3. évad 8. fejezet

 Miután sikerült "újraélesztenünk" Christophert, a nagymamám végül rábólintott az írországi kiruccanásra. Felhívtuk Seamust az indulással kapcsolatban, azt mondta, semmi akadálya, hogy már holnap elinduljunk. A mi kis ír fenegyerekünk már megtervezte az egész utat - lépésről lépésre. 06:40-kor indulna a gépünk Seattle-ből, ami több okból sem stimmel. Egyrészt nincs az az ember, aki engem ilyen időben képes lenne felkelteni, másrészt: a többiek is hasonlóan vélekednek. De mivel mindenki belátta, hogy felesleges több napot elvesztegetni az amúgy is rövid (már csak egy hét maradt belőle) őszi szünetből, félretettük a hisztijeinket, és beleegyeztünk a holnap hajnali indulásba. Még aznap este összepakoltam - több órába telt, mire minden cuccomat szabályszerűen bedobáltam a piros gurulós bőröndömbe. Felesleges volt erőlködnöm, tudtam, hogy úgyis otthon felejtek valamit. 

Másnap hajnalban

- Kase! Ébresztő! - szólongatott egy ismerős hang, de nem reagáltam. A kelletlen nyögéseken kívül semmi jelét nem adtam annak, hogy ébren vagyok. Percekkel később egy nagy, puha valami csapódott a fejemnek, mire hangos nyivákolásban törtem ki. 

- Nincs kedvem párnacsatázni - húztam a fejemre a takarót, de Chris kitartóan püfölt tovább. - Jól van, jól van! - adtam meg magam, majd morcosan feltápászkodtam és eltántorogtam a mosdóig. Vetettem egy futó pillantást a faliórára, mire elborzadtam.

- Mi a jó ég?! Még csak négy óra van, te barom - szidtam le, amiért ilyen korán felébresztett.

- Igen, de mire te elkészülsz, lekéssük a gépet - mondta. Tőlem csak egy szemforgatásra tellett, majd becsaptam magam után a fürdőszoba ajtaját. Hamar elkészülődtem, hogy lássa, tévedett. Fél ötkor már úton voltunk Louis-ékhoz. Olyan voltam, mint a mosott rongy, ezért mikor találkoztunk Lou-val, csak egy biccentésre telt a holdkóros fejemtől.

- Remek, nem csak én vagyok zombi - nyugtázta elégedetten Louis, majd kiparkolt a garázsból a fekete Miatával, és elfuvarozott minket Seamus-höz. Ez a vörös tornádóhoz hasonló természeti jelenség bezzeg már ébren volt: egyik lábáról a másikra szökdécselt a ház előtt. Az ember ki nem nézné belőle, hogy tizenhét éves - illetve márciusban tölti be -, kivéve, mikor a vedelésről van szó. Ha meglát egy sörös korsót - amire ír földön nagy a valószínűség - kifordul önmagából. 

- Készen álltok?! Lefogadom, hogy nagyon...

- Király lesz - fejezte be a mondatot helyette fáradt szemekkel Chris, mire mindketten felnevettünk, Seamus pedig a fejét csóválta. Miután bedobtuk Seamus bőröndjét is a Miata csomagtartójába, visszamásztunk az ülésre. Louis vezetett, én ültem mellette, mögöttem Chris, és mellette Seamus. Lehunytam a szemem, hátha sikerül kicsikarnom még egy kis alvást, de szinte lehetetlen volt. Seam egész úton megállás nélkül beszélt, be nem állt a szája. Louis észrevétlenül felhangosította a zenét.

- Próbálsz felébredni, mi, öreg? - kérdezte Seamus. 

- Nem, csak el akarom nyomni a hangokat - dünnyögte Lou a bajsza alatt, mire felnevettem. Seamus rá sem bagózott, beszélt tovább. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Chris elnyűtt pillantásából, és abból, ahogy kétségbe esetten könyökölve bámul ki az ablakon, arra következtettem, hogy ő sem bírja tovább idegekkel. 

- Nem tudjuk, mire vállalkoztunk... - motyogta Lou.

- Tessék? - értetlenkedtem.

- Alig negyed óra telt el, és ez még semmi. Több napot kell kibírnunk vele - bökött a háta mögé Louis. Kuncogtam, miközben az ujjaimmal a zene ütemére doboltam. A Portlandből Seattle-be vezető út hozzávetőlegesen 280 km, ami köszönhetően az autópályának, "csak" két óra utazást jelent. Seamus-re pillantva erősen kételkedtem benne, hogy kibírjuk ép ésszel. Épp egy ír kocsmadalt dalolt teli torokból, mire Chris oldalba bökte. Mosolyogva csóváltam a fejem, és éreztem, hogy elnehezül a szemhéjam. Seamus hangos duruzsolása tompa háttérzajjá halkult, a zene üteme pedig teljesen átjárta a testem. Azt hiszem, egy új Maroon 5 szám szólt, de nem volt időm alaposabban megfigyelni, mert ahogy lehunytam a szemem, elaludtam. 

 Álmomban minden olyan valóságos volt. Láttam magam előtt a lemenő nap fényét, ahogy rózsaszínes ködbe vonja az ég alját, és vakító, piros csillogással tükröződik az óceán habzó hullámain, nyugodt hatást kölcsönözve a tájnak. Bármilyen abszurd volt, teljesen biztos voltam benne, hogy Kaliforniában vagyok, aligha nem Santa Cruzban. Ismerős barátként fogadtam a tájat. Közelebb sétáltam a parthoz, és leültem a homokba, olyan távolságba, hogy a hullámok éppen hogy csak súrolják a talpamat. Rezzenéstelenül ültem a parton, de legbelül mégis furcsa nyugtalanság vett erőt rajtam. Léptek zajait hallottam magam mögött, és mintegy végszóra, Ronan jelent meg a színen. Zavartalanul leült mellém. A közelségére még mindig erőteljesebben kezdett kalapálni a szívem, úgy éreztem, bármelyik pillanatban szétfeszítheti erőtlen mellkasomat. Furcsa, nyugodt arckifejezés ült sima arcán, bár inkább hidegvérnek nevezném. Ilyennek láttam régebben, amikor még nem voltunk olyan viszonyban. Most azonban egy valami hiányzott a tekintetéből: az unottság. Úgy tűnt, erősen töpreng valamin. Nem mertem megszólalni, vagy csak nem tudtam. Végül ő kezdeményezett. 

- Az egész az én hibám - suttogta olyan hangerőn, hogy épp csak meghalljam.

- Micsoda? - kérdeztem értetlenül. Ha valaki hibás a történetben, az én vagyok.

- Hinnem kellett volna neked. Nem láttam át a helyzetet. - Erre a két mondatra megkönnyebbülés áradt szét az ereimben, és ha ez lehetséges, még nagyobbat dobbant a szívem.

- Sajnálom - suttogta. Tudtam, hogy ez egy álom, mert szürreálisan bizarr az egész helyzet. Mégis ki akartam élvezni minden percét. Végigpillantottam rajta. Ha ez egy álom, miért tűnik olyan valóságosnak? Minden részletet teljes 3D-ben látok magam előtt; szándékosan borzos szőkésbarna haját, amely most hosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem, emeletesen meredezett fölfelé. Zöldeskék szemeivel várakozón fürkészett, de nem tudtam, mit kéne mondanom. Még az illatát is éreztem, a hűs óceánillat kegyetlen pofonként ért. De hisz elveszítettem, nem? Lehetetlen, hogy megbocsásson. Túlságosan fájt. Főleg, hogy tudtam, nem valóság. Végigsimított az arcomon, és a hajammal kezdett babrálni, ahogy régen tette. Fájt az érintése. El akartam hinni, hogy mindez megtörténik, de elképzelni, hogy felébredek, és ő sehol sincs, borzasztó eshetőségnek tűnt. Mikor szembefordult velem, és hátradöntött a homokba, megadtam magam. Ha ez egy álom, örülnöm kellene, hogy nem rémálom, mint a vele kapcsolatos éjjeli rémképek nyomó többsége. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem meleg leheletét az arcomon, amitől összekuszálódtak a gondolataim. Éreztem a súlyát, amellyel rám nehezedik, és erős karját, ahogy a derekamra kulcsolja a kezét. A másikat a nyakamon futtatta, majd közelebb hajolt hozzám, és a homlokát az enyémhez nyomta. Nyelt egyet - ahogy én is. Lehunyta a szemét, így egy pillanatra láttam hosszú, barna szempilláit. De csak amíg le nem hunytam a szemem, és hagytam, hogy megcsókoljon. Minden pillanat lelassult, furcsa volt az egész helyzet. Más, mint a való életben volt. Biztosan azért, mert ahogy már említettem, ez egy álom. Ezért nem tudok racionálisan gondolkodni. Ekkor olyan dolog történt, amitől üressé vált a mellkasom, és összeroppant bennem valami. Ronan elhúzódott, elmélázva feltápászkodott, és lassú, magabiztos léptekkel eltávolodott tőlem. 

- Majd találkozunk - mondta hidegen, mintha már máshol járnának a gondolatai, de csupán egy pillanatra fordult meg, utána eltűnt. Nélküle az egész világ üresnek tűnt, egyedül éreztem magam. Azt hiszem, szólongattam, de nem tudom biztosan, mert halványan érzékeltem, hogy valaki megrázza a vállamat. Kinyitottam a szemem. A valóság hirtelen kegyetlenséggel ért. Az történt, amitől féltem. Eltűnt. Helyette Chris meleg, barna szemei bámultak az arcomba, ábrázatának minden részletét ki tudtam elemezni. Ismerős arcélét, égnek meredő, de rövid szőke haját, és... keserű tekintetét. Vajon beszéltem álmomban? Ahogy elkezdtem feltérképezni a környezetemet, ráébredtem, hogy egyedül ülök a kocsiban, a többiek épp a bőröndöket horgásszák elő a csomagtartóból, Chris pedig a nyitott ajtónak támaszkodik, és engem szólongat. Aligha nem megérkeztünk a seattle-i repülőtérre.