évad 16. fejezet

  A seattle-i reptéren Louis nővére várt minket, kocsival. Kissé morcos volt, gondolom nem az volt minden álma, hogy hazafuvarozza az öccse barátait, őt magát pedig elfurikázza a portlandi kórházba. 

 Seamust kiraktuk a belvárosban, majd a mi házunk felé vettük az irányt. Amikor Samantha lefékezett a felhajtón, meglepetten vettem tudomásul, hogy Chris is kiszáll a kocsiból. 

- Köszi a fuvart - búcsúztam Samanthától.

- Kitartás, haver - mondta Chris, búcsúzóul vállba veregetve Louis-t, aki azóta triplán überelte a legfancsalibb képről alkotott elképzelésemet. A bőröndjeinkkel a kezünkben, a küszöb előtt vártuk meg, amíg elhajtanak. 

- Hát, jó buli volt - törtem meg a csendet.

- Az, és bocs, hogy annyit aggódtam amiatt a Dylan-gyerek miatt. Tudom, hogy van eszed - mondta Chris kissé zavartan.

- ... és használom is - tettem hozzá nevetve. 

- Na én lépek, még beszélnem kell az edzővel a délutáni meccsel kapcsolatban. Talán meg tudom győzni, hogy pályára léphessünk - vigyorodott el. Kicsit furcsálltam, hogy mindezt a bőröndjével a kezében tervezi megvalósítani, de Chrisnek néha támadnak őrült ötletei... Például felhív seggrészegen, és azt mondja, szeret - búgta egy gonosz hang a fülemben, amely Nicole-éra emlékeztetett.

- Sok sikert - mondtam aggódást mímelve. Őszintén drukkoltam neki, mert az edző meccseken tanúsított őrjöngéséből és abból, ahogy Chris és Lou "beszélnek" róla, azt vettem ki, elég szigorú és mindig eléri, amit akar. Ha nem... nos, akkor is. 

- Ugye eljössz? - fordult vissza a járda túlsó feléről.

- Ki nem hagynám - vigyorogtam. 

- Ha sikerült, felhívlak - mondta, bár már nem igazán figyelt rám. Gyanítottam, hogy az edzővel való találkozáson jár az agya.

- Oké. Szia.

- Szia. 

 Előbogarásztam a kulcsomat a táskámból, majd megfogtam a gurulós bőröndöm fogantyúját, és beléptem a lakásba. Norah néni nem volt otthon, fogalmam sem volt, hová mehetett, mert ahogy ismerem, nem az a fajta, aki mama-klubokba jár teázni, meg ilyesmi. Bár, lehet, hogy egyáltalán nem ismerem. Amikor egyik napról a másikra Vermont-ba költözött, kicsit megromlott a kapcsolatunk. Apa sem értette a hirtelen döntést, anya viszont meg volt róla győződve, hogy az anyósa ki nem állhatja őt (nem is tévedett nagyot), és tüntetőleg utazott el erre a meglehetősen hosszú nyaralásra. A mai napig nem értem, hogy nem kedvelhette bárki is Emily McLane-t, az én mindig vidám, megértő és spontán anyukámat. De Norah nénivel kapcsolatban sok dolgot nem értettem. Eléggé szeszélyes tudott lenni...

 Chris felhívott háromkor, hogy sikerült rádumálnia az edzőt a meccsen való részvételükre - ugyanis Lou is játszani fog. Meglátogatta Evelyn-t a kórházban, aki már magához tért, és elmondása szerint jól van, így hát a mi lovagunk lelke is megnyugodott kissé. 

 Ötkor a Portland Rangers-ös szurkolói pólómban - amelyet még Chris-től kaptam, az első meccse után - és egy skinny-ben készültem elhagyni a lakást, csakhogy a konyhában összetalálkoztam Norah nénivel. Mivel csak egy zokni volt rajtam, hangtalanul baktattam le a lépcsőn, hogy üdvözöljem a nagyanyámat, de mielőtt egy árva hangot kiadhattam volna, Norah néni megfordult, és ijedtében mindent eldobott, ami a kezében volt, kocsikulcstól elkedve a tömött bevásárlószatyrokig. Hoppá, elfelejtettem szólni neki, hogy a tervezettnél korábban jövök haza...

- Jézusom! Kasey, a frászt hoztad rám! - kapkodott levegő után, miközben segítettem neki összeszedni az elgurult almákat. - Nagyapád megmondta, hogy szívrohamban fogok meghalni...

- Mikor beszélgettetek ti ilyesmiről papával? - csodálkoztam.

- Az öreged imádta a meglepetéseket, főleg ha ő vihette véghez őket... Minden születésnapomkor félve mentem ki a konyhába... - nevetett. Elkezdtem kipakolni a bevásárlószatyorból, így fel-alá ingáztam a hűtő és a konyhaszekrény között.

- Azt hittem, csak később jöttök haza...

- Változott a terv. Louis barátnőjét... vagyis, volt barátnőjét baleset érte, és be akart menni hozzá a kórházba. 

- Szép tőletek, hogy elkísértétek.

- Nagyon szolidárisak vagyunk - bólogattam. - Ha már a szolidaritásnál tartunk... megígértem Chris-nek, hogy megnézem a meccsét. 

- Rendben, menj csak. De ha hazajöttél, mesélned kell! Apád imádta Írországot, oda volt érte - mélázott Norah néni. Elhatároztam, hogy ha hazaértem, jobban is kikérdezem erről a témáról. Bár gyanítottam, hogy apának van valami fedősztorija az írországi kiruccanásáról (mert biztosan nem szuvenírt venni ment a világ legnagyobb sidhe látó-lelőhelyére). És ha már itt tartunk, nekem is illene kitalálni valamit. 

 A mai napig nem értem, hogy miért nem meséltek nekem a sidhe látók világáról, ha már egyszer én is a részese vagyok. Talán meg akartak óvni. Azt remélték, normális életem lehet. Hát, nagyot tévedtek. Azt sem értem, hogy Norah néni miért nem tud róla. Egy ekkora horderejű titkot nehéz eltitkolni a családod - legfőképp az anyád - elől. És ha minden igaz, Norah néni férje, a nagyapám is a vérvonal tagja volt, elvégre McLane-vér csörgedezett az ereiben... 

 Próbáltam kiverni a fejemből, hogy az egész eddigi életem egy hazugság, és az elkövetkezendő meccsre koncentrálni. Chris nagyon idegesnek tűnt miatta, így biztos valami erős ellenféllel játszanak. Fura, hogy az utóbbi időben teljesen elfeledkeztem a baseballról. Azt sem tudom, kikkel fognak játszani a legjobb barátaim... Annak ellenére, hogy most töltöttünk együtt egy hosszú hétvégét, úgy éreztem, elhanyagoltam őket mostanában. A csokoládé, amit vásároltam nekik odaát, még mindig itt lapul a táskámban. Ideje odaadnom nekik. Elbúcsúztam Norah nénitől és elindultam megtenni az első lépést a normális-Kasey felé: hónapok óta először meccsre megyek! 

