3. évad 6. fejezet

 Miután Chris elment - megbeszélt egy találkozót Josh-sal, én pedig megfogadtam, hogy holnap találkozunk - Norah néni kopogott az ajtómon. 

- Bújj be! - kiáltottam az ágyamon elterülve, miközben a fotóalbumokat nézegettem.

- Szia kincsem! Annie keresett telefonon - mondta, mire a homlokomra csaptam.

- A francba! Elfelejtettem felhívni, hogy megérkeztünk - jutott eszembe az ígéretem.

- Hívd fel, hogy nyugodt legyen. Bár nem értem, mi történhetett volna veled - vonta meg a vállát. Megint kezdődik. Imádta szidni a nagynénémet, én pedig csendesen tűrtem, mert a véleményét úgy sem tudom megváltoztatni - ő kapta a makacs szerepet a családban. - A lényeg az, hogy nekem most be kell mennem a belvárosba elintézni pár hivatalos dolgot. El leszel egyedül? - kérdezte aggódóan. Tessék! Hisz ő is itt hagy egyedül, ez semmiben sem különbözik a nagynéném viselkedésétől...

- Persze - bólintottam. 

- Jól van, akkor legrosszabb esetben két óra, és otthon leszek. Rendben? - pattant fel sietősen, majd egy utolsó pillantást vetett magára a falitükrömben - hihetetlen, hogy egy év alatt cseppet sem öregedett. A haját ugyan festeti - rövid, éjfekete tincsei mindig úgy ragyognak, mintha a fodrásztól jött volna -, de így is fiatalos hatást kelt teltkarcsú alakjával, a térd alá érő szoknyájával és blézerével. Arca ugyan szigorú, de kevés ránc tarkította. Azt hiszem, tőle örököltem mandulavágású, zöld szemeimet.

- Szia, mama - búcsúztam el tőle, mire cuppanós puszit nyomott az arcomra, és kilibbent az ajtón, levendulás parfüm illatot hagyva maga után. A gondolataimba merültem. Mindig ez történik, ha egyedül maradok, és bár korábban szerettem ezt az állapotot, a töprengenivalók most közel sem voltak olyan kellemes dolgok, mint a jövő heti meccs, a következő nap a suliban, a házim - tudom, szörnyű vagyok -, vagy épp az őszi szünetem tervezgetése. Kivéve az írországi kiruccanást. Jót fog tenni egy kis környezetváltás, ahol rendezhetem a gondolataimat. Nem sokat árultak el nekem a származásommal, és a "varázserőmmel" kapcsolatban, hát úgy tűnik, nekem kell utána járnom a dolgoknak. Biztosan vannak odaát ősi, kelta legendákat tartalmazó könyvtárak, vagy iratgyűjtemények, amelyeket érdemes lenne lecsekkolnom. Ami még sötét pont az elmémben, Ronan múltja. Élete nagy részét Írországban töltötte, ott ismerte meg Rebekah-t is. Még mindig furcsa belegondolni, hogy az ükanyám a pasim legjobb barátja volt. Vagyis, a volt pasimé... Nincs jogom kutakodni utána, de a démonok története is rejtély számomra, tehát ideje tisztázni, milyen lények is élnek ebben a világban az embereken kívül. Régebben az ilyen legendákat, babonákat mind kitalációnak tituláltam, de mostanában kezdek kételkedni az eddigi elveimben. Ha léteznek boszorkányok, démonok és shide látók, ki tudja, mi van még. Manók, tündérek, angyalok, vérfarkasok, vámpírok... A határ a csillagos ég. Bár Ed azt mondta, vámpírok nem léteznek, a többiről nem mondott semmit. Istenem, mennyire hiányoznak! Ed, ahogy nap mint nap vár a háza előtti lámpaoszlopnak támaszkodva, Missy, ahogy a mai pletykaáradatot zúdítja a fejünkre nap végén, és Ronan... minden mozdulata és szava hiányzott. Felőlem lehet akár olyan bunkó, nárcisztikus szörnyeteg, mint az elején, csak legyen itt. Talán úgy tűnik, hogy sikerült felejtenem. Ma egész jó kedvem volt, miután viszonylag kilábaltam a másnaposságból, de ez mind hazugság. Színjáték, amit azért űzök, hogy könnyebb legyen. Könnyebb elviselni a napokat, amelyeket immár nélküle kell megélnem. Magam elé idéztem az arcát. Minden egyes vonása élénken élt az emlékezetemben, kezdve telt, de szigorúan metszett ajkaival, mély, csillogó zöldeskék szemeivel és égnek meredő, szőkésbarna tincseivel. Tudom, hogy papíron démon, de inkább egy angyalra emlékeztet - addig, amíg meg nem szólal. Másokkal különösen bunkó és lekezelő tudott lenni, ahogy kezdetekben velem is. Nincs a világon rosszabb érzés, mint mikor eltaszít magától. De legalább ő még boldog lehet - előtte az egész örökkévalóság, csak nem fogja magányosan tölteni. Nekem... nincs a világon annyi időm, ami elég lenne a továbblépéshez. Utáltam a gondolatnak a szikráját is, hogy mást szeressen rajtam kívül, de beletörődtem, hogy nem gyászolhat örökké. Én csak egy  kis darabkája voltam az életének, ideje továbblépnie. Ahogy nekem is. És ekkor olyan történt, amiről nem hittem, hogy valaha be fog következni. Elérkeztem a gyász utolsó lépcsőfokára: a belenyugvásba.

 Félredobtam a fotóalbumot és úgy döntöttem, ideje változtatni. Miért ragadnék le a múltba? Ha visszagondolok, folyton ezt tettem. Fotóalbumokat nézegetek, siratom, amit elvesztettem, amit elrontottam, ahelyett, hogy a jelenbe néznék, és igyekeznék megtartani, ami még megmaradt. Egyszer elrontottam, nem teszem még egyszer. Hogy a kedvenc Jane Austen regényemből idézzek: "Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez." - mostantól eszerint fogok élni, ezért meg is teszem az első lépést. Elmegyek futni. Reflexből előrángattam a rövidnadrágomat a szekrényemből, majd ahogy a kinti borús időjárásra tekintettem, fintorogva tettem vissza a ruhadarabot. Elővettem egy hosszú, elasztikus, szürke futónadrágot, az aláöltözetemet, és a fekete széldzsekit. Lábamra húztam a futócipőm, a zsebembe süllyesztettem az mp4-emet és elhagytam a lakást, de előtte hagytam egy cetlit a hűtőn, miszerint: "Találkozom egy barátommal, Louis-szal. Legkésőbb 8-ra hazaérek. Puszi: Kase" Csak hogy lássa, a szentbeszéde nem talált süket fülekre bennem. Louis az utcavégi útkereszteződéstől balra, a második utcában lakott, amit akár egy jó kis bemelegítésnek is tekinthetek. Elindítottam egy számot az mp4-emen, majd elkezdtem mozogni a pörgős ütemre. A lassú kocogás nem tartott sokáig, azonnal begyorsítottam, és alig negyed óra alatt Louis-éknál voltam. Az ő háza sem sokban különbözött a miénktől, kivéve, hogy kétszer akkora volt, mivel kétszer annyian is laktak benne. Louis öt személlyel él együtt: az anyjával, az apjával, az öccsével, a nővérével és a kutyájával, Darius-szal, aki egy öt éves németjuhász. Lou-t az udvaron rohangászva találtam, épp Darius-szal játszott, amikor észrevett a kapuban ácsorogva.

- Szia, csajszi! Mi volt tegnap? Meg sem vártad a fogadás eredményét - tudakolta, miközben mellém sprintelt és kinyitotta a kaput. Darius-nak ennyi bőven elég volt, hogy rám vesse magát és elterüljek a földön. Sikítozva nevetgéltem, amíg Louis lerángatta rólam.

- Rossz kutya! Nem esszük meg a vendégeket! Bezzeg a Pedigree, arra finnyás vagy - korholta a blökit. - Látod, milyen sznob? - intézte felém a szavait. Elnevettem magam, majd beljebb merészkedtem.

- Chris elmesélte a fogadást. Te tudtad, hogy ilyen király labdát kaptam? 

- Mi az hogy! Én választottam ki - fonta keresztbe a karjait büszkén a mellkasa előtt. - Amúgy, hová tűntetek tegnap? 

- Leittuk magunkat, és Chris elvesztett még egy fogadást - vigyorogtam.

- Fasza! Mesélj! 

- Nézted a Yankees - Red Stocks meccset? A kis naiv a jenkikre tippelt, úgy hogy most rá kell gyújtania a nagyanyám előtt, aki a habitusa alapján akár mormon is lehetne.

- Majd vedd fel videóra, oké? - nevetgélt. 

- Meg lesz. 

- És te... mi járatban? Jöttél fitnesztermet csinálni a kertemből? - húzogatta a szemöldökét az öltözékemet vizslatva.

- Nem is tudtam, hogy szoktál kertészkedni - kuncogtam.

- Nem is. Csak megvédem Dariustól és az aknáitól - vigyorgott. Az az egy hónap egyáltalán nem ejtett csorbát a barátságunkon. Mintha el sem mentem volna; felhőtlenül nevetgéltünk az udvaron, mialatt Darius sértetten körözött Lou lábainál.

- Arra gondoltam, elmehetnénk futni. Mint a régi szép időkben - kacsintottam.

- Á, nem volt az olyan rég - legyintett, majd nagy nyögések közepette lehajolt Darius ladbájáért. - Ú, vagy talán mégis? Ideje lenne formába hoznom magam - nevetett. - Megvársz idekinn, vagy bejössz? - kérdezte, mire lopva vetettem egy pillantást Dariusra. Megzavartam a játékukat, ezért most betolakodóként tekint rám, tehát inkább maradtam a bemenetelnél. Louis felrohant az emeletre, amíg én leültem a konyhába. Léptek zaja hallatszott a fürdőszobából. Egy göndör, barna hajú lány tipegett ki a nappali közepére, egy szál törülközőben és turbánnal a fején. Louis nővére.

- Anya, nem láttad a...? - harsogta, majd a tekintete megakadt rajtam.

- Ó, szia - hebegte, majd elkezdett a dohányzóasztalon matatni. 

- Hello, Nina! - mosolyogtam.

- Á, megvan! - emelte a feje fölé győzedelmesen a fésűjét. - Rég láttalak. Azt hittem, Kaliforniában vagy.

- Változott a terv. Igazából tegnap előtt jöttem haza - mondtam.

- Ó, és milyen volt? Biztos szuper. Csomó jó bolt van ott, meg minden... - Mi ez a bolt-mánia mindenkinél?!

- Aha, jó hely - bólogattam.

- Nekem sajna készülődnöm kell, de örülök, hogy taliztunk - villantott rám egy sztármosolyt, majd visszatrappolt a fürdőszobába. Nem sokkal később egy melegítő gatyós minitornádó ugrált le az emeletről, akiben felismertem Lou öccsét, a hét éves Trevort. 

- Szia, Kiki! - üdvözölt vigyorogva. Egy az egyben Louis-ra hasonlított, még ha ezt ő nem is volt hajlandó beismerni. 

- Hé, Trevor. Nem tudod, a bátyád mikor méltóztatik letolni ide a hátsóját? - kérdeztem derűsen.

- Épp sminkel - kuncogott. Vicces gyermek... - Lenyúltam az mp4-ét. De cs-sss ne mondd el neki! - szorította a szájához sejtelmesen a mutatóujját.

- Mehetünk! Csak nem találom az mp4-emet! - kiabált Lou az emeletről pár másodperccel később. Trevor gonoszan vihorászott, majd elrohant a nappaliba, és bedugta a ketyerét a párna alá. Gondoltam, ne én legyek az, aki lebuktatja. 

- Majd én énekelek, csak gyere! - kiabáltam. 

- Ajjaj - dünnyögött. 

- Vigyázz, mert tanultam egy-két trükköt Kaliforniában! - kiáltottam, mire gunyorosan letrappolt a lépcsőn. Percekkel később már az úton voltunk. Egy-két kilométert kell csak megtenni a belvárosig, ott pedig van egy futóknak kialakított ösvény a Willamette mentén. 

- Beszéltél már Seamus-szel? - ziháltam, miközben átkocogtunk az úttesten. 

- Ja, az írországi út. Faszályos lesz - felelte derűsen. 

- Az biztos. Amúgy... Chris-nek van most valaki a láthatáron? - kérdeztem csak úgy mellékesen. 

- Fura, de nincs. Miért? - érdeklődött.

- Csak úgy. Rég volt már barátnője, gondoltam segíthetnénk neki becsajozni - vontam meg a vállam, miközben leszánkáztunk a domboldalon.

- Hidd el, megoldja magától is. Mostanában kihagyott pár ziccert, úgy hogy nem hinném, hogy kapcsolatot akar. Hacsak... - mosolyodott el sejtelmesen Louis, miután elértük az ösvényt, és gyorsítottunk a tempón.

- Hacsak mi...? - vontam fel a szemöldököm.

- Tudom, hogy allergiás vagy erre, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy... beléd esett - magyarázta.

- Ne, ne, ne! Hagyd abba! Mi ketten barátok vagyunk - kötöttem az ebet a karóhoz. 

- Én nem hiszek a fiú-lány barátságban. Az egyik fél mindig többet érez - hajtogatta bölcset játszva. 

- Mi is barátok vagyunk, még sem vagyok beléd esve - ellenkeztem. 

- És honnan tudod, hogy én nem vagyok halálosan szerelmes beléd? - fordult felém fapofával, mire elnevettem magam. - Mit nevetsz? - kérdezte halálos komolysággal.

- Ne már, tudom, hogy viccelsz - csóváltam a fejem. 

- Hát... hagyjuk - motyogta, majd elkapta a tekintetét. Lefagyott a mosoly az arcomról.

- Louis... - szólítottam meg óvatosan. Nem hiszem el... biztosan viccel. Hogy mindketten belém estek, az ki van zárva. Nem lehet az embernek egy igaz barátja, hátsó szándékok nélkül?! A gondolatmenetemből Louis zengő nevetése zökkentett ki. 
- Teccesz! 
 Megkönnyebbültem.

- Idióta! Már majdnem elhittem, te barom! - böktem oldalba, mire elvesztette az egyensúlyát és elfeküdt a mellettünk elterülő füves, dombos területen. 

- Látnod kellett volna az arcodat! - zihálta a nevetéstől könnyező szemekkel.

- Seggfej - csóváltam a fejem, de én sem bírtam ki nevetés nélkül. 

- De komolyra fordítva a szót: mit akarsz kezdeni Chris-szel? - kérdezte, mire elkerekedtek a szemeim.

- Kezdeni...? Semmit. Barátok vagyunk, és ha rajtam múlik, azok is maradunk - csaptam a pázsitra.

- Hú, de eltökélt valaki. Nem tetszik? Egy kicsit sem? - kérdezte. 

- Nem! Mármint... persze, helyes meg minden, de...

- Tudtam! 

- Nem úgy értem! Mármint, nem ronda, nem? - Teljesen belezavarodtam abba, amit mondtam. 

- Ezt inkább egy csajtól kellene megkérdezned - fintorgott.

- Szóval... Chris rendben van, de nem érzek iránta semmit. Semmi többet barátságnál - zártam le a témát.

- És ha ő igen? - ugráltatta a szemöldökét.

- Te ezt élvezed? - kérdeztem.

- Mit?

- Hogy kerítőt játszhatsz - vontam fel gunyorosan a szemöldökömet.

- Szó sincs ilyesmiről! Csak jobban ismerem őt, mint te - dünnyögte.

- Ezt miből gondolod? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.

- Tudod, mi pasik másról beszélgetünk, mint a műkörmök meg a hajvasalás - gúnyolódott.

- Hé, mikor hallottál engem műkörmökről beszélgetni? - kértem ki magamnak.

- Na ez az. Semmikor, mert ez olyan dolog, amit a csajok egymás közt beszélnek meg. A pasiknak is vannak ilyen témáik.

- Mint a műköröm...? - húztam az agyát.

- He-he. Nem - mondta tömören, majd felpattant és leporolta magát.

- Várj... te tudsz valamit - vizslattam gyanakvóan.

- Talán - felelte sejtelmesen, majd elindult fel a dombon. Nem haboztam, azonnal követtem. Átmentünk a nyüzsgő úttesten, majd beültünk a közeli kávézóba, ahol mindketten rendeltünk egy hatalmas banán shake-et. Egy jó adag szénhidrát mindig jól jön futás után.

- Szóval, regélj csak - böktem felé az állammal, miközben össze-vissza kavargattam a shake-emet a szívószállal.

