2013. augusztus 17., szombat

4. évad 25. fejezet

Kasey
A falon kattogó antik faliórát néztem. Egy-kettő, egy-kettő, kop-kop, kop-kop, kop... Két órája fekszem az ágyamon, és azon gondolkozom, boldog vagyok-e. És azon, mi a szerelem. Minden hibája ellenére elfogadni a másikat? Hisz ezt tesszük a szeretteinkkel, és a barátainkkal is... Ez valami több annál. Más. 
Megtalálni valakit, akivel tökéletesen kiegészítitek egymást, akivel befejezitek egymás mondatait? Ez megint csak a barátságra hajaz. Gyűlölöd és vágysz rá egyszerre? Már akkor beférkőzik a fejedbe, elcsavarja, amikor még azt hiszed, jelentéktelen számodra. Heteken át kínoz, míg az életed már csak körülötte forog. Semmi mást nem látsz rajta kívül, míg már minden jelentéktelenné válik számodra. Csak ő kell. Csak vele van értelme az életnek. Röviden: a szerelem drog. És ha valaki azt mondja, váltsd dílert; elmehet a pokolba.
De  vajon mindez nem csupán a megszokás hatalma? Az új dílerben nem bízol meg, hisz nem ismered; nem tudod, hogyan kell hozzá szólni, hogy foglalkozzon veled... Új kapcsolatot kialakítani mindig idővel jár, erő és türelem kell hozzá. Kitartás. Mi van akkor, ha elvesztettük a kitartást? Nem csak azért ragadunk bele egy kapcsolatba, mert elkényelmesedtünk? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, ki kell próbálnunk, milyen az élet nélküle. Ha létezik egyáltalán... 
Nem láttam rá esélyt. Épp ezért nézek el annyi mindent Ronan-nek. Tudom, hogy sosem lépnék túl rajta. Idővel biztosan, de elfelejteni nem tudnám... Örökké bánnám. Ez a szó még az én viszonylatomban is hosszú idő.
Vajon meddig tart, míg betelik a pohár? Világos, hogy nem fog megváltozni. Sosem fog a dolgok legalább 70%-áról beszámolni, ami vele történik... Azt hittem, ezt képes vagyok lenyelni. De nem tudok belenyugodni, hogy eltitkol előlem dolgokat. Egyértelmű, hogy nem kell tudnom mindig, pontosan kikkel találkozik, mit (vagy kit...) reggelizett, kinek a rágójába lépett bele... De ha fordított esetben nézzük... ha az én száz éve eltűnt húgom kopogtatna az ajtón, én biztosan beszámolnék neki róla. Mert fontos nekem. Mert az életem része. Úgy érzem, meg kell osztanom vele dolgokat, hogy kiépüljön köztünk a bizalom. Mert ugyebár, fő a bizalom... Csakhogy erről a szócskáról mindkettőnknek más fogalma van. Ő leginkább a 'bízz bennem vakon, mert szeretlek' elvnek él. És igen, az életemet is rábíznám. De akkor sem tudom elviselni, hogy ilyen módon semmibe vesz. 
Fél óra múlva találkozunk, és még mindig tanácstalan vagyok. Mit fogok neki mondani? A percek egyre csak teltek és teltek, és azon kaptam magam, hogy a tengerpart felé sétálok. Az elhagyatott részére, ahol Ronan szörfölni szokott. Most a part szélén ült, az enyhe, téli californiai szellő a hajába kapott, miközben felhúzott térdekkel a hullámzó vizet fixírozta. Leültem mellé, és utánoztam a pozícióját. Összehúztam magamon a kabátomat, és hagytam, hogy az áramlatok hosszú, copfba fogott szőke hajamat is kezelésbe vegyék. 
Egy ideig csak ültünk egymás mellett csöndben, majd megszólalt. Féltem, mit fog mondani, ugyanakkor kíváncsian vártam...