Fél óra múlva

 Igen, ennyi időbe telt, mire összetereltem a csordát. Seamus-t a belvárosban szedtük össze, galambokat kergetett. No comment. Chris és Lou meccs-lázban égett, egy másodpercre sem bírtak meglenni egy helyben. Ragaszkodtak hozzá, hogy megigyuk a szokásos meccs előtti banánturmixunkat a Sohóban, az egyik kedvenc bárunkban. Ez amolyan hagyomány nálunk. 

 És még így is idő előtt érkeztünk a stadionba, így Chris és Louis - egy évben egyszer - odaért a taktikai megbeszélésre. Bár ezt az esetek többségében Louis miatt nem sikerül megvalósítani. Ha Chris-szen múlna, ő mindig pontosan érkezne, mert neki szinte az élete a baseball, Lou kicsit lazább ezzel - mint minden mással - kapcsolatban. Kettesben maradtam Seamus-szel. A csokik még mindig ott lapultak a zsebemben, és egy ideig nem is terveztem ezen változtatni. Seamus percek alatt elpusztítaná az egész dobozt, és akkor mi maradna a bajnokoknak? 

- Kikkel is játszanak? - kérdeztem vöröshajú barátomtól, aki épp egy szelet szalonnát majszolt, kenyérrel és dinnyével. Meg sem kérdezem, honnan szerezte.

- A szieü fvoffa - motyogta teli szájjal.

- Mivan?! - Adtam neki időt, hogy lenyelje a falatot.

- A Seattle Wolfs-szal - válaszolt immár érthetőbben, habár túláradó izgatottsága miatt hihetetlenül gyorsan pörgette a szavakat. Emlékeztem erre a csapatra. Chris-ék tavaly nyáron játszottak velük utoljára. Ez volt a legrettegettebb meccs az egész idényben. Seattle haladó ifjúsági csapata az utóbbi időben nagyon felküzdötte magát, szinte verhetetlenek voltak. Sajnos a tavalyi meccset elveszítettük, de meg voltam róla győződve, hogy ez idén változni fog.

 Elkezdődött a felvonulás: a csapatok szurkolói pályára léptek, majd különböző alakzatokat felvéve táncikáltak és kántáltak egyszerre. Mikor visszafordultam Seamus-höz, ő már egy harmincas NY Yankees-es sapkás pasassal üzletelt, gondolom, fogadtak. Időközben megtelt a stadion, szinte egyetlen szabad helyet sem láttam. Valószínűleg most az egész város ebbe az arénába tömörült a nagy eseményre. A város polgármestere beszédet mondott, majd a két edző kezet fogott egymással. 

 A szokásos cécó után a játékosok felvonultak a pályára, mi pedig őrült tapsviharral és ujjongással bíztattuk a barátainkat. Kezdetét vette a meccs, én pedig feszült figyelemmel kísértem a játékosok minden egyes lépését, mindaddig, amíg valaki le nem telepedett, közvetlenül mellém. 

- Helló - intett a srác. Velem egykorú lehetett, és diófaszín hajával, továbbá hatalmas barna szemeivel nagyon ismerős volt valahonnan. 

- Szia - feleltem elgondolkozva. És akkor beugrott. - Malcolm, igaz? - Emlékeztem erre a srácra. Ott volt, az "üdvözlő-bulimon". Végig azzal a fültágítós, szőke sráccal, Tony-val mászkált.

- Nem hittem volna, hogy emlékszel - derült fel az arca, amitől láthatóvá váltak a gödröcskéi. 

- Ja. Mi újság? - kérdeztem fesztelenül, miközben végig a pályát figyeltem. Chris-en volt a sor, hogy elüsse a labdát. Összekulcsoltam a középső- és mutatóujjam, úgy drukkoltam neki. 

- Semmi különös. Egyedül vagy? - kérdezte. 

- Nem. Ő itt zabagép... izé, Seamus - böktem a mellettem ülőre, aki épp egy zacskó hagymás-tejfölös csipszet pusztított. A csajok érdekében reméltem, hogy most senkit sem fog lesmárolni. Igen, volt már rá példa. Pár éve, amikor Chris-ék megverték a Beavertoni Hódok-at (fantáziadús név, tudom), egyszerűen felugrott, és lesmárolta az első csajt, akit meglátott. Percekkel később kiderült, hogy a barátja ott ül mellette, így egy monoklival az arcán mehetett haza. Úgy kellett kimenteni a stadionból.

- És te? Hol hagytad Tony-t? - kérdeztem. 

- Nincs oda a baseball-ért - vont vállat. 

- Úgy tűnt, nagyon jóban vagytok.

- Ja, de azért nem vagyunk összenőve. - Bólintottam. Szerencsére nem volt kínos a csönd, csönd meg még kevésbé, mert az egész stadion egy emberként üvöltött föl, amikor a csapatunk pontot szerzett. Chris-ről ideföntről is látszott, hogy majd kiugrik a bőréből. Nagyon jó formában volt. Végig magamon éreztem Malcolm tekintetét, és ez egy kissé feszélyezett. 

- Lehet, hogy kicsit indiszkrét vagyok, de ti jártok? - kérdezte, mire egyszerre kerekedett el a szemem és öntött el a düh.

- Nem. Miért hiszi ezt mindenki? - vágtam vissza, talán kicsit nyersebben, mint szerettem volna. 

- Bocs, nem akartalak megbántani - hárított. - Biztos csak félreértettem valamit - mondta, és a szeméből kiolvastam, hogy őszintén sajnálja. 

- Én bocs. Nem kellett volna úgy leüvöltenem a fejed - biccentettem óvatosan. Még a végén azt hiszi, elmebeteg vagyok. Mondjuk, igazán nem érdekel, mit hisz. 

- Semmi baj, én megértem... - bólogatott, miközben a könyökével a térdére támaszkodott.

- Tényleg? - fordultam felé most először.

- Volt egy legjobb-lány-haverom, akivel aztán több is lett köztünk barátságnál... Két évig tartott, elég komoly volt, de aztán szétmentünk. Nem csak a barátnőmet vesztettem el, hanem a legjobb barátomat is...

- Sajnálom - mondtam őszintén. 

- HAZAFUTÁS, BÉBI! - üvöltött mellettem Seamus, amitől majd kiszakadt a dobhártyám. 

- Elmehetnénk egy csendesebb helyre - ajánlotta Malcolm. Micsoda?! Az év egyik legizgalmasabb mérkőzése van, és ő egy csendesebb helyre vágyik? Az sem zavarna, ha megsüketülnék.

- Öö... bocsi, de ez a meccs nagyon fontos a barátaimnak, és megígértem, hogy megnézem - magyarázkodtam.

- Értem, értem. És utána... szabad vagy? - erőltette a dolgot, de én, hogy őszinte legyek, nem vágytam folytatásra. Sőt, a szerelmi életem folytatása sem tartozik jelenlegi, világmegváltó terveim közé.

- Hát, gondolom ünnepelünk a csapattal, vagy...

- Ennyire biztos vagy benne, hogy nyernek? - kérdezte. 

- Megérdemelnék. Ha nem, meg szétverünk pár széket. Nyugodtan velünk tarthatsz, az ilyesmi mindig jó buli.

- De csak ha utána megiszol velem valamit... - alkudozott. Jól esett, hogy valaki érdeklődik irántam. Az ilyesmi mindig jól esik egy nőnek, de most bármit megtettem volna, hogy békén hagyjon és valaki mást szemeljen ki magának. Sosem voltam jó az elutasításban. 

- Figyelj, nem hinném, hogy erre én vagyok a legmegfelelőbb ember - mondtam, próbálva határozottnak, de nem bunkónak tűnni. - Higgy nekem. 

- Hűha. Nem ilyennek képzeltelek - mondta, enyhén csücsörítve a szájával, mint aki mérlegeli a dolgokat. 

- Ezt hogy érted? - csodálkoztam.

- Olyannak, aki összetöri a férfiszíveket - mosolyodott el keserűen.

- Hát, nem is teszek ilyet - motyogtam. - Legalábbis, nem szándékosan... - tettem hozzá magamban, de arra eszméltem, hogy hangosan is kimondtam. 

- Neked törték már össze a szíved? - tett fel egy igencsak érdekes kérdést. 

- Ennyire látszik? - mosolyodtam el. 

- Látom abból, ahogy rám nézel. Vagyis, abból, ahogy nem nézel rám. - Ki kitte volna, hogy ilyen bölcs...

- Ó... - Csak ennyit bírtam kinyögni. Szóval olyan, mintha egy bélyeg lenne rajtam. Megbélyegeztek, mint egy hibás terméket, ami ezentúl nem kell senkinek, és megy a süllyesztőbe. További bíztató gondolatok lepték el az agyam, de az újabb tapsvihar kizökkentett. A kijelzőre pillantva meglepődtem, mennyi mindenről lemaradtam. A mérkőzés döntetlenre állt. Innentől kezdett érdekessé válni a dolog. 

- Tudod, nem csinálhatod ezt örökké - duruzsolt továbbra is mellettem. Kezdett idegesíteni. 

- Mit? - ráncoltam a homlokomat.

- Hát ezt. Elzárkózni a világ elől. Fiatal vagy, sok a lehetőséged... 

- Kösz, majd észben tartom - morogtam. Ezek után nem szólt hozzám, és én is próbáltam inkább a meccsre és Seamusre koncentrálni. Az utóbbi nem volt nehéz, ugyanis végig ott őrjöngött mellettem. Többen kértek, hogy állítsam le az öcsémet. Erre a gondolatra jót derültem. Mindössze annyiban hasonlítunk, hogy mindkettőnk ír származású, és a hajunk vöröses árnyalatú. De ez egy kívülálló számára megtévesztő lehet. Ebben a pillanatban azonban akár ikrek is lehettünk volna, ugyanis egy emberként üvöltöttünk föl, amikor Chris, az én Chris-em az utolsó pillanatban megszerezte a pontot, amely a Portland Rangers győzelméhez vezetett! Sikítoztam - és esküszöm, Seamus is hasonló hangokat produkált - és egymás nyakába ugrálva viháncoltunk. Seamus vigyorogva behajtotta a 22 $-t a baseball-sapkás pasastól, én pedig a lelátó végébe araszoltam. Feltett szándékom volt elsőként gratulálni nekik. Átküzdöttem magam a tömegen, átlendültem a kordonon, és berohantam a pályára. Időközben egész szép tömeg gyűlt össze a srácok körül, akik összeölelkezve ünnepeltek. Chris-t többen is homlokon csókolták, miközben Morgan feldobott a levegőbe, ezzel akadályozva a haladásomat. Szédelegve értem talajt, amikor Chris észrevett. Egy évbe fog telni, mire azt a gigantikus méretű vigyort letörli a képéről.
- Nyertünk, Kase - kiabálta a nyilvánvalót. Elvigyorodtam. 

 Odarohantam hozzá, hogy megöleljem, de amikor átkaroltam, szembe fordított magával és... megcsókolt. Annyi érzelem és szenvedély volt ebben a mozdulatban, hogy nem bírtam elviselni. Elemi erővel löktem el magamtól, és meredtem rá üresen. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az ajkáról, és immár örömmámortól mentesen, kijózanodva meredt rám. Annyi kétségbeesés volt abban a pillantásban... Most ment tönkre minden. Sírni tudtam volna. A pillantásunk csak egy másodpercre fonódott össze, mert Morgan és Eric a nyakába kapta Chris-t és dobálni kezdték. Hirtelen nagyon szűkké és zsúfolttá vált a stadion. Szédülni kezdtem, körülöttem minden lelassult. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, sürgősen el kell tűnnöm innen. Nem tudtam, hová megyek, csak rohanni kezdtem a tolóajtó felé. Épp időben értem el a folyosót, mert eleredtek a könnyeim. Annyira hülye voltam! Azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, minden rendben lesz közöttünk. Hogy lehettem ekkora barom?! A barátságunk már rég tönkrement, és ezen nem lehet változtatni. Belerugtam egy kukába a stadion előtt, mire az egyik biztonsági őr elkezdett hadoválni, de nem foglalkoztam vele, rohanni kezdtem. 

3. évad 15. fejezet

 Épp csak megtorpantam a Kék Hajó motel előtt, a srácok aggódó kiskutya-szemeiből sejteni véltem, hogy valami nem stimmel. Értetlenül meredtem Chris-re és Seamus-re.

- Hol van Lou? - kérdeztem, ugyanis feltűnt vicces barátunk hiánya.

- Odafönn. Telefonál - mondta végül Chris, mert Seamus csak agyatlanul toporgott a küszöbön majd fel-alá ugrált a motel előtti kis lépcsősoron. Ha ideges, kibírhatatlan az izgága mozgolódásával. Ugrál, mint fing a gatyában. 

- Telefonál? De Európából egy vagyon...

- Evelyn-nek motorbalesete volt - közölte Chris. Evelyn Lou ex-barátnője, így csodálom, hogy őt értesítették a történtekről.

- Mi?! Ugye jól van? - kérdeztem ijedten. Sosem hittem, hogy egy térdvédő és egy búra megvéd, ha motorbalesetről van szó...

- Nem t'om. Amikor legutóbb fenn voltam, csak ennyit hallottam. Már tíz perce beszélnek - bökött az emelet irányába. 

- Kivel beszél?

- Mrs. Bennett-tel. - Evelyn anyukájával. Alig hogy elhallgattunk, Lou lépett ki az ajtón. Ideges tekintetéből és karikás szemeiből ítélve a dolog komolyabb, mint gondoltam. 

- Na? - kérdezősködtünk egy emberként. 

- Kórházban van. Eléggé súlyos. - Csak ennyit bírt kinyögni. Remegő kezében még mindig ott szorongatta a mobilját.

- Hé, nyugi haver. Minden rendbe' lesz - bökte oldalba Chris. Seamus buzgón bólogatott, bár nem volt nagyágyú a stressz-helyzetek kezelésében.

