2012. június 30., szombat

3. évad 10. fejezet

 Írország. 6 óra 55 percnyi utazás, de megérte. Alig hogy leszálltunk a repülőgépről, valami furcsa izgatottság vett erőt rajtam. Végre úgy éreztem, közel a cél. Karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megtudjak valamit a múltamról, a shide látók eredetéről. Bevallom, féltem a csalódástól, de ez sem szegte kedvem. Azt sem tudtam türelemmel kivárni, amíg az a bizonyos egyenruhás pasas kihalássza a bőröndjeinket a repülőből. Csomagokkal megpakolva indultunk el a belvárosba. 
 Dublin nyüzsgő nagyváros, de mégis van benne egyfajta megfejthetetlen titokzatosság, amely már első alkalommal magával ragad. Talán a változatos színű és formájú kő- és téglaházak, amelyek mellett elhaladtunk, vagy a szürke, gomolygó felhős ég, amely olyan hangulatot keltett, mintha egy misztikus regénybe csöppentünk volna. Már az első utcában öt pubra bukkantunk. Azért számoltam mert Hopp-játékot játszottunk. Aki előbb meglátott - adott esetben - egy pubot, annak kiabálni kellett, hogy "Hopp, pub!". Hogy hány évesek vagyunk? Néha én is elgondolkozom... Én és Seamus holtversenyben voltunk, mert kettőt-kettőt vettünk észre, míg Louis egyet. Chris pedig egyszerűen csak leszarta. 
- A vesztes Louis-szal alszik! - harsogta Seamus. 
- Jobb, ha tudjátok, hogy nem vagyok leprás. Az AIDS-tesztemért még nem mentem el, de egész biztos negatív lett - elmélkedett. Megrökönyödve néztünk rá.
- Csak vicceltem, idióták - forgatta a szemét. - Amúgy is Chris-pajtival alszok. Ő legalább szeret velem összebújni - tette hozzá, majd csábosnak szánt pillantásokat vetett Chris felé. - A múltkor is nálam aludt.
- Ja... én leszek a kis kifli - felelte Chris szarkasztikusan, de tudtam, hogy valójában egész máshol jár az esze. 
- Antipartiarc vagy - állapítottam meg, majd egy hirtelen mozdulattal hátat fordítottam neki. 
Elég nagy volt a tömeg, bár New York-hoz képest békésnek lehetne nevezni az utcákat, azonban a változatos, színes üzletek, butikok hívogató áradata fenntartaná még a legközönyösebb turista kíváncsiságát is.
 Fogtunk egy taxit a közelben, ami elvitt a szállásunkig. A mai éjszakát egy motelben töltjük, másnap reggel indulunk el Seamus nagybátyjához, Killaloe-ba. 
 Amíg Chris a taxi költségeit rendezte, vetettem egy pillantást a szállásunkra. A színes hirdetőtáblának, amely a kedvezményeket és az ajánlatokat hivatott közölni, két villódzó betűje kialudt, másik kettő erőtlenül villogott. A festék kissé lepattogzott a halványkék falakról, a bejárati ajtó kísértetiesen recsegett, de ez sem akadályozott meg minket, hogy belépjünk rajta, és egyenesen a kopár recepciós pulthoz vegyük az irányt. 
- Üdvözlöm önöket a Kék Hajó Motelben, miben segíthetek? - kérdezte egy csinos, harminc év körüli, szőke hajú nő, aki dallamos akcentusából ítélve ír lehetett. Egy ír Írországban? Hát ez meglepő.
- Szép napot, szobát szeretnénk foglalni. Négy fő részére, ma éjszakára - vette kezébe az irányítást Louis, és látványosan a pultra könyökölt. A nő úgy mosolygott, mintha Lou épp most nyújtotta volna át neki a tíz millió dolláros főnyereményt, a lottón.
- Sajnálom, de majdnem az összes négy fős betelt. Két lehetőség van: a franciaágyas, amelyhez egy kihúzható kanapé társul, bár ez inkább három személyes, a második, hogy két franciaágy van, de az a szoba tíz euróval drágább.
 Idegesített a sok pepecselés, ezért támadt egy gyors, ugyanakkor eszes ötletem.
- Hé, srácok. Mi lenne, ha ti hárman megkapnátok a franciaágyat, én pedig beérem a kanapéval is - vetettem fel, mire a srácok undorodva egymásra néztek, majd megadóan bólogattak.
- Legyen. Akkor a háromszemélyeset kérjük - intézkedett Louis. A hölgy bepötyögött valamit a gépbe, majd Louis-ra mosolygott. Ismét.
- 80 euró lesz. Máris megmutatom a szobátokat. - Összedobtuk a pénzt - szerencsére annak nem voltam hiányában, hisz Annie is adott egy kis zsebpénzt, továbbá az odaúton a számlámat is megcsapoltam. A nő kilépett a pult mögül, így szemügyre vehettük a kelleténél jóval rövidebb szoknyáját. A látványt csak tetézte, mikor riszálva elindult előttünk. Felesleges volt a srácokra néznem, tudtam, hová vetül a pillantásuk. A szememet forgattam. 
- A 17-es lesz a tiétek. Adok egy tájékoztatót, ha szükségetek van valamire, ebben minden fontos információt megtaláltok - magyarázta szívélyesen, majd felénk nyújtotta a prospektust. 
- Köszönjük - mondtam, majd elvettem. Láthatólag én vagyok az egyetlen, aki figyel. A többiek szeme valahol a nő dekoltázsa körül tévelygett. A szőke démon - a szóról akaratlanul is Ronan jutott eszembe - eltipegett mellettünk magas tűsarkain, négyesben hagyva kis csapatunkat. 
- Nem én leszek a virsli a szendvicsben - közölte Chris fintorogva. Erre a mondatra a többiek is visszazökkentek a valóságba és izgatott rikoltozások közepette feltépték a szoba ajtaját, hogy minél előbb lefoglalják az alvóhelyüket, és szemügyre vegyék a szálláshelyünket. Egy rövid előszoba után - ahol természetesen senki sem vetette le a cipőjét - egy tágas nappali következett, az említett franciaággyal a közepén. Az ággyal szemben egy nagy, dobozszerű - de legalább működő - tévé foglalt helyet. A franciaágy két oldalán diófa komódok kaptak helyet, a bordó függönnyel borított ablakok alatt pedig megleltük az említett kihúzhatós kanapét, az új fekhelyemet. A falak egyszerű fehér színnel voltak lefestve, a szoba berendezésében többnyire a bordó és a barna dominált. Egyszerű, de nagyszerű. 
 Kicsomagoltunk, ami annyiból állt, hogy ledobáltuk a bőröndjeinket a sarokba, és többé feléjük sem néztünk. Amíg a fiúk elfoglalták az ágyat és rendeltek egy karton sört, elindultam feltérképezni a fürdőszobát. Rögtön a bejárati ajtótól jobbra kapott helyet, bár nem volt egy nagy durranás. Ugyanazok a fehér falak, a sarokban kezdett leválni a tapéta. Szemben egy tiszta, négyszög alakú tükör, egy mosdókagyló és egy fehér szekrény terpeszkedett, amely véleményem szerint a törülközőket hivatott tárolni. Egy átlátszó anyaggal elkerített zuhanyfülkén és egy illemhelyen kívül üres volt a helyiség. Felfrissítettem az arcomat, mert a sok utazástól és a városi szmogtól piszkosnak éreztem, majd küldetésemmé fogadtam, hogy rendet csapjak a társaságban. 
 A srácok időközben elkezdték a sört bontogatni, és széttúrták az ágyat. 
- Fasza dolog ez az európai nagykorúság - jegyezte meg Lou, miközben a sört bontogatta.
- A sört otthon is kiadják. És ugyan kinek kell a rövid itt a Guinness hazájában?! - kérdeztem célzatosan. Chris a távlövővel babrált, de nem úgy tűnt, mint ami működik. Tévedtem a tévével kapcsolatban.
- Ez bedöglött - konstatálta végül duzzogva, miután elhajította a készüléket. Mármint a távirányítót, nem a tévét.
- Csak nem gondolod, hogy tévézni fogunk?! Nyomás várost nézni! - méregettem őket szemrehányóan, majd lelkesen felpattantam és összepakoltam pár cuccot az oldaltáskámba. A pénzem nagy részét otthon hagytam, csak egy kis költeni valót vittem magammal, továbbá fényképezőgépet, jegyzetfüzetet és iratokat. 
 A srácok kelletlenül ugyan, de követtek. Egy valaki volt, akire számíthattam: Seamus. Egy nála kétszer akkora térképpel a kezében baktatott előttem, és lelkesen magyarázott arról, hogyan közelíthetnénk meg valamit, amiről még életemben nem hallottam, de érdekesen hangzott. Chris és Louis sörrel a kezükben battyogtak utánunk.
 Kalandvágy, kíváncsiság és egy kis félelem egyvelege uralkodott el rajtam. Végre eljött az én időm!

2012. június 27., szerda

3. évad 9. fejezet

 Seamus már jó előre lefoglalta a jegyeket, így csak annyit kellett tennünk, hogy megállunk a 3-as terminál előtt, ledobjuk a bőröndjeinket, és megkönnyebbült sóhajok közepette letelepszünk rájuk, várva, hogy fel lehessen cuccolni a gépre. Chris szokatlanul csendes volt. Persze, foghattam volna a koránkelés okozta fáradtságra, de tudtam, hogy más áll a háttérben, mivel azután lett ilyen, hogy felébresztett az álmomból. Vajon miket motyoghattam össze-vissza? Elhatároztam, hogy rákérdezek, de út közben mégis meggondoltam magam. Persze, még mindig rengeteg közös témánk volt, de egy valami hiányzott mostanában a kettőnk viszonyából. A lelkizés. Rég volt már olyan alkalom, amikor kötetlenül, témától függetlenül kiöntöttük egymásnak a szívünket. Elszomorodtam. Amitől féltem, akárhogy is küzdöttem ellene, bekövetkezett. Az érzései miatt kissé eltávolodtunk egymástól. Már nem vagyok olyan fesztelen a közelében, mint régen; félek, hogy egy rossz mozdulattal vagy szóval félreértést idézek elő. Például: mikor öleltem meg utoljára úgy, hogy az mindkettőnknek csak egy baráti összeborulást jelentett? Eszembe jutott az ölelésünk, miután megérkeztem Portlandbe. Akkor már egy ideje többet érzett irántam barátságnál. Hogyan segíthetnék neki abban, hogy elfelejtsen - ilyen szempontból? Az arcára szegeztem a tekintetem, és megacéloztam a vonásaimat. Ezt neki kell véghez vinnie. Minden rajta áll vagy bukik. Ha neki sikerül, talán minden újra a régi lehet. Addig is, óvatosnak kell lennem, mit művelek. Nehogy félreértsen, vagy akár egy apró gesztust is jelnek vegyen.
- Hé, mit ültök itt? Oda lehet vinni a csomagokat a géphez, és az az egyenruhás pasas majd felpakolja - zökkentett ki Seamus dallamos hangja. Én sem tudtam, hogy hívják azt az embert szaknyelven, mert még sosem ültem repülőn. Engedelmesen feltápászkodtunk - egyikünk sem volt beszédes kedvében (kivéve ezt az ír tornádót) -, és elindultunk a terminál végébe, majd miután túlestünk a szükséges formaságokon - és sikerült lebeszélnünk Louis-t arról, hogy leüsse a furamód lelkesen taperoló biztonsági őrt - egy kétszárnyas üvegajtóhoz trappoltunk, amely a gépünkhöz vezetett. Egy női hang bemondta, hogy még tíz perc van az indulásig. Kicsit elkéstünk, mert bár hosszú sor kígyózott a gép ajtaja előtt, de mégsem voltak annyian, hogy az egész gépet betöltsék, tehát sejtésem szerint a többség már a szárnyas szerkezet belsejében ül. Odaadtuk a bőröndjeinket az említett egyenruhás pasasnak, majd felmasíroztunk a gépre. Miután elfoglaltuk a helyünket, és egy stewardess öt perces kiselőadást tartott a gép "házirendéről", a betartandó szabályokról és az utasításokról, egy szóval mindenféle unalmas dologról - Louis már az első percben bealudt, most is hangosan horkol -, intettek, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. Pár perccel később a gép indulásra készen állt. Szívesen mesélnék a repülés örömeiről és szépségeiről, arról, hogyan értük el az utazómagasságot, de az egész utat átaludtam. 
 Öt óra elteltével - ami nekem alig öt percnek tűnt - Louis ébresztgetni kezdett. Miket beszélek, könyörtelenül oldalba vágott, ami még most is kegyetlenül fáj! Megérkeztünk a Kennedy Reptérre. Ami egyet jelent: Louis teljességgel, totálisan bekattant. Mindig is oda volt New Yorkért, eddig kétszer járt a Nagy Almában. A dublini gép indulásáig még maradt öt óra + harminchét perc felesleges, eltölteni való szabadidőnk, így úgy döntöttünk, körülnézünk. 
 Seamus, mint az út többi mozzanatát, a szabadidőnket is beosztotta. Elsőként A Staten Island-i komppal utazva csodáltuk meg a 93 méter magas, 204 tonnás Szabadság szobrot. Végigsétáltunk a Broadway-n és a Wall Street-en. A múzeumokat a fiúkra való tekintettel kihagytuk a programból, így a következő látnivaló a Times Square volt. Ez volt a kedvenc állomásom. Az ikonikus útkereszteződés keretbe foglalja mindazt, amit New York City jelent és jelképez. Bármerre néztem, villódzó reklámokat és hatalmas hirdetőtáblákat láttam. 
 Időközben Louis és Seamus elugrottak az egyik hot dogoshoz - a több ezer közül -, mert a hosszú repülőút során mindannyian megéheztünk. Chris mellém lépett - egy pillanatra el is felejtettem, hogy itt van velünk, olyan csöndben volt. 
- Állítólag egy helyi törvény szerint a házakra kötelező reklámot kitenni.
- Wow, mióta vagy ilyen művelt? - mosolyodtam el, megkönnyebbülve, hogy nem némult meg.
- Mióta azt mondtad, agyatlan baseball játékos vagyok, és Sharon az értelmiségiekre bukik  - vonta meg a vállát. Sharon egy lány volt, akit tizenkét éves korában próbált - vagy inkább csak akarta megpróbálni... - elcsábítani. Sharon tizenhat volt, szóval a hódítás sikertelensége valójában nem Christopher értelmi képességeivel magyarázható, sokkal inkább a korával. Az akkori magasságáról nem is beszélve.
- Tényleg, mi lett a csajokkal, akik állandóan körülötted keringtek? - böktem oldalba. Régen állandóan lebzselt körülötte egy csapat lány, remélve, hogy elhívja valamelyiküket randira. Chris híres nőcsábász. Vagy csak kihasználja a lehetőségeit...
- Jelenleg nem érdekel senki elérhető - mondta, mélyen a szemembe nézve. Megütközve meredtem rá. Nem nézhetem tétlenül a burkolt vallomását. Mi ütött belé? Épp készültem volna játszani az ártatlant, megkérdezni, kibe zúgott bele, de szerencsére megmenekültem, mert Seamus már messziről megszakította a társalgásunkat - vagy annak hiányát - a hangos ordibálásával.
- Megjöttünk! 
- Vettük észre... - dünnyögte Chris. Ismét visszabújt a búskomor lovag szerepébe. Szívesen pofon vágtam volna. 
- Ki szereti a mustárt? - kérdezte Seamus derűsen.
- Ez az idióta mindegyikbe kért - adott magyarázatot Lou. - Pedig mi köztudottan utáljuk a mustárt - vetett egy szemrehányó pillantást Seamre, aki ártatlanul pislogott.
- Hát akkor kénytelen leszek egyedül elpusztítani a kicsikéimet - torzult Seam arca gonosz vigyorba. 
- Azt próbáld meg! - hördültünk fel egy emberként. Közel hat órája nem vettünk magunkhoz semmiféle táplálékot, egy kis keserű, sárga krém nem fog megállítani minket. Seam bánatára egyesével kikaptuk kezéből a hot dogjainkat. A virslivel töltött kiflivel a kezünkben folytattunk utunkat, melynek következő állomása a St. Patrick Katedrális volt. Lou és Chris nyavalygásától zengett az egész templom, de Seamus ragaszkodott hozzá, hogy megcsodáljuk a neogótikus, 100 méteres tornyokkal és kápolnával rendelkező épületet, melyet 1879-ben, szegény ír bevándorlók adományából építettek, 21 éven keresztül. Túl sok a szám, mi? A paptól megtudtuk, hogy az épület közel 2000 hívő befogadására képes, továbbá New York legnagyobb és legismertebb temploma. Nem kifejezetten rajongok az építészetért, de az égbe nyúló, gigászi formák engem is elbűvöltek. A srácok is a nyakukat meresztgették és bár sose vallanák be, de szerintem őket is lenyűgözte a látvány. Biztosan Írország is tele van ehhez hasonló szent építményekkel. Valamiért, amikor a sorsom és a múltam kérdésére akarok választ találni, mindig templomok és régimódi könyvtárak képe kúszik be az agyamba. 
 Ezután a történelemkönyvbe illő élmény után tettünk egy rövid sétát a Hudson folyó mentén, ittunk egy kólát, majd beültünk a Rockefeller Center-be, vacsorázni. A hűvös, őszi este korán szállt le New Yorkra, háromnegyed nyolckor már látni lehetett a csillagokat az égen, bár a new york-i fényáradat közepette lehetetlennek tűnt, hogy itt valaha teljes sötétség, a szó szoros értelmében vett éjszaka legyen.  Louis felfedezte, hogy a földszinten található a világ egyik leghíresebb sorozatgyártója, az NBC Studios. Az ő kezük közül került ki többek között a Miami Vice, a Knight Rider és a Star Trek. Lou és Chris egy időben nagy rajongója volt a sorozatnak, ezért evidens volt, hogy benéztek oda, miközben Seamus és én kettesben maradtunk.
- Mi baja van Chrisnek? - kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangnemmel. 
- Mi baja lenne? - játszottam az ártatlant.
- Olyan... fura. Sz'ented unta a programot? - kérdezte olyan aggódó arcot vágva, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megöleljem és biztosítsam, semmi baj nincs a programjával.
- Eszedbe ne jusson ilyesmi! A program állati volt, nagyon élveztük. Szerintem csak fáradt az utazás miatt - vontam meg a vállam. Nem akartam beavatni a kettőnk között folyó harcba, amelyet néha magam sem értek. Seamus nem elég érett az ilyesfajta problémák kezelésére, én pedig nem akartam untatni. 
- Oké - mondta, egy cseppet felvillanyozva. Mire Chris és Lou visszaért, maradt húsz percünk, hogy elérjük a repteret. Időben érkeztünk, épp befejezték a bőröndjeink átpakolását a másik gépbe, és megkezdték az induláshoz szükséges előkészületeket. Mikor lerogytam a repülőgép turistaosztályának ülésére, vettem csak észre, mennyire elfáradtak a lábaim. Mintha most futottam volna le a maratont. Mellettem Lou ismét horkolásba kezdett - fura hatással van rá a repcsi. Mindannyian elpilledtünk kissé, éreztem, hogy mindjárt lecsukódnak a szemeim. Hát, ez történik, ha az ember körül akar nézni New York City-ben. 

2012. június 20., szerda

3. évad 8. fejezet

 Miután sikerült "újraélesztenünk" Christophert, a nagymamám végül rábólintott az írországi kiruccanásra. Felhívtuk Seamust az indulással kapcsolatban, azt mondta, semmi akadálya, hogy már holnap elinduljunk. A mi kis ír fenegyerekünk már megtervezte az egész utat - lépésről lépésre. 06:40-kor indulna a gépünk Seattle-ből, ami több okból sem stimmel. Egyrészt nincs az az ember, aki engem ilyen időben képes lenne felkelteni, másrészt: a többiek is hasonlóan vélekednek. De mivel mindenki belátta, hogy felesleges több napot elvesztegetni az amúgy is rövid (már csak egy hét maradt belőle) őszi szünetből, félretettük a hisztijeinket, és beleegyeztünk a holnap hajnali indulásba. Még aznap este összepakoltam - több órába telt, mire minden cuccomat szabályszerűen bedobáltam a piros gurulós bőröndömbe. Felesleges volt erőlködnöm, tudtam, hogy úgyis otthon felejtek valamit. 
Másnap hajnalban
- Kase! Ébresztő! - szólongatott egy ismerős hang, de nem reagáltam. A kelletlen nyögéseken kívül semmi jelét nem adtam annak, hogy ébren vagyok. Percekkel később egy nagy, puha valami csapódott a fejemnek, mire hangos nyivákolásban törtem ki. 
- Nincs kedvem párnacsatázni - húztam a fejemre a takarót, de Chris kitartóan püfölt tovább. - Jól van, jól van! - adtam meg magam, majd morcosan feltápászkodtam és eltántorogtam a mosdóig. Vetettem egy futó pillantást a faliórára, mire elborzadtam.
- Mi a jó ég?! Még csak négy óra van, te barom - szidtam le, amiért ilyen korán felébresztett.
- Igen, de mire te elkészülsz, lekéssük a gépet - mondta. Tőlem csak egy szemforgatásra tellett, majd becsaptam magam után a fürdőszoba ajtaját. Hamar elkészülődtem, hogy lássa, tévedett. Fél ötkor már úton voltunk Louis-ékhoz. Olyan voltam, mint a mosott rongy, ezért mikor találkoztunk Lou-val, csak egy biccentésre telt a holdkóros fejemtől.
- Remek, nem csak én vagyok zombi - nyugtázta elégedetten Louis, majd kiparkolt a garázsból a fekete Miatával, és elfuvarozott minket Seamus-höz. Ez a vörös tornádóhoz hasonló természeti jelenség bezzeg már ébren volt: egyik lábáról a másikra szökdécselt a ház előtt. Az ember ki nem nézné belőle, hogy tizenhét éves - illetve márciusban tölti be -, kivéve, mikor a vedelésről van szó. Ha meglát egy sörös korsót - amire ír földön nagy a valószínűség - kifordul önmagából. 
- Készen álltok?! Lefogadom, hogy nagyon...
- Király lesz - fejezte be a mondatot helyette fáradt szemekkel Chris, mire mindketten felnevettünk, Seamus pedig a fejét csóválta. Miután bedobtuk Seamus bőröndjét is a Miata csomagtartójába, visszamásztunk az ülésre. Louis vezetett, én ültem mellette, mögöttem Chris, és mellette Seamus. Lehunytam a szemem, hátha sikerül kicsikarnom még egy kis alvást, de szinte lehetetlen volt. Seam egész úton megállás nélkül beszélt, be nem állt a szája. Louis észrevétlenül felhangosította a zenét.
- Próbálsz felébredni, mi, öreg? - kérdezte Seamus. 
- Nem, csak el akarom nyomni a hangokat - dünnyögte Lou a bajsza alatt, mire felnevettem. Seamus rá sem bagózott, beszélt tovább. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Chris elnyűtt pillantásából, és abból, ahogy kétségbe esetten könyökölve bámul ki az ablakon, arra következtettem, hogy ő sem bírja tovább idegekkel. 
- Nem tudjuk, mire vállalkoztunk... - motyogta Lou.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Alig negyed óra telt el, és ez még semmi. Több napot kell kibírnunk vele - bökött a háta mögé Louis. Kuncogtam, miközben az ujjaimmal a zene ütemére doboltam. A Portlandből Seattle-be vezető út hozzávetőlegesen 280 km, ami köszönhetően az autópályának, "csak" két óra utazást jelent. Seamus-re pillantva erősen kételkedtem benne, hogy kibírjuk ép ésszel. Épp egy ír kocsmadalt dalolt teli torokból, mire Chris oldalba bökte. Mosolyogva csóváltam a fejem, és éreztem, hogy elnehezül a szemhéjam. Seamus hangos duruzsolása tompa háttérzajjá halkult, a zene üteme pedig teljesen átjárta a testem. Azt hiszem, egy új Maroon 5 szám szólt, de nem volt időm alaposabban megfigyelni, mert ahogy lehunytam a szemem, elaludtam. 
 Álmomban minden olyan valóságos volt. Láttam magam előtt a lemenő nap fényét, ahogy rózsaszínes ködbe vonja az ég alját, és vakító, piros csillogással tükröződik az óceán habzó hullámain, nyugodt hatást kölcsönözve a tájnak. Bármilyen abszurd volt, teljesen biztos voltam benne, hogy Kaliforniában vagyok, aligha nem Santa Cruzban. Ismerős barátként fogadtam a tájat. Közelebb sétáltam a parthoz, és leültem a homokba, olyan távolságba, hogy a hullámok éppen hogy csak súrolják a talpamat. Rezzenéstelenül ültem a parton, de legbelül mégis furcsa nyugtalanság vett erőt rajtam. Léptek zajait hallottam magam mögött, és mintegy végszóra, Ronan jelent meg a színen. Zavartalanul leült mellém. A közelségére még mindig erőteljesebben kezdett kalapálni a szívem, úgy éreztem, bármelyik pillanatban szétfeszítheti erőtlen mellkasomat. Furcsa, nyugodt arckifejezés ült sima arcán, bár inkább hidegvérnek nevezném. Ilyennek láttam régebben, amikor még nem voltunk olyan viszonyban. Most azonban egy valami hiányzott a tekintetéből: az unottság. Úgy tűnt, erősen töpreng valamin. Nem mertem megszólalni, vagy csak nem tudtam. Végül ő kezdeményezett. 
- Az egész az én hibám - suttogta olyan hangerőn, hogy épp csak meghalljam.
- Micsoda? - kérdeztem értetlenül. Ha valaki hibás a történetben, az én vagyok.
- Hinnem kellett volna neked. Nem láttam át a helyzetet. - Erre a két mondatra megkönnyebbülés áradt szét az ereimben, és ha ez lehetséges, még nagyobbat dobbant a szívem.
- Sajnálom - suttogta. Tudtam, hogy ez egy álom, mert szürreálisan bizarr az egész helyzet. Mégis ki akartam élvezni minden percét. Végigpillantottam rajta. Ha ez egy álom, miért tűnik olyan valóságosnak? Minden részletet teljes 3D-ben látok magam előtt; szándékosan borzos szőkésbarna haját, amely most hosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem, emeletesen meredezett fölfelé. Zöldeskék szemeivel várakozón fürkészett, de nem tudtam, mit kéne mondanom. Még az illatát is éreztem, a hűs óceánillat kegyetlen pofonként ért. De hisz elveszítettem, nem? Lehetetlen, hogy megbocsásson. Túlságosan fájt. Főleg, hogy tudtam, nem valóság. Végigsimított az arcomon, és a hajammal kezdett babrálni, ahogy régen tette. Fájt az érintése. El akartam hinni, hogy mindez megtörténik, de elképzelni, hogy felébredek, és ő sehol sincs, borzasztó eshetőségnek tűnt. Mikor szembefordult velem, és hátradöntött a homokba, megadtam magam. Ha ez egy álom, örülnöm kellene, hogy nem rémálom, mint a vele kapcsolatos éjjeli rémképek nyomó többsége. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem meleg leheletét az arcomon, amitől összekuszálódtak a gondolataim. Éreztem a súlyát, amellyel rám nehezedik, és erős karját, ahogy a derekamra kulcsolja a kezét. A másikat a nyakamon futtatta, majd közelebb hajolt hozzám, és a homlokát az enyémhez nyomta. Nyelt egyet - ahogy én is. Lehunyta a szemét, így egy pillanatra láttam hosszú, barna szempilláit. De csak amíg le nem hunytam a szemem, és hagytam, hogy megcsókoljon. Minden pillanat lelassult, furcsa volt az egész helyzet. Más, mint a való életben volt. Biztosan azért, mert ahogy már említettem, ez egy álom. Ezért nem tudok racionálisan gondolkodni. Ekkor olyan dolog történt, amitől üressé vált a mellkasom, és összeroppant bennem valami. Ronan elhúzódott, elmélázva feltápászkodott, és lassú, magabiztos léptekkel eltávolodott tőlem. 
- Majd találkozunk - mondta hidegen, mintha már máshol járnának a gondolatai, de csupán egy pillanatra fordult meg, utána eltűnt. Nélküle az egész világ üresnek tűnt, egyedül éreztem magam. Azt hiszem, szólongattam, de nem tudom biztosan, mert halványan érzékeltem, hogy valaki megrázza a vállamat. Kinyitottam a szemem. A valóság hirtelen kegyetlenséggel ért. Az történt, amitől féltem. Eltűnt. Helyette Chris meleg, barna szemei bámultak az arcomba, ábrázatának minden részletét ki tudtam elemezni. Ismerős arcélét, égnek meredő, de rövid szőke haját, és... keserű tekintetét. Vajon beszéltem álmomban? Ahogy elkezdtem feltérképezni a környezetemet, ráébredtem, hogy egyedül ülök a kocsiban, a többiek épp a bőröndöket horgásszák elő a csomagtartóból, Chris pedig a nyitott ajtónak támaszkodik, és engem szólongat. Aligha nem megérkeztünk a seattle-i repülőtérre. 

2012. június 17., vasárnap

3. évad 7. fejezet

szerk.: Nem tudom, olvassa-e ezt valaki, de ha igen, kíváncsi lennék a véleményetekre :D dobhatnátok egy Sziá!-t, vagy valamit a kommentekhez! Köszi ;)

Reggel fura érzésre ébredtem. Aligha nem boldog voltam. Nem tudom, az időjárás miatt van-e, ami ma Portland-hez képest irreálisan derűs és napos, vagy mert úgy éreztem, sikerült továbblépnem. Talán mindkettő. Egyet tudtam: a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Elvégre itt az őszi szünet, a barátaimmal lehetek, teszek egy csodás utazást Írországba. Mi okom lenne a rosszkedvre? Ha már az írországi útnál tartunk. Egy dolgot elfelejtettem: megemlíteni Norah néninek. Elhatároztam, hogy ma felhozom neki a témát, és csak reménykedni tudtam, hogy rábólint. Végtére is, ahogy ő is mondta: nem vagyok már kislány. Mellesleg három kifejlett alfahímmel megyek, akik tudják, hogyan kell használni egy baseball ütőt, szóval semmi bajom nem eshet. Bekapcsoltam a régi, két óriás hangszóróval felszerelt hifimet, és elindítottam egy pörgős számot, majd nekiálltam emberi kinézetet varázsolni magamnak. Miután arcot mostam és meglepetten konstatáltam, hogy a szemem cseppet sem karikás - aligha nem csoda történt az éjjel -, magamra kaptam a fekete csőnadrágomat és egy fehér pólót, ehhez egy szürke farmerkabátot húztam. A hajamat kontyba kötöttem, felvittem egy kis szempillaspirált és szájfényt és már kész is voltam. Kész az első felhőtlen napomra, Portlandben. Lecaplattam a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt. Norah néni természetesen már az asztalnál ült - a hétalvóságomat nem tőle örököltem -, és a kávéját szürcsölgette, közben a mai újságot olvasgatta. 
- Szép jó reggelt! - üdvözöltem egy rögtönzött mosollyal az arcomon, majd nekiláttam kipakolni a hűtőt.
- De jó kedved van ma reggel - jegyezte meg bágyadtan. Megvontam a vállam, majd nekiláttam melegszendvicset sütni. 
 Miután feltankoltam egy kis szénhidráttal, áthívtam Chris-t és Seamus-t. Seam még az igazak álmát aludta, mikor megcsörgettem, ezért csak egy összefüggéstelen gagyogásra tellett tőle, miszerint húsz perc múlva itt lesz. Chris viszont már úton volt. Lou-t is hívtam, de épp kutyát sétáltatott és azt mondta, később Ryan-nel találkozik. Bekapcsoltam a tévét, de alig ért véget az első SpongyaBob rész, máris kopogtak. Olyan lendülettel ugrottam a kilincshez, hogy majdnem elvágódtam a kanapé sarkában. 
- Csak nem a Mikulást várod? - csodálkozott Norah néni. A küszöbön megpillantottam Chris-t teljes életnagyságban: borzos, álomkóros fejjel. Mikor a harmadnapos borostáját kezdte vakargatni és rekedtes hangon kipréselt egy Sziá!-t én magam is elgondolkoztam a nagymamám kijelentésén. 
- Beléd meg mi ütött? - vontam fel a szemöldököm. 
- Nem sokat aludtam az éjjel - dünnyögte, kijelentését egy ásítással igazolva. 
- Sitten voltál?
- Louis nálam aludt. Te nem tudod, milyen idegölő a horkolása...
- Éppenséggel tudom - vetettem rá egy szemrehányó pillantást. - Hahó, Eugene! Nyáron mindig elfoglaltad a külön szobát, ezért nekem kellett vele aludnom. 
- Tényleg. Mindegy, azóta rosszabbodott! 
- Amúgy, nincs kedved bejönni? - vigyorogtam, mert leesett, hogy egy ideje a küszöb két oldaláról beszélgetünk. 
- Nem rossz ötlet - bólogatott, majd edzőcipőstül betrappolt az előszobába. Megköszörültem a torkom és nyomatékosan a cipőjére, majd Norah nénire böktem. 
- Ó - vakargatta a tarkóját szórakozottan, majd lerúgta magáról a sáros cipőt.
- Jó napot! - szalutált udvariasan a nagymamámnak, aki még mindig a kávéját szürcsölgette.
- Ó, szia Christopher - nézett fel a Daily News-ból. Beljebb invitáltam Chris-t, én pedig nekidőltem a konyhapultnak. 
- Mama. Szeretnék kérdezni valamit - kezdtem bele a mondókámba. Norah néni gyanakodva váltogatta a pillantását köztem és Chris között, mintha arra számítana, bejelentjük, hogy összeházasodunk. - Szóval... az egyik barátom, Seamus meghívott minket a nagybátyja nyaralójába. Pár napról lenne szó...
- Kikkel mennél? És hol van ez a ház? - kérdezte mellékesen.
- Hát... Írországban - mondtam, mire elkerekedtek a szemei. - Mama, négyen megyünk. Chris, Louis, Seamus és én. És Seam nagybátyja megvárja, amíg megérkezünk. Semmi bajunk nem eshet! - érveltem.
- Viszem a baseball ütőt is, ha kell - tette hozzá Chris vigyorogva, majd kinyitotta a bejárati ajtót és nekidőlt az ajtófélfának. Csak nem levegőzni akar? Mire készül? A nagymamám felsóhajtott.
- Te leszel ott az egyetlen lány? 
- Igen, miért? - ráncoltam a szemöldökömet. Az ő szemükben én nem is vagyok teljes értékű lány. Szerintem azt se tudják, hogy vannak melleim.
- Négy fiúval... egy házban... Ez nem való, Kasey - csóválta a fejét rosszallóan.
- Kinek? - értetlenkedtem szándékosan.
- Egy fiatal lánynak - felelt, teljes meggyőződéssel arról, hogy igaza van. Nem hittem volna, hogy még a múlt században él.
- De mama. Ők a barátaim! Egész kicsi korom óta ismerem őket. Vigyáznak rám! - fakadtam ki. 
- Persze. Aztán lerészegednek - kontrázott Norah néni. - A részeg férfiaknak kiszámíthatatlan a viselkedésük. - A szemem sarkából láttam, hogy Chris erősen igyekszik visszatartani a röhögést.
- Igazából... ők nem is férfiak - állapítottam meg, mintha egy világmegváltó titokról rántanám le a leplet.
- Kikérem magamnak! - tört ki Chris-ből. - Egyébként, asszonyom, félre tetszik érteni. Ez egy tanulmányi kirándulás lesz. Meglátogatjuk a Dublini Egyetemet, és egy csomó kulturális program is szerepel az ütemtervben. 
- Is? Még éppen megfér a kocsmák és a lebujok mellett, igazam van? - vonta fel a szemöldökét Norah néni. Kíváncsian néztem, mi fog ebből kisülni. 
- Mama, kérlek - győzködtem. 
- Megígérem, hogy vigyázni fogok az unokájára, Mrs McLane. Olyan ő nekem, mintha a kishúgom lenne - mondta Chris. Az utolsó előtti szónál megrándult a szája széle. Lesütöttem a szememet. 
- Rendben, elhiszem, hogy tudtok vigyázni magatokra. De ha bármi baja esik az unokámnak, azt nem köszönöd meg - tette hozzá Norah néni, nyomatékosításképp levéve a szemüvegét. Így tényleg igazán fenyegetőnek hatott. Időközben én Chris-t fürkésztem. Előhúzott a zsebéből egy keskeny, téglalap alakú valamit, és felbontotta. Ahogy jobban megnézem, rádöbbentem, hogy egy doboz cigi van nála. A bal zsebéből előrántott egy öngyújtót is. Igyekeztem elterelni Norah néni figyelmét.
- A szállás Killaloe-ban van. A Shannon folyó mellett terül el, és asszem Clare megyéhez tartozik - emlékeztem vissza arra, amit Seamus mondott. Időközben Chris rágyújtott, és szippantott egyet abból az undorító füstből. Próbáltam folytatni a mondanivalómat, de már az első szónál megakadtam, mert Chris hangos fuldoklásba kezdett. Norah néni megrökönyödve fürkészte, én pedig teljesen lefagytam - nem tudtam eldönteni, hogy aggódjak-e vagy nevessek. Chris előregörnyedt és az ajtófélfának támaszkodott - mindeközben megállás nélkül krákogott. Norah néni felpattant a székről, és elment tölteni egy pohár vizet. Chris kezébe nyomta, és karba tett kézzel várta, hogy megigya. Mikor a barátom egy pillanatra abbahagyta a köhögést, felhörpintette a vizet. Még mindig köhögött, de már kezdett rendbe jönni. A nagyanyám hátba veregette.
- Tudtok vigyázni magatokra, mi? - kérdezte gúnyosan, mire Chris fancsali képet vágott. Őszintén felnevettem. 

2012. június 9., szombat

3. évad 6. fejezet

Október 26. 
Ronan

 Sosem voltam egy emocionális fajta, de mióta ő elment, nem érzek semmit. Bebizonyosodott az elméletem, miszerint a miféléknek nincsenek tényleges érzéseik. De valamit mégiscsak érzek, ha már ennyire fáj. Sértettséget? Ami minden napomat végigkíséri. A napokat, amelyeket a szobámban bezárkózva töltök, a falnak dőlve, és azon gondolkozom, mit rontottam el. Biztos bennem van a hiba, amiért másnál kereste a boldogságot. Én tényleg szerettem. Először dühös voltam rá, most már magamra vagyok az. Azt akarom, hogy visszajöjjön, és minden ugyanolyan legyen mint azelőtt. De nem változtathatok azon, ami történt. Ezek után nem tudnék ugyanúgy nézni rá. Fintorogva doboltam az ujjammal a kezemben lévő vodkás üvegen, amelynek több, mint a háromnegyede hiányzott. Mégsem voltam részeg. Ez is a démonságom egyik bosszantó mellékhatása. Nyílt az ajtó. Elképzelni is szürreális, ahogy Mike udvariasan bekopog az ajtón, ezért figyelmen kívül hagytam, hogy mennyire pokolian idegesít ez a szokása.
- Faszér' nem tudok berúgni - morogtam a bajszom alatt. 
- Megszokhattad volna az elmúlt másfél évszázad alatt - vetett rám egy atyáskodó pillantást. Mikor nem válaszoltam, megszólalt.
- Mikor térsz magadhoz? - kérdezte.
- Parancsolsz? 
- Mióta elment, csak árnyéka vagy önmagadnak. Tudod, mikor voltál legutóbb ilyen? Rebekah halálakor - adta meg a választ saját kérdésére. Emlékszem arra az időszakra. Nem láttam értelmét az életnek, többször is elgondolkodtam azon, hogy véget vetek neki, de egy valami visszatartott. Az utolsó kívánsága, amit a halála előtt suttogott a fülembe. 
Élj helyettem is - nem volt túl hosszú vagy költői, de annál nagyobb súllyal bírt. Élni - akkor és ott azt jelentette, hogy éljek együtt a fájdalommal. Az elvesztésének a fájdalmával. Továbbá azt, hogy ne hagyjam Suttont rombolni. Meg akartam találni, mielőtt komoly károkat okoz, amivel mindannyiunkat bajba sodor. Hozzá képest még én is felelősségtudó voltam, ami néha eléggé pokollá tette az életem. De legalább lefoglalt valamennyire. 
- Áruld el, mi benne olyan értékes, hogy ekkora hatással van rád? - kérdezte. Minden - válaszoltam volna napokkal ezelőtt, de azóta sok minden változott.
- Semmi - morogtam érzelemmentesen. 
- Csak egy a sok közül, aki összetörte a szívedet - dünnyögte. 
Emlékszem, mit mondott. Ahogy minden egyes szavára emlékszem. Azt mondta, egy bunkó, önző seggfej vagyok. Aláírom. De megvan rá az okom. Mindenki, akit közel engedtem magamhoz, becsapott, elhagyott vagy csak simán elvették tőlem. Ez újra bebizonyosodott. Nem tudok megbocsátani; Carolnak sem tudtam, neki sem tudok. Azt kéri, hogy higgyek neki, a legjobb haverommal ellentétben. Mike-ra sok mindent lehetne mondani, de miért akarna ártani nekem? Régóta tudom, hogy érez valamit Sutton iránt, de azt sem tudja, hogy meghalt. Legkevésbé azt, hogy én öltem meg. Ugyanakkor miért találna ki Kase ilyen baromságot? Nem rajong Mike-ért, de ez önmagában nem ad okot arra, hogy azzal gyanúsítgassa, ő küldte azokat a leveleket, ő ölte meg a szőke ciklon nagyanyját és őmiatta ment el a városból. Még mindig nem tiszta, hogy miért lécelt le, mert én itt lettem volna, hogy megvédjem. Azután is, hogy megcsalt, de ezt sosem ismerném be neki. Mióta elment, tényleg nem kapok leveleket. Igaz, napokkal előtte sem érkezett egy sem, de mintha ez az alak most végleg eltűnt volna a képből. Lehet, hogy tényleg őt akarta? De miért? Túl sok minden volt, amit nem értettem vele kapcsolatban. Az az igazság, hogy összezavart, és én gyűlöltem, ha nem tudtam kontrollálni a dolgaimat. Ahogy az azzal az ingatag irodalom tanárral történt.
- Öt napot kapsz - hallottam Mike rekedtes hangját. Most tűnt csak fel, hogy még mindig itt van. Nem túlságosan érdekelt, csak meredtem magam elé, hátha elmegy. Várt egy kicsit, majd elindult az ajtó felé. Visszanézett. 
- Nem éri meg, amico. Én mondom neked, túl hosszú az élet, hogy egy töredékéért nyekeregj. - Várta a hatást, de a szavai lepattantak rólam. Végre elhagyta a szobát, és remélem átjött neki a célzás, miszerint egyedül akarok lenni. 

2012. június 8., péntek

3. évad 6. fejezet

 Miután Chris elment - megbeszélt egy találkozót Josh-sal, én pedig megfogadtam, hogy holnap találkozunk - Norah néni kopogott az ajtómon. 
- Bújj be! - kiáltottam az ágyamon elterülve, miközben a fotóalbumokat nézegettem.
- Szia kincsem! Annie keresett telefonon - mondta, mire a homlokomra csaptam.
- A francba! Elfelejtettem felhívni, hogy megérkeztünk - jutott eszembe az ígéretem.
- Hívd fel, hogy nyugodt legyen. Bár nem értem, mi történhetett volna veled - vonta meg a vállát. Megint kezdődik. Imádta szidni a nagynénémet, én pedig csendesen tűrtem, mert a véleményét úgy sem tudom megváltoztatni - ő kapta a makacs szerepet a családban. - A lényeg az, hogy nekem most be kell mennem a belvárosba elintézni pár hivatalos dolgot. El leszel egyedül? - kérdezte aggódóan. Tessék! Hisz ő is itt hagy egyedül, ez semmiben sem különbözik a nagynéném viselkedésétől...
- Persze - bólintottam. 
- Jól van, akkor legrosszabb esetben két óra, és otthon leszek. Rendben? - pattant fel sietősen, majd egy utolsó pillantást vetett magára a falitükrömben - hihetetlen, hogy egy év alatt cseppet sem öregedett. A haját ugyan festeti - rövid, éjfekete tincsei mindig úgy ragyognak, mintha a fodrásztól jött volna -, de így is fiatalos hatást kelt teltkarcsú alakjával, a térd alá érő szoknyájával és blézerével. Arca ugyan szigorú, de kevés ránc tarkította. Azt hiszem, tőle örököltem mandulavágású, zöld szemeimet.
- Szia, mama - búcsúztam el tőle, mire cuppanós puszit nyomott az arcomra, és kilibbent az ajtón, levendulás parfüm illatot hagyva maga után. A gondolataimba merültem. Mindig ez történik, ha egyedül maradok, és bár korábban szerettem ezt az állapotot, a töprengenivalók most közel sem voltak olyan kellemes dolgok, mint a jövő heti meccs, a következő nap a suliban, a házim - tudom, szörnyű vagyok -, vagy épp az őszi szünetem tervezgetése. Kivéve az írországi kiruccanást. Jót fog tenni egy kis környezetváltás, ahol rendezhetem a gondolataimat. Nem sokat árultak el nekem a származásommal, és a "varázserőmmel" kapcsolatban, hát úgy tűnik, nekem kell utána járnom a dolgoknak. Biztosan vannak odaát ősi, kelta legendákat tartalmazó könyvtárak, vagy iratgyűjtemények, amelyeket érdemes lenne lecsekkolnom. Ami még sötét pont az elmémben, Ronan múltja. Élete nagy részét Írországban töltötte, ott ismerte meg Rebekah-t is. Még mindig furcsa belegondolni, hogy az ükanyám a pasim legjobb barátja volt. Vagyis, a volt pasimé... Nincs jogom kutakodni utána, de a démonok története is rejtély számomra, tehát ideje tisztázni, milyen lények is élnek ebben a világban az embereken kívül. Régebben az ilyen legendákat, babonákat mind kitalációnak tituláltam, de mostanában kezdek kételkedni az eddigi elveimben. Ha léteznek boszorkányok, démonok és shide látók, ki tudja, mi van még. Manók, tündérek, angyalok, vérfarkasok, vámpírok... A határ a csillagos ég. Bár Ed azt mondta, vámpírok nem léteznek, a többiről nem mondott semmit. Istenem, mennyire hiányoznak! Ed, ahogy nap mint nap vár a háza előtti lámpaoszlopnak támaszkodva, Missy, ahogy a mai pletykaáradatot zúdítja a fejünkre nap végén, és Ronan... minden mozdulata és szava hiányzott. Felőlem lehet akár olyan bunkó, nárcisztikus szörnyeteg, mint az elején, csak legyen itt. Talán úgy tűnik, hogy sikerült felejtenem. Ma egész jó kedvem volt, miután viszonylag kilábaltam a másnaposságból, de ez mind hazugság. Színjáték, amit azért űzök, hogy könnyebb legyen. Könnyebb elviselni a napokat, amelyeket immár nélküle kell megélnem. Magam elé idéztem az arcát. Minden egyes vonása élénken élt az emlékezetemben, kezdve telt, de szigorúan metszett ajkaival, mély, csillogó zöldeskék szemeivel és égnek meredő, szőkésbarna tincseivel. Tudom, hogy papíron démon, de inkább egy angyalra emlékeztet - addig, amíg meg nem szólal. Másokkal különösen bunkó és lekezelő tudott lenni, ahogy kezdetekben velem is. Nincs a világon rosszabb érzés, mint mikor eltaszít magától. De legalább ő még boldog lehet - előtte az egész örökkévalóság, csak nem fogja magányosan tölteni. Nekem... nincs a világon annyi időm, ami elég lenne a továbblépéshez. Utáltam a gondolatnak a szikráját is, hogy mást szeressen rajtam kívül, de beletörődtem, hogy nem gyászolhat örökké. Én csak egy  kis darabkája voltam az életének, ideje továbblépnie. Ahogy nekem is. És ekkor olyan történt, amiről nem hittem, hogy valaha be fog következni. Elérkeztem a gyász utolsó lépcsőfokára: a belenyugvásba.
 Félredobtam a fotóalbumot és úgy döntöttem, ideje változtatni. Miért ragadnék le a múltba? Ha visszagondolok, folyton ezt tettem. Fotóalbumokat nézegetek, siratom, amit elvesztettem, amit elrontottam, ahelyett, hogy a jelenbe néznék, és igyekeznék megtartani, ami még megmaradt. Egyszer elrontottam, nem teszem még egyszer. Hogy a kedvenc Jane Austen regényemből idézzek: "Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez." - mostantól eszerint fogok élni, ezért meg is teszem az első lépést. Elmegyek futni. Reflexből előrángattam a rövidnadrágomat a szekrényemből, majd ahogy a kinti borús időjárásra tekintettem, fintorogva tettem vissza a ruhadarabot. Elővettem egy hosszú, elasztikus, szürke futónadrágot, az aláöltözetemet, és a fekete széldzsekit. Lábamra húztam a futócipőm, a zsebembe süllyesztettem az mp4-emet és elhagytam a lakást, de előtte hagytam egy cetlit a hűtőn, miszerint: "Találkozom egy barátommal, Louis-szal. Legkésőbb 8-ra hazaérek. Puszi: Kase" Csak hogy lássa, a szentbeszéde nem talált süket fülekre bennem. Louis az utcavégi útkereszteződéstől balra, a második utcában lakott, amit akár egy jó kis bemelegítésnek is tekinthetek. Elindítottam egy számot az mp4-emen, majd elkezdtem mozogni a pörgős ütemre. A lassú kocogás nem tartott sokáig, azonnal begyorsítottam, és alig negyed óra alatt Louis-éknál voltam. Az ő háza sem sokban különbözött a miénktől, kivéve, hogy kétszer akkora volt, mivel kétszer annyian is laktak benne. Louis öt személlyel él együtt: az anyjával, az apjával, az öccsével, a nővérével és a kutyájával, Darius-szal, aki egy öt éves németjuhász. Lou-t az udvaron rohangászva találtam, épp Darius-szal játszott, amikor észrevett a kapuban ácsorogva.
- Szia, csajszi! Mi volt tegnap? Meg sem vártad a fogadás eredményét - tudakolta, miközben mellém sprintelt és kinyitotta a kaput. Darius-nak ennyi bőven elég volt, hogy rám vesse magát és elterüljek a földön. Sikítozva nevetgéltem, amíg Louis lerángatta rólam.
- Rossz kutya! Nem esszük meg a vendégeket! Bezzeg a Pedigree, arra finnyás vagy - korholta a blökit. - Látod, milyen sznob? - intézte felém a szavait. Elnevettem magam, majd beljebb merészkedtem.
- Chris elmesélte a fogadást. Te tudtad, hogy ilyen király labdát kaptam? 
- Mi az hogy! Én választottam ki - fonta keresztbe a karjait büszkén a mellkasa előtt. - Amúgy, hová tűntetek tegnap? 
- Leittuk magunkat, és Chris elvesztett még egy fogadást - vigyorogtam.
- Fasza! Mesélj! 
- Nézted a Yankees - Red Stocks meccset? A kis naiv a jenkikre tippelt, úgy hogy most rá kell gyújtania a nagyanyám előtt, aki a habitusa alapján akár mormon is lehetne.
- Majd vedd fel videóra, oké? - nevetgélt. 
- Meg lesz. 
- És te... mi járatban? Jöttél fitnesztermet csinálni a kertemből? - húzogatta a szemöldökét az öltözékemet vizslatva.
- Nem is tudtam, hogy szoktál kertészkedni - kuncogtam.
- Nem is. Csak megvédem Dariustól és az aknáitól - vigyorgott. Az az egy hónap egyáltalán nem ejtett csorbát a barátságunkon. Mintha el sem mentem volna; felhőtlenül nevetgéltünk az udvaron, mialatt Darius sértetten körözött Lou lábainál.
- Arra gondoltam, elmehetnénk futni. Mint a régi szép időkben - kacsintottam.
- Á, nem volt az olyan rég - legyintett, majd nagy nyögések közepette lehajolt Darius ladbájáért. - Ú, vagy talán mégis? Ideje lenne formába hoznom magam - nevetett. - Megvársz idekinn, vagy bejössz? - kérdezte, mire lopva vetettem egy pillantást Dariusra. Megzavartam a játékukat, ezért most betolakodóként tekint rám, tehát inkább maradtam a bemenetelnél. Louis felrohant az emeletre, amíg én leültem a konyhába. Léptek zaja hallatszott a fürdőszobából. Egy göndör, barna hajú lány tipegett ki a nappali közepére, egy szál törülközőben és turbánnal a fején. Louis nővére.
- Anya, nem láttad a...? - harsogta, majd a tekintete megakadt rajtam.
- Ó, szia - hebegte, majd elkezdett a dohányzóasztalon matatni. 
- Hello, Nina! - mosolyogtam.
- Á, megvan! - emelte a feje fölé győzedelmesen a fésűjét. - Rég láttalak. Azt hittem, Kaliforniában vagy.
- Változott a terv. Igazából tegnap előtt jöttem haza - mondtam.
- Ó, és milyen volt? Biztos szuper. Csomó jó bolt van ott, meg minden... - Mi ez a bolt-mánia mindenkinél?!
- Aha, jó hely - bólogattam.
- Nekem sajna készülődnöm kell, de örülök, hogy taliztunk - villantott rám egy sztármosolyt, majd visszatrappolt a fürdőszobába. Nem sokkal később egy melegítő gatyós minitornádó ugrált le az emeletről, akiben felismertem Lou öccsét, a hét éves Trevort. 
- Szia, Kiki! - üdvözölt vigyorogva. Egy az egyben Louis-ra hasonlított, még ha ezt ő nem is volt hajlandó beismerni. 
- Hé, Trevor. Nem tudod, a bátyád mikor méltóztatik letolni ide a hátsóját? - kérdeztem derűsen.
- Épp sminkel - kuncogott. Vicces gyermek... - Lenyúltam az mp4-ét. De cs-sss ne mondd el neki! - szorította a szájához sejtelmesen a mutatóujját.
- Mehetünk! Csak nem találom az mp4-emet! - kiabált Lou az emeletről pár másodperccel később. Trevor gonoszan vihorászott, majd elrohant a nappaliba, és bedugta a ketyerét a párna alá. Gondoltam, ne én legyek az, aki lebuktatja. 
- Majd én énekelek, csak gyere! - kiabáltam. 
- Ajjaj - dünnyögött. 
- Vigyázz, mert tanultam egy-két trükköt Kaliforniában! - kiáltottam, mire gunyorosan letrappolt a lépcsőn. Percekkel később már az úton voltunk. Egy-két kilométert kell csak megtenni a belvárosig, ott pedig van egy futóknak kialakított ösvény a Willamette mentén. 
- Beszéltél már Seamus-szel? - ziháltam, miközben átkocogtunk az úttesten. 
- Ja, az írországi út. Faszályos lesz - felelte derűsen. 
- Az biztos. Amúgy... Chris-nek van most valaki a láthatáron? - kérdeztem csak úgy mellékesen. 
- Fura, de nincs. Miért? - érdeklődött.
- Csak úgy. Rég volt már barátnője, gondoltam segíthetnénk neki becsajozni - vontam meg a vállam, miközben leszánkáztunk a domboldalon.
- Hidd el, megoldja magától is. Mostanában kihagyott pár ziccert, úgy hogy nem hinném, hogy kapcsolatot akar. Hacsak... - mosolyodott el sejtelmesen Louis, miután elértük az ösvényt, és gyorsítottunk a tempón.
- Hacsak mi...? - vontam fel a szemöldököm.
- Tudom, hogy allergiás vagy erre, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy... beléd esett - magyarázta.
- Ne, ne, ne! Hagyd abba! Mi ketten barátok vagyunk - kötöttem az ebet a karóhoz. 
- Én nem hiszek a fiú-lány barátságban. Az egyik fél mindig többet érez - hajtogatta bölcset játszva. 
- Mi is barátok vagyunk, még sem vagyok beléd esve - ellenkeztem. 
- És honnan tudod, hogy én nem vagyok halálosan szerelmes beléd? - fordult felém fapofával, mire elnevettem magam. - Mit nevetsz? - kérdezte halálos komolysággal.
- Ne már, tudom, hogy viccelsz - csóváltam a fejem. 
- Hát... hagyjuk - motyogta, majd elkapta a tekintetét. Lefagyott a mosoly az arcomról.
- Louis... - szólítottam meg óvatosan. Nem hiszem el... biztosan viccel. Hogy mindketten belém estek, az ki van zárva. Nem lehet az embernek egy igaz barátja, hátsó szándékok nélkül?! A gondolatmenetemből Louis zengő nevetése zökkentett ki. 
- Teccesz! 
 Megkönnyebbültem.
- Idióta! Már majdnem elhittem, te barom! - böktem oldalba, mire elvesztette az egyensúlyát és elfeküdt a mellettünk elterülő füves, dombos területen. 
- Látnod kellett volna az arcodat! - zihálta a nevetéstől könnyező szemekkel.
- Seggfej - csóváltam a fejem, de én sem bírtam ki nevetés nélkül. 
- De komolyra fordítva a szót: mit akarsz kezdeni Chris-szel? - kérdezte, mire elkerekedtek a szemeim.
- Kezdeni...? Semmit. Barátok vagyunk, és ha rajtam múlik, azok is maradunk - csaptam a pázsitra.
- Hú, de eltökélt valaki. Nem tetszik? Egy kicsit sem? - kérdezte. 
- Nem! Mármint... persze, helyes meg minden, de...
- Tudtam! 
- Nem úgy értem! Mármint, nem ronda, nem? - Teljesen belezavarodtam abba, amit mondtam. 
- Ezt inkább egy csajtól kellene megkérdezned - fintorgott.
- Szóval... Chris rendben van, de nem érzek iránta semmit. Semmi többet barátságnál - zártam le a témát.
- És ha ő igen? - ugráltatta a szemöldökét.
- Te ezt élvezed? - kérdeztem.
- Mit?
- Hogy kerítőt játszhatsz - vontam fel gunyorosan a szemöldökömet.
- Szó sincs ilyesmiről! Csak jobban ismerem őt, mint te - dünnyögte.
- Ezt miből gondolod? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.
- Tudod, mi pasik másról beszélgetünk, mint a műkörmök meg a hajvasalás - gúnyolódott.
- Hé, mikor hallottál engem műkörmökről beszélgetni? - kértem ki magamnak.
- Na ez az. Semmikor, mert ez olyan dolog, amit a csajok egymás közt beszélnek meg. A pasiknak is vannak ilyen témáik.
- Mint a műköröm...? - húztam az agyát.
- He-he. Nem - mondta tömören, majd felpattant és leporolta magát.
- Várj... te tudsz valamit - vizslattam gyanakvóan.
- Talán - felelte sejtelmesen, majd elindult fel a dombon. Nem haboztam, azonnal követtem. Átmentünk a nyüzsgő úttesten, majd beültünk a közeli kávézóba, ahol mindketten rendeltünk egy hatalmas banán shake-et. Egy jó adag szénhidrát mindig jól jön futás után.
- Szóval, regélj csak - böktem felé az állammal, miközben össze-vissza kavargattam a shake-emet a szívószállal.
- Átjött pár órával ezelőtt. Odaadta a jegyeket a Yankees - Chicago  meccsre. Tudod, még az A3010-Softcompression-ös fogadás miatt. - Feszülten lestem minden egyes szavát. - Érdekelt, mi volt veled tegnap, ezért rákérdeztem. Azt mondta, volt egy pasid odaát, Kaliforniában, és hogy félrekavartál, de nem volt egészen szándékos, és emiatt  nagyon berágott rád. Nem tudom, mit meséltél neki arról a csávóról, de...
- Mit mondott? - sürgettem.
- Röviden annyit, hogy egy nagy barom. És hogy jobbat érdemelsz - közölte. 
- A francba - szitkozódtam.
- Mi az?
- Miért avatkozik bele? Tudom, mi a jó nekem, ő pedig maradjon ki ebből. Nem tud semmit - morogtam. 
- Na ez az, amit a csajok egymás között beszélnek meg - bólogatott, mint aki belefáradt a felesleges fecsegésembe. Oké, talán túlságosan is felhúztam magam, de szerintem teljesen jogos. Ne beszéljen ki fűnek-fának. Oké, ez csak Lou, de akkor is! Ne avatkozzon bele. Időközben mindketten eltüntettük a banán shake-ünket, ezért rendeltünk még egyet. 
- Tudod, aggódtam érted - váltottam témát. Értetlen arckifejezés terült el a képén, ezért pontosítottam. - Amikor kórházba kerültél. 
- Te tudtad? - kérdezte hitetlenkedve. 
- Aha. Egy csomószor üzentem Chris-szel, hogy jobbulást... Engem hívott, mikor rosszul lettél. Nagyon ki volt akadva.
- Minek riogatott téged? - masszírozta a homlokát.
- Szerinted nem kellett volna tudnom róla? És ha történt volna valami... komolyabb? 
- Na, pont ezért! Nem akartam, hogy elmondja, mert mindig olyan komolyan veszed az ilyen dolgokat - magyarázta.
- Csoda, ha aggódom a legjobb barátaimért? - vontam fel a szemöldököm. 
- Nem az, csak... Nem nagy ügy. Jól vagyok, nem? - tárta szét a karjait. 
- Jó, elhiszem. Akkor most már tiszta vagy, ugye? - kérdeztem.
- Mint atom! 
- Oké. Csak mert, tudod, hogy a baseball fontos, és...
- Értettem, anyu! Jó kisfiú leszek - forgatta a szemeit drámaian. - Apám... Mióta vagy te ilyen anyáskodó? - kuncogott.
- Csak hiányoztatok, ennyi az egész - mosolyogtam. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán mindketten hazamentünk, én pedig végre felhívtam a nagynénémet. Kicsit sértődött volt, amiért nem hívtam fel azonnal, de hamar kiengeszteltem, amint elkezdtem Smith-ről és Jonah-ról kérdezgetni. Tegnap volt Jonah szülinapja, és odaadták neki a kocsit. Fura, hogy már nem áll a felhajtón a sötétkék Maseratim, hogy elfuvarozzon mindenhová. Azt mondta, nehéz megszokni, hogy üres a ház, amikor hazaér, és a "kis barátaim" sem csöngetnek be naponta ötször. Ez nekem is hiányzott, el is érzékenyültem egy kicsit, de igyekeztem derűs hangnemet erőltetni magamra, és meséltem neki az írországi nyaralásról. Húsz percet trécseltünk, aztán lezuhanyoztam, átvedlettem pizsamába, és épp készültem kiülni a tetőre, amikor ráébredtem, hogy erre itt, ebben a házban sosem lesz lehetőségem. Szerettem azokat az éjszakákat, amikor a tetőn összekucorodva a csillagos eget bámultam, és Ronan-en tűnődtem. Még annak idején, amikor annyi rejtély volt körülötte. Rejtélyekből természetesen még most is akad, de már tudom, hová tegyem. A legjobb az lenne, ha elfelejteném, de ez, ha megfeszülök sem megy, tehát inkább törekszem elfeledni a rosszat, és megőrizni a jó pillanatokat. Felidéztem a tengerparti éjszakákat, a santa monica-i kiruccanást, és minden vele kapcsolatos boldog emlékem - így csukódtak le a szemeim.

2012. június 7., csütörtök

3. évad 5. fejezet

 Hasogató fejfájásra ébredtem. Olyan érzésem volt, mintha az agyam ki akarna robbanni a koponyámból, továbbá enyhe hányinger gyötört. Ráadásul egy újabb rémálomból ébredtem fel. Ismét róla szólt, az elvesztéséről. Lelöktem magamról a takarót, és csodálkozva ültem fel a... franciaágyban? Elgyötörten hunyorogva vakargattam a tarkómat, miközben azon agyaltam, hogy kerültem ide. Minden olyan ismerős volt. A képek a falon, a repülős lámpa, a sarokban heverő baseball ütő... Christopher szobájában vagyok. Csak most vettem észre, hogy ő is ott fekszik mellettem. Nekem háttal volt, de így is feltűnt, hogy nincs rajta póló. Végigpillantottam magamon, és meglepetten konstantáltam, hogy egy szál melltartóban vagyok. Körülnéztem, a pólóm a padlón fetrengett, ezért gyorsan magamra húztam. Kétségbeesetten sürgettem az agyam, hogy emlékezzen a tegnap estére, de semmi képet nem kaptam arról, ami történt, csak még egy dózis extra fejfájást. Bármennyire is szerettem volna eltűnni a takaró alatt, és sosem bújni elő, nem bírtam tovább egy helyben maradni, muszáj volt járnom egyet. Sietve felpattantam, de hiba volt, mert a gyomrom liftezni kezdett, és iszonyatosan szédültem. Visszafojtottam a feltörni készülő rókacsaládot, és kirohantam az ajtón. Szerencsére csak egy rövid folyosó választott el a mosdótól. Épp annyi időm volt, hogy letérdeljek a wc elé és rögtön kiadtam a gyomrom tartalmát. Szinte csak a tegnapi folyadék volt bennem, emiatt keserű lett a szájízem. Fintorogva egyenesedtem föl, ugyanakkor megkönnyebbültem kissé. Hideg vizet fröcsköltem sápadt arcomra, és megmostam a fogam. Most tűnt csak föl, mennyire ki vagyok száradva. Miután bevedeltem egy liter vizet, visszatántorogtam a szobába. Lehuppantam az ágy szélére, és magamra csavartam a takarót. Még csak halvány foszlányokra sem emlékszem a tegnapi napból... Mennyit ihattam?! Lopva vetettem egy pillantást a békésen szuszogó Chris-re. Remélem, nem csináltam semmi marhaságot. Azon agyaltam, vajon van-e rajta bokszer, de nem mertem ellenőrizni. Végül csak az ajkamat harapdálva meredtem magam elé, és idegesen doboltam az ujjaimmal a lepedőn. Chris mocorogni kezdett, majd egy hatalmas ásítás kíséretében kinyitotta a szemeit. Jobb állapotban volt, mint én, de rajta is látszottak a másnaposság nyomai. Nyűgösen megdörzsölte a szemeit és összeborzolta amúgy is kócos haját. Vetettem rá egy aggodalmas pillantást, mire elkomolyodott a tekintete.
- Jól vagy? - kérdezte gyengéden. Mi a fenét művelhettem tegnap?
- Cefetül másnapos vagyok és az előbb hánytam, úgy hogy ne haragudj, ha nem adok jó reggelt puszit - próbáltam kipréselni egy mosolyt, de menet közben fintorrá alakult.
- Mennyire emlékszel? - tapogatózott.
- Miből?! - kérdeztem hisztérikusan. 
- Nyugi... - csitítgatott, de ismét rám tört a hányinger és eszeveszettül lüktetett a fejem.
- Ugye mi nem...? - pillantottam meztelen felsőtestére, de azonnal elkaptam a tekintetem, és a homlokomat kezdtem masszírozni.
- Mi mi nem...? Ja, nem - kapcsolt. 
- Mit csináltam tegnap? - kérdeztem gyanakvóan. 
- Nem akarod tudni - rázta a fejét, mire megremegett az ajkam. 
- De, tudni akarom - feleltem bizonytalanul. Feszült figyelemmel vártam a válaszát, még a takarót is megmarkoltam idegességemben.
- Először is: megittad az összes sörömet - nézett rám megrovóan. - Aztán a meccs után tökre kiütötted magad, azt mondtad, te vagy Pókember és ledobáltad a cuccaidat. És Amerika Kapitánynak hívtál.
- És hogy kerültem az emeletre? - ráncoltam a homlokom. Nem hiszem, hogy olyan állapotban képes lettem volna elbírni akár egyetlen lépcsőfokkal is. 
- Felcipeltelek, mert nem bírtál magaddal. Azt mondtad, magadtól is fel tudsz menni, és megharaptál... - A tenyerembe temettem az arcom. - Aztán valami olyasmiről hadováltál, hogy ne oktassalak ki folyton, és valami hülye néven szólítottál... ja igen, azt mondtad: Edward.  
- Úristen - szörnyülködtem. Sokszor látott becsiccsentve, de ennyire messzire még sosem mentem. Általában a srácok szokták leinni magukat, mert én vagyok a sofőr.
- Nyugi, nem volt olyan vészes - legyintett. Megkönnyebbültem. Hálás vagyok, amiért nem használta ki a helyzetet. 
- Várj... azt mondtad a meccs után. Mi lett az eredménye? - kérdeztem. Megköszörülte a torkát és a szoba sarkát kezdte fixírozni.
- Állj... a zoknik nyertek, igaz? - tapogatóztam.
- Nem vagy éhes? - terelt, és bár a gyomrom kongott az ürességtől, nem sikerült témát váltania.
- Gyenge próbálkozás! Hol a távlövő? - pattantam fel a távirányító után kutatva, amit szinte azonnal megpillantottam a Chris oldala felőli komódon. Lefogtam a karját és átlendültem fölötte. Majdnem kitörtem a nyakam, de egy hajszállal előbb szereztem meg, mint ő. Bekapcsoltam az ággyal szembeni dvd-állványon lévő plazma tévét és szörfölni kezdtem a csatornák között. A sporthíradóban mindig beszámolnak a tegnapi meccsek eredményéről. Meg is találtam a Sport 1-et, ahol hatalmas, piros betűkkel virított a szalagcím, amelyből megtudtam, hogy a Red Stocks megverte a Yankees-t!
- Ez az! Készítsd a tüdőd, Emerson! - Belebokszoltam a levegőbe, és elkezdtem örömtáncot járni az ágyon, ami nem volt túl jó ötlet, mert azonnal felkavarodott a gyomrom. 
- Egy pillanat... - tartottam fel a mutatóujjamat, majd szélsebesen elszáguldottam a mosdóig, és kiadtam a gyomrom tartalmát - meglepő, hogy maradt bennem még egyáltalán valami a reggeli után. Amikor felegyenesedtem, Chris ott állt mögöttem és a kezembe nyomott egy Aspirin-t és egy pohár vizet.
- Fhú, köszi - dünnyögtem a homlokomat dörzsölgetve, majd bekaptam a pirulát és leöblítettem a folyadékkal. - Milyen nap van ma? - kérdeztem zavarodottan.
- Hétfő, miért? 
- Jézusom, akkor neked nem kéne suliban lenned? - kerekedtek el a szemeim. Norah néni már elkezdte intézni az átiratkozást, a régi tankönyveim még megvannak, de nem tudom, mikortól kezdhetek el újra járni.
- Te tényleg kiütötted magad. Őszi szünet van - felelte.
- Ó... - Erről teljesen megfeledkeztem. Ahogy arról is, hogy értesítsem Norah nénit a tegnapi terveimről. Basszus. Kirohantam a mosdóból, figyelmen kívül hagyva Chris értetlen arckifejezését, és előkotortam a mobilom a farmerem zsebéből. 20 nem fogadott hívás. 
- Atyaisten - nyögtem döbbenten.
- Mi történt? - hallottam Chris hangját a hátam mögül. Ma már másodszorra surran mögém úgy, hogy nem hallom. Nagyon emlékeztetett valakire. 
- A nagyanyám 20-szor keresett tegnap, meg párszor ma reggel is. Elfelejtettem szólni neki, hogy nálad alszom. Mondjuk én sem tudtam róla... - vakargattam a tarkómat.
- Hívd vissza.
- Most inkább hazamegyek. - Lélekben már felkészültem a lecseszésre, felesleges tovább halogatni. 
- Oké, elkísérlek - jelentette ki, majd választ nem várva felkapta a farmerját a földről.
- Azt hiszem, meg tudom védeni magam a nagymamámmal szemben - vetettem rá egy "ugyan, kérlek" pillantást.
- Elhiszem, de gondoltam utána elmehetnénk valahová - vetette fel az ötletet. Eszembe jutott, hogy otthagytam tegnap a többieket, ezért beláttam, jó ötlet lenne kiengesztelni őket. 
- Rendben, de gyalog megyünk. Ha esetleg rám jönne a rókázás - kötöttem ki, mire beleegyezően elmosolyodott. Én is magamra húztam a farmerem, Chris pedig a pólóját, és már kész is voltunk. 
- Ja, és elhoztam a labdádat - emelte le a polcról a dedikált Wilson-omat, majd a kezembe nyomta. 
- Köszi. Tényleg, ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam. - Ez nem volt igaz. A legjobb ajándékomat Santa Cruzban hagytam, és sosem kapom vissza... - Egyébként... mi lett az eredmény tegnap? - tereltem a beszélgetést a fogadásra.
- Csak annyit mondok, hogy két fogadást vesztettem el alig huszonnégy óra leforgása alatt...
- Nem vagy formában - nevettem, amíg még lehet. Norah néni az ilyen bizalmi dolgokat mindig is komolyan vette, csoda lenne, ha még nem hívta volna a rendőrséget. Tényleg bűntudatom volt, amiért nem vettem fel a telefont, de még mindig jobb, mintha részegen szóltam volna bele. Deja vu érzésem volt. Minden családtagomat kikészítem az önzésemmel. 
 Túl gyorsan értük el a házunk bejáratát, a nagymamám kocsija pedig a felhajtón állt, tehát ezer százalék, hogy odabenn tartózkodik és épp halálra aggódja magát értem. 
- Nem akarok bemenni - motyogtam, de azért lenyomtam a kilincset. - Figyelj, gyere be te is, hátha akkor visszafogja magát - kérleltem. Mikor egy csibészes mosollyal biztosított a jelenlétéről, kitártam az ajtót. A nagymamám ölelése bomba-szerű becsapódásként ért. Biztatóan magamhoz öleltem, de eltolt magától és szemrehányóan karba fonta a kezét.
- Te meg hol voltál?! - csattant fel, bár hangjából inkább megkönnyebbülés, mint düh tükröződött. 
- Sajnálom! Szólni akartam, de teljesen kiment a fejemből, és... - magyarázkodtam. A nagymamám egy jelentőségteljes pillantást vetett a barátomra, mire felsóhajtottam.
- Chris, megvárnál az emeleten? - kértem megadóan.
- Igenis - dünnyögte, majd elindult a lépcső felé. Segélykérő pillantásokat lövelltem felé, de Norah néni elállta az útját és folytatta a kihallgatást. 
- Van fogalmad róla, mennyire aggódtam? Majdnem hívtam a rendőrséget! Hol voltál? 
- Chris-nél aludtam.
- És nagy dolog lett volna hazatelefonálni?
- Sajnálom, kiment a fejemből.
- Tudom, hogy nagylány vagy már, de van egy őrült, aggódó nagyanyád, aki egész este nem tudott aludni, mert azon agyalt, hogy vajon mi történt az unokájával. Nem is hiszed, mennyi minden megfordult a fejemben! 
- Tényleg sajnálom... - Nem így akartam elkezdeni a kapcsolatunk újraépítését.
- Lehet, hogy Annie-vel ezt megcsinálhattad - kezdte megint a nagynéném ócsárlását -, de én szeretném tudni, hogy hol vagy és mit csinálsz... Csak ennyit szeretnék kérni, ezt megérted?
- Persze - bólintottam megadóan. Nem volt kedvem belemenni egy újabb vitába a nagynéném nevelői képességeit illetően, tudtam, hogy Norah nénit úgy sem lehet meggyőzni, ha egyszer valamit a fejébe vesz. - Többet nem fordul elő - tettem hozzá a békesség kedvéért. 
- Rendben. Örülök, hogy jól vagy - ölelt át még egyszer, majd a konyha felé vette az irányt. - Nem vagy éhes? - kérdezte, miután lecsillapodott kissé. Megkordult a gyomrom. 
- Most, hogy mondod, ennék valamit... - bólogattam. 
- Csinálok melegszendvicset. Majd szólok, ha kész - határozott. 
- Köszönöm - mosolyogtam, majd elindultam megkeresni Chris-t. A szobámban találtam rá, épp az egyik fotóalbumunkat nézegette. Felnézett az ajtócsukódásra.
- Na, hogy ment? - kérdezte.
- Egész jól. Megígértem, hogy jó kislány leszek - mondtam sejtelmesen.
- Jó vicc - kuncogott, majd a pillantása visszatért a fényképalbumhoz.
- Mit találtál? - kérdeztem kíváncsian, majd letelepedtem mellé. 
- Ezek még 2006-ban készültek, Eugene-ban - mutatott az egyik képre, ahol Chris-szel és Louis-szal pózoltunk horgászás közben. 
- Hogy én mennyire utálom ezt a sportot - kuncogtam. Felidéztem annak a nyárnak az emlékeit. Chris megtanított horgászni, de borzasztóan unalmasnak találtam, ezért fél órával később beugrottam a vízbe. A gond csak az volt, hogy a nagy lubickolás közepette beleakadtam a huzalba, és jól pofára estem. Chris szabadított ki. Azóta is felhánytorgatják az esetet "A legjobb fogás" és a "Kase bekapta a horgot" címmel. ...
- Ezt figyeld - lapozott. 
- Úristen, de béna a hajam - szörnyülködtem. Nyáron mindig kiszőkül, de ez még június elején volt, tehát vörösesszőke hajammal, amely két fonatban hullott a vállamra, úgy néztem ki, mint Harisnyás Pippi.
- Szerintem aranyos. De nézd Louis-t! - mutatott egy felzselézett hajú kis mitugrászra. Akkoriban meg volt győződve róla, hogy híres deszkás lesz, ezért megnövesztette a haját. Aztán jött a menőcsávó korszaka, ezért felzselézte, de úgy, hogy az egész égnek állt, és úgy nézett ki, mint egy ecsetfejű. Hirtelen nevetőgörcsben törtem ki.
- Gyerekek, kész a melegszendvics! - hallottam Norah nénit a földszintről.
- Kajás vagy? - kérdeztem. 
- Mi az hogy! - pattant fel, majd együtt elhagytuk a szobámat és lecaplattunk, hogy megszálljuk a konyhát. Helyet foglaltam az ebédlőasztal bal sarkában - ez volt a kedvenc helyem -, Chris pedig letelepedett mellém. 
- Ha szükségetek van valamire, tudjátok, hol találtok - intett Norah néni a földszinti vendégszoba felé, amely a nappali túloldalán foglalt helyet, majd felkapta a regényét és elvonult - véleményem szerint - olvasni.
- Köszi, mama - mosolyogtam, mire megállt egy pillanatra és zavartan végigmért. Csak percekkel később esett le, hogy most szólítottam először így, három év után. Végül halványan elmosolyodott, és felvonult a lépcsőn. Töltöttem magamnak a narancsléből, és épp megkínáltam volna Chris-t, amikor kopogtak. 
- Várj, kinyitom - pattant föl, majd az ajtóhoz sietett. Alig hogy kinyitotta, egy elsuhanó, vörös pont száguldott be az előszobába. 
- Hé, reméltem, hogy itt vagytok - vigyorgott Seamus, majd elindult a konyha felé. 
- Szia, Seam - üdvözöltem, majd a melegszendvicses tál felé nyúltam.
- Szendvics? Király! - derült föl az arcra, majd elcsórt egyet a tálcáról - pont azt, amelyikkel már percek óta szemezek. Ezt a srácot nem szabad kaja közelében hagyni. 
- Mi járatban? - kérdeztem. Gondolom, nem azért jött, hogy reggelizzen. 
- Van egy király ötletem, de olyan gyorsan leléptél tegnap - vetett rám egy szemrehányó pillantást -, hogy nem volt időm megosztani veletek. 
- Bocsi, sürgős volt - magyarázkodtam. Időközben Chris is megcsapolta a melegszendós tálat, majd letelepedett mellém. Seamus drámaian az asztalra támaszkodott.
- Hallgatunk, haver - sürgette Chris. Engem is kíváncsivá tett.
- Szóóóval... Arra gondoltam, hogy a nagybátyómnak van egy király - mostanában szereti ezt a szót - ingatlanja... most figyeljetek: Írországban! 
Felcsillant a szemem, és úgy láttam, Chris is felkapta a fejét.
- Két szobás: van egy háló és egy bazinagy nappali, ahol van tévé, hifi, minden.
- És hol is van pontosan? - kérdezte Chris. 
- Killaloe-ban. A Shannon folyó túlpartján már Ballina a neve. Ez az oldal még Clare megyéhez tartozik, a túloldal Tipperary - magyarázta Seamus. - Tehát, mivel nektek: bénáknak nyilván még semmilyen programotok nincs az őszi szünetre, arra gondoltam, velem jöhetnétek pár napra - hozakodott elő az ötlettel, ami egyébként fantasztikus.
- Atyaég! Ez komoly? - Annyira sokkolt az ötlete, hogy a megrágandó falatról is elfeledkeztem, ami a számban maradt, ezért a többiek valószínűleg nem értettek semmit, az összefüggéstelen mormogáson kívül. 
- Ne beszélj teli szájjal! - intett szigorúan Seamus. - Szóval, mit szóltok? Zseniális vagy zseniális?
Septiben megrágtam a falatot, s közben feltartottam a hüvelykujjamat.
- Inkább király - nézett Chris jelentőségteljesen Seamus-re, aki már a harmadik melegszendvicset pusztította. 
- Ugye hogy ugye? Kase, te mit szólsz?
- Istencsászár! Mikor indulunk? - lelkesedtem. Mindig is kíváncsi voltam Írországra, ráadásul a barátaimmal lehetnék! 
- Ácsi. Még meg kell beszélnem Louis-szal - mondta vigyorogva.
- Tuti, hogy igent mond - szúrta közbe Chris.
- Ki jön még? - kérdeztem. 
- Csak titeket hívtalak. Ryan-en is gondolkodtam, de biztos Vicky-vel jönne, és nem akarom, hogy a buli nászúttá alakuljon - gúnyolódott. 
- Jaja, az a csaj nagyon tapad - bólintott Chris.
- Gonoszak vagytok. Szerintem tök aranyos - keltem a lány védelmére.
- Aha, mert még csak pár órát töltöttél vele. Mi több hetet, és elhiheted, ennyi elég is volt - mondta Seamus, vadul gesztikulálva.
- Miért rühellitek ennyire?
- Minden meccsre eljött, aztán letámadta a haverunkat, és elrángatta valami közös programra. Az elmúlt hetekben egyszer sem ünnepelt velünk a csávó.
- Hát, úgy tűnt, Ryan boldog... - vontam meg a vállam. 
- Boldog, boldog. Talán inkább boldogtalan - replikázott Seamus dallamos, ír akcentussal, mintha énekelne vagy verset mondana.
- Csak nem féltékenyek vagytok? - vontam fel gúnyosan a szemöldököm.
- Nem!
- Hogy az anyjának a jó flancos... - dünnyögte Seamus, aki ír lévén nem használta az igen és nem szavakat, így hatalmas szókinccsel rendelkezett.
- Hát jó - hagytam rájuk, de azért a sejtelmes mosoly ott bujkált a szám szegletében. 
- Most megyek, szólok Lujzának. Kösz a kaját - szólt vissza a háta mögött, majd eltrappolt az ajtóig, és eltűnt mögötte. Mindketten feldobódtunk a jelenlététől, így egy percen keresztül csak pislogtunk, mikor csend terült el a szobában. 
- Néha fárasztó tud lenni - mondta Chris, mire sűrűn bólogattam.
- Ez a nyaralás annyira...
- Csak azt ne mondd, hogy király!
- ... metállat lesz!