2012. szeptember 30., vasárnap

3. évad 20. fejezet


- Visszahívtad? - kérdezte. Fél perccel később fogtam fel, hogy Chris-ről beszél. 
- Ö, igen. Minden rendben. Mindjárt átjön... - mondtam, talán túlságosan gyorsan. Úgy tűnt, mindebből semmit sem fog fel, sőt, elgondolkozott valamin. - Baj van? - kérdeztem. Elegem volt a félreértésekből. Kezeit a pulcsija zsebébe rejtette, majd letelepedett az ágyam szélére. 
- Az előbb... bocs, hogy csak úgy leléptem. Kellett egy kis idő. 
- Idő... mihez? - tudakoltam. Meglepetésemre válaszra nyitotta a száját. 
- Kettőnkhöz. - A gondolatra, hogy a "kettőnk" még mindig létezik, hatalmasat dobbant a szívem. 
- És... mire jutottál? - kérdeztem. Deja vu érzésem volt. Ugyanazt játszottuk, mint régen. Én kérdeztem, és a válaszára vártam. Azzal a különbséggel, hogy most tényleg megadta őket. 
- Hiányoztál. És ha hajlandó vagy megbocsátani nekem, szeretném újrakezdeni - a hangja útközben suttogássá alakult, tenyerével végigsimította az arcom vonalát. 
- Nincs mit megbocsátani. Örülök, hogy mindez kiderült, és hiszel nekem. És visszatérve... én is szeretném. - Ahogy monológom végére értem, felderült az arca. A szemei éjfekete színben játszottak, és még mindig kissé fáradtnak látszott, de felszabadult félmosolya javított az összképen. Mit beszélek, ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig. A haja nőtt, mióta utoljára láttam, és a szokásosnál is borzosabb volt, talán egy árnyalatnyival sötétebb is. Visszavonhatatlan vágyat éreztem, hogy beletúrjak, és ezen igényeimnek eleget is tettem. Tenyerem ezután az arcát súrolta. Lehunyta a szemét, és vágyakozón oldalra fordította a fejét. 
 Keze időközben a derekamnál kalandozott, és feljebb mászott az ágyon, amíg el nem érte, hogy a kezével és a bal térdével támaszkodva fölém nehezedjen. Olyan közel akartam tudni magamhoz, amennyire csak lehet, ezért követelőzően magamhoz húztam a pulcsijánál fogva. Ekkor már semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy megcsókoljam. Az ajkaink találkoztak. A bennem tomboló szenvedély ellenére visszafogtam magam, és úgy tűnt, ő is ezt teszi. Puhán, bizonytalanul csókoltuk egymást, mint legelőször. 

Ronan
Őrülten szexi volt, ahogy magához húzott. Próbáltam megállni, hogy azonnal letépjem róla a ruhát, bár magam sem tudom, hogy sikerült. Óvatosabb voltam, mint bármikor. Összeérintettük az ajkainkat, puhán, hosszan, csak ízlelgettük egymást. De nem volt elég. Többet akartam. Éreztem, hogy hullámokban elönt a vágy, és egy pillanatra nem bírtam türtőztetni magam, beleremegtem. Be akartam teljesíteni a csókunknak, de nem engedte. Úgy éreztem, szándékosan kínoz. Egy pillanatra elhúzódott. Majdnem ráüvöltöttem, hogy ha nem akar engem, felrobbanok. A szemébe néztem, és próbáltam megértetni vele, bármit megtennék, hogy velem legyen. 
- Kikészítesz... - leheltem. A hangom szokatlanul mély, és rekedt volt, talán még csúszkált is. Annyira megőrjít, hogy nem tudok ilyenekre koncentrálni. És akkor megtörtént. Olyan erővel rántott magához, hogy ha akartam volna, sem tudok ellenkezni. Valamiért felizgatott, hogy képes uralkodni rajtam, pedig ez eddig sosem fordult elő. Amikor a nyelvünk találkozott, közel voltam hozzá, de amikor beleharapott az alsó ajkamba, végleg elvesztettem a fejem. Halványan érzékeltem, hogy felnyögök, de már csak ő létezett. Csak miatta éltem, és azért, hogy boldoggá tegyem. Most én szakítottam meg a csókunkat. Látni akartam az arcát. Fátyolos tekintettel, könyörögve nézett vissza rám. Ahogy a mellkasa fel-le süllyedt, újabb remegés futott végig a testemen. Korábban is izgatott már fel - talán a tudta nélkül is, de idáig még sosem jutottunk el. Féltem, ha most le akar állítani, beleőrülök. A dekoltázsába temettem az arcom, és beszívtam az illatát. Éreztem, hogy megfeszülök, és a remegések egyre gyakoribbakká váltak. Rajta mindössze egyetlen pamut felső feszült, ami már-már törvénytelenül átlátszó volt, nekem viszont kezdett melegem lenni. Legszívesebben letéptem volna magamról a francba' mindent, de szerettem volna, ha ő csinálja. Egy pillanatra valami hideget éreztem a mellkasomnál. Ujjaival kis köröket írt le az alhasamon, és lejjebb... Vajon tudja, milyen hatással van rám egyetlen mozdulata is? Képes lenne ölni azzal, ha ezt megvonná tőlem. Mert ha most nem kapom meg, belehalok. Erőtlenül próbálta lehúzni rólam, és minden egyes pillanat, amikor a bőre a testemhez ért, édes kínszenvedés volt számomra. Végül segítettem neki megszabadulni a pólómtól is, én pedig szabályosan letéptem róla az övét. Próbáltam bocsánatkérésre nyitni a számat, de csak arra tudtam gondolni, mit csinálhatna ő az övével... Egy valamit tudtam; nem akarom semmire rákényszeríteni. Ismét végigsimított a mellkasomon, az alhasamon, és végül megállapodott az övemnél. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben próbálta kikapcsolni. Segítettem volna, ha nem remegtem volna már így is abnormálisan. A kezem hozzáért az övéhez. Felváltva próbálkoztunk, de a kezünk folyton megakadt a másikéban.
- Ronan - suttogta a nevemet. Úgy éreztem, ha nem sikerül, perceken belül elsírom magam. Válaszra nyitottam a szám, de ekkor nyílt az ajtó. Ledermedt alattam, én pedig a másodperc törtrésze alatt legördültem róla, és a tekintetemet az ajtóra szegeztem. 
- Hogyazakibaszottjóbüdös... - McCeightly a fél karjával takarta el az arcát, és sietve kihátrált a szobából, becsapva maga után az ajtót. Hogy ennek is pont most kellett... Meg tudtam volna ölni ezt a kölyköt... A párnába temettem az arcom, és igyekeztem lehiggadni. Szerencsére a képe láttán apadt a lelkesedésem, de még mindig fel voltam spannolva. Kasey-re pillantottam, aki fülig vörösödve bámult maga elé. Elfordultam. Ha bámulom, az nem a legjobb módja a lehiggadásnak. 
- Ez... kínos volt - motyogta. 
 Mindketten zihálva vettük a levegőt. Összeszedtem a pólóját a földről, és a kezébe nyomtam. Zavartan tekintett rám, de azért felvette. Meg akartam mondani neki, hogy ez nem azért van, mert nem akarom látni a tökéletes, izgató testét, hanem mert nem vagyok tőle képes józanul gondolkodni. Kinyitottam az ablakot, és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy itt húsz fok körüli a hőmérséklet. Kellett pár perc, amíg teljesen lehiggadtam, majd mikor visszafordultam, összegömbölyödve ült az ágyon. Kicsit elveszettnek tűnt, ezért odamentem hozzá, és hátulról átöleltem. Hagytam, hogy az ölembe dőljön, bár nem tudtam, meddig fogok kitartani anélkül, hogy be ne gerjednék. Megint...
- Baj van, kicsim? - kérdeztem. Meglepődtem, mennyi aggodalom vegyült a hangomba. - Ha akarod, elküldöm McCeightly-t a halál faszára...
- Nem, nincs baj. Ne bántsd - csóválta a fejét. - Csak... - Bármit megadtam volna, hogy segítsek neki, de nem tudtam hogyan. Érthető, ha nem bízik bennem, azok után, hogy semmit sem voltam hajlandó megosztani vele. 
- Izé... én még... tudod... szűz vagyok - suttogta. Elé másztam, hogy a szemébe nézzek, de nem nézett vissza rám. A gondolatra, hogy én lehetek neki az első, megdobbant a szívem. Igazából, örültem neki, hogy rajtam kívül senki nem ért még hozzá úgy. Ettől az egésztől szokatlanul zavarba jött. Meg akartam értetni vele, hogy ennek semmi jelentősége, és hogy mennyire szeretem... 
- Figyelj... ha várni akarsz, én megértem. Kérlek, szólj, mert én nem akarlak semmire rákényszeríteni, és... - A számra tapasztotta az ajkait, és egy rövid csókkal belém forrasztotta a szót. 
- Rendben - mosolyodott el, mire idióta vigyor ült ki az arcomra. Érzem, mikor csinálom ezt, és hogy ez milyen hatással van rá. Olyan, mintha... tetszene neki. Pedig tök nyálas. Na mindegy. 
- Nem megyünk ki? - kérdezte. 
- Amit csak akarsz - mondtam, miután puszit nyomtam a homlokára, majd felsegítettem az ágyról. 
 Egy valami idegesített. Ha legközelebb is olyan messzire megyünk, mint az előbb, akkor nem tudom, képes leszek-e leállni... Majd felidézem McCeightly idióta képét... Már a gondolatra is elfogott a hányinger.
- Baj van? - kérdezte Kasey.
- Nem, semmi - legyintettem, majd felkaptam a pólómat, és kinyitottam neki az ajtót.

2012. szeptember 27., csütörtök

3. évad 19. fejezet


 Először csak halvány fénypontokat érzékeltem, majd kezdett kitisztulni a kép. Egy szobában voltam; később döbbentem rá, hogy ez történetesen az én szobám. Még mindig szürkeség uralkodott a helyiségben, ezért hunyorogtam, hogy kitisztuljon a kép. Másodpercekkel később döbbentem rá csupán, hogy nem a látásommal van a probléma, hanem odakinn uralkodik fojtó szürkület. 
 Suttogás hallatszott - egész közelről. Nem tudtam kivenni a szavakat. Zavarosak voltak. Minden olyan fura volt. Sajgott a fejem, és színes pontokat kezdtem látni. Idővel megszűntek a suttogások, és újra sötétség burkolta be a szobát...
 Felébredtem. Bár a fejem még mindig sajgott, de kitisztult a látásom, és végre minden képkockát kristálytisztán láttam magam előtt. Egyedül voltam a szobámban. Felültem az ágyon. Odakinn sötétség uralkodott, bár csillagokat nem lehetett látni, valószínűleg a portlandi eget beburkoló felhők miatt... Tompa volt az agyam, és nem értettem, mi történik. Ha az előző napomat próbáltam felidézni, mint minden ébredés után, elködösült az elmém és a fejem még jobban sajgott... ha ez egyáltalán lehetséges. Nyílt az ajtó. Egy pillanatra összerezzentem, majd amikor megpillantottam az ajtóban álló alakot, hirtelen képek ezrei rohanták meg az agyamat. A tegnapi nap a tónál... Mike... azt hiszem, meghalt... megöltem... A rejtett sidhe látó képességem volt vajon? Vagy ezt az egészet csak álmodom?! Mert az nem lehet... Ő nem állhat most itt, az ajtóban. 
 Pedig megtörtént. Ronan Blackmore engem nézett; mélyreható, fekete tekintete engem pásztázott. Kimerültnek és megviseltnek tűnt, mégis különös élénkséggel nézett rám. Emlékeztetett régi önmagára. Azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Erre a gondolatra gombóc férkőzött a torkomba. Nem tudtam, mit kéne tennem, hogy kéne kezelnem a helyzetet, ezért csak bámultam rá meredten. Láthatólag ő is zavarban volt, mert a tarkóját vakargatta és nekitámaszkodott az ajtófélfának. A tekintetét továbbra sem vette le rólam. Így bámultuk egymást az elkövetkezendő egy percben, majd Ronan elmosolyodott. Hatalmasat dobbant a szívem. Ugyanaz a gunyoros, de őszinte félmosoly. Ekkor nem bírtam tovább, elhomályosult a tekintetem, majd bőgni kezdtem. Ronan elbizonytalanodott a reakcióm láttán, majd közelebb slisszolt hozzám. Olyan édes volt tétován csillogó tekintetével, hogy ettől még inkább elérzékenyültem. Odahúzta az íróasztalom székét az ágyamhoz, és leült rá. Tenyerét összekulcsolta a térdén, és meredten bámult rám.
- Kérlek ne sírj - szólalt meg. Annyi fájdalom volt a hangjában, mint amikor 'elbúcsúztunk'. Elválásunknak minden egyes pillanata beleégett az agyamba, és nem tudtam, hogyan tovább. Vajon mennyit tud Mike-ról? Hisz-e már nekem? És hajlandó-e megbocsátani? - Bocsáss meg - mondta suttogásnak sem nevezhető hangon. Szinte mintha csak az agyamban jelentek volna meg a szavai. Elképedtem.
- Mi-miért? - kérdeztem halkan, és annyira ledöbbentem, hogy sírni is elfelejtettem. Bár a könnyeim még mindig folytak.
- Amiért nem hittem neked... - folytatta. 
- Tudod? - Bólintott. Szóval tudja, hogy a legjobb barátja mindvégig átvágta, és tegnap este meghalt... megöltem. - És hogy viseled? - kérdeztem aggódóan. Mike rohadt nagy szemétláda volt, de figyelembe véve, hogy közel száz éve barátok, elképzelésem sem volt, mit érezhet most. Dühös-e rám... Gúnyos nevetést hallatott.
- Hogy én hogy viselem? Kasey, te átaludtál egy egész napot, tehetetlenül nézted, ahogy tönkreteszlek, és tegnap...
- Tessék? - nem hittem a fülemnek. - Nem te vagy az, aki tönkretett! - mondtam immár határozottabban. Mind tudtuk, ki volt az, valamiért mégsem mondta ki egyikünk sem a nevét.
- De legalább annyira az én hibám! - csattant fel. Egy pillanatra összerezzentem a hangjától, mire elcsendesült. 
- Ez baromság - bukott ki belőlem. - De hogy jöttél rá? 
- Mindent elmesélek, de most pihenned kell - jelentette ki határozottan. Megőrült?! 
- Nem vagyok fáradt - ráztam a fejem, de makacsul elindult az ajtó felé. - Elmész? - kérdeztem, talán kicsit kétségbeesettebben, mint terveztem. 
- Odakinn leszek. És ha szükséged van valamire, csak szólj - mondta, majd kitárta az ajtót. - Ja, és a barátod keresett. - Elkerekedtek a szemeim. 
- Chris?! - kérdeztem zavartan. Hogy feledkezhettem meg róla?
- Ja, ő - bólintott, és úgy tűnt, mint aki egy kicsit elgondolkozott. 
- Mikor? Mit mondtatok neki?
- Reggel. Azt mondta, küldött neked sms-t, de nem tudja, megkaptad-e. Úgy tűnt, nagyon aggódik. Szerintem hívd fel. Annyit tud, hogy tegnap megbotlottál egy kőben, és beverted a fejed - tette hozzá, majd vetett rám egy bocsánatkérő félmosolyt, és eltűnt az ajtó mögött.
 Egy ideig csak bámultam a mozdulatlan kilincset. Még mindig nem fogtam fel, hogy itt van. Tényleg velem van, és hisz nekem. És minden újra a régi lehet... Talán. Reméltem, hogy nem hibáztat Mike halála miatt. Utólag belegondolva elég távolságtartó volt. Tudom, hogy azok után, ami történt, az sem lenne normális, ha vigyorogva lesmárolna... Bármennyire is szerettem volna, hogy így legyen, de...
 A gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, mert két elmosódó alak nyomult be az ajtón. Az egyikük sikítozott. A másodperc törtrésze alatt a nyakamba ugrottak, és a fülembe üvöltöztek. Fel sem fogtam, mi történik, csak ültem, mint egy darab fa. Azt hiszem, sokkot kaptam. 
- Kasey! - Hallottam Missy csilingelő hangját.
- Hé, McLane? Élsz még? - nevetett Ed. Ed, Istenem.... Nagyot dobbant a szívem, majd magamhoz húztam a két szőkeséget. Megint nem bírtam ki sírás nélkül. Eszembe jutott, hogyan váltunk el. 
- Bocsássatok meg! El kellett volna mondanom, de nem tehettem, és annyira sajnálom, hogy csak úgy leléptem, akkora seggfej voltam, de nem tudtam, mit csináljak. Szörnyű volt nézni, ahogy elsétáltok, és utáltam magamat, de... - Tudat alatt azt vártam, hogy félbeszakítanak, de ez nem történt meg. Ott ültek az ágyam szélén, és mosolyogva, pislogva bámultak rám. Én pedig kifogytam a szuszból.
- Befejezted? - kérdezte Ed. Vettem egy mély levegőt, és bólogattam. 
- Olyan hülye vagy - nevetett Missy, majd ismét átölelt. 
- De teljesen jogos, hogy haragudtatok rám és...
- Nem haragszunk - szakított félbe Ed. - Oké, haragudtunk, de aztán megtudtuk az igazságot. Fény derült mindenre, amit Contreras elkövetett - a nevének említésére összerezzentem - és most már egy csomó mindent másképp látunk...
- ... és megértjük, hogy nem te vagy a hibás - fejezte be mosollyal az arcán Missy. El is felejtettem, milyen ijesztő, mikor befejezik egymás mondatait. 
- De... hogy?! - bukott ki belőlem. Ed és Missy összenézett.
- Valószínűleg ezért még kapunk a fejünkre, de...
- Mi van? - ráncoltam a homlokom.
- Ronan ragaszkodott hozzá, hogy ő akarja ezeket elmondani neked, de mivel... - Kisétált az ajtón, és itt hagyott, mikor annyi megbeszélnivalónk lett volna... 
- ... tudnod kell róla, szóval... 
- Tudnom, miről? - faggattam őket fáradtan. 
- Szóval Blackmore... 
- Ronan... - javítottam ki. 
- Tehát miután elmentél, Contreras kezdett furán viselkedni. Egy nap se jött be suliba, ami még nem lett volna bizarr, tekintve a pasid szokásait, de...
- Térjünk a lényegre - sürgettem Ed-et.
- Szóval teljesen felszívódott - kapcsolódott be Missy. - Azt hittük Ronannel van, de mint utólag kiderült, nem így volt. Ronan egyik nap átment hozzá. Azt mondta nekünk, napok óta nem látta. Nem volt otthon, de a mobilja a konyhaasztalon volt.
- És hát, tudod, hogy áll hozzá Blackmore a magántulajdonhoz... - tette hozzá Ed, mire egy éles pillantást vetettem rá, de jelenleg nem tudtam haragudni rá, annyira örültem, hogy itt vannak! 
- Ronan megtalálta a fenyegető üzeneteket, amiket neked küldött. És mást is... - Missy egy pillanatra elhallgatott. Kérdőn néztem Ed-re. 
- Nagyon durva volt! A szobája tele volt képekkel, plakátokkal... de komolyan! Alig látszott ki a fal! Meg egy csomó leírása volt, jegyzetek, cetlik, ilyesmi...
- Jó, képek, jegyzetek, meg minden, de miről?! - értetlenkedtem. Amit ezután mondott, attól tátva maradt a szám.
- Rólad, Annie-ről, rólunk... Olyan helyzetekben, amikor nem is hittük, hogy a közelben van. Nem akarlak sokkolni, de olyan is van, amikor alszol... - A gondolatra, hogy mindvégig szabad bejárása volt a házunkba, ergo, korlátlan hatalma felettünk, és hogy a szobámban van, miközben én békésen alszok, végigfutott a hideg a hátamon. 
- Ez beteg... - bukott ki belőlem, bár eddig is tudtam, hogy valami nem ép Mike agyában.
- És akkor a te lovagod elindult megmenteni téged. Csakhogy nekünk nem is szólt. Ha nem futunk össze suliból hazafelé menet, nem is tudnánk semmiről. - Ezt valószínűleg szemrehányásnak szánta, de nem tudtam rá reagálni. 
- Figyelj, szerintem már eléggé sokkoltad - jegyezte meg Missy. - Hagynunk kéne pihenni. 
- Nem, mindent tudni akarok! - jelentettem ki. 
- Röviden ennyi. A többit már tudod. De azért nekünk is lenne pár kérdésünk - mondta Ed. Sejtettem, mire céloz, de arról nem akartam beszélni. Hisz még én magam sem értettem. 
- Hogy csináltad? - bukott ki belőlük egyszerre. 
- Na jó, ez már tényleg ijesztő! - ráztam a fejem. Értetlenül néztek össze. - Ez az egész, hogy befejezitek egymás mondatait, ugyanazon jár az eszetek... ez...
- Ez a szerelem - fejezte be Ed, majd a tenyerét Missy-ére kulcsolta, és rövid csókot nyomott a szájára. Egy pillanatra csönd telepedett a szobára, majd Ed spontán ágyra csapott, történetesen a takaró alatt pihenő lábamra. - Te elterelted a témát! - Összerezzentem, mert eszembe jutott, amikor Mike eltörte, aztán rádöbbentem, hogy semmiféle fájdalmat nem érzek. 
- Missy... 
- Hm? - pillantott rám kíváncsian a göndörhajú szőkeség. 
- Te meggyógyítottál, miután rám találtatok? - kérdeztem. 
- Nem, nem volt semmi bajod. Azon kívül, hogy elájultál. Nem is értettük... 
- Mike eltörte a lábamat. És most sértetlen... - értetlenkedtem. 
- Ez a sidhe látó hókuszpókusz nagyon király! - bólintott Ed. 
- Igen, valószínűleg amiatt van - bólintottam.
- Mit tudsz még csinálni? - Olyan kíváncsi, csillogó tekinteteket meresztettek rám, mintha ötéves gyerekek lennének, én pedig a Mikulás... 
- Nem tudom. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltam. Csak úgy... jött. Dühös voltam, és kipattant belőlem. Mintha átjárt volna valami idegen erő, vagy előtört volna az a részem, amit eddig nem ismertem... - Ámuldozva meredtek rám. - Tudom, hülyén hangzik.
- Nem, ez... elképesztő - suttogta Ed. - Kasey, hónapokon keresztül azon gondolkoztunk, hogyan lehet megölni őket, és te tegnapelőtt megöltél egy démont! 
- Hagyjuk ezt, jó...? - csattantam föl. Az a helyzet, hogy én ezt az egészet nem éreztem szenzációnak, sőt, ha jobban belegondolok, ez gyilkosság. Ugyanazt vittem véghez, amit a beteg, rossz emberek. A bűnözők, a sorozat- és tömeggyilkosok, akiket eddig csak tv-ben láttam. Most én is ilyenné váltam? 
- Azt ne mondd, hogy bűntudatod van miatta - vonta fel a szemöldökét Ed.
- Megöltem egy embert! - bukott ki belőlem, aztán rádöbbentem, hogy ez nem egészen igaz...
- Egy démont - javított ki. - Ráadásul a legrosszabb, legbetegebb fajtából... Csak jót tettél vele, és örülnöd kellene, hogy megszabadítottad a világot egy ilyen... seggfejtől. - Igen, ha Mike-ról van szó, én sem tudom, pontosan milyen sértés illene rá... - Mellesleg, meg akart ölni! 
- Mint téged annak idején Sutton. Mégsem viselted valami jól... - tette hozzá Missy. Ed ki-be csukta a száját, mint aki nem tud mit mondani, és erre a jelenetre kuncognom kellett.
- Te most kinek az oldalán állsz? - kérdezte tettetett felháborodással a barátnőjétől.
- Én csak azt mondom, hogy adjunk Kase-nek egy kis időt - emelte fel a tenyerét védekezően Missy, de a mondat végére ő is elmosolyodott. Ed még mindig nem bírt kinyögni egy épkézláb mondatot sem, ezért Missy kezébe vette az irányítást. - Beszéltünk a nagymamáddal. Az alapsztori az, hogy tegnapelőtt megbotlottál egy kőben, beverted a fejed és elájultál, miközben Chris-t vártad. Mi pedig a távoli barátaid vagyunk, te pedig tudtál az érkezésünkről, csak elfelejtettél szólni neki. Ez így jobb, mintha ránk lenne dühös, amiért csak úgy betoppanunk...
- Köszi - jutalmaztam az ötletüket egy irónikus vigyorral. 
- És megengedte, hogy nálad aludjunk - mosolygott.
- Várj... mindhárman? - kérdeztem.
- Igen, neki azt mondtam, hogy mi ketten a te szobádban, a fiúk pedig a vendégszobában, de természetesen lehet másképp is... - kacsintott rám. 
- Oké - vigyorogtam. 
- Na, mi most hagyunk pihenni egy kicsit, ha kell valami, odakinn leszünk - darálta Missy, majd kézenfogta Ed-et, és elkezdte az ajtó felé hurcolni. 
- Srácok... örülök, hogy itt vagytok - szóltam utánuk, mire elmosolyodtak.
- Örülünk, hogy jól vagy - felelte Missy, majd ők is egyedül hagytak. Nem értettem, miért akarja mindenki, hogy pihenjek, de az igazat megvallva, megint kezdtem fáradtnak érezni magam, ráadásul a hasogató fejfájás is visszatért... Elhatároztam, hogy felhívom Chris-t a vezetékesről, amelynek az egyik készüléke a nappaliban van, a másik az én szobámban, a komódon, aztán lefekszem. 
 Miközben csörgettem, eszembe jutott, mikor találkoztunk utoljára, és mi történt azon a meccsen... Hát, már késő volt visszakozni, mert a második pittyegés után felvette.
- Kase! Mi van, jól vagy? - Meg sem várta, hogy beleszóljak. 
- Szia, Chris. Igen, minden oké, már jól vagyok. 
- Ne haragudj, hogy nem mentem el, de küldtem egy sms-t, hogy elhúzódik az edzés, és áttehetnénk későbbre.
- Ja igen, bocs, a telefonom izé... beleesett a tóba - bukott ki belőlem az első hazugság. Mégsem mondhattam, hogy: "Egy ördögi démon az életemre tört, és lenyúlta a mobilomat..."
- Uh, az gáz - jegyezte meg, majd kifogytunk a témákból. Egyre csak arra a csókra tudtam gondolni, nem jó értelemben, és szerintem ő is így volt ezzel. Eszembe jutott, mit akartam neki elmondani, de ez nem telefontéma...
- Figyelj... - bukott ki belőlünk egyszerre.
- Előbb te - mondta. 
- Nincs kedved átjönni? - kérdeztem meggondolatlanul. - Tényleg meg kell beszélnünk... 
- Öö... többiek? 
- Itt vannak - mondtam. 
- A barátod? Tudja? 
- Nem mondtam neki semmit, bár szerintem, ha így lett volna, arra már rájöttél volna... - méláztam.
- Ja, lehet.
- Na akkor jössz?
- Aha, 9-re ott vagyok.
- Kilenc?
- Kase, tudod, mennyi az idő?
- Ö... nem? 
- Nyolc óra van. - Úristen, mennyi idő lesz, mire átállok... 
- Rendben, akkor kilenckor.
- Szia.
- Szia. 
 Miután letettem a telefont, hangosan kifújtam a levegőt, és hátravágtam magam a párnára. A szemem megakadt Ronan-en, aki az ajtóban állt, és csak reménykedni tudtam, hogy ebből az egész zavaros beszélgetésből semmit sem hallott vagy értett.

2012. szeptember 16., vasárnap

3. évad 18. fejezet


 Na végre beindulnak az események. Mostanában nemigen volt időm új részeket kitenni, mert hozzám is elért az a bizonyos suliitisz, meg ihletem sem nagyon volt, de most már visszatértem, mint még senki soha! ;) Jó olvasást mindenkinek!

Alig aludtam az este, de hajnalban mégis elnyomott az álom, így meg kellett birkóznom a tanszünetek egyetlen átkával: délután 3-kor keltem! Fordítottam egyet a komódomon elhelyezett zsebnaptáron, amely így október 31-edikét mutatott. Hihetetlen, hogy az őszi szünet még csak most kezdődött, mégis, mindössze három nap van hátra belőle. 
 Chris-szel ötre beszéltük meg a találkozót, így fél négykor - miután sikerült eltüntetnem a takarónyomokat és a borzos madárfészket a fejemről - elindultam otthonról. Még csak az út felénél jártam, de már mind a tíz körmömet lerágtam. Féltem attól, amit mondani fogok, és még jobban féltem Chris reakciójától. Mi lesz, ha megbántom? Ha összetöröm a szívét? Valószínűleg ez fog történni. Az már világossá vált számomra, hogy sosem lesz minden újra a régi. Sőt, valószínűleg semmi... Elveszítettem a legjobb barátomat, már aznap, amikor azt a hívást kaptam. Csak nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Nem tudtam elfogadni, inkább tettettem, hogy minden redben van. Ennél pedig már az is jobb, ha elmondom neki az igazat. Amit igazából tettünk kell.
 Ahogy egyre közelebb kerültem a helyszínhez, ahol a fél gyerekkoromat töltöttem, depresszióm a tetőfokára hágott. Az ismerős fasor a főút mellett, mielőtt átvágnál a hatalmas mezőségen, amely után ismét fák következnek, majd egy füves, gazos terület. Ementén terül el a Long Island Lake. A portlandi szellő lágyan borzolta a nádas peremét, a vadludak V alakot leírva igyekeztek dél felé. Menekültek a hamarosan beköszöntő tél elől. Egy szóval: minden békésnek tűnt. Szemben a bennem tomboló érzelmi viharral. Úgy terveztem, hogy merengek egy kicsit a tóparton, és átgondolok pár dolgot, mielőtt Christopher megérkezik. Karomat a derekam köré kulcsoltam. Vastagabb pulcsit kellett volna felvennem; Portlandben a szokásosnál is hamarabb köszönt be a cudar idő, és ebben az évben idő előtt sötétedik. Már kezdett szürkülni az ég alja. Találtam pár lapos követ, amelyekkel kacsázni próbáltam, de a kavicsoknak sosem sikerült kettőnél többet bucskáznia. Kicsordult egy könnycseppem, de le is töröltem, amint zörgést hallottam a nádas mögül. Nem akarom, hogy Chris így lásson. Nem kell, hogy még bűntudata is legyen miattam. A nádasból előlépett egy alak, aki határozottan nem Christopher Emerson volt. Kiejtettem a kavicsot, amelyet a kezemben szorongattam. Egyenesen a lábfejemre zuhant, de nem vettem róla tudomást. Ő állt előttem. Az az ember, akit a világon mindennél jobban gyűlölök. Az, aki tönkretette az életem. Mike Contreras ugyanazzal a gúnyos, lekicsinylő vigyorral meredt rám, mint alig egy héttel ezelőtt. Éveknek tűnt, mégis túl hamar jött a viszontlátás. Egy szál fekete, V kivágású pólóban, és fekete csőnadrágban feszített. A látványától méginkább kirázott a hideg. Mikor leküzdöttem a kezdeti sokkot, erőt vettem magamon, és megszólaltam.
- Mit keresel itt? - kérdeztem még a lehetségesnél is több gyűlöletet véve a hangomba. Sikerült. Meg tudtam volna ölni, csak az a helyzet, hogy nem tudtam, hogyan; így aztán letettem arról, hogy a torkának esek, és addig püfölöm, amíg ki nem leheli a lelkét - már ha egyáltalán van neki -, mert határozottan erőfölényben van velem szemben. 
- Tudod, milyen nap van ma, szivikém? - húzta ajkát lusta félmosolyra. Gondolatban képek ezrei öntöttek el, amelyek a képzeletbeli haláláról szóltak. Durvábbak voltak, mint egy atombomba Nagasakira.
- Ha azért jöttél, mert elhagytad a naptárodat... tudod, mit, szállj le rólam, és húzz el! Egyáltalán mi a faszt akarsz? Megesküdtél, hogy leszállsz rólam, meg a barátaimról, úgy hogy semmi keresnivalód nincs itt, világos? - Próbáltam higgadtnak mutatkozni, mert ha kihozott a sodromból, annak sosem volt jó vége. Fogalmam sem volt, mit akar, de egyben biztos voltam. Ha Chris ideér, és itt találja ezt a rohadékot, Mike-nak nem okoz nagy megrázkódtatást, ha kárt tesz benne. Ezt pedig mindenképp el kellett kerülnöm. A mobilom után kaptam, hogy sms-ben lemondjam a találkozást, de üres volt a zsebem. 
- Mit művelsz?! Add vissza! - üvöltöttem immár, félredobva az előbbi pókerarcomat.
- Mit akarsz tenni? Hívod Roncikát? - nézett rám kutyaszemekkel, miközben egyik kezéből a másikba dobálta a telefonomat. Az egyetlen kapcsolatomat Chris-szel. 
- Ne merd kimondani a nevét. 
- Miért, mit fogsz tenni, szivikém? - billentette oldalra a fejét. Most vettem csak észre sötét szemeit. Éhes. Ez valamiért megijesztett. Nyeltem egyet, és igyekeztem más eszközhöz folyamodni. 
- Egy barátommal megbeszéltem itt egy találkozót. Nem sokára ideér, de gondolom el leszek foglalva, szóval gondoltam lemondom... - mondtam higgadtnak szánt hangnemben.
- Szóval egy barátod... Remek, jöjjön csak. Nem fog sokáig zavarni... - Hangjából sütött a nemtörődömség, és világossá vált szándéka, miszerint igenis kárt fog tenni Chris-ben... Már csak azért is, mert tudja, ezzel engem bánt. Eddig sikerült megjátszanom a nyugodtság mintaképét, de az álcám kezdett darabokra hullani, mint a régi csempe egy fürdőszobában. 
- Kérlek... Ő nem tud semmiről, nem is tehet semmiről. Ennyit számít neked egy ártatlan ember élete? - folytattam kérlelő hangnemben, mire olyan reakciót sikerült kicsikarnom belőle, amire egyáltalán nem számítottam. Mike először csak kuncogni kezdett, majd hangosan felnevetett. 
- Mivan? - förmedtem rá.
- Te még mindig nem vagy tisztában vele, kikkel is állsz szemben, szivikém - vigyorgott egyenesen az arcomba. - Tudod te, hány ártatlan ember élete szárad a lelkemen? - kérdezte, különösen megnyomva az utolsó szót. - Ó, és Ronan-t kérdezted már? - Egy pillanatra megrezzentem, de próbáltam uralkodni magamon. Tudtam, mire megy ki a játék, de ez velem nem fog működni. - Nos, valószínűleg már nem is fogod... - mélázott. - Visszatérve a lényegre: tudod, milyen nap van ma?
- Igazad van, térjünk a lényegre. Mit akarsz? - Én személy szerint azt akartam, hogy rendezzük már végre le a dolgokat egymás közt, és tűnjön el innen, mielőtt Chris ideér. A mobilom nélkül el voltam veszve. Nem tudom, mennyi idő lehet most, de határozottan sürget.
- Samhain, szivikém. Mond ez neked valamit? - kérdezte, majd elégedetten elvigyorodott. Gondolom ledöbbent arcom láttán. Október 31. A büdös életbe, hogy feledkezhettem meg róla? Túlságosan is próbáltam normális lenni...? - Bizony, szivi. A nap, amikor a világok határai összemosódnak. A nap, amikor védtelen vagy velem szemben. A csini kis medálod most nem véd meg. Ezért nem is pazarolom rá az időt, hogy eltűntessem. Különben is, dögös vagy benne, mondtam már? - Minden világos! Nem érdekelte semmilyen alku. Nem az volt a célja, hogy eltűnjek Santa Cruzból. Csak el akart csalni, elég messze Ronantől, és attól, hogy legyen esélyem megmenekülni. De miért? - később eszméltem csak rá, hogy az utolsó mondatot hangosan is kimondtam.
- Miért - ismételte meg. - Hülyének nézel, szivikém? Azt hiszed, nem tudom, mit tett Blackmore?! - Remek, sikerült felhúznom. Csak idő kérdése, és letépi a fejemet. Most kezdtem el igazán félni.
- Sutton saját maga tehet a haláláról... - kezdtem volna eloszlatni a felhőket elködösült agyáról.
- Ne merd a szádra venni a nevét! - szűrte a fogai között.
- Miért? Úgyis megölsz, nem? Legalább hadd mondjam el, amit akarok. Ennyi jár nekem - vágtam vissza, és boldogan (na jó, azért az túlzás) konstantáltam, hogy a hangom már csak egy kicsit remeg. - Sutton meg akart ölni, Mike. Semmit sem ártottam neki. Ronan csak megvédett, mert szeret. Ha igazat beszélsz, tudod mi a szerelem, és megérted, amit tett - próbáltam rá észérvekkel hatni. Kérdés, hogy ez egy pszichopatánál működik-e.
- Sok a duma, szivikém. Térjünk a lényegre, nem gondolod? - billentette oldalra a fejét. A tekintete üres volt. Teljesen lepergett róla, amit mondtam. Kezdtem a szó szoros értelmében pánikba esni. Mit ér a sidhe látóság ilyen helyzetben?! - Először téged öllek meg, és végignézem, ahogy Blackmore szenved. Aztán vele is végzek. A túlvilágon találkoztok. Ó, bocs, elfelejtettem szólni. Neki nincs lelke. Soha a büdös életben nem látod többé a srácot. - Erre már korábban is felkészültem, most mégis savként marták a szívemet a szavak. Feltűnt, hogy már nem szólítja Amiconak. 
- Ti Ronannel több, mint egy évszázada legjobb barátok vagytok. Hogy felejtheted ezt el egy lány miatt, aki még csak nem is szeretett? - világítottam rá a tényekre, de ezzel csak annyit értem el, hogy sikerült még jobban felhergelnem.
- Szeretett engem. Szeretett volna, ha Blackmore nem veszi el tőle a lehetőséget - szinte már az arcomba üvöltötte a szavakat, majd a pulcsimnál fogva magához rántott, és elemelt a földtől. Egy pillanatig magatehetetlenül kapálóztam a levegőben, majd egyszerűen elhajított. Vagy tíz métert repültem, és egy hatalmas reccsenés kíséretében értem földet. Éles fájdalom terjedt szét a bal lábamban, mire felnyögtem. Mike mellém lépett, majd leguggolt és az arcomhoz hajolt. Szinte annyira közel volt, hogy éreztem a lehelletét. 
- Sajnálom, szivikém, de ez nem lesz egy gyors menet. Bár abban is benne lettem volna... - Remegve a könyökömre támaszkodtam, és egy félszeg mozdulattal szembeköptem. Először azt hittem, behúz nekem egyet, de félúton megállt a keze a levegőben, majd elvigyorodott és ciccegő hangot hallatott. 
- Megtanulhatnád már, mikor kell feladni. Azt hinné az ember, hogy akinek ennyi gyakorlata van a dolgok elvesztésében, tanul a hibájából. Ehhez már kicsit késő. Elmondom a programot. A mai éjszaka csak a miénk, és ne imádkozz, nem fog gyorsan végetérni. - Ránehezedett a bal lábamra, amelyik szerintem eltört. Éles fájdalom hasított egyenesen a csontjaimba, de némán tűrtem. Ha már meg fog kínozni, nem adom meg neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Bár a sikításhoz elég közel álltam. - Mit gondolsz, mennyi ideig hagyjam, hogy gyászoljon? Pár hónap? Vagy év? Esetleg egy évszázad? - Azt, hogy engem kínoz, még elviseltem. De a gondolatra, hogy Ronant szenvedni hagyjam, vibráló ellenállás férkőzött a tagjaimba, és egy erős, határozott mozdulattal lelöktem magamról Mike-ot. Hogy ez a hirtelen jött adrenalin-löket miatt történt, vagy csak felkészületlenül érte a mozdulatom, nem tudom, de valamiért újonnal jött magabiztosság töltötte el a szívemet. De várjunk csak, mit is tehetnék? Ezen egy pillanatig elgondolkodtam, és ez Mike-nak éppen elég volt ahhoz, hogy újra a földre kényszerítsen. Ránehezedett sajgó lábamra, és tovább folytatta a monológját. - Aztán amikor már sírva könyörög, hogy öljem meg, segítek neki, ahogy a jó barátokhoz illik. Először eltöröm a lábát, és beszámolok neki a kínzásod minden  egyes részletéről. Hidd el, szivikém, hosszú mese lesz. Aztán szépen, egyenként eltöröm az összes csontját. Hallod már a hangját? Tudod, hogy fog könyörögni, hogy öljem meg végre? - Gúnyosan felnevetett. Észrevettem, hogy már egy ideje remegek. Nem volt bennem félelem, csak egy valami irányított. A düh. Ki akartam nyírni ezt a rohadékot, nem érdekelt, ha beledöglök is. 
- Szép mese - csendült fel egy könnyed, gúnyos hang. Éreztem, hogy mozog a szám, de a hang mintha nem is belőlem jött volna. Lefogtam a kezét, mire felvonta a szemöldökét, és újra nevetni kezdett. Ekkor olyat tettem, amire nem hittem volna, hogy képes vagyok. Lerúgtam magamról Contrerast, felugrottam, és megragadtam a pólója kivágásánál, ahogy az imént ő tette velem. Egy megmagyarázhatatlan erő éledt fel bennem, amely kitörni készült. Másodperceken belül olyan messzire hajítottam a rohadékot, hogy a tóban kötött ki. Furcsán élénkebben láttam minden képkockát. Világító, zöldeskék köd vont be mindent, mégis élesen ki tudtam venni minden egyes molekulát, amely körbevett. A kékes fény halovány emlékeket idézett fel bennem. Dylan és én, amint egymáséra helyezzük a tenyerünket, és a köztünk lévő tér felizzik. Éreztem, hogy a sidhe látó-énem éledezik bennem, és átveszi az irányítást. Mire ez megtörtént, csak egy valami maradt bennem: düh. Tekintetemet a tóból kikászálódó fekete foltra szegeztem, és ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Lehunytam a szemem, áttörtem a tudatának gyenge pajzsán, és szinte láttam, ahogy az energiája szertefoszlik, egyenesen felrobban. Az előttem álló férfi sötétbarna szemei először hitetlenkedve bámultak rám, majd éles fájdalom tükröződött bennük, és örökre kialudt a fényük. Émelyegve néztem végig, ahogy a földre rogy, majd megbicsaklott a lábam. Hangokat érzékeltem magam mögül, majd egy kart, amely a derekamra kulcsolódott, megakadályozva, hogy elessek. Az utolsó kép, amelyet láttam, Ronan zöld/kék szemei, az ismerős fekete pöttyökkel, majd lehunytam a szemem.