- Figyu... Tudom hogy ezt tervezzük egy hete, de... Ti menjetek nyugodtan Killaloe-ba, én hazamegyek. 

- Viccelsz? Veled megyünk! - szólalt fel Seamus. - Ugye? - nézett körbe kis társaságunkon. Most rajtunk volt a sor, hogy bólogassunk.

- Nélküled nem lenne az igazi - kacsintottam Lou-ra.

- Hé, akkor játszhatunk a 30-adikai meccsen! - lelkedesett fel Chris, majd gondolom Lou kényszeredett arca emlékeztette a helyzet komolyságára, mert beharapta az ajkát és az eget kezdte fürkészni.

- Aha, ez sem hátrány... - értett egyet Louis. 

- De várjatok... hogy fogunk hazajutni? - fókuszáltam az akadályokra. - Gépet foglalni az utolsó pillanatban egy vagyon... - Hirtelen nagyon anyagias lettem...

- Hát, Evelyn anyja foglalt nekem... - Persze, hisz ők dúsgazdagok. - Megkérhetem, hogy szerezzen nektek is - vetette fel Louis. 

- Remek.

- Egy életen át fogunk törleszteni neki - jegyezte meg Chris a fejét csóválva, de rábólintott az ötletre.

 Hihetetlen, de két órán belül már a gépen ültünk, és úton voltunk a seattle-i reptérre. Épp annyi időnk volt, hogy felrohanjunk a motel szobába, és összerámoljuk a cuccainkat, és már rohantunk is a reptérre. Lou és Chris között ültem. Az előbbi feszülten meredt ki a gép ablakán, látszott, hogy nagyon aggódik Evelyn-ért.

- Még mindig szereted, igaz? - kérdeztem.

- Aha. 

- Ki szakított?

- Ő... De egy szarság miatt, szóval vissza akarom szerezni - mondta eltökélten. Elgondolkozva meredtem előre, és bámultam az előttem lévő ülést, amelynek a pereméről göndör, ősz fürtök meredeztek, jelezve az álmában borzalmasan horkoló, és veszettül hangosan zabáló férfi jelenlétét. Ha annak idején én is elég kitartó lettem volna, és így gondolkodtam volna Ronan-nel kapcsolatban, talán ma is együtt lennénk. De a mi helyzetünk más volt, nem? Ami történt, csak megkönnyítette, hogy elhagyjam Santa Cruz-t, mielőtt bármelyiküknek bántódása esik. Feszülten markoltam a könyöklőt, mintha szét akarnám törni. Abban a pillanatban úgy is éreztem, hogy képes vagyok rá. Gyűlölöm Mike-ot. Egyáltalán honnan jött rá, hogy Ronan ölte meg Sutton-t?! És hogy képes olyan dolgokra, amelyekre senki más? Eltüntetni a medálomat, például. Igen, Ronan is képes dolgokra, mint a "röntgen-hallás", a szupergyorsaság és az emberfeletti erő, de amit Mike művel, az nem normális. Ha már itt tartunk, semmi sem normális. 

- Kértek valamit enni? - szakította félbe a gondolatmenetemet Chris. Felocsúdva észrevettem, hogy a büfés néni már vagy öt perce szobrozik a sorunk mellett, a válaszunkra várva. Végül rendeltünk pár hot dogot és üdítőt, amelyet Seamus előszeretettel be is falt. Nekem azonban nem volt étvágyam. Igaz, megleltem a válaszokat, amelyeket kerestem, de csak a sidhe látókkal kapcsolatban. A démonokról elfelejtettem megkérdezni Dylan-t. Mondott pár dolgot velük kapcsolatban, de csak amit már magam is tudtam... Mindegy, amíg távol vagyok tőlük, ők is távol vannak tőlem. Eljött az idő, hogy normális életet éljek, normális kamaszként, boszorkányok, sidhe látók és démonok nélkül. Bár Dylan-nel azért tartani fogom a kapcsolatot. 

 Miután Seam elkunyizta a hot dogomat, fülembe dugtam az mp4-emet, és próbáltam nem gondolkodni, de az agyam akaratlanul is obszidián-medálokon, hatalmas, ősi könyveken, és további cseppet sem normális dolgokon kattogott. Ez mégsem olyan egyszerű, mint gondoltam...

3. évad 14. fejezet

 Hümmögéseket és fejvakarást kaptam válaszul. A srácok úgy kerülték a tekintetemet, mintha valamiféle bűntetten kaptam volna őket. 

- Ki vele, skacok! - Elég volt vetnem egy pillantást Lou elnyűtt tekintetére, Chris sápadt ábrázatára, azonnal levágtam, mi a helyzet.

- Rendesen lerészegedtetek, mi? - csóváltam a fejem, miközben ajkam csúfondáros félmosolyra húzódott. Nem láttam értelmét a szentbeszédnek, mert a másnaposság elég büntetés számukra, ráadásul egy ilyen éjszaka után biztosan ki akarják pihenni magukat, tehát nyerhetek egy kis szabadidőt, hogy találkozhassak Dylan-nel. 

- Azért ne túlozzunk - vakargatta a tarkóját Christopher barátom.

- Full másnaposak vagytok, a hülye is látja! - vigyorodtam el gyenge kísérleteik hallatán, amelyekkel meg akarnak győzni ártatlanságukról. Elég volt jobban szemügyre vennem őket a karikás szemeiktől a tegnapi, összeizzadt pólójukig, a levegőben terjengő áporodott bagószagról nem is beszélve.

- Igaz - nevetett fel erőtlenül Seamus. Ha még őt is megviselte az ivászat, igencsak elszaladhatott velük a ló.

- Úgy látom, megnyertem egy fogadást - fordultam Chris felé karba tett kézzel.

- Miféle fogadást? - értetlenkedett egy kiadós ásítást követően.

- Azt, miszerint, idézem: "Soha többé nem rúgok be!" - imitáltam a barátom aggodalmaskodó hangját, emlékeztetve arra az estére, amikor bocsánatot kért a "Szeretlek!-es" hívás után, amely kis időre taccsra vágta a barátságunkat, amely a mai napig bizonytalan lábakon áll, és fog egészen addig, amíg Christopher Emerson nem ver ki a fejéből - örökre. 

- Ilyet ígértél, haver? Nem vagy normális! - csóválta a fejét Louis. 

- Nem is fogadtunk! - ellenkezett Chris.

- De ha megtettük volna, most tartoznál nekem. Nem baj, elég hogy kárörvendően körberöhöghetlek... - böktem oldalba bajtársiasan, de nem vette a lapot. Az arcát fürkésztem. Ritkán láttam ilyennek. Csak nem zavarban van? Vagy csak szimplán olyan másnapos, hogy az agyába nem érkeznek meg az ingerületek... Nem tudom.

 Nem sokkal később mind asztalhoz ültünk, hogy megalkossuk a mai napra szóló haditervet.

- Mikor indulunk Killaloe-ba? - kérdezte Chris Seamus-től. Az illető válaszul hangosan felnyögött.

- Igazság szerint én rápihennék egy kicsit - mondta, könyökével támasztva meg a fejét, amely tekegolyókat megszégyenítő súllyal dülöngélt jobbra-balra.

- Támogatom - bólintott Louis, majd bekapott egy Aspirin-t.

- Remek, úgyis van egy kis elintéznivalóm - jelentettem ki. 

- Azzal a Dylan gyerekkel? - kérdezte Chris unottan. 

- Egykor találkozunk - feleltem rövid szünet után.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? - kérdezősködött továbbra is.

- Miért ne lenne az? - tettem csípőre a kezem türelmetlenül.

- Alig egy napja ismered, és ki tudja... 

- Arra célzol, hogy bűnöző? - vontam fel a szemöldököm. Lelki szemeim előtt megjelent egy bizarr kép: Dylan  fekete kémszerkóban, amint elrabol és feldob a CIA-nak. A feltörni készülő nevetést leplezve beleharaptam az ajkamba. - Nyugi, tudok magamra vigyázni!

- Én elhiszem, de...

- Kérlek, ne játssz Norah nénit! - fakadtam ki. - Nagylány vagyok már...

- Legalább hadd kísérjelek el! - Ez aztán nem adja fel könnyen. 

- A motel előtt beszéltük meg a találkozót. Nem fognak elrabolni, miközben megteszek pár lépcsőfokot... - Lemondó pillantásából azt vettem ki, felfogta, ezért elindultam készülődni.

 Pontban egykor megfürödve, egy kockás, combközépig érő kisruhában - amelyet vastag, puha leggings-szel kombináltam, tekintettel a dublini időjárásra - és a farmerdzsekimben készen álltam elhagyni a lakást, csakhogy valaki az utamat állta.

- Van még egy perced? - kérdezte Chris az ajtófélfának támaszkodva. Az arca kissé elnyűttnek tűnt, ami nem csoda a tegnapi ivászat után, de úgy éreztem, több is van emögött. A szemeiből egy ideje mintha eltűnt volna a kisfiús élénkség, és a fényes csillogás. Ahogy rám nézett, olyannak tűnt, mint aki belefáradt valamibe. Annak idején Missy is így nézett Ed-re, és ez megijesztett. Nem tudtam mit kezdeni vele, nem tudtam hová tenni, a legkevésbé kezelni, ezért inkább figyelmen kívül hagytam. 

- Akad - bólogattam, bár megijedtem a bizonytalanságtól, hogy ötletem sem volt, mit fog mondani. Amióta kimondta azt a nyolc betűs szót, folyamatos rettegésben élek, ahányszor csak kettesben maradunk.

- A többiekkel arra gondoltunk, hogy ma este elmennénk egyet bulizni. Van a közelben egy jó kis hely, tegnap láttuk a kiírást, hogy péntekenként táncházat tartanak - mondta. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, hogy csak ennyiről van szó, és nem egy újabb szerelmi vallomást készül tenni. - Addigra hazaérsz, nem? 

- Aha. Akkor... itt találkozunk - vetettem fel.

- Oké.

- Most már tényleg mennem kell, Chris - intettem a folyosó irányába, arra utalva, hogy engedjen ki.

- Persze - bólintott, majd elállt az ajtóból. - Szia Kase! Vigyázz magadra! - szólt utánam, miután tettem pár lépést a lépcső felé. 

- Szia, Chris. - A hangomba csempészett élt célzásnak szántam, miszerint álljon le a tutujgatással. Remélhetőleg működött. 

 Dylan-t a motel ajtaja előtt ácsorogva találtam. Zsebre tett kézzel bámészkodott. A tegnapihoz képest kissé vadabbra vette a figurát, egy farmerben és egy barna bőrdzsekiben feszített, alatta mindössze egy fehér ujjatlant viselt. Világosbarna haját belőtte, kék szemeivel az utat pásztázta és elmosolyodott, amikor meglátott. Kezdem azt hinni, hogy ez egy randi.

- Hello.

- Szia.

- Tényleg bocs a tegnapiért - mondta őszinte megbánással a hangjában.

- Á, nem számít. Ha az volt a célod, hogy elájuljak tőled, hát sikerült - mosolyodtam el, mire felnevetett. - Amúgy, hová megyünk? - kérdeztem, miután már öt perce sétáltunk, és határozott lépteiből ítélve pontosan tudta, hová tartunk.

- Be szeretnélek mutatni valakinek - jelentette ki. Reméltem, hogy nem az űrnőjének, mert semmi kedvem nem volt elutasítani, ha esetleg azt akarná, csatlakozzam a rendjéhez, mert bármennyire is szerettem volna hasonszőrűekkel találkozni, a függetlenségemet azért meg szerettem volna tartani, és eléggé furán venné ki magát, ha a folyamatos ingázásom után kitalálnám, hogy Írországba költözöm.

 Nem tudom, milyen képet vághattam, de Dylan elbizonytalanodott.

- Benne vagy? - kérdezte. Halványan biccentettem, és lélekben felkészültem az ismeretlenre.

 Öt-tíz perc múlva betértünk egy pubba - míly meglepő. A hangszórókból halk, kelta zene szólt, a padok zsúfolásig tele voltak, emberek sokasága nevetgélt, s mindegyiküknek volt legalább egy korsó sör a kezében... A barnásra mázolt falakat indás minták díszítették. Elegáns helynek tűnt, mégsem az a fajta hely, amelyet egy űrnővel való találkozásra terveztek, bár tekintve, hogy sidhe látó vagyok, egy őrült, démoni ex-barátnő megpróbált kinyírni,  a barátaim boszorkányok, a barátom pedig démon, én már semmin sem lepődök meg. Nos, a volt barátaim és a volt barátom...

 Dylan megfontoltan lépkedett a sorok között, én pedig kíváncsian követtem. Egyetlen megtöltetlen boksz volt csupán, melyben egy... kamaszlány ücsörgött? Eltűnődtem, milyen szülő az, aki hagyja a lányát egy kocsmában lógni, ebédidőben. Lehet, hogy ő is elveszítette a családját? 

 Meglepődtem, amikor Dylan egyenesen ahhoz a bokszhoz terelt, ahol a lány ült, aki alig lehetett több tizennégynél.

- Na végre, már negyed órája itt csövezek! - szólalt meg a világosbarna, vállig érő hajú teremtés. Dallamos ír akcentusa mellé más is keveredett. Keménység, határozottság. Olyan tulajdonságok, amelyeknek én ennyi idős koromban egyáltalán nem voltam birtokában. Olyannak tűnt, akivel nem érdemes újat húzni. Tűzben edzettnek, akinek bizonyára hamar kellett felnőnie. 

- Jo, ő itt Kasey, akiről meséltem - mutatott be minket egymásnak Dylan.

- McLane, ugye? - kérdezte Jo (eltűnődtem, mi lehet a keresztneve. Joannie? Joanna? Lényeg a lényeg, hogy bizonyára ki nem állhatja...). Mosollyal az arcomon bólintottam. 

- Király. Jo O'Riley vagyok. Dylan tényleg mesélt rólad. Sokat. - Dylan megköszörülte a torkát, és intett a pincérnek. 

- Mit mondott rólam? - mosolyodtam el. Jo vigyorogva szóra nyitotta a száját, de Dylan közbelépett.

- Nos, mit isztok? - kérdezte harsogva.

- Csak egy sört - vontam vállat.

- Kettőt - tette hozzá Jo, miközben kihúzta magát és magabiztosan hátradőlt a díványon.

- Két sört, és egy almalevet - adta le a rendelést Dylan. 

- Miért iszol almalevet? - kérdezte Jo gyanakvóan, karba tett kézzel.

- Nem én, te iszol - felelte Dylan higgadtan. 

- Ez nem ér! Veszélyes sidhe látó vagyok, aki képes démonokat ölni, de sört nem ihatok... - fortyogott Jo.

- Lehet, hogy sidhe látó vagy, de egy csöppet sem veszélyes - cukkolta Dylan. Kívülállóként az ember azt gondolná, testvérek. Néha eltöprengek azon, milyen jó lenne egy tesó, de Louis mindig remek érveket tudott felsorakoztatni a több gyermekes családok ellen, kezdve az idegesítő - bár szerintem szimplán aranyos - kisöccsével és a szerinte hisztis nővérével. 

- Mondod te, aki hajlakkot használ... - kuncogott Jo. 

- Neked se ártana néha... fésűt - bökött Dylan Jo enyhén zilált üstökére, mire a lány egyszerű nyelvöltéssel válaszolt. 

 A továbbiakban a két sidhe látó civódását hallgattam, majd mikor kihozták az italainkat, áttértünk egy másik témára. 

- Szóval... te nem rég tudtad meg, hogy sidhe látó vagy? - kérdezte Jo, majd az aszaltra könyökölt, ezzel mutatva ki őszinte érdeklődését. 

- Aha. A barátaim mondták el alig egy hónapja - feleltem, miközben a söröm tetején éktelenkedő habtengert fixíroztam, és a tekintetemmel próbáltam visszaimádkozni a pohárba. 

- De... ez hogy lehet, amikor McLane vagy? Az egyik leghíresebb sidhe látó család sarja? - értetlenkedett Jo, de kérdő tekintetemmel túltettem rajta e téren. 

- Híres? - Mi a manó...?

- Benne vagy az egyik olyan ősrégi könyvben, amit a diri gondosan rejteget előlünk. De nem eléggé - vigyorgott. - Dylan nem mondta még? 

- Erre még nem tértünk ki - felelte védekezőn Dylan. 

- Elhoztad? - kérdezte Jo a karamellszőke fiútól.

- Nem, múlt éjjel vissza kellett csempésznem, mert Aifé heti leltárt rendezett. Tudhatnád... - csóválta a fejét Dylan.

- Aha, engem az uncsi dolgok nem érdekelnek.

- Szóval azt mondjátok, benne vagyok abban a könyvben? - hitetlenkedtem.

- Aha, illetve... az őseid - helyesbített Jo.

- Mond neked valamit az a név, hogy Rebekah McLane? - tett fel egy érdekes kérdést Dylan.

- Igen, ő az ükanyám - feleltem meglepetten.

- Van róla egy kép abban a régi könyvben. Állatira hasonlít rád - állapította meg Jo, miután ismét alaposabban végigmért. 

- Mit ír róla? - kérdeztem kíváncsian.

- Ő a lázadás jelképe - mondta büszkén Jo.

- Miféle lázadás? - értetlenkedtem.

- Halljuk az előadást, Mr. Ward! - szólalt meg Jo, mire Dylan vetett rá egy bosszús pillantást, majd mesélni kezdett.

- Régen minden sidhe látó tagja volt egy bizonyos rendnek. McLane volt az első, aki ellenezte egy másik faj, vagyis a démonok legyilkolását. Egyik nap kilépett a rendjéből és azóta senki sem hallott róla. 

- Lehet, hogy még ma is él. És talán démonná változott! - bukott ki Jo-ból.

- Ez lehetséges? - hüledeztem. Valamiért azt hittem, a fajtársölő-elmélet csak a boszorkányokra vonatkozik.

- Ha egy sidhe látó megöli az egyik sidhe látó társát, lehetséges - erősítette meg Dylan. Vajon mennyi minden van még, amit nem tudok...

- Egyébként, Rebekah meghalt - mondtam, mire elkerekedett a szemük. Örültem, hogy végre én is tudok nekik valami újat mutatni.

- Honnan tudod? - csodálkozott Dylan.

- Mondjuk úgy, hogy tudom, mik ölték meg - mondtam tömören. Már bánom, hogy belekezdtem. Semmi kedvem nem volt felhánytorgatni a múltat.

- Micsodák? - kíváncsiskodott Jo.

- Keresők - mondtam tárgyilagosan. 

- Fú - bukott ki Jo-ból. - Szívesen elintézném azokat a tetves hímringyókat - füstölgött.

- Joanna O'Riley! - figyelmeztette Dylan a lányt, aki a neve hallatára fintorogni kezdett.

- Mondtam már, hogy ne hívj így, Dylis - vágott vissza, az utolsó szót erősen megnyomva. Kuncognom kellett a borzalmas szóvicc hallatán, Dylan viszont a fejét csóválta.

 Jo-val az első pillanattól fogva jól kijöttünk, rengeteg dolog volt, amiről hasonlóan vélekedtünk, és a korához képest - bebizonyosodott, hogy tizennégy (és fél!) éves - meglepően érett. Megtudtam egy s mást az élettörténetéről is. A szüleit démonok ölték meg, mikor hat éves volt. (Meglepően sok közös van bennünk...) Ezután vette magához Aifé, és tette a rend hivatalos tagjává - Jo szerint helytelenül. Megtudtam továbbá, hogy példaképének tekinti az ükanyámat, Rebekah-t. Erre a tényre felmerült bennem egy kérdés.

- De hát a szüleidet démonok ölték meg, nem akarsz rajtuk... nem is tudom, bosszút állni? - kérdeztem óvatosan. Örültem, hogy őt nem a bosszú vezérli, irigyeltem is érte, de akkor is értetlenül álltam a dolog előtt.

- Ne érts félre, utálom a tetves fajtájukat... - erre Dylan torokköszörülésbe kezdett - de Aifé-t és a szabályait még inkább - fejtette ki.

- Mindig muszáj lázadnia valami ellen - tette hozzá Dyl. Tudtam, hogy nem csak ez áll a dolog mögött. Jo vérbeli lázadó, és mindig is az lesz, a korától függetlenül. 

 A továbbiakban jól elbeszélgettünk, észre sem vettem, és elrepült az idő. Dylan karórája szerint háromnegyed hét volt. 

- Sajnálom, de mennem kell - mondtam, pedig szívesen maradtam volna még. 

- Ne már! Találkozunk még? - kérdezte Jo szomorú kutyaszemeket meresztve rám.

- Kase ma elutazik - jegyezte meg Dylan. Láthatólag őt is letörte a hír. Örültem, mert két új barátra tettem szert, és sajnáltam, hogy ilyen hamar el kell válnunk.

- De tarthatjuk a kapcsolatot - vetettem fel az ötletet. 

 Dylan-nel e-mail címet cseréltünk, majd köszönetet mondtam nekik és elbúcsúztunk. Elindultam a motel elé, ahol egy sajnálatos meglepetés fogadott.

3. évad 13. fejezet

 Az utóbbi hónapok során nem egy ájulásban volt részem, de ez a mostani más volt. A testem megállt a működésben, takarékra váltott, mint alváskor - vagy kómánál, de ezt a hasonlatot elhessegettem. Túlságosan megijesztett, főleg, hogy azt sem tudtam, mi a fene történik velem. De mentálisan teljesen éber voltam. Időközben megszűnt a kék villódzás, eltűnt az energiafonal, és bár megfogyatkozva, de az energia visszatért a testembe. 

 Bizonyos időközök kiestek. Arra emlékszem, hogy valaki megmozdítja a testemet, és elhagyjuk a pubot. A legközelebbi emlék a motelszobánk ajtaja. Valaki a karjában tart, beszél hozzám. A táskámban kotorászik, majd kulcs csörgését hallom, és kattan a zár. Vele mintha bennem is visszakattanna valami. Egy pillanatra visszatérek a valóságba. Dylan szólongat, próbál két lábra állítani, több-kevesebb sikerrel. Végül sikerül megbirkóznom a talajjal. Nem törődöm azzal, hogy egy idegen van a szobámban, vagy hogy cipő van a lábamon, csupán fekhelyet keresek, mert iszonyatosan kábának és gyengének érzem magam. A sötétben sikerül kitapogatnom az időközben heverővé alakított kanapét, de mást is érzek a szöveten kívül. Valaki fekszik az én kanapémon! Mivel nem horkolt és nem motyogott, gyanítottam, hogy Seamus az. Nem tudom, melyik testrészéhez érhettem hozzá, de elrántottam a kezem. 

 Elindultam kitapogatni a franciaágyat; Chris és Louis a két szélén feküdt, ahogy sejtettem: Lou horkolt, Chris összefüggéstelenül motyogott (többször is hallottam elhangzani a nevemet, ezen aztán jól felhúztam magam). Könyörtelenül bemásztam közéjük, Chris-t kissé odébb tuszakoltam, és kényelmesen elterültem. Másodperceken belül elnyomott az álom.

Másnap reggel

 Arra ébredtem, hogy irdatlanul melegem van, ami ír földön igencsak ritkaságszámba megy. Kiderült, hogy mi az oka. Az éjszaka folyamán kisajátítottam mindkét takarót, ráadásul ruhában aludtam el, amely tartalmazza a bőrdzsekimet is... A derekamat átkulcsoló kar sem segített lehűteni a testem. Az izmos kar Chris testében folytatódott, amely történetesen szorosan hozzám préselődött. Éreztem megnyugtató szuszogását a fülemben, de a helyzet koránt sem volt megnyugtató. 

 Azt kívántam, bár ő ébredt volna föl előbb, és érezné zavarban magát. Lefejtettem magamról a karját, majd ahogy a nyitott szájjal horkoló Lou-ra vetült a pillantásom, ördögi ötletem támadt. Közelebb tuszakoltam Louis-t Chris-hez - mert őt könnyebb volt megmozdítani -, és átkulcsoltam Chris karját a haverunk derekán. Romantikát akarsz? Hát tessék! 

 Morcosan, de egy fokkal elégedettebben trappoltam ki a fürdőszobába. Azonnal kiszúrtam a cetlit a tükrön, persze csak a fertelmes tükörképem után. "Gondoltam, hogy ide jössz először, de azért a hűtőre is raktam egyet. Ez volt a két tippem" - állt az üzenet, alatta egy telefonszám. Azonnal tudtam, hogy Dylan, de nem voltam vicces kedvemben. Elmentettem a számot a mobilomba BAMK néven (Baromarc, Aki Majdnem Kinyírt), majd letéptem a cetlit a tükörről, és kidobtam a legközelebbi szemetesbe. Nem kockáztattam meg felhívni, mert túl dühös voltam, és valószínűleg artikulátlanul üvöltöttem volna vele, hogy aztán rácsapjam a telefont, ezért egyenlőre hanyagoltam a dolgot. Helyette elindultam kaját keresni, egyenesen Dylan másik tippjéhez, a hűtőhöz. Onnan is eltüntettem a cetlit, még össze is téptem, majd kitártam a frigó ajtaját. A háromszintes kis tákolmány csalódást okozott. Sör, sör és még több sör. Végignéztem kiütött barátaimon. Még több baromarc, aki megpróbál kinyírni. Mindjárt éhen halok!

 Dühödten kaptam fel a dzsekimet - ja, már rajtam van - és elindultam keresni egy pékséget. A külsőmmel majd később foglalkozom, előbb a kaja. 

 A recepciós hölgy utasításának hála, találtam egy kis pékséget pár utcányira a moteltől. Öt megpakolt szatyorral jöttem haza, az egyikben pogácsa volt, a másikban kakaós csigák, a harmadikban valami ír sós specialitás, a többiben eper- és baracklekváros Fornetti. Emlékszem, apa mindig ilyet vett nekem, ha hazajött a munkából, mert egyszer udvariasságból azt mondtam, ízlett. Azóta csak ezt hozott. Anya előre nevetett, mikor csalódott ábrázattal kibontottam a lekváros "finomságot" rejtő zacskót, majd villantottam egy hálás mosolyt apára, aki felettébb meg volt elégedve magával. Elmosolyodtam az emlékre, amelyen egy hónappal ezelőtt elsírtam volna magam. 

 Épp időben léptem be az ajtón, és pakoltam ki a fornettiket a dohányzóasztalra, hogy tanúja legyek önnön gonoszságom gyümölcsének. Chris Louis hajába temette az arcát, a karja még mindig a derekán pihent. Ez egyre jobb lesz!

- Hé, pogácsa! Ugye hoztál nekem is?! - kurjantotta el magát mögöttem Seamus, mire megdöntöttem a helyből távolugrás világrekordját. 

- Jézusom, megőrültél?! - suttogtam, szemrehányó pillantásokat lövellve felé. Észre sem vettem, hogy felkelt. Bűnbánó kutyaszemeket meresztett rám, majd elkezdte tömni magába a pogácsát. Ha lány lenne, minden csaj irigyelné. Degeszre eheti magát, akkor sem hízik, egy árva dekát sem. 

- Szerinted mióta csinálják ezt? - kérdezte Seam, állával az általam kreált gerlepárra bökve.

- Nem t'om - vontam meg a vállam, de elvigyorodtam.

- Szerintem azt hiszi, te vagy - bökött Seamus Christopherre, mire kapott egyet az oldalába. 

- Aú! - simogatta az áldozatommá vált testrészét, miközben elkoboztam tőle a maradék pogácsát. Nem sokra mentem vele.

- Jól van, rossz vicc volt! - ismerte be, de gyanítottam, hogy csak a pogácsáját szeretné visszakapni. Odatoltam elé helyette a lekváros förmedvényt, mire elégedetten falni kezdte. 

 Az ásításokból és a takaró sercegéséből ítélve a fiúk ébredeznek. Lou kelt fel előbb, de másodpercekkel később Chris is követte. 

- Mi a szent szar?! - tört ki Louis-ból, amint megpillantotta a derekára kulcsolódó kart, amely történetesen a legjobb haverjáé. Az én legjobb haverom is, így hát lényegtelen, kinek a derekát ölelgeti - döntöttem el magamban. Chris olyan gyorsasággal kapta el a kezét, hogy megmertem volna esküdni, hogy lezúg az ágyról. 

- Mi a lófasz?!

- Én is ezt kérdem, öreg - mondta Lou, miután felpattant az ágyról. - Ez nem kóser, figyelembe véve, hogy mit álmodtam - vakargatta a tarkóját, miközben Chris a torkát köszörülve toporgott a nappali közepén.

- Miért, mit? - kérdezte Seamus, perverz vigyorral a képén. 

- Nem foglak beavatni a részletekbe - fintorodott el Lou. - Annyit mondok, hogy szőke volt ugyan, de nőnemű - vetett egy pillantást Chris szőke üstökére. 
- Haver, túl komolyan vetted azt a kis kifli-nagy kifli témát! - förmedt Louis Chrisre. Chris válaszra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. 
Mindketten tettek egy lépést a fürdőszoba felé, így összeütköztek. 

- Bocs.

- Bocs.

- Menj előre! - intett Chris.

- Nem, menj csak! - legyintett Lou. 

 Egy ideig álltak és néztek, mint borjú az új kapura, majd elindultak, aminek az lett a vége, hogy megint összeütköztek. Chris tüntetőleg égbe emelete a kezeit, és elszlalomozott az ajtótól. Lou feltépte a fürdőszoba ajtaját. 

- Bakker, nem vagyok homi! - csattant fel, majd sértődötten magára zárta az ajtót. Seamus már öt perce röhögőgörcsöt kapott, én azonban elfojtottam a mosolyomat. Talán túl messzire mentem, de nem érdekelt. Megérdemelte! 

 Amint szabaddá vált a fürdőszoba, kisajátítottam és tárcsáztam Dylan számát. Akármennyire haragudtam rá a tegnapiak miatt, még maradt pár megválaszolatlan kérdésem, ráadásul biztos voltam benne, hogy amikor ki akarta próbálni ezt a hókuszpókuszt - még mindig nem hiszem el, hogy képes vagyok ilyesmire! -, nem volt tisztában a következményekkel. Mikor azonban meghallottam felszabadult hangját a vonal túlsó feléről, elöntött a düh.

- Mi helyzet? - kérdezte, mintha mi sem történt volna. Mintha nem ájultam volna el a kis akciójától, hogy aztán a nyakában kelljen hazacipelnie. 

- Mi a fészkes fene volt ez?! - tört ki belőlem. 

- Ne haragudj! Én nem tudtam, hogy ez fog történni... - szabadkozott.

- Ó, igen? Miért, mit hittél?!

- Ez egy energia-összeköttető varázslat. Egy könyvben olvastam róla, amit a rendünk könyvtárából... kölcsönöztem ki. - A hangneméből szinte biztosra vettem, hogy szó sincs kölcsönzésről.

- Gondolom, illegálisan...

- Hát, igen. Nehogy azt hidd, hogy csak te kutatsz válaszok után! - mondta védekezőn.

- Arra nem gondoltál, hogy ezek direkt vannak elzárva?

- Átfutott az agyamon, de... - A szememet forgattam. - A könyv azt írta, hogy egyszerű megszakítani a folyamatot. A sidhe látók arra használták, hogy energiát kölcsönözzenek egymásnak vész esetén,  vagy egyesítsék az erejüket.

- Engem ez hidegen hagy, tekintve, hogy majdnem kómába estem tőle - mondtam szemrehányóan. Valójában le voltam nyűgözve, és minél több természetfeletti hókuszpókusznak akartam a birtokába kerülni, hogy használhassam őket, ha már a különleges képességem várat magára...

- Mondtam már, hogy sajnálom! Nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rád. Szándékosan sosem ártanék neked. 

- Valóban?

- Valószínűleg azért történt, ami történt, mert még kezdő vagy, legalábbis nincs túl sok gyakorlatod az ilyesmiben... - mélázott, mire bepöccentem.

- Igen, biztos az én hibám - dühöngtem sértődötten. 

- Akárhogy is, de találkoznunk kellene. Mikor indultok? - kérdezte. Hamar túllép a dolgokon...

- Őszintén... fogalmam sincs, de megbeszélhetem a többiekkel, hogy maradjunk még egy napot.

- Rendben, akkor egykor a...

- Gyere a motel elé! - mondtam az egyszerűség kedvéért, majd letettem a telefont. 

 Mobilommal a kezemben léptem ki a mosdóból. A többiek már nagyban reggeliztek, de Chris vetett rám egy fürkésző pillantást.

- Kivel beszéltél? - kérdezte. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy az ismerőseink 100%-a egy másik kontinensen él, így egy vagyonba kerülne a telefonálás, tehát felesleges volt hazudnom neki. Nem is tudom, miért akartam elhallgatni előle a Dylannel való találkozásomat. 

- Tegnap találkoztam valakivel - mondtam tömören. 

- Kivel? - Nem tetszett, hogy Norah nénit játszik. 

- Dylan Ward-nak hívják - osztottam meg vele egy kis információ-morzsát. Természetesen kihagytam, hogy sidhe látó, és megtanított egy jó kis trükkre, amelynek segítségével kómába küldhetem magam...

- Elég sokáig elvoltatok - jegyezte meg. 

- Körbevezetett - mondtam.
- Hol a fészkes fenében vezetgetett egy napig? - horkant fel most már Louis is. Ezek ketten kikészítenek. Seamus persze csak kétpofára zabálta a lekváros fornettit, feszülten váltogatva közöttünk a tekintetét.
- Elég szomorú, hogy szarsz a nem fogadott hívásainkra - tette hozzá sértődötten. Basszus. Ez eszembe se jutott eddig. A telefonomat kezdtem bámulni. 12 nem fogadott hívás.
- Azt hittük, elraboltak a szervkereskedők - mondta Seamus teleszájjal.
- Sajnálom, le volt némítva a mobilom - válaszoltam egy őszinte bocsánatkéréssel.
- Te emlékeztettél annyira, hogy kettőkor - vágta a fejemhez Louis. - Légyszi, ne hagyjuk el egymást, mert nem akarom idegbajosan róni az utcákat, a neveteket kiabálva. Szerintem zárjuk is le. 
- Sajnálom - húztam el a számat őszinte sajnálattal. - Nem akarom elrontani a nyaralást. 
- Semmi baj, menjünk, igyunk valamit - legyintett Louis, és tudtam, hogy lezártnak tekinti a dolgot. Nála az ilyesmi nem szokott sokáig tartani.
- Ha már itt tartunk, ti mit csináltatok tegnap? Mert határozottan emlékszem, hogy négyig nem volt nem fogadott hívásom.