Missy
 Suli után át akartam ugrani Marie boltjába. Ed-ék a nagymamája halálra után meg akarták tartani a boltot. Lényegében inkább Ed. Valahol mélyen megértettem, hisz ez az üzlet az egyetlen kapcsolat a nagymamájával, az egyetlen emberrel, akit a családjának tekinthetett. Azt mondta, tartozik neki azzal, hogy tovább viszi a vállalkozást.
 A találkozást azonban mindenáron el akartam kerülni. Nem akartam még dönteni; vagy összezavarni az érzéseimet, márpedig ő biztosan ezt váltaná ki belőlem. 
 Tudtam, hogy ma Adrian van a pultnál, mert egy héten egyszer, az ebédszünetében leugrik ide, és a laptopját bújja, valami projecten dolgozva. Szándékosan ezt az időpontot választottam. 
 Lefékeztem az ismerős üzlethelyiség előtt, és kiszálltam a kocsiból. Beléptem az ajtón, mire a csengő ismerős kongása jelezte az érkeztemet. A második sornál azonban megtorpantam. A pult mögül nem Adrian nézett vissza rám. 
 Mit keres itt!? Megremegett a szám széle, ahogy találkozott a tekintetünk. Intettem neki, majd igyekeztem elszakítani róla a tekintetem. Próbálva higgadtnak tűnni, besoroltam a polcok mögé, és elkezdtem keresni, amiért jöttem. Azonban azt is elfelejtettem, miért vagyok itt. Az agyam zakatolni kezdett, de az agysejtjeim nem azon kattogtak, amin kellett volna. A jelenléte mindent megzavart, a közelsége olyan hatással volt rám, amit nem tudok leírni. Nem kellett volna idejönnöm. Most viszont már nem fordulhatok ki. 
- Mit keresel? - A hangja hallatán megugrott a szívverésem, és vele együtt én magam is. Az egyik polc takarásában álltam, így nem láthatta, de így is remegett mindenem. Én ezt nem tudom végigcsinálni. Beszélni hozzá. Ránézni meg végképp. Mégis, összeszedtem a bátorságom, és kiléptem a polcok közül.
- Gyógyfüves könyvet - mondtam, próbálva semleges hangnemet megütni. Középső- és mutatóujjával a bal sarok felé intett, én pedig biccentettem, és elindultam felé. Akárhogy kerestem, kétszer is végignéztem utána a polcot, nem találtam. Egyszerűen összemosódtak előttem a betűk... Már vagy öt perce álldigálltam előtte, de óráknak tűnt. Órákba, örökkévalóságba nyúló csönd... Úgy éreztem, megfulladok.
- Nem kéne úgy tennünk, mintha nem ismernénk egymást - törte meg a csöndet ismerős hangja, ami most idegenül csengett. Ismeretlen él költözött belé, és mélyebb, rekedtesebb volt, mint emlékeztem. Kasey említette, hogy cigizik. Ha azt hiszi, bűntudatom lesz, amiért rászokott...
- Szerinted mit kéne tennünk? - kérdeztem halkan, de nem fordultam meg.
- Mondd meg te - felelt, mire szembefordultam vele. Tengerkék szemeivel az enyéimet fürkészte. A tekintete várakozó, a pillantása megfojt. Fél perc... egy perc.
- Hol van Adrian? - kérdeztem. Én is éreztem, mennyire nevetségesen próbálom elterelni a témát.
- Kész a project-je, és ma túlórázik... - felelte gyorsan, rezzenéstelenül. - Missy, mégis mit művelünk?
- Ed... - sóhajtottam gondterhelten.
- Ne! Ne csináld ezt. Ne mond... így a nevem. - Emlékeztem, amikor a nevét sóhajtottam. A nyakába, az ajkai közé... Mindig olyan boldoggá tett, akkor most mi történt?! Mi történt velünk?
- Én... nem tudom ezt tovább csinálni - ráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetem.
- Azt mondtad, kell egy kis idő... de már döntöttél, nem igaz? - Én magam sem tudtam, mit akarok. Többé már nem tudtam, mi a helyes. 
- Ha szeretsz, elengedsz - szaladt ki a számon, majd beharaptam a nyelvem.
- És mi van az O'Connor-gyerekkel? Őt szereted?
- Nem tudom, miről beszélsz - suttogtam.
- Szerintem meg igen. Ő vigasztal, vagy mi?
- Nincs köztünk semmi - vágtam rá ösztönösen, magam sem tudom, miért.
- Tényleg? Nekem nem úgy tűnt. 
- Nem érdekel, minek tűnt, ez van.
- Őt kérdezted már?
- Csak lépjünk túl ezen - ráztam a fejem, és lekaptam egy könyvet a polcról. 
- Ha túl lennél rajta, miért akarnál meggyőzni? - tette fel a kérdést abban a pillanatban, hogy egy vendég lépett be az ajtón. 
 Lecsaptam a könyvet a pultra. A gyógyfüves volt az, amit kerestem. Beütötte a kasszába, a pultra söpörtem a pénzt, felkaptam a könyvet, és elhúztam a boltból. 
 Alig rogytam be a kocsiba, a gázra tapostam. Minél messzebb akartam kerülni ettől a helytől. Az emlékektől. Letekertem az ablakot, mert úgy éreztem, megfulladok. Kétségbeesetten kutattam megoldás után. Kase szerint mindig, mindenre megtalálom a helyes választ. Most azonban sehogy sem sikerült. Mi történt?! Hogyan történhetett ez meg? A visszapillantó tükörre meredtem. Egy ismeretlen lány arca nézett vissza rám. Szőke, göndör fürtjei, és gondosan elkészített sminkje csak álarc volt, amelyen átütöttek az érzései. Annyira össze volt zavarodva... Fájt ránézni. Erővel elfordítottam a tekintetem. Ez megöl mindkettőnket.