Miután eljöttem, az első utam hazafelé vezetett. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és Chris utánam jön, de nem érdekelt. Nem bírtam tovább megjátszani magam. Mióta idejöttem, azon fáradozom, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben volna, de koránt sincs így. Legbelül érzem, hogy ez nem normális. Úgy tenni, mintha nem létezne. Mintha sosem létezett volna. Elsprinteltem a menedéket nyújtó hátsó kertig, és beleültem a kamiongumiból tákolt hintába, amelyet még apa szögezett az egyik égbe nyúló tölgyfa ágára. Felhúztam a térdem a mellkasomig, és a semmibe meredve kicsordult egy könnycseppem. Lustán vánszorgott le az arcomról az államra, egészen a nyakamig, majd eltűnt a pólóm alatt. Eszeveszettül hiányzott. Az érintései, a csókjai, ahogy a karjában tartott... Soha többé nem fogom ezt érezni. Gyűlöl. Legalább annyira gyűlöl, mint amennyire én szeretem őt. Hangosan felzokogtam, és az ölembe hajtottam a fejem. Miért ilyen pokolian nehéz? Nem akarom, hogy fájjon, de felejteni sem bírok, mert ha megpróbálom, bűntudatom támad. Ha egy pillanatig is jól érzem magam nélküle, a lelkiismeretem azonnal közbeszól. Sohasem leszek többé igazán boldog. Túl magasra tette a mércét. Engem senki sem fog többé boldoggá tenni. Bevonulok apácának, életem végéig egy kolostorban fogok tengődni, és...
Léptek zajára lettem figyelmes. A hátam mögött megreccsent egy faág, és valahogy éreztem, hogy vége a nyugalmamnak.
- Szóval itt vagy. Mi történt? - kérdezte Christopher. Még egy szót sem szóltam, de már tudja, hogy valami baj van. Elképesztő, hogy mennyire képes törődni velem, miközben meg sem érdemlem. A fejemet ráztam, de olyan erővel, hogy azt hittem, leszakad a nyakamról. Időközben mellém ért, majd leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett.
- Régen mindent elmondtunk egymásnak. Hidd el, ezt is megoldjuk - mosolygott biztatóan.
- Régen minden más volt - nyögtem, miközben vadul letöröltem egy könnycseppet az arcomról, de a könnyzápor csak nem akart abbamaradni.
- Miért, mi változott? - ráncolta a homlokát. Az arcába akartam üvölteni, hogy ne szeressen, mert mindent tönkretesz vele. Nem szerethet egy ilyen hülye idiótát, aki nem tudja viszonozni az érzéseit. Legalábbis, nem úgy, ahogy ő szeretné.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezte csöndesen, mintha engedélyt kellene kérnie. Zavartan bólintottam.
- Miért jöttél vissza? - motyogta. - Úgy tűnt, jól érzed ott magad.
- Hiányoztatok - vontam meg a vállam. Ahányszor megkérdik, annyifélét hazudok. Még egy ok, amiért egy szánalmas senki vagyok. Még a legjobb barátaimmal sem tudok őszinte lenni.
- Van valami más is, igaz? - tapogatózott. Haboztam.
- Szakítottunk - suttogtam, próbálva kizárni az érzelmeket remegő hangomból. Meséltem Chris-nek a félrelépésemről, de a végkifejletről nem tudott.
- Hát, ha képes azért az egy hibádért elítélni, akkor kurva nagy balfasz - közölte.
- Nem az... - ráztam a fejem.
- Ismerd el. Aki lemond rólad, az nem normális - mondta, mindezt úgy, hogy előttem térdelt és a szemembe nézett. Az egész olyan bizarr volt, hogy forgott körülöttem a világ.
- Tök mindegy, de szeretem és ez rohadtul fáj - nyöszörögtem keserűen. Időközben az orrom is folyni kezdett, a szemeim pedig olyan pirosak lehettek, mint az újszülött vámpíroknak abból a béna Alkonyat-szériából. Átnyújtott egy zsepit.
- Csak egy kis idő kell neked. Muszáj továbblépned, mert...
- ... úgy sincs más választásom - fejeztem be a jól ismert mondatot. Ezt mondtam neki, mikor az első barátnője szakított vele. Ritka nagy tapló volt a csaj, és sms-ben dobta.
- Menni fog, oké? - tette biztatóan a combomra a kezét, amitől összerezzentem, ezért inkább meggondolta magát, és a hajába túrt.
- Nem hinném, hogy valaha is képes lennék valaki mást szeretni. - Magyarul: selejtes vagyok, ne pazarold az időd rám.
- Csak egy kis idő kell. Meg pár üveg gin tonik - biccentett. Ezer más pia van ezen kívül, miért pont ezt az egyet kellett felhoznia? Lelki szemeim előtt felvillant az emlék, ahogy Ronan a tenger közepén issza a gin tonikot, a hajón, amelyet kibéreltünk. Aztán a nap, amikor azt mondta, szeret... Furcsa, csukló hangot hallattam.
- Már a pia sem vidít fel? - szörnyülködött. Természetesen csak próbált jobb kedvre deríteni.
- Próbáljuk ki - mondtam végül.
- Ezaz, bébi. Ma este jól leisszuk magunkat - határozta, majd feltápászkodott, és a kezét nyújtotta nekem. Tépelődtem, mert tudtam hogy nem lenne helyes. De a pokolba vele! Felejteni jöttem, akkor meg mire várok? Határozottan megragadtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése