4. évad 10. fejezet

 Miután eljöttem Edtől, az első utam Ronan házához vezetett. Ma nem jött suliba. Igen, már megszoktam, de tudni akartam, mi van vele. Ma három közös óránk is lett volna, és ilyenkor azért általában veszi a fáradtságot, és ide tolja a formás seggét. Rossz előérzetem volt.

 Leparkoltam a sárga Porschéval a felhajtón. Mivel az övé is benn állt, biztosra vehettem, hogy otthon van. Kopogtam az ajtón. Semmi. Még kétszer megismételtem ezt, de semmi válasz. Tudtam, hogy otthon van, akkor meg miért nem nyit ajtót? Néha kezdett elegem lenni belőle, hogy vele kapcsolatban semmit sem értek. Fogalmam sincs, mit vártam, de lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Egy pillanatig megkövülve meredtem a kilincsre, amelyet még mindig a kezemmel szorongattam. Ha Ronan Blackmore nem akarná, hogy bejöjjön valaki, bezárná az ajtót. Ebben biztos voltam. Tehát tettem egy lépést az előtérbe, valamiért mégis úgy éreztem, nem kellene itt lennem.

  A nappaliban találtam rá. Körülötte minden szétdobálva, a kanapé és a székek felborítva, a cédék többsége kettétörött, ő pedig lecsúszva ült a sarokban, az egyik lába felhúzva, a fejét a falnak döntve meredt az ég a plafon felé. Folytak a könnyei, és úgy tűnt, mintha imádkozna, vagy valami reménységet várna. A jobb kezében egy üveg vodkát szorongatott, ami már szinte üres volt. Tudtam, hogy nem részeg. Nem lehet részeg. Megremegett a keze, és az üveg az ujjai közt roppant össze. Hangosan felzokogott. Akkor ébredtem rá, hogy nem tudja, hogy ott vagyok. Tanácstalanul álltam a nappali közepén, és nem tudtam, mit kéne csinálnom. 

 Oldalra pillantott. Amikor észre vett, az arca fájdalmasan összerándult. A tekintete egy valamit tükrözött: Nem akarom, hogy így láss. Lassan elindultam felé, és letérdeltem elé. Nem nézett a szemembe, egyre csak a falat bámulta, és remegett. 

 Most vettem csak észre a körülötte elterülő vértócsát, és a kést a földön. A csukója is vértől piroslott, de a bőre sértetlen volt. 

- Nem kéne itt lenned - suttogta. 

- Szerintem pedig igen - feleltem. A hangom halk és nyugodt volt, holott belül ezer darabra törtem szét, hogy így kell látnom. - Mi folyik itt? - kérdeztem aggódva. Nem válaszolt. Nem tudom, meddig bírom még, hogy ne veszítsem el a fejem, és ordítsam a képébe, hogy mégis mi a szart művel. - Miért bántottad magad? 

 Remegő kezekkel kitapogatta a kést a vértócsából, mindeközben oldalra se nézett. Amikor a kezei szorításába került, egy pillanatra a tenyerében nyugtatta, majd hirtelen, elemi erővel nekivágta a szoba túlsó felének. Olyan intenzitással csapódott neki a falnak, hogy a vakolat repedezni kezdett. 

 Az arcomra nézett, de egy pillanatra megrándult a szája széle, és lesütötte a szemét. Most jöttem rá, hogy az arcomról bizonyára páni félelem tükröződik. Azt hihette, félek tőle, holott én csak érte aggódom. 

- Menj el - suttogta. - Kérlek - könyörögve nézett a szemembe, és most én kaptam el a tekintetem.

- Nem fogok. Jobb, ha tudod - tartottam ki makacsul. Egyszer már itt hagytam, és ezt a hibát nem akartam elkövetni még egyszer. És egyre jobban aggasztott. - Kérlek, mondd el, mi folyik itt. Segíteni akarok. 

- Nem tudsz - emelte fel a hangját. - Senki sem tud - nyögte, és tovább zokogott. A bal könyökével erősen megtörölte a szemét, mintha bűnösnek érezné magát, amiért sír. Lefogtam a kezét, és bíztatóan megszorítottam. Szaporán vette a levegőt. 

 Elhúzta a kezét a szorításomból, majd a tekintete a felsőmre szegeződött, ami foltos lett a vértől, de nem tőrödtem vele.  

- Legalább hadd próbáljam meg - erősködtem.

- Te ezt nem értheted - vetette ellen, majd abban a pillanatban felugrott, és átvágott a szobán. Alig értem utól. Elfelejtettem, mennyire gyors. A kezemmel elkaptam a  csuklóját, de lerázta magáról az érintésemet, és egy pillanatra felém fordult. 

- Menj el - suttogta.

- Mondd el, mi történt - hajtogattam. 

- Rendben - csattant fel. - Ma van a nap, amikor... meghalt - bukott ki belőle, majd elcsendesedett. Megfogta a dohányzóasztalon lévő vázát, és hozzávágta a falhoz. 

- Ronan, kérlek, hagyd abba - fogtam le a kezét, mielőtt az asztalt is felboríthatta volna. - Ki halt meg? - kérdeztem aggódva.

- Rebekkah - bukott ki belőle, majd tett két lépést a kanapé felé, de elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott mellé. Csukló hangot hallatott, és az ujjait tördelte. Összeszorult a szívem. Azt hajtogatta, hogy az ő hibája.

- Te is tudod, hogy nem te tehetsz róla - ellenkeztem, és kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét. Azt hittem, megint eltol magától, de meglepetésemre hagyta. Hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején. Elhúzódott tőlem, és egy keserű nevetésfélét hallatott. 

- Nem érdemellek meg téged - nyögte. 

- Miről beszélsz? - hitetlenkedtem. 

- Kérlek, menj el - rázta a fejét. Valami elszakadt bennem. 

- Azt akarod, hogy elmenjek? Legyen, de Ronan, nem fogok visszajönni. - A mondat közepén már a szoba felénél jártam.

- Ne, várj!

- Vagy elmondod, mi folyik itt, vagy végeztem - mondtam. Túl sok minden van, amiről nem tudok. Az egész életét eltitkolja előlem. Fáj, hogy valami ennyire kikészítette, de még annyira sem számítok neki, hogy elmondja. 

 Válaszra nyitotta a száját, majd becsukta.

- Sejtettem. - Elindultam az ajtó felé, de mielőtt feltéphettem volna, lefogta a kilincset. 

- Ne. Szeretlek, Kase. De vannak dolgok, amiket nem akarsz hallani - suttogta.

- Miért? - csattantam fel. - Mi az, amit nem kéne hallanom?

- Elkövettem dolgokat a múltban, amiket nem tudnál megbocsátani...

- Tudod, miről szól egy kapcsolat? - kérdeztem halkan. Mire amolyan "oktass" tekintettel meredt rám. - Szeretjük és elfogadjuk a másikat, úgy ahogy van. Elfogadunk mindent, amit tett és gondolt a múltban, a jelenben, mert az mind része annak, akik most vagyunk. Ha nem osztod ezt meg velem, nem ismerlek. És most kezdek rádöbbenni, hogy így van. Azt sem tudom, ki vagy - a mondat végére elcsuklott a hangom. 

 Üres tekintettel meredt rám, a szemeit talán még sosem láttam ennyire sötétnek. Nem csillogott. Üres, végtelenül sötét feketeség. Felszisszentem, és elfordultam tőle, tenyeremet a kilincsre kulcsoltam.

- Tudni akarod? - kérdezte. - Rendben. - Egy pillanatra lefagytam, majd szembe fordultam vele, és kíváncsisággal vegyes félelemmel vártam a válaszát. Most, hogy ennek is elérkezett az ideje, kezdtem rájönni, mennyire felkészületlen voltam.

- Én öltem meg.