Október 25. (Vasárnap)
A tengerparton voltam. Felettem sötét felhők gyülekeztek, a hullámok vadul csapódtak a partmenti sziklákhoz, mintha égiháború közeledne. Azt hittem, egyedül vagyok, de nem sokkal később hangokat hallottam, és futni kezdtem. Egyszercsak a semmiből Ronan és Mike termedt előttem. Verekedtek. Nem, több volt ez annál. Meg akarták ölni egymást. Ronan szeme feketén csillogott, Mike pedig egy hegyes tőrrel hadakozott, amilyet annak idején Sutton is használt. Segíteni akartam neki, úgy éreztem, van bennem egy rejtett erő, amelyet használnom kell, de amikor próbáltam elindulni, mintha mocsárba léptem volna. Mintha egy természetfeletti erő húzná a lábam a föld középpontja felé, egy lépést sem tudtam tenni. Vergődtem szerencsétlenül, miközben végignéztem, ahogy Mike belemélyeszti Ronan oldalába a tőrt. Sikítani akartam, de a hangszálaim is felmondták a szolgálatot. Ronan térdre esett, az oldalából patakokban folyt a vér, körülötte széles tócsába verődve. És én nem tehettem semmit, csak álltam és végignéztem a haláltusáját.
Riadtan nyitottam fel a szemem, a pupillám kitágult, a légzésem szaggatott volt, az arcom falfehér... egy szóval borzalmasan néztem ki, és minden jel arra utalt, hogy egy rossz álomból ébredtem föl. Az első dolog, ami eszembe jutott, Ronan. És akkor mellbevágott a rémálmom emléke. Ronan meghalt. Én pedig semmit sem tehettem ellene. Az erőlködéstől eleredtek a könnyeim. Próbáltam minél messzebbre száműzni a borzalmat az emlékezetemből, és szemügyre vettem a környezetemet. Annyira másnak tűnt minden. Odakinn zuhogott az eső, szürke felhők tarkították az eget, néha egy-két villám fűszerezte a rideg látványt. Furcsán éreztem magam a helyiségben. Egy franciágyon ültem, egy égkék, csíkos takaró pihent tőlem nem messze; álmomban lerúgtam magamról. Emlékeztem a szobámra, és az nem ilyen. A falakról eltűntek a rózsás tapéták, az íróasztalom a másik sarokban volt, a földön pedig egy bolyhos, lila szőnyeg fekszik, és a sötét laminált padló helyett halvány parketta borítja a talajt. Percekbe telt rájönnöm, hogy a régi szobámban vagyok, Portlandben. Mozgolódást hallottam, majd jobbra fordítottam a fejem. Chris feküdt mellettem az oldalára fordulva. Bal keze a feje alatt, a jobb pedig az oldalán pihent. Ismerős szuszogása hallatán biztonságérzet áradt szét átfagyott testemben. Hosszú, lányokat megszégyenítő barna szempillái seprűként díszítették sima arcát. Mennyire hiányzott ez... Régebben szinte minden hétvégén nálunk aludt. A szüleim megszokták, hogy itt van, semmi furcsát nem találtak abban, hogy egy fiúval alszok. Mert ő más volt. Legjobb barátok voltunk, nem csináltunk volna semmi rosszat. A hatalmas mennyiségű citromos sör elfogyasztásán kívül... Eszembe jutott, milyen furcsán nézett Norah néni tegnap, amikor megkértem, hadd aludjon nálunk Christopher. Egész délután együtt voltunk, egy másodpercre sem távolodtunk el egymás mellől. Olyanok voltunk, mint két mágnes. Ha elég nagy távolságra kerülnek egymástól, nem reagálnak, de ha közel vannak, elválaszthatatlanok. Nem igen mentünk emberek közé, mert negyed óránként rám tört a sírás. Leginkább próbált megnyugtatni, és hajnalig beszélgettünk. Chris mocorogni, és nyöszörögni kezdett mellettem, majd kinyitotta a szemeit és hatalmasat ásított. Végigszántott borzos, szőke haján, majd a pillantása az arcomba fúródott. Sietve letöröltem egy könnycseppet, de lebuktam.
Riadtan nyitottam fel a szemem, a pupillám kitágult, a légzésem szaggatott volt, az arcom falfehér... egy szóval borzalmasan néztem ki, és minden jel arra utalt, hogy egy rossz álomból ébredtem föl. Az első dolog, ami eszembe jutott, Ronan. És akkor mellbevágott a rémálmom emléke. Ronan meghalt. Én pedig semmit sem tehettem ellene. Az erőlködéstől eleredtek a könnyeim. Próbáltam minél messzebbre száműzni a borzalmat az emlékezetemből, és szemügyre vettem a környezetemet. Annyira másnak tűnt minden. Odakinn zuhogott az eső, szürke felhők tarkították az eget, néha egy-két villám fűszerezte a rideg látványt. Furcsán éreztem magam a helyiségben. Egy franciágyon ültem, egy égkék, csíkos takaró pihent tőlem nem messze; álmomban lerúgtam magamról. Emlékeztem a szobámra, és az nem ilyen. A falakról eltűntek a rózsás tapéták, az íróasztalom a másik sarokban volt, a földön pedig egy bolyhos, lila szőnyeg fekszik, és a sötét laminált padló helyett halvány parketta borítja a talajt. Percekbe telt rájönnöm, hogy a régi szobámban vagyok, Portlandben. Mozgolódást hallottam, majd jobbra fordítottam a fejem. Chris feküdt mellettem az oldalára fordulva. Bal keze a feje alatt, a jobb pedig az oldalán pihent. Ismerős szuszogása hallatán biztonságérzet áradt szét átfagyott testemben. Hosszú, lányokat megszégyenítő barna szempillái seprűként díszítették sima arcát. Mennyire hiányzott ez... Régebben szinte minden hétvégén nálunk aludt. A szüleim megszokták, hogy itt van, semmi furcsát nem találtak abban, hogy egy fiúval alszok. Mert ő más volt. Legjobb barátok voltunk, nem csináltunk volna semmi rosszat. A hatalmas mennyiségű citromos sör elfogyasztásán kívül... Eszembe jutott, milyen furcsán nézett Norah néni tegnap, amikor megkértem, hadd aludjon nálunk Christopher. Egész délután együtt voltunk, egy másodpercre sem távolodtunk el egymás mellől. Olyanok voltunk, mint két mágnes. Ha elég nagy távolságra kerülnek egymástól, nem reagálnak, de ha közel vannak, elválaszthatatlanok. Nem igen mentünk emberek közé, mert negyed óránként rám tört a sírás. Leginkább próbált megnyugtatni, és hajnalig beszélgettünk. Chris mocorogni, és nyöszörögni kezdett mellettem, majd kinyitotta a szemeit és hatalmasat ásított. Végigszántott borzos, szőke haján, majd a pillantása az arcomba fúródott. Sietve letöröltem egy könnycseppet, de lebuktam.
- Cica... Megtisztelő, hogy ennyire hiányoztam neked, de kérlek, ne sírj - mormolta álmosan, próbálva elviccelni a helyzetet.
- Csak rosszat álmodtam - legyintettem a szörnyű rémálmomra gondolva, amely annyira felzaklatott.
- Jól vagy? - kérdezte aggódóan csillogó barna szemekkel.
- Nyugi, csak egy álom. Minden oké - vigyorogtam. Elmosolyodott, és még jobban összeborzolta elaludt üstökét.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem, majd választ nem várva felpattantam az ágyról, és az ajtó felé indultam.
- Ki a halál vagy te? - szörnyülködött.
- Nem értem, mi a problémád - nevettem.
- Vasárnap reggel van. Mi ilyenkor délig alszunk, aztán háromig döglődünk, bedobunk egy kávét meg egy redbullt, aztán elmegyünk lazulni. Most pontosan... - az éjjeliszekrényemen figyelő baglyos ébresztőórámra pillantott - ...fél nyolc van, és én mondom neked, nem jött el az ideje semmiféle mozgást igénylő tevékenységnek - csóválta a fejét, majd levágta magát az ágyamra.
- De éhes vagyok - vetettem rá egy megbotránkozó pillantást.
- Akkor hozz nekem is - intett, mintha az angol trónörökös lenne, aki épp a szolgájához beszél.
- Igenis, uram - forgattam a szemem, majd fejcsóválva letrappoltam a konyhába. Norah néni már az asztalnál ült, és a kávéját szürcsölgette.
- 'Reggelt! - vigyorogtam, majd megszokásból elővettem egy müzlis tálat a szekrényből.
- Jó reggelt, kincsem - mosolygott. Újra és újra lepergett a szemem előtt az álmom. Megijesztett, de próbáltam nem tudomást venni róla. Élnem kell. Ha nélküle is, de meg kell próbálnom. Ez így nem mehet tovább. Dúdolni kezdtem egy Rammstein dalt - dúdolva meglepően lágyan hangzott.
- Ez a fiú jó hatással van rád - jegyezte meg a nagyanyám, aki valószínűleg nem ismeri a Rammstein-számokat, és a depresszív hatásukat. Tényleg segített, hogy a legjobb haverom mellettem van. Fogalmam sincs, mi lenne velem, ha nem lenne itt. Öntöttem magamnak a cornflakes-ből, zúdítottam rá fél liter tejet, és szórtam rá egy kis kakaót. Letepeledtem a nagymamámmal szemben, és reggelizni kezdtem. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Miért ide jöttünk? - kérdeztem.
- Hogy mondod, kincsem? - kérdezte a nagyi értetlenül.