- Átjött pár órával ezelőtt. Odaadta a jegyeket a Yankees - Chicago  meccsre. Tudod, még az A3010-Softcompression-ös fogadás miatt. - Feszülten lestem minden egyes szavát. - Érdekelt, mi volt veled tegnap, ezért rákérdeztem. Azt mondta, volt egy pasid odaát, Kaliforniában, és hogy félrekavartál, de nem volt egészen szándékos, és emiatt  nagyon berágott rád. Nem tudom, mit meséltél neki arról a csávóról, de...

- Mit mondott? - sürgettem.

- Röviden annyit, hogy egy nagy barom. És hogy jobbat érdemelsz - közölte. 

- A francba - szitkozódtam.

- Mi az?

- Miért avatkozik bele? Tudom, mi a jó nekem, ő pedig maradjon ki ebből. Nem tud semmit - morogtam. 

- Na ez az, amit a csajok egymás között beszélnek meg - bólogatott, mint aki belefáradt a felesleges fecsegésembe. Oké, talán túlságosan is felhúztam magam, de szerintem teljesen jogos. Ne beszéljen ki fűnek-fának. Oké, ez csak Lou, de akkor is! Ne avatkozzon bele. Időközben mindketten eltüntettük a banán shake-ünket, ezért rendeltünk még egyet. 

- Tudod, aggódtam érted - váltottam témát. Értetlen arckifejezés terült el a képén, ezért pontosítottam. - Amikor kórházba kerültél. 

- Te tudtad? - kérdezte hitetlenkedve. 

- Aha. Egy csomószor üzentem Chris-szel, hogy jobbulást... Engem hívott, mikor rosszul lettél. Nagyon ki volt akadva.

- Minek riogatott téged? - masszírozta a homlokát.

- Szerinted nem kellett volna tudnom róla? És ha történt volna valami... komolyabb? 

- Na, pont ezért! Nem akartam, hogy elmondja, mert mindig olyan komolyan veszed az ilyen dolgokat - magyarázta.

- Csoda, ha aggódom a legjobb barátaimért? - vontam fel a szemöldököm. 

- Nem az, csak... Nem nagy ügy. Jól vagyok, nem? - tárta szét a karjait. 

- Jó, elhiszem. Akkor most már tiszta vagy, ugye? - kérdeztem.

- Mint atom! 

- Oké. Csak mert, tudod, hogy a baseball fontos, és...

- Értettem, anyu! Jó kisfiú leszek - forgatta a szemeit drámaian. - Apám... Mióta vagy te ilyen anyáskodó? - kuncogott.

- Csak hiányoztatok, ennyi az egész - mosolyogtam. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán mindketten hazamentünk, én pedig végre felhívtam a nagynénémet. Kicsit sértődött volt, amiért nem hívtam fel azonnal, de hamar kiengeszteltem, amint elkezdtem Smith-ről és Jonah-ról kérdezgetni. Tegnap volt Jonah szülinapja, és odaadták neki a kocsit. Fura, hogy már nem áll a felhajtón a sötétkék Maseratim, hogy elfuvarozzon mindenhová. Azt mondta, nehéz megszokni, hogy üres a ház, amikor hazaér, és a "kis barátaim" sem csöngetnek be naponta ötször. Ez nekem is hiányzott, el is érzékenyültem egy kicsit, de igyekeztem derűs hangnemet erőltetni magamra, és meséltem neki az írországi nyaralásról. Húsz percet trécseltünk, aztán lezuhanyoztam, átvedlettem pizsamába, és épp készültem kiülni a tetőre, amikor ráébredtem, hogy erre itt, ebben a házban sosem lesz lehetőségem. Szerettem azokat az éjszakákat, amikor a tetőn összekucorodva a csillagos eget bámultam, és Ronan-en tűnődtem. Még annak idején, amikor annyi rejtély volt körülötte. Rejtélyekből természetesen még most is akad, de már tudom, hová tegyem. A legjobb az lenne, ha elfelejteném, de ez, ha megfeszülök sem megy, tehát inkább törekszem elfeledni a rosszat, és megőrizni a jó pillanatokat. Felidéztem a tengerparti éjszakákat, a santa monica-i kiruccanást, és minden vele kapcsolatos boldog emlékem - így csukódtak le a szemeim.