- Miért a mi házunkba jöttünk, és nem a tiédbe? - tettem fel újra a kérdést.
- Úgy gondoltam, kell neked valami, ami állandó. A saját szobád, egy ismerős környezet... És ez a ház közelebb van az iskoládhoz is - érvelt. Igaza volt. Bár a családi fotókat, amelyekbe lépten-nyomon belebotlottam, még tegnap eltüntettem. Csak egy közös képet hagytam elől, az íróasztalomon; engem, anyát és apát ábrázolta. A fotó még az egyik eugene-i nyaralásunk során készült. Az is eszembe jutott továbbá, hogy egyetlen képem sincs Ronan-ről. Mindössze a pulcsija emlékeztet rá, amit lenyúltam. Azt sem szabadott volna elhoznom, mert a legjobb az lenne, ha elfelejteném. De nem bírtam megtenni. Inkább együttélek a hiányával, mint hogy kitöröljem az emlékezetemből a boldog pillanatokat. Arra eszméltem fel, hogy üres a tányérom. Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Csinálnom kell valamit. Nem bírok tovább tétlenül ülni. Bűntudatom volt, amiért nincs kedvem kaját csinálni Chrisnek, ezért gyorsan elkoboztam egy répát a hűtőből, és felrohantam a lépcsőn. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vághatott Norah néni. Most biztos azt hitte, megőrültem. Berontottam a szobába, mire Chris hangos káromkodásba kezdett.
- Mi a...? Nem tudnál kopogni? - háborgott.
- Nem kopogok a saját szobám ajtaján - vigyorogtam gúnyosan.
- És hol a reggelim? - kért számon durcásan.
- Ja, tessék. - Az ölébe dobtam a répát, mire felemelte és úgy váltogatta köztem, és a zöldség között a tekintetét, mintha a lehetséges hasonlóságokat keresné.
- Ez mi? - kérdezte elképedve.
- Egy répa, nem látod? - húztam az agyát.
- Komolyan? - ironizált. - Na erre aztán érdemes volt várni - dünnyögte, majd elhajította a répát, és a fejére húzta a takarót.
- Hé! Ne aludj! - kiabáltam, majd felpattantam az ágyra, és lerángattam a fejéről a paplant.
- Egy okot mondj, hogy miért ne - hőbörgött.
- Mert ki akarok menni - jelentettem ki eltökélten. Láthatólag meglepődött, mert elfelejtette, hogy a takaróért harcolunk, és elengedte, mire a nagy lendület közepette hátravágódtam. Azonnal felugrott, hogy ellenőrizze, jól vagyok-e, de én csak felpattantam, mintha mi sem történt volna.
- Jól vagyok! És most öltözz - adtam ki a parancsot, majd a ruhásszekrényem felé vettem az irányt. A cuccaim többsége még mindig összehajtogatva bámult vissza rám a polcokról. Lerángattam egy szürke csőnadrágot és egy baseballos hosszú ujjút. Zavartalanul lehámoztam magamról a békejeles toppot, amit alvópólónak használtam és elkezdtem átöltözni. Gyanús csönd terült el a szobában. Hátrafordultam. Chris tágra nyílt szemekkel bámult. Amikor találkozott a tekintetünk, megköszörülte a torkát és a másik irányba nézett. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát.
- Mi az? - csodálkoztam. Régebben nem zavarta, ha átöltözök előtte. Én is láttam már boxerben... És van rajtam melltartó, meg minden! Akkor meg mi a baja?
- Semmi - vágta rá azonnal. Az nem lehet, hogy még mindig belém van zúgva, ugye? Megígérte... Jobban belegondolva ez hülyeség. Ha Ronan megígértetné velem, hogy ne szeressem, akkor sem tudnék nem tudomást venni az érzéseimről. De Chris a legjobb barátom! Nem teheti ezt velem. Zavarodottan és fülig pirulva vonultam be a fürdőszobába. Arcot mostam, és kontyba kötöttem vörösesszőke hajam. Nem igazán érdekelt, hogy nézek ki, de most látnak először majdnem egy hónap után. Nem akarom, hogy azt higgyék, megcsúnyultam. Minél tovább akartam halogatni a kimenetelt, így végül már körbe-körbe járkáltam a fürdőszobában. Azt magyaráztam magamnak, hogy minden rendben, és amikor már majdnem elhittem, elhagytam a mosdót. Időközben Christopher is felöltözött.
- Mehetünk? - kérdezte lazán, mintha mi sem történt volna. Egy baseball labdát szorongatott a kezében, és el-elgördítette az ujjai között. Akkor csinálja ezt, ha ideges. Hogy lehettem ilyen hülye? Mennyi ideig tartott volna bemenni a fürdőszobába?!
- Aha - bólogattam, majd sietős léptekkel elindultam előtte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése